31. Morgana


Hát, Harry azt valóban nem mondhatta el magáról, hogy Ginny nagyon hagyta volna unatkozni. A lánykérés utáni időszakot végig az ágyban töltötték, rövid megszakításokkal. Na nem mintha ezért egy pillanatra is eszébe jutott volna panaszkodni.

Sokszor rajtakapta Ginnyt, amint az ujján lévő gyűrűt nézegeti, és ilyenkor képtelen volt megállni, hogy el ne mosolyodjon. Boldog volt, hiszen Ginny várni fog rá, örült, mert lesz célja a Voldemort utáni életének, és mert láthatta, mennyire tetszik a lánynak az általa választott ékszer, és végül elégedett volt, mert MINDENT megkapott tőle, amit csak remélt.

Pitonnak egyvalamiben igaza volt. Ha akarja azt az életet Ginnyvel, amit a lánynak ígért, akkor azért tennie kell. Komolyan, minden erejével és kizárólag a felkészülésre összpontosítva. Tudta, hogy a férfi ebben nagy segítségére lehet, és abban is biztos volt, hogy Kingsley, Remus és Alastor is újult erővel esnének neki, ha megkérné őket.
A barátai, szerettei adnak neki erőt, de nem félhet folyton, hogy bajuk esik, amikor valóban mindent bevetve edzenie kéne. Éppen ezért talán az lenne a legjobb megoldás, ha egy időre Pitonra bízná magát, és elmennének egy biztonságos helyre gyakorolni és tanulni.

Bizonyára a férfit is érdekelné a Dumbledore után fennmaradt könyvek tartalma, melyeket ráhagyott, s ő maga is eldöntötte már régen, hogy amit abból megtanulhat, azt mind meg fogja tenni és próbálni.
Ami csak a hasznára lehet, az Voldemort ellen is csak előnyt jelent, márpedig az egykori igazgató kötetei mind-mind a mágia magasiskolájával vannak tele. Piton pedig, aki bármilyen újdonságra és hatalmat jelentő tudásra kapható, nyílván hasznos és erős partner lesz a törekvéseiben.

Míg mindezt végiggondolta, szórakozottan simogatta a mellkasán pihenő lány hosszú, mélyvörös tincseit és karját, abban a biztos tudatban, hogy Ginny nem fog rajongani az ötletéért. De megérti majd, és remélhetőleg csak egy kicsit lesz dühös.
Mindenekelőtt viszont elsődleges cél Hollóhát örökösének megtalálása. Addig esze ágában sincs elhagyni a Grimmauld teret, amíg folyamatos jelentésekkel érkeznek Kingsleyék a kutatással kapcsolatban. Kell nekik az a nő, és főként Voldemort ellenében.

Márpedig ő ott akart lenni, amikor rátalálnak, hátha már csak komoly bajból sikerül kimenteniük. Ha pedig elmagyaráznak neki mindent, és beleegyezik, akár magukkal is vihetik majd Pitonnal, s egyúttal a pálca varázslatát is elvégezhetik. Ebben pedig majd természetesen Hermione segítségére is szükségük lehet.
Azonban barátait sem szívesen hagyta volna csak úgy magukra. Bár náluk szerencsére működik az Aidera, így szükség esetén pillanatok alatt mellettük teremhet.

Emellett azt is figyelembe kellett vennie, hogy kötelezettségei miatt sem hagyhatja el huzamosabb ideig a főhadiszállást, vagy legalábbis időről-időre vissza kell látogatnia – még ha Fawkes által el is érhetik őt fontos ügyekben – de mégiscsak ő a Rend vezetője, és nem hagyhatja függőben az ügyeket, ahogy a segítséget sem tagadhatja meg semelyik Rendtagtól sem. A vezetés felelősséggel jár, és ezt nem feledheti.

- Min elmélkedsz, kedvesem? – szólalt meg Ginny, aki felkönyökölve tanulmányozta az arcát.
Harrynek csak most tűnt fel, hogy talán percek óta figyelheti a lány, annyira belemerült gondolataiba.
- Erről még ráérünk beszélni – felelte a fiú. – De többnyire rajtad és a hamarosan elintézendő ügyeken járt az eszem.
- Rajtam? – hajolt szerelme fölé a lány, mire vörös tincsei körbeölelték őket.
Harry felemelte a kezét, hogy két oldalról átfoghassa Ginny arcát, ujjait a hajába fúrva.
- Igen, rajtad. Azon, hogy milyen jó úton haladsz ahhoz, hogy a kijelentésednek megfelelően tényleg valóra válthasd valamennyi álmomat.

Ginny elmosolyodott.
- Akkor gondolom, már meg sem fogsz lepődni azon, ha azt mondom, hogy te pedig már valóra is váltottad az enyémet. Igaz, egy meglehetősen fontos kivétellel. Semmi mást nem szeretnék jobban, mint egy közös gyereket veled – nézett a zöld szemekbe.
Harry rámosolygott, mikor megszólalt mégis nagyon komoly volt a hangja.
- Amint elég erős leszek, és lehetőségem nyílik végezni Voldemorttal, már semmi akadálya sem lesz, hogy ezt a vágyadat is – ami megegyezik az enyémmel – valóra válthassuk.

Ginny boldogan elmosolyodott.
- Tehát te is szeretnél gyerekeket?
Harry felnevetett.
- Gyerekeket? Az előbb még csak egyről volt szó! – ugratta a lányt kedvesen.
- Ha már úgyis belejöttünk, ugyan mért állnánk meg egynél?! – tette fel a logikus kérdést Ginny, és közelebb hajolt szerelméhez, ezzel tulajdonképpen egészen ráfeküdve.
- Hmm… mondasz valamit – ölelte magához a lányt Harry. – Akkor esetleg mit szólnál, ha már most elkezdenénk rá gyakorolni? – nézett huncutul a nem kevésbé cinkosan csillogó barna szemekbe.

Ginny felnevetett.
- Már vártam, hogy megkérdezd – hajolt rá kedvese szájára, aki azonnal szenvedélyesen viszonozta a csókot. Pár perccel később már ajkaik és simogató kezeik járták végig és barangolták be a másik testét, és korbácsolta az egekbe az egymás iránt már meglévő vágyukat.



Korábban megegyeztek abban, hogy csak vasárnap délután térnek vissza a főhadiszállásra, és Harry furcsán mosolyogva megjegyezte, hogy várja már a találkozást Ronékkal.
Ginny gyanakvó pillantást vetett rá.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy… - kezdte, majd hirtelen vádlón bökött kedves felé mutatóujjával. – Ti ketten ezt már jó előre kiterveltétek! Te jó ég! Hermionét is…
Harry csak nevetett, és nézte a lányt, amint szép lassan megérti mi is történt körülöttük már jó ideje barátjával közös tervük jóvoltából.

- Ez ügyes volt – mondta végül Ginny, majd belesimult a fiú által felkínált ölelésbe. – Remélem nekik is jól sikerült.
- Nos, mindjárt megtudjuk – felelte Harry, azzal szorosan magához vonta, és hoppanált a már ismert sikátorba, hogy aztán besiessenek a régi Black ház falai közé.

Már a lépcsőnél jártak Harry szobája felé tartva, mikor kicsapódott a folyosó végi ajtó, és az örömtől csillogó szemű Hermione már rohant is feléjük. Alig néhány perccel előttük érkeztek, ezért még az élénk mesélésnél tartott, de most hogy megjött barátnője...
- Ginny! Ginny! Ezt nézd! – tartotta fel a kezét, amin egy eljegyzési gyűrű csillogott.
A vörös hajú lány felnevetett, és ő is barátnője felé iramodott, hogy félúton találkozzanak.
- Tudom, nekem is! – mutatta Ginny is az övét.
A két lány összeölelkezve ugrálta körbe egymást, amit a Hermione után a konyhából kiérkező Mrs. Weasley sírva, Tonks és Emily pedig nevetve figyelt.

Ron ekkor sétált oda a csendben mosolygó Harryhez, egymásra vigyorogtak, majd figyelték a kedvesüket, akik most csacsogva magyarázták kinek miként került a gyűrű az ujjára.
- Harry benne volt az biztos! Odaküldött, Ron pedig már várt, egy rózsával a kezében! – mondta Hermione, tekintetét a fekete hajú fiúra villantva.
- Ó, ilyen romantikus voltál, barátom?! – veregette hátba Ront az említett.
- Életemben nem izgultam még annyira – felelte a fiú. – Vagy százszor elterveztem, mit fogok mondani, erre össze-vissza habogtam. Még jó, hogy Hermione ki tudta belőle hámozni, hogy szeretem, és hogy mit szeretnék.

Harry felnevetett.
- Na, én pont emiatt nem készültem különösebben előre!
-… aztán odaadta a rózsát, elmondta, hogy szeret, és azt akarja, hogy legyek a felesége és hogy együtt maradjunk… - hallatszott időközben Hermione hangja a hozzájuk csatlakozó nők sokaságából.
- … egy csomót nevettünk, aztán Harry elkomolyodott, és a fotel elé térdelt, hogy közvetlen előttem lehessen… - mesélte vele felváltva Ginny.
- Vajon megunják ezt valaha? – fordult Ron mellette álló barátjához, aki hozzá hasonlóan csendesen elnézegette a lányokat. – Szerinted mekkora rá az esély?
Harry úgy csinált, mintha nagyon elgondolkodott volna.
- Mondjuk úgy a nulla és a… zéró közé tenném - válaszolta.

- Ez a legszebb gyűrű a világon! – mondta teljesen egyszerre Hermione és Ginny, mikor sikerült megértetniük egymást a hallgatósággal, s mindenki nagyjából tisztába került az eseményekkel.
- Ami utána jött pedig… hát, azt mindenkinek a fantáziájára bízom – mondta Ginny pajkosan vigyorogva.
- Ismerős helyzet – mosolygott vissza Hermione is.
- Na de lányok! – szólt közbe Mrs. Weasley pirulva, míg Tonks nevetett.
- Jó ég! – sóhajtott Harry. – Ezek mindjárt…
- Nem akarom tudni – morogta Ron. – Még most válasszuk szét őket.
- Egyetértek – bólintott barátja.

Természetesen azt már nem tudták megakadályozni, hogy a lányok este mégis csak összeüljenek, és csak azért is részletes élménybeszámolót tartsanak egymásnak. Nem sok minden vehette volna el a jókedvüket.
Harryt és Ront is kifaggatták, hogy tulajdonképpen milyen módon is játszották ki őket, és tervelték ki ezt az egészet, majd elismerően biccentettek Harry remek ötletére, hogy tulajdonképpen tudtuk nélkül egymás lánykérésében játszottak közre, és megegyeztek benne, hogy gyűrű tekintetében is a legcsodálatosabbat kapták, akárcsak vőlegénynek.

A főhadiszállásra járatos tagok mosolyogva fogadták a hírt, Remus pedig boldogan gratulált Harrynek, miközben Ginnyt is megölelgette, amint a fiút kiengedte karjaiból.
Harry jól tudta, csakúgy, mint korábban Hermione, ő is leginkább amiatt boldog, mert így végre nem gondol, nem gondolhat arra, hogy feladja, és a harc végén nem küzd majd az életéért.

Meghallgatta mi hír a védett emberek körében, ahol is az egyik családot ismét el kellett költöztetniük, mert rájuk akadtak. A családfő korábban határozottan elutasította Voldemort ajánlatát a csatlakozáshoz, és meglehetősen nagy vagyonával sem támogatta, amivel kivívta annak haragját egész családja ellen.
Harry tisztelte a becsületét és bátorságát, így mindig segítette amennyiben rászorultak. Sokat adott fel, ahelyett, hogy behódolt volna.

Lupin jelezte Harrynek, hogy ismét találkoznia kell a vérfarkasok között lévő kémükkel. Már hónapok óta tartották a férfivel a kapcsolatot, így Harry rábízta a dolgot Remusra, tudván, hogy nála jobban senki sem ismeri a helyzetet, s már régóta számíthattak az informátorra, aki amolyan Piton volt a vérfarkasok között.


-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A következő hét elején Harry éppen a konyhából tartott kifelé Emilyvel egy finom tízórai tea után, amikor Kingsley érkezett izgatottan.
- Harry! Megvan a leszármazott háza, de jelenleg sajnos nincs otthon – mondta gyorsan, mire a fiú azonnal megtorpant, és figyelmesen hallgatta. – Viszont a környéken láttunk nem egy halálfalót is. Nyílván dolgozni indult a nő, a többiek már keresik. Gondoltam te is szeretnél csatlakozni.
Harry azonnal bólintott.
- Persze, mehetünk – majd a mellette lévő kislányhoz fordult. – Emily, nyugodtan menj fel Tonkshoz, most csak ő van itthon a baba miatt, de Ginny is nemsokára hazaér.
- Értem Harry – mondta a gyerek komolyan. – Nagyon vigyázz magadra, jó?

A fiú mosolyogva megsimogatta az arcát, aztán Kingsleyvel az oldalán kisietett a házból. Szerencséjükre Leedshez érve nem túl nagy területre korlátozódtak, ami szóba jöhetett a nő munkahelye kapcsán.
Most, hogy tudták honnan induljanak ki, számos hasznos kis követő és érzékelő bűbájt tudtak alkalmazni. Harry pedig, mivel mindegyiküknél jobban képes volt érzékelni mások mágiáját, főként, ha az elég erős volt, biztos, ami biztos alapon úgy döntött, a halálfalókból sugárzó sötét mágiára összpontosítva nyitja meg a keresést.

Nem voltak illúziói. Voldemort emberei közül sokan igen képzett és erős varázslók, semmi sem garantálta, hogy nem ők akadnak hamarabb a leszármazott nyomára.
Elvégzett pár bűbájt, lehunyta a szemét, és megpróbálta kiterjeszteni az érzékelését.
Nem túl messze tőlük egy forgalmasabb, innen beláthatatlan utcából erős sötét mágiarezgéseket érzékelt. Egyértelmű volt hogy mozgásban vannak, majd egy távolabbi ponton megálltak.
Túlzottan tömören, nagy mennyiségben érzékelte az energiát, ami számára azt jelentette, hogy vagy Piton is ott van, és az ő nagyobb erejét érzi, vagy többen csoportosulnak.

Miután erősen kétellte, hogy a bájitalmester szándékában állna Voldemort elé vinni a keresett nőt - amennyiben valóban feladatként kapta, - nem ártana mielőbb közéjük keverednie, különben csak halmozódnának a bajok. Mert semmiképp sem fogja engedni, hogy a halálfalók szerezzék meg az utolsó örököst.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem tudta hova menekülhetett volna. Nagy tömeg volt az utcán, de ez üldözőit nem zavarta. Furcsa mód bárhová is ment, mindig rátaláltak. Nem értette, hogyan csinálják, ahogy azt sem, miért van rajtuk ilyen furcsa ruha, és miért hadonásznak egy-egy fapálcával a kezükben.
Nem először látta őket, és egyszer már sikerült a metróra pattanva elmenekülnie előlük.

Ezúttal azonban többen voltak, s kezdett egyre nagyobb pánikba esni. Hirtelen elhatározással jobbra fordult, hátha úgy eltűnhet a szemük elől, ám azonnal megtorpant, amint rájött, hogy egy kicsi, néptelen utcába lyukadt ki.
- Ezek a muglik tényleg ostobák – hangzott fel a háta mögül egy férfi gúnyos hangja.
Egyike volt az üldözőinek, aki most kezében tartott pálcájával az utca bejárata felé intett, ahol egy pillanatra valamiféle sárgás derengés tűnt fel, majd újra csak a kinti forgatag látszott.

Morgana félve fordult velük szembe. Miféle muglikról beszél ez az ember? És mi az ördögöt csinált az előbb?
- Mit akarnak? – kérdezte kissé remegő hangon, de határozottan.
Egy magas, fekete hajú férfi lépett előrébb, majd megvetően nézett végig rajta.
- Tulajdonképpen mire kell a Nagyúrnak ez a nő? – szólította meg társait, figyelembe se véve Morgana iménti kérdését.
Egy távolabb álló gőgös arcú, hosszú szőke hajú fekete ruhás férfi gúnyosan elmosolyodott.
- Tervei vannak vele.

Morgana semmit nem értett ebből a dologból, de az világos volt a számára, hogy ezek az emberek csinálni akarnak vele valamit, el akarják vinni, márpedig egyedül nem lesz képes védekezni ellenük. Segítségért kell kiáltania – futott át az agyán.

Alig hogy elhatározta, a legközelebb álló félhosszú hajú kreol bőrű férfi rászegezte pálcáját, mire Morgana rémületében fel akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán.
Akárhogy próbálkozott, döbbenten konstatálta, hogy megnémult.
- Ezt meg mért csináltad? – kérdezte a fekete hajú unottan.
A másik vállat vont.
- Segítséget akart hívni. Láttam a gondolataiban.

Morgana rájuk meredt. Kiolvasta a gondolatait? Kik ezek a férfiak? Hogyan képesek ezekre a dolgokra? Rémülten hátrált el egészen addig, míg neki nem ütközött az egyik ház falának.
- Rendben. Vigyük már innen – parancsolta a szőke férfi. – Már így is túl sokat voltunk mugli környéken.
A többiek bólogattak, s a korábbi kreol bőrű idegen ismét ráfogta pálcáját, ám mielőtt bármi történt volna, váratlanul a semmiből egy újabb alak bukkant elő, közvetlenül Morgana előtt.

Az idáig felé suhanó vöröses fénynyalábot az érkező férfi egy hanyag mozdulattal eltérítette, majd furcsán meglendítette a karját, és megfordult, szembe a megrökönyödött nővel.
Morgana egészen benntartotta a levegőt, ahogy hirtelen egy zöld szempár ragyogott fel előtte. A fiatal, fekete hajú férfi halkan szólalt meg.
- Figyeljen. Tudom hogy fél, de ne mozduljon el innen. Az imént felhúztam egy védelmet, ami biztonságban tartja mindaddig, amíg ezen a helyen marad. Megértett?

Morgana elbűvölve nézett a fényes szemekbe, még sosem látott ehhez hasonlót. A férfi erősnek, határozottnak tűnt, és egyszerűen úgy érezte, hogy megbízhat benne. Rábólintott hát az iménti szavaira, mire az láthatóan megnyugodva és elégedetten biccentett vissza.
- Nocsak Potter – szólalt meg ekkor a korábbi támadója. – Csak így hátat fordítasz nekünk?
Ekkor a kócos, fekete hajú férfi újra a többiek felé fordult. – Ennyire bátor vagy, vagy ennyire hülye?
- Találja ki – válaszolta flegmán az imént érkezett, szintén furcsa ruhában lévő fiatal idegen.
- Ó nem, Gaspar – lépett előrébb a szőke férfi. – Potter egyáltalán nem ostoba.

Morgana jól látta, ahogy Harry megvetően végigméri a beszélőt.
- Malfoy – mondta gyűlölettel teli hangon. – Még mindig él? Reméltem, hogy Voldemort már elveszejtette valahol.
- Ne mond ki a nevét! – mordult rá a barna hajú csuklyás, mire Harry csak gúnyosan elmosolyodott.
- Udvariatlan vagy, Potter! – folytatta a szőke idegen, majd elsötétült az arca. – Legutóbb mikor találkoztunk szerencséd volt a kis Brownnal. Ki hitte volna, hogy beléd szeretett?
- Utoljára akkor láttam, mikor belerepült a folyóba, és elvitte az ár. Reménykedtem benne, hogy többet nem hallok maga felől – vágott vissza a kócos hajú férfi.

Lucius dühödten lépett előrébb.
- Akkor mégis csak ostoba vagy! Azt képzelted, hogy egy aranyvérű varázslót ilyen egyszerűen elintézhetsz? Mindjárt meglátjuk, most hogy fogsz boldogulni.
Harry láthatóan egy csöppet sem ijedt meg a fenyegetés hallatán. Mikor megszólalt, ugyan olyan higgadt volt, mint eddig.
- Igazán sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nincs most időm magukkal párbajozni. Csak a nőért jöttem.

Azzal már oda is lépett ismét Morganához, aki elkerekedett szemekkel igyekezett figyelmeztetően rákiabálni a férfire, hogy a háta mögött lévő emberek támadásba lendültek, de amint látta, hogy Harry megértette mit szeretne, mégsem törődik vele, kissé lehiggadt.
Majd tátott szájjal figyelte, ahogy megannyi színes fénycsóva foszlik szét az idáig láthatatlanul körülöttük lévő védőburkon.

Belemeredt az ismét ráirányuló smaragdzöld szemekbe, és meg akarta kérdezni hogy: Ki maga? De még mindig képtelen volt hangot kiadni. A férfi felvonta az egyik szemöldökét, ahogy megértette, mi tartja vissza Morganát a beszédtől, majd egy pillanatra koncentrált, s a lány érezte, hogy a torkában lévő csomó feloldódott.
- Ki maga? – kérdezte azonnal.
- Majd később – lépett oda hozzá testközelbe a férfi. – Jöjjön – tárta szét a karját. – Ez egy kicsit kellemetlen lesz.

Morgana furcsán nézett rá, végül mégis engedelmeskedett. Harry egyáltalán nem tolakodóan ölelte magához, majd a következő pillanatban mintha szétolvadt volna a világ, és mellkasában kellemetlen nyomás érződött, s egy másodperc múlva már egy egészen más helyen álltak. Egy barátságosan berendezett ház nappalijában, ha helyesen állapította meg első látásra.

A férfi ekkor ellépett tőle, majd biccentett egyet.
- A nevem Harry Potter.
- Én Morgana Knowledge vagyok – viszonozta a bemutatkozást a nő gépiesen, mivel meghaladta a felfogó képességét hogyan kerülhettek ide az iménti sikátorból.
Harry elmosolyodott. Morgana. Nem éppen hétköznapi mugli név, ráadásul a vezetékneve is sokat elárul, ha az ember ismeri a származását. Karcsú, magas nő volt, hosszú szőkésbarna haja elegánsan ölelte körül szép metszésű arcát. A legfurcsább azonban a szeme volt. Olyannyira sötétbarna, ami szinte már feketébe hajlott, és ezáltal egyértelműen Perselus Pitonra emlékeztette. Ahogy a büszke tartása is, viszont a jóindulatú arckifejezése már kevésbé.

- Még nem mondhatom el pontosan mi a célja magával Voldemortnak, de nagy veszélyben van – fogott bele a férfi. - Ha gondolja, én elrejthetem. Hogy mint kívülálló, maga is értse, nagyjából az ellenállás vezetője vagyok egy varázslók által vívott háborúban – mondta halálos komolysággal, majd láthatóan úgy ítélte, hogy kezdetnek ennyi elég volt, mert nem folytatta.
Morgana csak bámult rá, és nem tudta eldönteni, hogy ez most csak egy vicc, vagy álmodik, esetleg előfordulhat, hogy valamiféle baleset érte, és beverte a fejét, amitől furcsa látomásai és lázálmai vannak.

Ahogy azonban az áthatóan őt figyelő szemekbe nézett, azokban őszinteséget, csupa erőt és jó szándékot látott. Hát legyen.
- Varázslók? – kérdezett rá a számára legabszurdabb dologra.
- Nos, igen. Ez talán hihetetlennek hangozhat. Létezik egy másik világ is. A maguké mellett, és azzal párhuzamosan – s beszámolt róla, hogy vannak varázserővel bíró emberek, és olyanok, akik muglik, vagyis mágiamentesek. Elmondta, hogy vannak olyanok is, akiknek bár a szüleik nem képesek varázsolni, a gyerekeikben mégis meg lesz a képesség.

Morgana ámulva hallgatta, és tagadhatatlanul érdekesnek és izgalmasnak találta a dolgot.
- Ki az a Voldemort? És miért nem engedték azok a férfiak, hogy kimondja a nevét? És egyáltalán kik voltak azok az emberek? – folytatta a kérdésözönt.
Erre azonban Harry arca már elkomorult, tekintete pedig olyan sebességgel sötétedett el, amitől a nő már-már megijedt.
- Voldemort Nagyúr a valaha élt legnagyobb sötét mágus. Rengeteg embert ölt meg, kínzott meg, vagy adta ki parancsba ugyan ezeket a követőinek. Ők a halálfalók, ahogy magukat nevezik, s akik megtámadták közülük valók. A varázslók körében mindenki retteg Voldemorttól, ezért senki sem meri kimondani a nevét. Csupán úgy emlegetik, hogy Tudjukki.

- De hát maga… maga kimondta a nevét. Ráadásul a követői előtt – értetlenkedett a nő.
Harry elmosolyodott, és magában felidézte Piton egykori szavait.
- Tudja egy régi tanárom azt mondta erre: Csak az mondja ki a nevét, aki elég erős, vagy épp elég őrült és bátor hozzá.
- És maga melyik?
Harry megint elmosolyodott, és Morgana megállapította, hogy ez határozottan remekül áll a férfinek.
- Mindkettő. Legalábbis sokak bevallása szerint.

Morgana elgondolkodott.
- Ez végül is érthető, hiszen azt mondta, maga az ellenállás vezetője.
Harry tűnődön nézte, majd megszólalt.
- Ha nem gond, egyszerűbb lenne áttérnünk a tegeződésre.
Morgana mosolyogva biccentett.
- Egyáltalán nem az. Tehát Harry. Mesélnél nekem pár szót erről a háborúról?
A férfi intett neki, hogy üljenek le.

Miután helyet foglaltak egy-egy kényelmes fotelban, meghallgathatott egy beszámolót a Főnix Rendjéről, amely vezetését Harry látja el, s akik célja minél több merénylet megakadályozása, a halálfalók elfogása, és végül Voldemort elpusztítása.
Egyre könnyebben elfogadta és megértette az elmondottakat, noha még mindig hihetetlennek hatott hogy létezik ez az egészen más világ, ami ugyanakkor mégis egyre jobban belefolyik a sajátjába.
- Egy dolgot nem értek. Te… nem azért hogy megbántsalak, de nagyon fiatal vagy. Talán huszonhárom lehetsz? Miért rád hárul ez a feladat? Bár az igaz, hogy amint láttam, a halálfalók tartanak tőled.

Harry keserűen felsóhajtott.
- Huszonegy vagyok. És ez egy borzasztóan hosszú történet. Előbb talán arra kellene kitérnünk, hogy mit akar tőled Voldemort.
Morgana előrébb csúszott egy kicsit ültében.
- Ne, kérlek, meséld el.
A fiatal férfi zöld szemei végigmérték, és pillantása hosszan időzött az ő sötét íriszében, amitől Morganának az a furcsa érzése támadt, hogy az égvilágon semmit sem lenne képes eltitkolni előle. Végül Harry biccentett egyet, majd intett a kezével, mire megjelent előttük egy-egy csésze tea, s amíg az ámuló lány meg nem fogta, türelmesen lebegtek a fotelja mellett. Miután kortyolt belőle, próbaképp ismét eltartotta, és elengedte az italt, ám az a lebegés helyett a földre zuhant kiloccsant belőle a tea, a csésze pedig megrepedt.

Morgana félve tekintett fel a nyugodtan ücsörgő fiatal férfire, aki láthatóan egyáltalán nem vette zokon a történteket, hanem mosolyogva figyelte.
Harry gondolatai az ámulva csodálkozó nőt látva mégis kicsit szomorkásak voltak. Ő mikor érzete utoljára azt, hogy a varázsvilág csupán ennyiből áll? Elbűvölő, nem mindennapi, érdekes és csodálatra méltó. Vajon mikor kezdett úgy gondolni rá, mint a túléléséhez szükséges eszközre?

- Semmi baj – mondta, azzal egy alig észrevehető mozdulatot tett a kezével, s a romok eltűntek, egyetlen árva foltot sem hagyva a vékony szőnyegen. Egy újabb intés, és ismét előtte lebegett egy ugyan olyan csésze. – A biztonság kedvéért ezt már úgy bűvöltem meg, hogy visszaengedheted a levegőbe, ha szeretnéd.
- Öö.. ühm köszönöm – motyogta Morgana zavartan, bár Harryt még így is lenyűgözte, mennyire nem riad vissza semmitől. Inkább kicsit olyan, mint Hermione. Mindent meg akart ismerni, tanulni, és láthatóan érdekelte valamennyi a mágusvilághoz kapcsolódó dolog.

- Szívesen – biccentett Harry. – Akkor talán… - de nem mondta tovább, hanem hirtelen felkapta a fejét, és egy a nő számára bizonyára érzékelhetetlen dologra koncentrált. – Ne ijedj meg – mondta gyorsan Morganára nézve, majd a következő pillanatban egy vöröses csóva lobbant fel Harry előtt.
A lány tátott szájjal figyelte az előbukkanó jelenséget, ami egy gyönyörű vöröses és sárgás tollú madár volt. Leszállt a férfi lábára, és értelmesen csillogó szemeit ráemelte.
- Fawkes, valami baj van? – kérdezte tőle Harry, és hangja kissé idegesnek tűnt.

A madár ekkor énekelni kezdett, de valami földöntúli, varázslatos hangon. Ami azonban ennél is meglepőbb volt, hogy láthatóan a figyelmesen hallgató férfi érti amit „mond”. Morgana megbabonázva figyelte őket, mígnem Harry intett egyet, és feltűnt előtte egy üres papírlapszerűség, de inkább valamiféle pergamen lehetett, majd elővette és rászegezte a pálcáját.

Úgy tűnt, mintha erősen koncentrálna valamire, s miután befejezte, a lap felragyogott egy pillanatra, majd elhalt a fénye. Ekkor fogta, és a madár csőrébe adta.
- Tonksnak vidd – szólt a feketén csillogó szemekbe nézve, majd futólag, kedvesen végigsimította az állat tollait, aki ráhunyorgott, s felszállva a férfi lábáról, ugyanúgy ahogy jött, lángcsóvaként lobbanva eltűnt.
- Ez meg… - kezdte Morgana, ekkor azonban Harry felállt.
- A főnixem volt - mondta. - El kell mennünk.

- A főnixed?... Mint a Rend? De, …de hát hova megyünk? – állt fel a lány is, amint Harry kinyújtotta felé a kezét.
- Téged elviszlek egy biztonságos helyre, ahol nem leszel egyedül, pár barátom is ott van – felelte a férfi, s egyértelműen a legjobb helynek a Promised házat tartotta, ahol jelenleg Hermione is kutatásokat, és bájitalfőzéseket végzett. - Jól figyelj, most elmondom a címet. Jegyezd meg, és idézd fel magadban.
Morgana csak pislogott.
- Te nem maradsz?

Harry kissé türelmetlenül megrázta a fejét.
- Nekem tovább kell mennem. Nagy szükségük van a segítségemre.
Azzal nem hagyta, hogy Morgana tovább kérdezősködjön. Odalépett hozzá, átkarolta, a következő pillanatban pedig már ismét azt a kellemetlen érzést tapasztalta. Legközelebb ezt fogom megkérdezni, jutott eszébe a nőnek. Mégis hogy csinálja, hogy egyik helyről a másikra bukkan fel?