32. Fennakadások és nehezen hozott döntések


Harry amint a házba értek, és felkereste Hermionét, aki meglehetős érdeklődéssel fogadta az újonnan megtalált nőt, máris rábízta a kicsit összezavarodott Morganát. Egy gyors magyarázat után már sietett is tovább, mondván, hogy azt a hírt kapta, valami nincs rendben, s megkérte barátnőjét, hogy világosítsa fel vendégüket néhány dologról.
Hermione aggódva nézett utána, ám pár perc múlva már elvonta a figyelmét Morgana erősödő kíváncsisága, és a göndör hajú lányéhoz hasonló tudásvágya.

Ahogy Harry belépett a Grimmauld téri házba, Tonks a nagy hasával azonnal felé sietett. Nyilvánvalóan már alig várta, hogy ideérjen, és az előtérben mászkált fel s alá. A fiú észrevette, hogy a társalgó ajtajában Ginny ácsorgott Emilyvel, s az ő arca is nyugtalan volt. Míg Tonks hadarni kezdett Harrynek, addig ők is közelebb jöttek.
- Harry! De örülök, hogy ilyen hamar visszaértél.
A fiú jól látta, mennyire remegett az idegességtől és az aggodalomtól, és kezdett nagyon rossz érzése támadni.
- Remus nem tért vissza, és nem is jelentkezett már második napja. Nagyon félek, hogy valami baja esett – folytatta gyorsan Tonks. - Nem szokott eddig elleni, de ha közbe is jön valami, biztos vagyok benne, hogy értesítene.

Ebben Harry is biztos volt, aki most elsápadt, és azt mondta.
- Beszélt velem a dologról. Találkozója volt az egyik férfival a vérfarkasok közül. Sokszor informált már minket. Tudod, pontosan hová ment? – kérdezte a nő arcába nézve.
Tonks csak a fejét rázta.
- Nem. Remus sosem említette, de megvolt az állandó találkozóhelyük.
- Előfordulhat, hogy a férfi elárulta? – érdeklődött komolyan Harry. Jól tudta, hogy Lupin több észrevételét osztja meg feleségével, aki így nála bizonyára jobban tudhatja, milyen a viszonya az informátorral, és hogy mi várható tőle.

Ettől kissé össze is szorította a torkát a bűntudat érzése. Az utóbbi időben nem figyelt oda kellően a férfire. Lekötötte a Rend és Morgana keresése, az edzés Pitonnal és persze Ginny. Remus jelentett neki, igen. De mikor ültek le úgy beszélgetni utoljára, mint szokásuk volt. Mintha csak az apjával beszélne? Gondolatban megrázta a fejét, és arra összpontosított, amit az aggodalmas Tonks válaszolt.
A boszorkány megint megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Mindig megbízható volt, és segítette Remust – Harry aprót biccentett. Ezzel ő is tisztában volt. – Főleg, mert ő is gyűlölte a gyilkolást.

- Tehát lebukhattak – következtetett a fiú idegesen. – De ha nem tudom hol van… - kezdett el fel-alá járkálni, miközben rájött hány megengedhetetlen hibát is követett el. Tudnia kéne, már rég tudnia kéne, hol szokott Lupin találkozni a vérfarkassal. Hiszen bármi és bármikor közbejöhet.
Főként, ha figyelembe veszik, hogy amint értesíti a legfontosabb információkról Remust a vérfarkas barátja, csatlakoznak társaikhoz, hátha megtudhatnak valami újat. Leginkább Voldemort és Greyback véres terveiről.

Fawkest ugyan elküldhetné, de ha mégsem leplezték le őket, azzal ő maga sodorná bajba, ha a többiek meglátnák a madarat, na meg nem utolsó sorban, fogalma sincs róla hova kellene küldenie a főnixet. Remus régóta foglalkozott a beépüléssel.
Ebben az ügyben még Pitonra sem számíthatott. Ő nem valószínű, hogy túl sűrűn megfordult volna ilyen társaságban. Voldemort nyilván egészen más feladatokat szánt neki. Ami a képességeit, és kivételezett helyzetét ismerve nem is csoda.

Na nem mintha a férfi sokat mutatkozott volna a Black házban. Csak akkor jött, amikor Harry is a közelben volt. Mások társasága leginkább feszélyezte, s mivel jelentésekkel csak Harrynek tartozott - s másnak egyébként sem tett volna, - a fiú pedig Dumbledore-ral ellentétben nem kötelezte a többiek társaságára, így csak akkor tűnt fel, ha közvetlen Harryvel beszélhetett, s ha ő nem volt a közelben, sosem jelentkezett.

Nyíltan kifejezte, hogy csak a fiúval hajlandó társalogni, s mások társaságát nem különösebben kívánja élvezni. Leszámítva természetesen, ha közösen kutattak megoldás után valamely kérdésben Ronékkal, vagy a közös étkezések alkalma, amikor hosszabb távon maradni kényszerült a főhadiszálláson, hogy segíthessen Harrynek.

Tonks most kétségbeesetten figyelte a tanácstalanul járkáló fiút. Nem véletlenül kifejezetten őt hívta. Bízott benne és a tudásában.
- Dawlish – élénkült fel hirtelen Harry, és már indult is, miközben gyorsan magyarázott az értetlen nőnek. – Róla tudom, hogy kísérte már el Remust vérfarkasokkal kapcsolatos ügyben. Tudnia kell, merre van a találkozóhely.
Tonks szeme felcsillant, a fiú pedig megtorpant az ajtóban és szembe fordult a boszorkánnyal.

- Te felejtsd el, hogy bármit is csinálhatsz. Maradj itt, kérlek. Mindent meg fogok tenni – biztosította róla a fiatalasszonyt. – Ginny – nézett most szerelmére – kérlek, maradj itt vele, és vigyázz rá. Nem szeretném, ha az idegességtől idő előtt megszületne a baba. Azt a pár hetet még kibírhatná, főleg, mert Remus is szeretne itt lenni akkor. Én sem megyek egyedül, majd Dawlishék velem jönnek.
Tonks hevesen rábólintott.
- Rendben. Tudom, hogy te haza hozod.
Harry futólag rámosolygott, aztán sarkon fordult, és már indult is a szabadba, sietve zárva maga mögött a Grimmauld téri ház ajtaját.

- Eddig sem csodálkoztam rajta, hogy Harryt választottátok vezetőnek, de most már értem és látom, pontosan miért.
Ginny ránézett az értelmes kislányra, és elmosolyodva bólintott.
- Mindenre talál megoldást. Ha nem azonnal, hát addig kutat, amíg valamely módon mégis sikerül elérnie, amit akar.



Harry úgy döntött, hogy a legegyszerűbb megoldást választja, s nem törődve a szabályszegéssel és védelmi varázslatok áttörésével, egyenesen a Minisztériumi fogadócsarnokba hoppanál. Hogy az ezzel járó várható feltűnést csökkenthesse, hangtalanul, csendesen tette mindezt, és már indult is az egyik lift felé.

A látogatók és ott dolgozók tátott szájjal figyelték a hirtelen felbukkanó fiút, és sietségét látva, máris tippelgették mi történhetett. Bár az úgynevezett meghallgatásáról csak az akkor jelenlévők hallottak, így nem sokan voltak tisztában vele, Harry miként is távozott utolsó alkalommal a Minisztériumból, arról azonban már annál többen értesültek, hogy a zavargások alkalmával a fiút követelték az emberek.
Sőt, többen közülük maguk is ott voltak akkor, és elismerték, hogy Harry Potter kézben tartja a rá háruló feladatokat, és a Voldemort elleni harcot, még oly tehetetlen is legyen maga a miniszter.

Nem csoda hát, ha most élénk társalgásokba kezdtek, hogy mitől lehet ideges, és mitől ilyen sietős is a dolga a Kiválasztottnak, ráadásul éppen ebben az épületben, ahol ritkábban látni, mint az égen repülő főnixeket.
Harry mindezek ellenére - noha nagyon is élesen érzékelte a felé irányuló kíváncsiságot és érdeklődést, - kevéssé törődött velük. Egyszerűen csak Dawlisht akarta megtalálni, és már itt sem lesz. Csupán azért ide érkezett, mert amint a Morganát kutató Rendtagok értesültek róla, hogy a fiú megtalálta a leszármazottat, visszatértek munkájukhoz. Így a fiatal Dawlish, Shacklebolt és Grant is a Minisztériumban volt már.

A lift szokásos tempójában érkezett a megfelelő szintre, s mikor Harry belépett az auror parancsnokságnak kikiáltott terembe, meglehetősen felbolydult társaságot talált. Ez a legkisebb mértékben sem töltötte el elégedettséggel és örömmel, hiszen hála ritka látogatásainak, halvány lila gőze sem volt róla, hol kellene keresnie Dawlisht.
A francba! – gondolta idegesen. - Mint tűt a szénakazalban.

Közben összehúzott szemmel vizsgálta a színes tömeget, és lassan haladt előre a mágusok között.
- Harry! – hangzott fel mellette hirtelen, halkan egy mély hang.
A fiú azonnal felé fordult.
- Kingsley, szükségem lenne Dawlishra. Nagyon fontos.
A sötét bőrű mágus egy szó nélkül bólintott. Tudta, hogy ha Harry máris ideérkezett, szinte rögtön azután, hogy megtalálták a nőt, elég komoly probléma adódhatott.
- Gyere! – hívta a fiút, azzal elindult a különféle asztalak, fülkék és irodák mentén.
Miközben haladtak, elkerülhetetlenül kezdték felismerni Harryt, és egyre több auror követte nyomon a mozgását, félbehagyva azt, amivel éppen foglalkoztak.

Shacklebolttal hamarosan meg is torpantak egy közepes fülke mellett, amelyben a fiatal Dawlish íróasztalánál ücsörgött egy nagyobb akta fölött, figyelmesen olvasva a tömör sorokat. Az érkezőkre azonban felkapta a fejét.
- Harry! – csodálkozott rá a fiúra. – Mi történt?
A kérdezett gyorsan előrébb lépett.
- Dawlish, fenn áll a veszélye hogy Lupin bajba került, mert még nem hallottunk felőle, s ez nem jellemző rá. Tudnom kellene, hol szokott találkozni azzal a vérfarkassal, aki segít neki. És igazán jó lenne – nézett itt egy pillanatra Kingsleyre, - ha elkísérnétek. Ne adja az ég, hogy tényleg az legyen a helyzet, hogy lebuktak, és halálfalók társaságában vannak, de ha mégis, nem lehetek biztos benne, hányan lehetnek, és jól jönne a segítségetek. Tonks már így is túl ideges. Észre sem vette magát, és még majdnem el is jött velem.

Azonban még mielőtt a Rendtagok válaszolhattak volna, egy kellemetlen hang csendült a hátuk mögött.
- Lám, lám, a híres Harry Potter! Megtisztel minket a társaságával.
A férfi mindezt olyan hangerővel adta elő, hogy a már eddig is jóval elcsendesedett teremben a közelükben állók jól hallhassák.
Harry kelletlenül fordult hátra. Erre most igazán nem volt ideje.
- Tremors! – biccentett egyet a férfi felé. – Sajnálom, hogy ki kell hagynunk a szórakoztató társalgásunkat, de jelenleg sokkal fontosabb dolgom van.
Azzal félig visszafordulva Dawlishra nézett, akin már rajta is volt köpenye, jelezve, hogy indulhatnak.

- Menjünk! – mondta Harry, és látta, hogy Kingsley is megmozdul.
- Te itt nem parancsolsz, Potter! – állta el az útját Will Tremors. – Ez az auror parancsnokság. Még csak itt sem dolgozol!
- Még szerencse – vágta rá Harry, de különösebben nem törődött a férfivel.
Láthatóan ez neki is feltűnt, mert elsötétült az arca, és nem mozdult.
- Menj az utamból! Sietek – szólította fel Harry.
Will készenlétben tartotta a pálcáját, de továbbra is szenvtelenül bámult a fiúra.
Harrynek azonban ekkorra elfogyott a türelme. A legkevésbé sincs most ideje erre az idiótára, mikor lehet, hogy Remus nagy bajban van, és arra vár, hogy kimentsék. Egy türelmetlen mozdulatot tett a kezével, mire Tremors vagy két méterrel arrébb landolt.

A zöld szemek felé villantak egy pillanatra, de itt ki is merült Harry érdeklődése, és elindult. Döbbent csend támadt, Will ugyanis híresen erős és jól képzett munkatársuk volt. Bár nyilván a pálca nélküli varázslatra még ő sem számított.
- Mégis kinek képzeled magad, Potter?! – kiáltott utána a dühös auror, és ráfogta a pálcáját. Többen rákiáltottak, köztük Kingsley is.
- Idejössz parancsokat osztogatni, és játszani mennyire erős vagy – folytatta Tremors nem törődve a figyelmeztető kiáltásokkal. – De ha valóban az lennél, Tudjukki már nem élne!

Harry megtorpant, és veszélyesen villámló tekintettel fordult vissza a férfi felé. Pont ez a szerencsétlen, Scrimgeour bábuja beszél neki erről, mikor még a Sötét mágus nevét sem meri kimondani!
- Voldemort elérhetetlen a búvóhelyén te ostoba! Ő rám támadhat, és rám küldheti az embereit ezerszer, de én egyszer sem tudom megtalálni, hacsak nem áll ide elém harcolni! – Harry hangjából most már sütött a düh és a megvetés.
Tremors ezt viszont nem vette észre, vagy volt olyan ostoba, hogy ennek ellenére mégis folytassa.
- Csak azt ne mond, hogy fél tőled – szólt gúnyosan.

Harrynek végképp elege lett ebből az idiótából. Hagyta, hogy eluralják az indulatai, s jól tudta ez mivel fog járni. Dühös volt, ideges, és aggódott.
Az eddig is valósággal világító szeme még élesebbé vált, s zöldje már-már emberfelettinek tűnt. Körülötte csak úgy vibrált a levegő az uralma alá hajtott mágia erejétől, s bár bent ez lehetetlennek tűnt, ruháját és haját mintha enyhe szél borzolta volna. Fenyegetően lépett előrébb a láthatóan döbbent és ijedt férfi felé.
- Miért, te nem félsz? – kérdezte olyan fenyegető, rideg, átható hangon, hogy Tremors még a pálcáját is majdnem elejtette.
Harry gúnyosan elmosolyodott, majd nem is törődve többet az aurorral, Kingsleyékre nézett, és szinte hangtalanul beszélt, noha a két rendtag fejében normál hangerővel csendült fel.

- Kérlek, siessetek. Az Odú melletti réten bevárlak titeket.
Azzal mivel tisztában volt vele, hogy nem lesz képes csak úgy visszanyelni az őt körüllengő mágiát, valahogy egy részét el kellett vezetnie. Erre pedig igazán jó megoldást talált. Egy követhetetlen mozdulatot tett a pálcájával, ami szinte azon nyomban újra el is tűnt a talárjában, amint a rajta áramló erő megtörte a Minisztérium védelmét, majd hangtalanul elhoppanált.
Elég dühös volt ahhoz, és épp eléggé aggódott Remusért, hogy cseppet se törődjön a Minisztériumot körbevevő varázslatokkal, és a hátrahagyott döbbent aurorokkal.

Míg Kinsleyék beérik, legalább lesz ideje lehiggadni egy kicsit, ugyanis nem szeretett volna meggondolatlanul, és a többieket veszélybe sodorva cselekedni. Most tiszta fejre van szüksége.


Állt a zöldellő réten, elnézve a hatalmas fák felé, amik takarták a szeme elől Weasleyék kicsiny házát, és igyekezett mély levegőt venni a friss, szeles környezetből.
Nem kellett sokat várnia, amikor is pár méterre tőle két hoppanáló alak tűnt fel, akik gyorsan körbenéztek, majd meglátva Harryt, mellé siettek.
- Nem akartam egymagam rögtön az adott helyre hoppanálni – magyarázta a fiú, miért ide hívta őket.

Shacklebolt legyintett, jelezve, hogy nem is állt szándékukban rákérdezni ilyesmire. Furcsa mód ez a sötét bőrű férfi volt az egyik olyan Rend tag, aki mindennemű fenntartás nélkül elfogadta Harry döntéseit, és bízott benne olyannyira, hogy ne kérdezzen rá még akkor sem, ha neki esetleg nem tűnt logikusnak az adott lépés.
Ezt pedig a fiú nagyon sokra értékelte, mert tisztelte Kingsley munkáját és erejét, és szimpatikus volt számára a férfi személyisége.

- Egy barlangrendszerrel tűzdelt kisvárosban szokott Lupin a fajtájabeliekkel találkozni – szólalt meg Dawlish. – Szeretik meghúzni magukat ilyen területen, de ezek nem kifejezetten a Greyback csapatába tartozó teliholdkor vérengző vérfarkasok. Ám még így is sokat hallani tőlük.
Harry kissé türelmetlenül bólintott.
- Hova megyünk? – kérdezte.
- Derailbe – felelte azonnal a fiatal auror.

Néhány pillanattal később már egy hűvös fuvallatú, tiszta kisváros levegőjét szívták. Gyorsan körbenéztek, majd nem messze, pár épülettel arrébb félreérthetetlen fénycsóvák villanásaira lettek figyelmesek. Harry pedig csak idegesebb lett, mikor egy suhanó átkot követően fájdalmas, elfojtott kiáltás csendült.
Azonnal arrafelé indultak, ahonnan mindezt látták és hallották, miközben azon csodálkoztak, milyen csend és nyugalom honol az utcákon, holott nyilvánvaló volt, hogy valami furcsaság történik nem is olyan messze. Talán a vérfarkasok közelsége miatt nem olyan szokatlan az itt élők számára az ehhez hasonló „műsor”, gondolta Harry.

Amikor odaértek a keresett helyre, és az egyik ház oldalához simulva kilestek az előttük elterülő parkszerű területre, Harry már látta, hogy a legszörnyűbb félelme igazolódott be.
Remus összegörnyedten, nehézkesen négykézlábra küzdve magát, lehajtott fejjel szorongott első látásra legalább hét halálfalóval körülvéve, akik mellett egy másik, mozdulatlan alak is feküdt a fűben.
Az említett férfi szemei meredten bámultak a semmibe, lába furcsa szögben állt, arcán, felrepedt bőre alól, és szájából vér szivárgott, de már csak lassan, elvétve, jelezve, hogy nem rég halhatott meg, és vélhetően előtte számos átkot kellett elszenvednie.

Remus sem volt jobb állapotban, de szerencséjükre még életben. Ám ami még ennél is jobban nyugtalanította Harryt, az a sebhelyébe hasító tompa fájdalom volt, s mikor tekintetével végre el tudott szakadni a két megkínzott férfi látványától, felfedezte a két magasabb halálfaló takarásában lévő halottfehér bőrű, és égő vörös szemű Sötét mágust.
Lupint ekkor ismét egy átok érte, majd rögtön miután fájdalmasan elterült kérdések, amire a fiú ismét gyorsan rá kapta a tekintetét.
- Hol van Potter? Hol érhetjük el?
- Nem tudom – érkezett szinte azonnal a válasz.
Harry megfeszült. Nyílván nem először kérdezték már ezt tőle.

Ekkor Voldemort intett a pálcájával, mire Remus karján a bőr és hús több helyen felszakadt. Fájdalmában felkiáltott, majd összeszorította a fogát. Harry keze ökölbe szorult, és érezte, hogy nem tétovázhat tovább. Ott van Voldemort, na és?
Kingsley és Dawlish egy emberként néztek a fiúra.
- Közbe kell lépnünk – suttogta Harry a gyűlölettől elsötétült hangon. – Nem fogom neki hagyni, hogy Remust is megölje.
A két auror bólintott, és megszorították pálcáikat.
- Vonok egy pajzsot magunk… - tette még hozzá Harry, ám nem fejezte be a gondolatot, mert ekkor megint érkezett a kérdés egy újabb fájdalmas átok kíséretében.

- Hol találjuk Pottert?
Remus remegett, és hangja már alig hallgató volt, ahogy azt nyögte válaszul.
- Menj a pokolba!
- Oda te fogsz – sziszegte Voldemort, és egy elégedett, hideg mosollyal az arcán lendítette a pálcáját, noha még nem a halálos átkot szándékozta előhívni, hiszen korántsem élvezte még ki a helyzetet, és használt ki valamennyi rendelkezésére álló eszközt, az információ megszerzésének érdekében.

Ekkor azonban Harry nyomban odahoppanált fogadott apja mögé, és gyorsan az általa ismert legerősebb pajzsot segítségül hívva bebiztosította a helyzetüket, megbűvölve, hogy azon halálfaló hoppanálással se juthasson át.
- Vagy inkább te! – vágta oda esküdt ellenségének, s pálcáját az imént Remust kínzó halálfalóra fogta, s noha sokszorosan megvolt benne az indulat, mégsem ölte meg a férfit. A magas, büszke tartású alak most összegörnyedve repült hátra, és zuhant le fájdalmas nyögéssel a kemény földre.

Ekkor érkezett Harry mellé Kingsley és Dawlish is, mire a halálfalók azonnal támadásba lendültek, igyekezve megtörni, vagy legalább egy időre átjutni a fiú védelmén. Voldemort nyugodtan állt, és Harryt figyelte, aki gyorsan leguggolt Remus mellé, hogy megvizsgálja milyen állapotban van, ugyanakkor azt is tudta, hogy ez így nem a legeszményibb helyzet a számukra. Éppen elég lesz a Sötét mágussal foglalkoznia, s még az emberei is szám és vélhetően ezzel együtt erőfölényben is vannak.

Muszáj segítséget hívnia, mert az időközben eszméletét vesztett Lupint el kell vinniük egy gyógyítóhoz, méghozzá gyorsan. Egyetlen megoldás jutott az eszébe arra, miként javíthatnának a helyzetükön. Egy pillanatra lehunyta hát a szemét, és barátaira koncentrált.
- Szükségem van a segítségetekre. Gyertek! – szólt gondolatban az Aidera bűbáj segítségével.

Majd pár vérzéscsillapító és gyógyító varázslat elvégzése után felállt Remus mellől, és belenézett a gyűlöletes vérvörös szemekbe. Két oldalán Kingsley és Dawlish álltak, míg a halálfalók rendületlenül támadták pajzsát.
Harry ekkor nagyon halkan megszólalt az auroroknak címezve szavait.
- Amint megérkeznek a többiek, fel kell vennünk velük a harcot, s Ginny majd magával viszi Remust.
A férfiak összenéztek szavai hallatán, nem értették ugyanis, honnan tudja a fiú, hogy érkeznek majd Rendtagok, és főleg miként találják majd meg őket. De láthatóan Harry nagyon biztos volt a dolgában, így nem kérdeztek semmit, csak határozottan bólintottak.

Voldemort hideg tekintetével csaknem felnyársalta a fekete hajú fiút, aki látszólag nyugodtan viszonozta pillantását, ám kezével úgy szorította pálcáját, hogy ujjai elfehéredtek. Ez még igencsak egyenlőtlen küzdelem lesz – gondolta magában, egy követhetetlen pillantást vetve a hosszú, fehér ujjak között tartott pálcára. Morgana bár megvan, a varázslatra még messze nem volt idejük.
Ekkor Harry hoppanálás zajait hallotta a háta mögül, és két barátja csatlakozott melléjük, míg Ginny gyorsan felmérve a helyzetet, máris Lupin mellé guggolt.

Hermione sápadtan, de eltökélten nézte milyen helyzetbe is kerültek, míg Ron hasonló állapotban gyorsan húgára pillantott, majd Harryre.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezte.
A zöld szemek felé fordultak.
- Természetesen szembe szállni.
Ron ezt hallva – még ha számított is rá, - halkan felnyögött.
- Ó, Harry! – szólalt meg ekkor sziszegő, rideg hangján Voldemort, mint aki elunta a néma szempárbajt, mire a fiú azonnal felé kapta tekintetét. – Hát ismét találkozunk. Milyen kár, hogy éppen ilyen körülmények között. Nem igaz?

Harryben fellobbant a düh, ahogy az alig egy méterre fekvő magatehetetlen Remusra gondolt. Ám ekkor vette észre azt is, hogy a Sötét mágus pálcája alig észrevehetően az őket körülölelő pajzsra irányul, s nyílván már egy ideje azon van, hogy megtörje azt. Egy pillanatra megijedt, és gyorsan hátrafordult, hogy Ginnyre szóljon.
- Vidd innen Remust! Te is láthatod, hogy nincs túl jó állapotban. Ki tudja, mióta kínozták.
A lány felnézett, de nem mozdult. Ekkorra azonban Harry figyelme ismét Voldemortra terelődött, mert megérezte a védelem vibrálását.
- Így van kislány, vidd csak. Így legalább ti ketten élve megússzátok – gúnyolódott a nagydarab halálfaló, akivel korábban a barlangrendszerben már volt szerencséjük összefutni.

Ginny gyűlölködve nézett rá. Élénken élt még benne a férfi azon mozdulata, mikor a nyakába nyomta pálcáját.
Harry tisztában volt vele, hogy a védelme már nem tart ki sokáig, ám csak akkor lesz képes újat idézni, ha a meglévő már elfoszlott. Addig pedig mindenképpen szerette volna, ha Remus már nincs itt, hiszen most nem segíthet, és nekik is csak vigyázniuk kéne rá, márpedig a halálfalók még mindig fölényben voltak, nem is beszélve Voldemort jelenlétéről.
- Mire vársz Ginny?! Menj már! – szólt hátra kissé ingerülten.
- Én igazán megelégszem azzal is, ha csupán te maradsz társaságunknak – hallatszott ekkor a jól ismert hideg hang. – Megküzdhetünk Harry. Véget vethetsz az általad olyannyira gyűlölt és utált sorsodnak. Vagy így, vagy úgy – húzta gúnyos mosolyra a száját Voldemort.

Harry tisztában volt vele, hogy a pálcáik különbözősége miatt jobban oda kéne figyelnie, de miért is ne? Olyan régóta várt egy ilyen alkalomra, tűnődött magában. Barátai elsápadtak a lehetőséget hallva, annál is inkább, mert jól ismerték már ahhoz a fiút, hogy tudják, komolyan fontolóra veszi az ajánlatot.
Ám mielőtt szólhattak volna bármit is ezt megakadályozandó, Harry hirtelen előrébb ugrott, ugyanis a pajzs ekkor egy villanással köddé vált. Három halálfaló azonnal támadásba lendült, és Kingsley s Hermione védekezni kényszerültek. Harry gyors mozdulattal feléjük intett, és újravonta az erőteljes védelmet, ám ezúttal saját magát nem vonta alá.

A halálfalók további átkai megtörtek a derengés falán, így még mielőtt a fekete hajú fiú magát is bebiztosíthatta volna, Malfoy és Voldemort átka máris felé tartott. Hermione felsikkantott, Harry pedig fájdalmasan felszisszent, ahogy a vállgödrébe fúródott az ezüst villanás.
Több sérülés már nem érte, ekkor ugyanis feltűnt körülötte az őt védő kék fényű pajzs, és a cirkáló gömb. Gyűlölettel égő tekintettel nézett fel a sötét mágusok csoportjára.
- Nem érhettek hozzá! – szólalt meg Voldemort hidegen, szavait embereihez intézve. – Bőven elég lesz a Kiválasztottnak velem szembenéznie – folytatta maró gúnnyal.

Harry idáig tenyerével tamponálta a sebét, most azonban elmormolt egy sebforrasztó varázslatot, majd hátrafordult.
- Menjetek! – utasította a mögötte álló barátait és aurorokat.
Azok rábámultak, s Hermione, aki azóta Malfoyra fogta a pálcáját, hogy az a fiúra támadt, most furcsa hangot hallatott.
- Tűnés! Csak Potterre van szükségünk! – csattant fel a mozdulatlan Rend tagokra bámulva felsőbbrendű arckifejezéssel egy magas, kreol bőrű varázsló.
- Nem – rázta a fejét Hermione.
- Hermione, kérlek! – nézett rá Harry. - Vigyétek már Ginnyvel Remust! – emelte fel a hangját.

- Nem hagyhatunk itt! – ellenkezett a lány riadt hangon, pálcáját még mindig a szőke halálfalóra szegezve.
Harry már nyitotta a száját, hogy dühösen ráförmedjen barátaira, mikor Ginny is felemelkedett, és eltökélten az arcába nézett.
- Nem mozdulok innen, csak akkor, ha velünk jössz – jelentette ki.
A zöld szemek idegesen a földön fekvő Lupinra fordultak, aki úgy tűnt nagyon is rossz bőrben van, bár nem lehet életveszélyben, ha Ginny még mindig itt alkudozik vele, ahelyett, hogy elvitte volna a férfit a Grimmauld térre, hogy meggyógyítsa.

A lány nyílván kitalálta mire gondolhat, mert megjegyezte.
- Ha öt percen belül nem tudok megitatni Remussal egy vérpótló és egy, a főben járó átkok utóhatását csökkentő bájitalt, akkor meghal.
Erre már nem csak Harry nézett furcsán, hanem Ron és Hermione is összenéztek, majd mintha csak szavak nélkül megbeszélték volna, összebólintottak, s végül mindhárman a villámló zöld tekintetbe néztek.
- Csak veled együtt megyünk el! – mondta Hermione.

Harry úgy érezte, szétveti a harag, s hogy menten kétfelé szakad. Nem tudta volna elviselni, ha Remust is elveszíti, de most itt volt a remek alkalom, hogy megküzdjön Voldemorttal. A többiek ezt mért nem akarják megérteni?!
- Ti teljesen megőrültetek!? Ginny! Fogd Remust, és menjetek már innen a francba!! – kiáltotta, s hogy nyomatékosítsa a helyzetet, belépett az őket körülvevő pajzs alá, és ingerülten a lány felé indult.
Ginny kicsit összerezzent kedvese tekintetét látva, de nem mozdult, noha már ő is sápadt volt, és jól tudta, hogy nem húzhatja sokkal tovább az időt, mert Remus valóban meghal. De nem, és nem fogja hagyni, hogy Harry megölesse magát! Voldemort sem hülye. Nyilvánvaló, hogy tisztában van vele, mekkora előnye van most a fiúval szemben.

- Nem! Én mindig mindent kibírtam. Mindent helyzetet, amibe belekerültünk, és amin átmentem, de ezt már nem! – mondta, és folytatta még akkor is, amikor Harry megragadta a vállait. – Nem mozdulok, amíg nem te magad fogod Remust, és viszed a gyengélkedőbe.
Voldemort gúnyosan szemlélte őket, de vörös szemében ott izzott a düh és a megvetés is, míg a halálfalók zavartnak tűntek. Ha most a fiú elmegy, ismét kereshetik, és tudták, hogy mesterük haragja rájuk fog irányulni, bármennyire is nem tehettek semmit az ellen, hogy itt tartsák a Kiválasztottat.

Kingsley és Dawlish jól láthatóan nem tudta mit tegyen, míg Ron és Hermione tekintete is eltökéltségtől csillogott, akár csak Ginny barna szemei.
- Ezt nem teheted – sziszegte Harry szerelme arcába.
- Nem. Te nem teheted – felelte a lány.
Harry feszültsége már ijesztő mérteket öltött, ahogy egyszerre két óriási erő küzdött benne. Felkiáltott dühében, majd egy hirtelen, szinte követhetetlen mozdulattal Lupin mellett termett, megragadta a karját, és biztos fogást keresve magához fogta, majd szikrázó tekintettel Voldemortra nézett.
- Ezt későbbre kell halasztanunk. Indulás! – mordult a többiekre, az ő távozásával ugyanis megszűnt volna a pajzs, így szerencsésebb volt, ha barátai hagyják el előbb a területet.

Azok mind Harrytől, mind Voldemorttól tartva gyorsan hoppanáltak is, míg a Sötét mágus dühös, jéghideg hangon figyelte a fekete hajú fiút.
- Tudtam, hogy gyenge vagy!
Harry még utoljára ránézett, majd egy pillanattal később csak a hűlt helyét bámulhatták a halálfalók.