Este tíz óra volt. Két tizenéves ifjú lépett be a Mágikus-szálló főbejáratán. Az egyik fiú, a másik lány. A lány tizennyolc éves volt az ifjú tizenkilenc. Ez előbbinek hullámos, fényes, vörös haja volt, kedves, mosolygós arca, és nagy, barna szeme. A felsőjének mégcsak pántja sem volt, dísze nincs, csupán egyetlen, megnyugtató, világoskék színű az egész. Az ő neve Ginny Weasley volt. A fiúnak hollófekete, kócos haja és ragyogó smaragdzöld szeme, de ami a legfurcsább, hogy villám alakú heg éktelenkedett a homlokán. Az ő neve Harry Potter volt, és a Varázsló-világban mindenki ismerte. Kézen fogva érkeztek.

De nem tudott volna ám bárki bejönni a Mágikus-szállóba! Egy egyszerű mugli (másnéven varázstalan ember) e szálló helyén csupán egy régi, elhagyatott sampongyárat látna. De akinek varázspálcája van –vagy volt- az úgy használhatja a Mágikus-szállót, mint egy közönséges hotelt. Nem is különbözött sokban a Mágikus-szálló a sima szállodáknál. Ha az ember már bejutott, azt gondolhatná: ,,Nahát, ennyit szenvedtem, hogy bejussak, és ez a benti világ?!” Itt is csak kicsivel volt több a mágikus légkör, de Harry-ék ide akartak jönni.

Egy (Harry esetében két) éve fejezték be a Roxfort-ot és most aurorként dolgoztak. Harry a hetedeik tanév befejeztével, kapott az alkalmon és elköltözött Dursley-éktől. Egy nagy házban lakott, nem messze a Minisztériumtól, ám messzebb, semminthogy a zajos belvárosban. Harry háza a város szélén állt, csöndesebb környékben. Nagy kertje volt és belülről is igazán lakályos. Két hálószoba is volt, az egyiket mostanában Ginny használta. Miután a lány is befejezte a Roxfortot szeretett volna elköltözni otthonról, de nem volt rá pénze. Harry felajánlotta, hogy míg nincs pénze, lakhat nála. Ginny csak mosolyogva bólintott erre és megköszönte, pedig  titokban nagyon örült, ugyanis gyengéd érzelmeket táplált Harry iránt. A fiú is tudta ezt, ő is szerette Ginny-t. Mindennapjaikat együtt élték, aurorok voltak mindketten. Reggel együtt keltek, együtt dolgoztak, nap végén együtt vacsoráztak és amikor eljött az idő együtt feküdtek le –ha külön szobába is.

Szerették ezt az életet. Ron és Hermione ugyancsak aurorok voltak. Ginny bátja és a régvolt mintadiák is együtt éltek. (Bár róluk nem sok szó lesz a történetben.) A Roxfort befejeztével Ron már nem is gondolt Lavander-re. Hét éve együtt élt a Roxfort-ban Hermione-val és már csaknem egy éve jártak is.

Ginny elengedte Harry kezét, előre ment a recepcióhoz. Megnyomott egy apró, piros gombot a pulton, amitől csilingelő hang töltötte be a szobát. Nemsokára egy ötven év körüli, testes asszonyság lépett a pult mögé.

-Jó estét! –köszönt.- Miben segíthetek?

-Jó estét! –válaszolta Ginny.- Egy szobát szeretnénk kibérelni. Minden napra kérünk reggelit és vacsorát, az ebédre nem tartunk igényt. Ezen kívül a szálloda wellnes részét is szeretnénk használni!

A hölgy most végigmérte őket. Egyetlen vágyakozó pillantást vetett Ginny szép alakjára és ugyancsak gyönyörű arcára, majd Harry-re esett a tekintete. Őt nem nézte meg különösebben, ám mikor észrevette a sebet a homloka közepén felsikoltott:

-Szent Isten! Harry Potter!

-Nagyon kérem! –rimánkodott Harry.- Én is csak ember vagyok. Ha majd Voldemort… -az asszony újra sikított, falfehér lett az arca, levegőért kapkodott. Harry felcsattant.- Mikor szokják meg végre, hogy kimondom Voldemort nevét?!

-Jól van, jól van, aranyom –sóhajtozott a hölgy, de inkább magát nyugtatta, mint Harry-t. Aztán folytatta, de látszott rajta, hogy maga se hiszi, amit mond.- Teljesen igazad van, bocsáss meg. Tehát folytassuk. Hány évesek?

-Én tizenkilenc, a barátnőm tizennyolc.

-Igen… igen. Hol dolgoznak.

-Stop! –kiáltott fel Ginny.- Harry, ne mondj neki többet. Bárhogy is néz ki, lehet, hogy Voldemort-nak dolgozik!

-Igazad van –bólintott a fiú.- Még nem bízom meg benned. Ez most ne érdekeljen. Mennyibe kerül a szállás?

-Nyolcvankét galleon, harmincöt sarló és tizenkét knút. –felelte a nő sértődötten.

-Ilyen drága? –nyögött fel halkan Ginny.

Harry szótlan fizetett.

-Magkaphatjuk a kulcsokat? –kérdezte végül.

-Igen. A kétszáztizenhármas szoba a tiétek. Érezzétek jól magatokat –fejezte be monotonul.

Harry elvette a kulcsot, megfogta Ginny kezét és elindult a felfelé vezető lépcsőhöz. A lány akaratlanul is elmosolyodott. Ahogy baktattak felfelé, Harry az első lépcsőfordulóban egy vékony, magas szekrényt vett észre.

-Mi ez? –kérdezte leginkább magától.

-Nem tudom. –rázta a fejét Ginny.

A fiú hirtelen ötlettel felnyitotta a szekrényt. Seprűk álltak benne. Nem voltak éppen Tűzvillámok, de rosszak sem lehettek. Harry kivett egyet és tüzesen vizsgálgatni kezdte.

-Zakaro 2000 –állapította meg a márkájukat.- Egész jó.

-De… -kezdte Ginny.- Mire kell használni?

-Nézd! –mutatott Harry a szekrény oldalára.- Ott az a papírdarab. Ez áll rajta:

Tisztelt vendégek! 

A Zakaro társaság kegyesen felajánlaotta, hogy az egyetlen varázslók számára fenntartott pihenőhelyen, a Mágikus-szállóban most ezeket a seprűket használhatjuk, az emeletek közötti közlekedésben. Mint látják a lépcső mellett van elég hely repülni. Ezzel szemben azonban kérünk mindenkit, hogy csak tapasztalt seprűlovagló repüljön és/vagy az az ember, aki biztos abban, hogy épségben földet ér. Mindenki a saját felelősségére repül! Szándékosan kockáztatni szigorúan TILOS! (A szálló az esetleges balesetek gyógyítási költségéből tíz galleont vállal!)

                            Megértésüket köszönjük!

                                                                  A Mágikus-szálló igazgatója

Ginny szemében izgalom csillant.

-Kipróbáljuk? –kérdezte izgatottan.

-Naná! –vágta rá Harry.- De légy óvatos és maradj mellettem!

-Rendben.

Kivettek egy seprűt Ginny-nek is, majd a lábuk közé kapták őket. Harry kecses ívben emelkedett fel, Ginny követte. Ha nagyon nyújtózkodnak, még leért volna  a lábuk. Harry megállapította, hogy az apró-cseplő hibákat kivéve Ginny nagyon ügyesen repül. Magasabbra emelkedtek. Ginny csillogó szemmel nézett Harry-re. Tettek néhány kicsi kört a plafon alatt, majd a lépcső és a fal közé ereszkedtek.

-Megspórolunk két emeletnyi gyaloglást! –nevetett Ginny.

Az egyébként húsz percnyi lépcsőzásből két perc lett. Hamar felértek a második emeletre.

-Hogy küldjük vissza a seprűket? –kérdezte Ginny, mikor landoltak a padlón.

Hamar megkapta a választ: Alig engedték el seprűjeiket, azok máris kezdetek visszarepülni a szekrénybe. Harry elmosolyodott a jópofa megoldáson és elindult a kétszáztizenhármas szoba felé. Ginny kissé lemaradva követte. Aztán felgyorsította lépteit, és Harry nyakába ugrott. A fiú megtorpant, megfordult, Ginny-re nézett.

-Mit ak… -kézdte, de Ginny a szájára tette mutatóujját.

-Csitt! –mondta.

Aztán az ajtójuk felé kezdte vezetni Harry-t, de közben szelíden kivette a kulcsot kedvese kezéből. Mikor elértek az ajtóhoz, Harry háttal állt neki. Ginny-re hárult a feladat, hogy kinyissa, aki ezt gyorsan meg is tette. Mikor kattant a zár, lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót. Bvezette Harry-t a szobába, a sarokba dobta a hátán lévő hátizsákot és a lábával –amennyire halkan csak tudta- becsapta az ajtót.

-Praktikus –dörmögte Harry.

-Az –hagyta rá a lány.

A szobában egy kétszemélyes ágy volt, mellettük éjjeliszekrény. Ahogy belépünk az ajtón, az ágy rögtön szembe van. A fekvőalkalmatosság mögött nagy ablak, az jobboldali éjjeliszekrény mellett, az ajtó szélével egyvonalban lévő falban egy ajtó volt, az vezetett a fürdőszobába. Ginny leültette Harry-t az ágyra és így szólt:

-Lekéne feküdni. Megyek, átöltözöm.

Harry bólintott, eldőlt az ágyon. Fáradt volt, várta már, hogy lefeküdhessen. Nem érdekelték már a körülötte zajló események. Egy perc sem kellett hozzá, mély álomba merült. Mikor Ginny kilépett a fürdőszobából már nem volt ébren.

Tizenöt perc múlva hideget érzett az ajkán, felébredt. Az ő ágyrészén feküdt, már pizsamában, mellette Ginny oldalt dőlve könyökölt, fejét kezére hajtotta. Fekete háloingben volt, derekáig a világoskák takarója takarta, akárcsak Harry-t. A fiú most jött rá, mi volt az a hideg: Ginny csókolta meg gyengén ajkait.

-Mi történt? –kérdezte Harry.

-Semmi –felelte a lány.- Elaludtál, míg én átöltöztem és zuhanyoztam.

-Miért vagyok pizsamában? –tette fel az újabb kérédst Harry.

-Átöltöztettelek. Azt reméltem, erre felébredsz, de nagyon aludtál.

A szobában koromsötét volt, csupán az éjjelilámpa halvány, narancsárgás fénye borította be mindkettőjüket.

-Köszönöm –mondta hálásan a fiú.

-Igazán nincs mit –válaszolta Ginny halkan.

Harry csak most döbbent rá, hogy meg kéne ezt valahogyan hálálnia, nehogy megbántsa a lányt. Nem jutott más eszébe, viszonozta a csókot.

-Én is szeretlek –suttogta Ginny.

-Én is –válaszolt Harry. Megölelte a lányt, végigsimított a hátán és így szólt:

-Aludnunk kéne.

-Igazad van –bólintott Ginny.- Szép álmokat!

Mégegszer szorosan magáhozölelte a lányt és lezárta a beszélgetést:

-Szeretlek…