Harry mikor beért a Grimmauld térre, inkább nem nézett barátaira. Erősen tartotta Remust, és már indult is vele az emeletre, hogy elláthassák a sérüléseit, és remélhetőleg ne fulladjon tragédiába a mai nap.

Mikor óvatosan lefektette az egyik ágyba, és fél szemmel látta, hogy a többiek köztük a kezeit tördelő és zokogó Tonks, szintén beléptek mögötte a szobába, máris megszólalt.

- Gyerünk Ginny, most már ideje lenne, hogy végezd is a dolgodat! – hangjában nyoma sem volt érzelemnek, leszámítva a fojtott haragot.

A szólított lány összerezzent, majd sietve nekilátott a kezelésnek, és előszedte azon bájitalokat, amiket meg kell itatnia a szörnyű állapotban lévő Lupinnal.

- Hermione, csinálj valami hasznosat is, és tartsd távol addig Tonksot innen, míg magához nem tér Remus, és lehetőleg igyekezz megnyugtatni – morrant most Harry tétlenül ácsorgó barátjára.

Az szót fogadóan tette, amit kért, annál is inkább, mert igazat adott a fiúnak. Tonks meredten nézte a férjét, és talán nem is volt tudatában, hogy haja színe egészen megfakult, és vidám, borzas tartását is elveszítette. Hermione gyengéden átkarolta, és valami olyasmit motyogott neki, hogy menjenek le a konyhába, igyanak egy kis teát, hagyják Ginnyt dolgozni, és majd ha Remus magához tért – mert biztosan úgy lesz, - akkor feljöhet, és beszélhetnek.

Ron is gyorsan barátnője után indult. Mindent, csak ne kelljen a láthatóan még mindig csaknem felrobbanó Harry társaságában maradnia.

A zöld szemek egy ideig még elidőztek Lupinon, s elnézte, ahogy Ginny legjobb tudása szerint látja el a sebeit, adja be neki a bájitalokat, és végzi el a különféle felmérő, és gyógyító varázslatokat. Külön a lányra azonban nem akart koncentrálni, mert felvillant előtte makacssága, és menten, újult erővel öntötte el a harag. Ez azonban most nem léphetett túl az aggodalmán. Egy dolgot biztosan tudott. Nem engedheti meg magának, hogy Remust is elveszítse. Többé nem.  

Visszaemlékezett mit is érzett Hagrid halála után. Nem akarta még egyszer átélni azt a borzongató ürességet és fájdalmat. Elégszer volt már benne része. Ahogy erre gondolt, ismét ökölbe szorult a keze.

Ahogy akkor is mondta, rengeteg élet megfizetésével tartozik annak a csúszómászó féregnek, és ebben nem akadályozhatják meg a barátai. Szereti őket, de a mai akciójuk dühítette. Megütközhetett volna végre Voldemorttal, letudhatta volna ezt az átkozott háborút. Vagy legalább megpróbálhatta volna, kapott volna egy esélyt.

Végre nem kellene folyton a háta mögé néznie, hogy éppen honnan lesnek rá a halálfalók vagy kit kell féltenie, s bizonytalankodnia, hogy másnapra biztosan újra láthatja e a szeretteit és barátait.

Ingerülten sóhajtott egyet, és felhagyott a néma ácsorgással.  Megfordult, és kiment a gyengélkedőből. A kelleténél kicsit nagyobb lendülettel zárta maga után az ajtót, majd a folyosóra érve a bejárat mellé lépett, a falnak dőlt, és lassan lecsúszott a tövébe.

Most még nem akart Ronékkal beszélni. Sőt, igazából egyáltalán nem akart velük beszélni, de persze ezt nem tehette meg, bármilyen nagy is legyen rá a kísértés.

Felhúzta a térdeit, is két kezével a hajába túrva lehajtotta a fejét. Addig itt marad, amíg nem tud pontosat Remus állapotáról. Aztán, jaj a többieknek. Igazság szerint magára is dühös volt. Nem figyelt oda eléggé, pedig Lupin szólt a találkozóról, és ő csak úgy egymagában elengedte, úgy hogy nem is tudta hova is készül pontosan.

Ekkor valaki finoman megérintette a vállát, s mikor felnézett, Emily ragyogó kék, okos szemeit látta maga előtt.

- Ne hibáztasd magad! – kérte halkan a kislány, és szorosan mellé telepedett.

Harry magához fogta.

- Mióta figyeltél?

Emily elmosolyodott.

- Egy ideje. Láttam, milyen érzelmek futnak rajtad végig, és tudom, hogy csak látszólag vagy nyugodt. Valójában még mindig dühös vagy. Magadon kívül mindenki másra is.

Harry valami különös, morgás és sóhajtás közötti hangot hallatott.

- Lesz egy-két szavam a barátaimhoz - bólintott.

Emily nem szólt többet. Talán, mert pontosan érezte, hogy nem tudná semmivel meggyőzni Harryt, hogy esetleg halassza későbbre a beszélgetést. Annál is inkább, mert a benne kavargó érzések pontosan ugyan úgy, és ugyan ilyen formában meglesznek benne akkor is. A veszekedés elkerülhetetlennek mutatkozott.

Inkább odabújt hát a fiúhoz, hogy éreztesse, mennyire szereti őt, és próbája vigasztalni a Remuszal történtek miatt, és eloszlatni bűntudatát és félelmeit.

Kis idő múltán Ginny lépett ki az ajtón, s rögtön észrevette a földön ücsörgő két alakot. Megtorpant, majd eléjük állt, mire Harryék felnéztek, s a lány arcán látható határozott megkönnyebbülés és mosoly máris halvány nyugalommal töltötte el a fiút.

- Remuszal minden rendben lesz. Azért jöttem ki, hogy szóljak Tonksnak, de ha itt vagy, megtehetnéd helyettem, mert még vissza kéne mennem, beadni neki bár bájitalt az ébredése után – mondta a zöld szemekbe nézve.

Emily azonnal felpattant, ahogy látta, hogy Harry feláll mellőle. A fiú csak biccentett és már indult is lefelé.

Ginny csak nézett utána. Sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga Harryvel.

- Emily – fordult hirtelen ötlettől vezérelve a még mindig mellette ácsorgó kislányhoz. – Meg tudnád mondani nekem, mit érez Harry?

A kék szemek csak rövid időre fordultak a távozó fiú után, nyílván már korábban is volt ideje érezni.

- Dühöt és csalódottságot – felelte Emily furcsa hangon, majd hosszan Ginnyre nézett, és elfordult, hogy gyorsan a fiú után szaladjon. – Attól függetlenül, hogy örülök, hogy nem esett baja, s nem küzdött még meg Vele – mondta félig visszafordulva, - Harryvel értek egyet. 

- Minő meglepetés – morogta Ginny, miközben nézte, ahogy Emily beéri a fiút, és együtt sétálnak le a lépcsőn. Sóhajtott egy mélyet, majd visszament a gyengélkedőbe Remus mellé.

Mikor Harry belépett a konyhába odalent, minden arc azonnal felé fordult. Magára erőltetett egy mosolyt Tonks könnyes arcába nézve, hogy megnyugtassa. Maga is boldogan fogadta Lupin javulását, de nem tudott felhőtlenül örülni. Ismét azt a kettős nyomást érezte, mint mikor Voldemort előtt állt, és barátai választást kényszeríttek rá.

- Már nyugodtan felmehetsz. Ginny szerint nemsokára magához fog térni, és nincs semmi baj – mondta.

A nő felragyogott, és megkönnyebbülten, ugyan még kissé feszülten, felnevetett. Nehézkesen felállt egyik kezével a hasát fogva, majd ahogy indult az emeletre, elhaladtában megölelte Harryt, aztán elhagyta a helyiséget.

A konyhában azonnal feszült csönd támadt. Ronék jól tudták, hogy nem ússzák meg ennyivel. Ellenszegültek Harryvel, és nem is akármilyen módon. Óvatosan pislogtak a fiú arcába, aki most ismét azon a kifejezéstelen, semmi jót nem ígérő hangján szólalt meg.

- Ron, Hermione, megkérhetnélek titeket, hogy menjünk át a társalgóba?

Azok ketten összenéztek, majd mintha csak elfogadnák, hogy az elkerülhetetlennel kell szembenézniük, felálltak, és megindultak a megfelelő irányba.

Mrs. Weasley bizonytalanul nézett rá, míg Kingsley hátradőlt a székén, Dawlish pedig határozottan idegesnek tűnt, mintha csak rá is ugyan az várna, mint Hermionéra és kedvesére.

Harry nem törődött velük, de Emilynek még odaszólt, mielőtt kiment volna.

- Most maradj csak itt a konyhába, kicsim. Beszédem van Ronékkal. Szeretném, ha addig segítenél Mollynak. Rendben?

A kislány rábólintott.

- Persze, Harry.

- Köszönöm – mosolygott rá halványan a fiú.

Ahogy Harry belépett barátai után, bezárta az ajtót, majd feléjük fordult. Hirtelen eltűnt az arcáról a ráerőltetett nyugalom és kifejezéstelenség, s a helyét átvette a benne forrongó harag és csalódottság.

- Mégis mit képzeltetek?! Szerintetek erre van az Aidera? Segítsünk Harryt valami baromira nem fair helyzetbe kényszeríteni?! Melyikőtök akarja elmondani Tonksnak, hogy otthagytátok volna Remust a sorsára?

- Ez nem igaz! – tört ki Ron.

- Nem?! – lépett előrébb Harry. – Ó, akkor alighanem félreértettem valamit – gúnyolódott. – Mert tudod, nekem nagyon úgy tűnt, hogy választás elé állítottatok. Vagyis dehogy! Mit is beszélek! Csupán egy lehetőségem volt, hiszen bármennyire is maradni akartam…

- Elbuktál volna! – kiáltott vissza Hermione félbeszakítva őt. – Te is tudod, hogy hátrányban voltál!

- De legalább megpróbálhattam volna! – vágott vissza azonnal Harry. – Egy szóval sem mondtam, hogy meghalni maradtam volna! Egyszerűen nem akarjátok megérteni, mit jelentene, ha végre megszabadulhatnék ettől a tehertől! A francba! Mióta befolyásolja már az életem ez a szemétláda!? Ti…

Ekkor félbeszakította az ajtó nyílása, és Ginny lépett be rajta sápadtan. Nyilvánvaló, hogy odakint is tökéletesen hallani lehetett a szóváltást.

Harry szemei, melyek idáig is izzottak a haragtól, most, ha lehet ilyet mondani, még sötétebbé váltak.

- Te meg aztán! – fordult azonnal a lány felé. - Inkább ne is szólj hozzám! El sem hiszem, hogy így és erre kényszerítettetek.

Ginny azonban nem hagyta magát.

- Ez csak a te szempontod! Nem vagy önző, ha csupán a te érzéseidet tekinted mérvadónak? Te talán eltűrted volna, hogy valamelyikünk ott maradjon szembeszállni a legnagyobb ellenségével, mikor pár perccel előtte megsérült, már jó ideje pajzsot tartott fent, és komoly esélybeli hátránnyal indult volna?

Harry felmorrant, és furcsa mozdulatot tett a kezével.

- Itt most az a lényeg, hogy szembe szálltatok velem, nem hagytátok, hogy döntsek. Az én szempontomról beszélsz?! Miért a tiétek mennyivel jobb? Talán az nem volt önző?! Vagy ti többen voltatok, így az egység véleménye nem is számít? Én vonuljak vissza? Én halogassam azt az átkozott összecsapást, hogy végre lezárhassam a jóslatot, és normális életem legyen?! A te szempontod, ami pusztán a félelemből indult ki, mennyivel volt jobb, mint az enyém, hogy megpróbáljam?

- Nem veszíthettünk el! – kiáltott vissza Ginny. – Márpedig ne mond, hogy nem erre nyílt nagyobb esély!

Harry arca most még jobban elsötétült, s a lány hirtelen nem értette, miért.

- És Remust talán elveszíthettük volna?! – kérdezte élesen. – Már itt tartunk? Rangsorolod az életeket? Az enyém fontosabb a te számodra, így Remust magára hagytad volna?

Ginny arcából teljesen kifutott a vér, ahogy ezt hallgatta.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – suttogta.

- Én csak azt tudom – emelte fel Harry a hangját, - hogy beleerőltettetek egy olyan helyzetbe, amiben azt hittem majd szétszakadok az ellentétes érzelmeim és tenni akarásom kettősségében, miközben még az életben nem csalódtam ekkorát, és el sem akartam hinni, hogy ez komolyan megtörténik.

Ron csak sápadtan, tátott szájjal hallgatott, Hermione halkan szipogott, Ginny pedig hirtelen nem is tudta mit mondhatna.

- Mi csak azt akartuk, hogy velünk gyere. Azt akartuk, hogy élj! – nézett a villámló smaragdokba Hermione könnyes szemmel.

Idáig bele sem gondoltak igazán, hogy Harry szempontjából hogyan is tűnhetett ez a dolog. Az nyilvánvaló lehetett a számára, mi a fő indokuk, de arra már nem tértek ki, hogy valamilyen szinten ez valóban árulás. Mind Remus, mind barátjuk felé. Nem bíztak benne, elfogadhatatlan módszerrel kényszerítették döntésre, ami Harryben csupán felszültséget, és kétségbeesést szült. Választania kellett a sorsa beteljesítése, és az apjaként szeretett férfi megmentése és a menekülés között, amibe éppen a barátai hajszolták.

És erre csak ezt az egyetlen érvet tudta a fiú arcába kiáltani magyarázatként: „Mi csak azt akartuk, hogy velünk gyere”. Szánalmasnak érezte magát. Ahogy Ronra nézett, látta szerelmén, hogy ő is csak most kezdi megérteni, amit Harry az első pillanattól tudott. Ők csupán egy szempontot vettek figyelembe. Épp ahogy a fiú mondta az imént: saját félelmüket és féltésüket.

Harry kissé elfordult tőlük, mielőtt válaszolt volna.

- Más életével játszottatok, miközben tőlem elvettétek az esélyt, hogy…

Ekkor Ginny megkockáztatta, hogy közelebb lépjen, és szenvedélyesen közbevágott.

- Nem érdekel! Bármimet odaadnám érted!

Harry egy pillanatra megakadt, de a düh győzött.

- Remus életével viszont nem játszhatsz! Nem a tiéd, nincs rá jogod! Sőt, senkiével sem, különben egy fikarcnyit sem leszel jobb Voldemortnál!

- Nem az életével játszottam!  Csak téged próbáltalak ezzel… manipulálni – de amint kimondta, már ő maga is érezte, hogy ez a lehető legrosszabb szó volt, amit használhatott. Amint pedig kissé félénken Harry arcára nézett, már biztos lehetett benne.

- Természetesen sosem hagyta volna meghalni Remust - folytatta gyorsan, - éppen azért féltem, hogy kifutok az időből, és muszáj lesz nekem… ha nem cselekszel, nekem kellett volna elvinnem őt, és ez egyúttal azt is jelentette volna, hogy te ott maradsz. Egyértelműen maradtál volna, de ki tudja mennyi ideig életben?!

Harry azonban erre már alig tudott figyelni. Mindaz, amit idáig magába fojtott kitöréssel fenyegetett. A teste mélyén a lényegét adó mágia egyre csak gyülekezett. Bizseregni kezdett a keze, jelezve, hogy nem feltétlen lenne szüksége pálcára a megnyilvánuláshoz. Ez az erő volt, amit még mindig nem volt képes tökéletesen az irányítása alá vonni. Az, ami egyenlővé teszi Voldemorttal.

Érezte, de nem tudott ellene tenni. Vagy talán nem is nagyon akart. Levezethetné a feszültsége és haragja egy részét. Az ugyanis, hogy barátai még mindig nem akarták megérteni mit is nehezményez tulajdonképpen, jobban bosszantotta, mint maga a tény, hogy megtették.

Korábban talán megrémült volna ettől az energiától, ami feszítette, most azonban érdekelte. Meg akarta tapasztalni.

Hirtelen bevillant az agyában, hogy ezt nem teheti, hiszen veszélybe sodorhatja mindenki életét a házban, de a következő pillanatban már ahogy folytatták a szóváltást barátaival, rájött, hogy ha csak nem fékezi meg a dühét, a dolog már nem csak rajta áll.

- És inkább azon gondolkozz, hogy elhitted, megtenném – mondta csendesebben Ginny.

- Én inkább azon gondolkozom – vágta rá Harry, és láthatóan a lány szemrehányó megjegyzése csak olaj volt a tűzre, - hogy jutott egyáltalán eszedbe ilyen megoldás. És azon, hogy mért nem akarod még mindig felfogni, miről ordibálok már vagy tíz perce!

- De akkor had fejezzem ki magam érthetőbben – folytatta. - Nem – vehetitek – el – folyton – az – esélyt - tőlem, hogy – véget – vessek - ennek! – sziszegte Harry a fogai közt, szinte szótagolva, igyekezve visszatartani a mágiáját, ám alig egy pillanattal később ijesztő dühödt szikra csillant meg a szemeiben, és már nem tudott parancsolni indulatainak.

A falak kezdetben csak megremegtek, s mintha egy hullám száguldott volna végig mindenen, ami átvilágította, átjárta a dolgokat, s egy másodperc erejéig mindent meghajlított, ami az útjába került. Az üvegek, törékeny tárgyak, mind, ami csak volt a szobában, szétroppant. A vitrines szekrény, a váza, a lámpák búrája, amiben a gyertyák világoltak.

Hermione halkan sikkantott, míg Ron inkább fogta, és lerántotta a földre, nehogy egy repülő szilánk megvághassa. Ginny is ugyan így tett, míg kintről néhány kiáltást hallottak.

Egy újabb elsöprő erejű lökéshullámot követően, melynek csupán a mágiától mentes előfutára érte el a három jó barátot, s a guggolásból ülő majd csaknem fekvő helyzetbe kényszerítette őket.

Ronék ijedten kezdtek hátrább húzódni a hatalmas erő útjából.

Egyikük sem vette észre, hogy már nem csupán négyen vannak a szobában.

- Harry! – kiáltotta egy határozott mély hang. A következő pillanatban pedig már egy erőteljes, biztonságot nyújtó pajzs indult a fiú barátai felé.

Harry mintha csak feleszmélt volna az ismerős hangra, tekintetével barátaira, és a nem messze az ajtótól álló férfira tévedt. A falak vibráltak körülöttük, és úgy tűnt hol ott vannak, hol pedig nem. A szobában lévők csak bámulták a jelenséget, Harry pedig remélte, hogy nem tört meg az ereje egyetlen védelmi varázslatot sem, és hogy kívülről nem látható mi is történik.

- Szedjétek össze magatokat! – szólt a három fiatalra ismét a határozott, mély hang. – Harry! – fordult most egyértelműen a fiú felé, s láthatóan már egyáltalán nem tartott tőle. - Te pedig higgadj le, mert nincs kedvem újraépíteni a házat.

Harry ekkor már Pitonra meredve hátrálni kezdett, aztán hirtelen megfordult, megrémülve saját magától. Vett pár mély lélegzetet, és visszanyelte a bőréből áradó mágiát, ami a korábbi tapasztalataival ellentétben ezúttal meglepően könnyen sikerült neki.

A tanár megfejthetetlen tekintettel bámult rá, Ginnyék pedig még mindig csak tátott szájjal pislogtak, talán kisebb sokkal birkózva.

- Mit akarsz csinálni? – tette fel a kérdést Piton közelebb lépve az időközben lényegesen lehiggadt fiúhoz.

- Semmit – vágta oda Harry. Jelenleg még nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

- De azt nem teheted!

- Dehogynem! Csinálhatom a semmit! – felelte Harry azonnal ingerülten.

Piton elhúzta a száját, a kissé gyerekes válaszra, majd nagyon halkan megjegyezte.

- Akkor inkább esetleg… fordíthatnád az idődet a tanulásra valahol máshol.

Harry bármennyire is dühös legyen, ezen elgondolkodott. Tisztában volt vele, hogy a bájitalmester pontosan mire gondol. Távol innen, félelmek és visszafogás nélkül, kettesben. Jobban mondva… még Morganával sem volt ideje normálisan beszélni. Ha el akar kerülni, egy a maihoz hasonló szituációt, akkor a következő alkalomkor már, mikor Voldemorttal kerül szembe, készen kell várnia, vadonatúj, és erősebb pálcával a kezében.

- Igazad van – mondta végül Pitonnak, majd barátai felé fordult. - Tudjátok, miért kezdtem el Dumbledore halála után akkora erőbedobással edzeni? Mert rájöttem, hogy a fejlődésemhez csupán a valódi eltökéltség hiányzott, mikor már nincs kire támaszkodnod, és rájössz, mindent magadnak kell elérned. Ti nem állhattok majd ott velem Voldemort előtt. El fogok menni Perseluszal, hogy mire visszatérek, többé már ne hozhassatok ilyen helyzetbe, mert már tökéletesen felkészült leszek ahhoz, hogy végleg leszámoljak Tom Denemmel.

Azzal kisétált a szobából, de előtte még intett Pitonnak, hogy nyugodtan kövese, szeretne még vele beszélni. A bájitalmester azonnal vette a lapot, és bár nem igazán értette, hogy mi is borította ki ennyire a fiút, és mi okozza a közte és barátai közt a feszültséget, egyelőre úgy vélte, lesz ideje ezzel is tisztába kerülni, amint valóban magukra maradnak.

Annál inkább foglalkoztatta mit is látott az imént. Óriási erő áradt Harryből, amit korábban csak Voldemort jelenlétében tapasztalt. Ám amíg a Sötét mágus energiája fekete, sötét és fenyegető volt, Harryé még a zabolázatlansága mellett is érezhetően világos, érzelmekkel teli, titokzatos és óriási.

Mikor megálltak az előszobában, hogy váltsanak pár szót, láthatta, hogy Harryt zavarja az iménti események hatására a konyhától nem messze álló Shacklebolték értetlen és kissé ijedt tekintete. Ahogy alighanem az is, hogy mi történhetett volna, ha ő nem lép közbe.

Sötét szemeit a fiú zöldjébe fúrta, majd néhány gyors, az elvégzendő dolgaikban és annak módjában megegyező mondat után, Piton meglebbentette fekete talárját, és elhagyta a régi Black házat.

Nem tűnhetett el csak úgy kénye kedve szerint, így akadtak elintézni valói, ahogy eszközök is, melyeket már most össze akart szedni, hogy pár óra múltán, már felkészülten hoppanálhassanak Harryvel.

Addig a fiúra nem maradt más, mint hogy meglátogassa Remust, és beszéljen Emilyvel, vagyis azzal a két emberrel, akinek jelenleg úgy érezte, hogy tartozik annyival, hogy normálisan elköszönjön tőlük.

A kislány kissé bizonytalanul nézett rá, talán érezte a Harryben dúló zavaros, kavargó érzelmeket, és nem tudott rajtuk kiigazodni. Ahogy maga a fiú sem.

Ezért mikor felnézett Harry zöld szemeibe, inkább úgy döntött, kérdezni fog.

- Már jól vagy?

Harry rámosolygott.

- Igen. Már valamivel jobban – azzal lehajolt Emilyhez, és az ölébe vette.

Így indultak el felfelé a lépcsőn, a gyengélkedő felé tartva. A gyerek átkarolta a nyakát, és úgy nézett Harry arcába.

- Ginny megbántott?

A fiú halkan sóhajtott, visszagondolva az iménti veszekedésre.

- Szerintem egy kicsit egymást bántottuk meg – felelte végül.

Emily bólintott. Ekkor már odafent jártak, az utolsó lépcsőfokról a szobák közötti folyosóra lépve.

- Akkor most bocsánatot fogsz kérni tőle? – kérdezte, mert nem szerette volna, ha sokáig haragban maradnak. Egyrészt Ginnyt is szerette, másrészt Harry volt a legfontosabb, és utálta, ha a fiú szomorú.

Harry nem válaszolt rögtön. Megvárta, míg a gyengélkedő ajtajához értek, s csak akkor nézett a kislány szemeibe.

- Nem. Nem hinném – mondta. – Csak akkor kérj bocsánatot, ha valóban úgy is gondolod. Ha csak azért tennéd, mert így könnyebb vagy elviselhetőbb, annak nincs sok értelme, és jelentősége.

Emily elgondolkodott.

- Ha úgy kérsz bocsánatot, hogy valójában nem bánod, amit tettél, akkor az olyan, mintha hazudnál.

- Pontosan – bólintott rá Harry, elmosolyodva azon, milyen okos és érett is ez a kislány.

- Most Remuszal váltok majd pár szót, és tudnod kell, hogy utána hosszabb időre elmegyek – tette le a gyereket, és leguggolva elé, mélyen a kék szemekbe nézve magyarázta. – Muszáj megtennem még pár dolgot, hogy legyőzhessem Voldemortot. De többször jövök majd, és ha bármiben szükséged lenne rám, csak szólj Remusnak. Ő tudni fogja, hogyan és hol érhet el, s mivel megsérült, mindig elérhető lesz a számodra, mert még sokáig gyógyulnia kell. Rendben van?

Emily azonnal bólintott.

- Igen, csak… nagyon szeretném, ha maradnál, de tudom, hogy nem lehet. Hiányozni fogsz – mondta komolyan, s gyorsan megölelte Harryt.

A fiú végigsimította hosszú haját.

- Te is nekem, kicsim – súgta, majd felállt, rámosolygott a kislányra, aztán halkan benyitott a kórterembe.

Tonks férje mellett ült, bár nagy hasát már nem igazán tudta hova tenni, s az elhelyezkedés láthatóan nem volt túl kényelmes a számára. Az érkező fiúra felnézve azonban rögtön láthatta az arcán, hogy fontos dologban és négyszemközt szeretne Lupinnal beszélgetni.

Nehézkesen feltápászkodott hát, az odasiető és karját kapaszkodónak felajánló Harry segítségével, majd rámosolygott férjére, és lassacskán haladva magára hagyta a két férfit.

- Remus – szólította meg halkan a beteget, mire Lupin mosolyogva nézett rá. – Minden rendben? – kérdezte Harry, és letelepedett az ágy mellé húzott székre.

- Egész jól vagyok. Ginny mint mindig, ügyesen ellátott – nyugtatta meg a fiút, majd gyanakvóan kérdezte. - Mi történt odalent?

Harry csak legyintett, kifejezve, hogy ezt a témát hagyják, majd inkább kissé előrébb dőlve így folytatta.

- Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb menni, és köszönöm, hogy ilyen sokáig kitartottál, és nem árultál el neki semmit.

Remus felé nyúlt, megfogta, és megszorította a kezét.

- Harry, egyáltalán nem is számíthattam rá, hogy felbukkanhatsz, így nekem már ez is csoda számba megy. Ami pedig Voldemortot és a kedves embereit illeti – keményedtek meg az arcvonásai, és mélyen a zöld szemekbe nézett, - semmivel sem tudtak volna rávenni, hogy eláruljalak. Reméltem, hogy ezt te is tudod.

Harry elmosolyodott és bólintott.

- Hogyne tudnám! Azért köszöntem meg, mert emiatt rengeteg átkot kellett elszenvedned.

Lupin fáradtan sóhajtott.

- Igen. Eleget. De hálával én tartozom – biccentett Harry felé. – Most viszont hagyjuk ezt – mondta könnyed hangon. – Néhány hét múlva kimehetek innen. Egy kicsit közrejátszott a dologban, hogy még gyenge voltam a holdtölte miatt, ezért elhúzódik a gyógyulás, de ennek még örülök is. Már bármelyik pillanatban apa lehetek, és legalább így biztos nem szalasztom el. Itt leszek Tonksal – mosolygott vidáman csillogó szemmel a férfi, és látszott, hogy már borzasztóan várja, hogy kezébe foghassa gyermekét.

Harry bólintott.

- Én viszont nem leszek a Grimmauld téren egy ideig. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy meggyőződjem róla biztosan jól vagy e, és elbúcsúzzak. Pár naponta természetesen beugrom majd, és nyílván gyűlést is kell tartanom, de Piton rámutatott, hogy szükségem lenne a tudásom végelegesítésére, és az erőhatáraim megtapasztalására, ami ebben a házban és népes társaságban lehetetlen.

Lupin komoly tekintettel, elgondolkodva hallgatott.

- Tehát elvonulsz Perseluszal egy hosszabb időre –mondta végül.

Harry kényelmesen hátradőlt a székben, majd így szólt.

- Így van. És persze Hollóhát leszármazottjával is szeretném létrehozni a pálca varázslatot.

Remus most elismerően elmosolyodott.

- Igen, hallottam hírét, hogy sikerrel jártál az ügyben.

Mostanra Harry arca is nyugodtabbá vált egy kicsit. Jót tett neki a Lupinnal folytatott beszélgetés. Előtte a legkisebb mértékben sem kellett feszengenie, vagy mást mutatnia, mint ami valóban benne játszódott. Kiabálhatott vele, ha dühös volt, még túlzásba is vihette. Számíthatott tanácsokra, nyugodt és ésszerű rámutatásokra a helyes döntés felé terelgetve, és kellő apai szigorra, ha meggondolatlanul vagy idiótán viselkedett. 

- Azt hiszem – szólalt meg végül tűnődve, - célszerű és érdekes lenne valahogy megbizonyosodni róla, hogy biztosan híján van e a varázsképességnek, vagy csupán történt valami, amiről nem tudunk.

Ezt követően hallgattak egy ideig, majd Remus kezdte ismét.

- Ne várj magadtól túl sokat, Harry - mondja még mindig a fiút féltve Lupin. – Számodra is van teljesíthetetlen és lehetetlen. Nem szeretném, ha megsérülnél.

- Más szülő örülne, ha a fia mindent megtenne a cél érdekében – fortyan fel egy kissé bosszúsan a fiú.

- Én annak is örülök, ha reggel felkelni látlak – felelte Remus csendesen.

Harry mélyen a szemébe nézett és sóhajtott.

- Ne haragudj. Csak… még egy kicsit ingerült vagyok.

Lupin kutatóan vizsgálta az arcát.

- Tonks mondta, hogy valami nincs rendben köztetek. Történt valami mikor rajtam segítettél, igaz?

Harry állkapcsán megfeszült a bőr.

- Erről nem lenne tanácsos éppen veled beszélnem. Bár van egy olyan érzésem – húzta el a száját, - hogy még így is inkább Ginnyékkel értenél egyet. Amennyire képes vagy értem aggódni.

Remus csak csendesen nézte, nem tudott mit mondani erre, és erőltetni sem akarta, főleg most, hogy látta, Harry messze nincs rendben, és éppen elmenni készül Pitonnal. Remélte, hogy Perselus is átlátja majd a helyzetet, és ennek megfelelően fog viselkedni.  

Az utóbbi időben úgy látta, hogy a bájitalmesternek valóban számít a fiú. Talán azért csak Harryt fogadja el, mert őt tisztelheti is, akárcsak korábban Dumbledore-t. Perselus Piton nem szerette az átlagos, gyenge embereket. De nagyra tartotta az intelligenciát, erőt, kitartást és ravaszságot. Vagyis mindazon tulajdonságokat, amivel ő maga is rendelkezett.

- Eljövök majd megnézni, hogy vagy, és a Rend ügyeit sem hagyhatom itt csak úgy. De most a pálcámra és arra akarok koncentrálni, hogy teljes biztonsággal az uralmam alá vonjam a mágiám. Utána pedig… nem fogom tovább halogatni. Kellően megfogyatkoztak a halálfalók és hála neked a vérfarkasok is. Itt az ideje, hogy végre szembe kerüljek Voldemorttal, és megvívjuk a 11 éve húzódó csatánkat – mondta Harry.

Ezek után nem húzta tovább az időt. Úgy érezte, szüksége van egy kis magányra, mielőtt ki tudja meddig össze lesz zárva Pitonnal, s jó néhány dolgot át is akart gondolni, nem utolsósorban a most benne fészkelő neheztelést és csalódottságot, amit barátai miatt érzett.

Így amint elkészült, és magához vett minden vélhetően fontos könyvet, jegyzetet és személyes holmit lekicsinyített formában, a már jól bevált és mégis fájdalmas emlékeket idéző tengerparti sziklaperemre hoppanált.

Eközben odalent Ginny lépett be éppen a konyhába, alig egy perccel elkerülve Harryt, akit miután nem talált, még benézett Remushoz ellenőrizni az állapotát.

- Minden rendben van? – kérdezte a borús hangulatban ücsörgő társaságot. Csodálkozva látta, hogy Emily is szomorúan gubbaszt székén, hiába volt elépakolva rengeteg sütemény Mrs. Weasley jóvoltából.

- Nem esküdnék meg rá – felelte Ron gondterhelten.

A lány felhúzta a szemöldökét, s már sejtette is, kivel kapcsolatos a probléma.

- Hol van Harry? – kérdezte Ginny azonnal, bár a többiek arcába nézve már tudta a választ.

A fiú elhagyta a házat, hogy amint mondta, Pitonnal tanulhasson. Ginny pedig fájdalmasan döbbent rá, hogy Harry úgy ment el, hogy tőle még csak el sem búcsúzott.