8. A hajsza kezdete

Harry némi viszolygás után hagyta, hogy a denevér a bal vállára üljön (úgy látszott, hogy a denevér sem örül ennek), majd a következő pillanatban Brian, a főnix a jobb vállára telepedett. Igyekezett nem gondolni arra, hogy két ember foglal rajta helyet (bár a bal váll utasának emberi voltát bármikor kétségbe vonta volna), majd felvette a köpenyét, és kisurrant a hálóból. Keresztülmászott a portrélyukon is, és nemsokára már a folyosókat járta.

- Nem tudom, hogy hogy jutott be, de szép munka lehetett. – mormogta a bal válla felé.

Bár a denevérek nem tudnak lesújtóan tekinteni, ez a példány mégis megtette.

Harry benyitott az egyik kisebb terembe, majd becsukta maga mögött az ajtót. Levette a köpenyét, és elmormolt egy Claudo Portam-ot. Figyelte, ahogy a halványan derengő anyag fesztül az ajtóra, és megfordult. Brian helyet foglalt egy asztal tetején, és hunyorogva nézte, ahogy a denevér átalakul, és magas, fekete taláros férfi alakja bontakozik ki.

- Potter, figyelemreméltó gyorsasággal vág az eszed – mondta gunyorosan Piton – már azt hittem, ki akarsz dobni az ablakon.

- Talán jobban jártam volna – morgott Harry, majd kicsit megijedt a szemtelenségétől, amikor találkozott a tekintete Pitonéval – De örülök hogy itt van. – tette gyorsan hozzá - Épp beszélni akartam magával.

- Tudom – felelte unott hangon a férfi – megpróbáltál elérni. Szerencséd, hogy a közelben voltam, különben semmit sem ért volna az egész. – Majd Brianre siklott a pillantása – Szép főnix. Felteszem, nem önszántából szegődött hozzád?

- Nem. Ő… hmm, Dumbledore tulajdona. – mondta Harry, miután úgy döntött, hogy nem gondolkozik el Piton minden mondatán, hogy vajon sértés volt-e vagy sem. Főleg, hogy volt tanára nem tűnt éppen kipihentnek.
Már nyáron is látta, hogy rossz bőrben van, most azonban egyértelműen kimerült és mogorva volt. Harrynek valahogy az volt az érzése (bár önmagát is meglepte a feltételezéssel) mintha Pitont súlyos önvád gyötörné, amit igyekszik becsomagolni a régi, gunyoros stílusába. Érdeklődve fürkészte a szigorú arcot.

- Miért nem vette fel velem mindezidáig a kapcsolatot?
- Mert nem tudtam – felelte tartózkodóan Piton – a Sötét Nagyúr gyakran tart maga mellett, és szüntelenül figyel. Nyár óta most vagyok először elég távol tőle.
- Csak nem engem tart megfigyelés alatt? – kérdezte Harry csípősen.

Piton ajka mosolyra húzódott.
- De igen. Önként vállaltam a feladatot. Ma este érkeztem Roxmortsba. A Sötét Nagyúr azt gyanítja, hogy Dumbledore mozgósította a bátyját még a halála előtt, és Aberforth eljött az iskolába tanítani. Megérezte az erejét.

Harry kicsit elmosolyodott.
- A jó öreg Voldemort ismét hibázott.

Piton összerezzent ennek hallatán.
- Vigyázz a szádra, Potter. – sziszegte, majd szinte suttogva tette hozzá – Tapasztalataim szerint aki sokat beszél, hamar hal meg…

Harry egy barátságtalan pillantással viszonozta a szavakat.
- Maga aztán tudja. Remekül ért a túléléshez – majd látván, hogy Piton mennyire elsápad a haragtól, gyorsan hozzátette – Nem Aberforth az új SVK-tanár, hanem a lánya.

Az egész csak egy pillanatig tartott. Piton arckifejezésén átsuhant egy furcsa árnyék, de alig volt észrevehető a félhomályban. Amikor megszólalt, a hangja kimért és hideg volt, mind mindig.

- Nocsak… Ez váratlan fordulat. A Sötét Nagyúr immár másodszor követi el ugyanazt a hibát.

Harry tudta, hogy Piton a tizenhat évvel ezelőtti eseményekre céloz, de nem fűzött hozzá semmit. Lilről azonban eszébe jutott a délutáni beszélgetésük.

- Azt hiszem, a professzor találkozni akart magával – jegyezte meg – meg kell beszélnünk… bizonyos dolgokat. Pár perc, és idehívom…

- Én nem tartanám jó ötletnek – vágta rá Piton kissé túl gyorsan, majd sietve hozzátette – Veszélyes túl sokat mászkálni éjszaka a kastélyban…

Harry megvonta vállát, és a láthatatlanná tevő köpenye után nyúlt.
- Mivel maga már nincs itt, a kockázat a felére csökkent – vigyorgott, és mielőtt Piton válaszolhatott volna, felvette a köpenyt – Mindjárt jövök. A főnixem majd vigyáz magára.
Piton egy barátságtalan fintort vágott, és hátat fordított a madárnak és Harrynek is.

Harry bezárta maga mögött az ajtót, és szinte futva haladt Lil szobája felé. Tudta, hogy a boszorkány kitekerné a nyakát, ha most nem szólna neki Pitonról. A nő valamiért kedvelte ezt az undorító alakot. Bár, gondolta Harry, ha ő is csak Aberforth-t ismertné a sárkányokon kívül, valószínűleg üdítőnek találná Piton társaságát.

Lil szobájához érve bekopogott, és fohászkodott, hogy a boszorkány most már tudja „ennek a kódnak” a jelentését. Kis idő múlva az ajtó résnyire kinyílt, és Harry egy vörösrubintos botot látott feltűnni.

- Áh, te vagy az. – hallotta a nő hangját, és a bot eltűnt az ajtóban. – gyere be.

Harry belépett – és egy pillanatnyi döbbent bámulás után gyorsan becsukta a szemét.

- Öhh, nem akartam zavarni… - kezdte el.

Lil összevont szemöldökkel nézett rá.
- Hogy…? – aztán rájött – Ó, várj egy pillanatot. – monda, és felvett egy köntöst. Azok közé az emberek közé tartozott, akik csak akkor viselnek ruhát, ha azt az éghajlati körülmények megkívánják.

- Most már kinyithatod a szemed – mosolygott – épp aludtam, és nem jutott eszembe, hogy itt az ilyesmi nem szokás.

Harry igyekezett sehogyan sem reagálni a dologra.
- Arra kell kérnem, hogy tartson velem, fontos ügyben. – mondta aztán, amikor végre eszébe jutott, hogy miért van itt.

- És mi lenne az? – kérdezte Lil kíváncsian, de Harry megrázta a fejét. A Roxfortban még a falnak is füle van – néha szó szerint.

- Nem mondhatom el, titoktartó- bűbájokra meg nincs idő. Kérem, bízzon meg bennem!

Harry megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a nő bólint, és nem kérdez mást.
- Akkor menjünk. Ne vedd fel a trükkös köpenyed, hogy lássalak. Remélhetőleg nem botlunk senkibe.

Harry elgondolkozott azon, hogy mi lenne, ha útközben összefutnának McGalagonnyal. Ő pizsamában volt, Lil pedig mezítláb, és csak egy vékony köntöst viselt, de szerencsére nem találkoztak senkivel. Harry útközben rásandított a boszorkányra: ugyanaz a derű és kíváncsiság ült a nő arcán, mint amit Dumbledore-tól is megszokott, és ez valahogy nyugodtsággal töltötte el őt is.

Végül elértek a tanteremhez. Harry betessékelte Lilt maga előtt, majd az ajtóra rámutatva egy pálcamozdulattal elvégezte a szobát lezáró varázst.
Amikor a szoba felé fordult, először az tűnt fel neki, hogy csönd van. A levegő döbbent feszültséggel volt tele. Lil Pitonra nézett, Piton Lilre, a főnix pedig mindkettőjüket fixírozta. Végül a volt bájitaltanár elfordult.

- Hallom megszerezted az állásomat – jegyezte meg csak úgy mellékesen. A hangja kimért, és már-már mesterien unott volt. Harrynek az volt az érzése, hogy az elmúlt öt percben ezen gondolkozott.

Lil hamar felvette a beszélgetés fonalát.

- Mert úgy hallottam, felmondtál. Bár nem tudom, hogy az alkalmazó meggyilkolását lehet-e annak nevezni. – a hangja nem vádló volt, valószínűleg humornak szánta, de Piton összerezzent. Az arcáról eltűnt a gunyoros magabiztosság, és átadta helyét annak a meggyötört kifejezésnek, amit Harry nyáron is észrevett rajta.

- Sosem fogom megbocsátani magamnak - kezdett bele, és Harrynek borsódzott a háta a szokatlan hangnemtől, amelyből csak úgy sugárzott az önutálat – De nem tehettem mást. Két bűbáj is kötelezett rá…

Lil tett egy gyors mozdulatot, amit valami félúton volt a legyintés és a vállvonás között.

- Tudom… Nem lehetett könnyű: megígérted Albusnak, hogy életben maradsz, és a halálfalóknak meg azt, hogy megölöd őt. Innen nem volt más kiút… Harry elmondta.

Piton vetett egy barátságtalan pillantást Harry felé, de mintha megkönnyebbült volna, hogy nem kell magyarázkodnia.

- Sajnos nem volt. Pedig kellett volna… - majd, mintha nem bírna Lil szemébe nézni, az ablak felé fordult - Potter azt mondta, beszélni akarsz velem.

Lil hirtelen olyan arcot vágott, mintha fogalma se lenne arról, hogy mit akart mondani, aztán eszébe jutott a jelenlegi problémájuk.
- Óh, igen. Valamit tényleg meg kell beszélnünk, mindhármunknak. De előbb kérdezze meg Harry, amit akart.

Harry, aki eddig teljesen mellőzöttnek érezte magát a beszélgetésben, most gyorsan összeszedte a gondolatait. Először is intett a pálcájával egy Metoralio kíséretében. Piton bizalmatlanul tekintett a megjelenő ködre, aztán még bizalmatlanabbul Harryre.
- Nahát, Potter, mindig képes vagy meglepetést okozni. – húzta össze gúnyosan a szemét. – Szóval, mik volnának azok a kérdések?

- Nos… nincs sok időnk – fogott bele zavartan – Magát valószínűleg keresni fogják, úgyhogy a lényegre térek: tudnom kell, hogy mit csinál mostanában Voldemort, és hogy kiderített-e valamit az igézettekercsről.

Piton megrázta a fejét, és kicsit ingerülten válaszolt.

- Nem tudok semmit az igézettekercsről – mondta aztán – Voldemort pedig igyekszik kiirtani a varázslóvilág neki nem tetsző részét. A terveiről persze nem tudunk, csak a parancsait követjük. Igyekszik embereket szerezni a Minisztériumból, és ez jól is megy neki. De a kémei közül kevéssel találkozok, a többi halálfaló pedig egyáltalán nem ismeri őket.

Harry fáradtan bólintott.

- Nem érdekel a Minisztérium – mondta – amíg a Főnix Rendjébe nem férkőzik be halálfaló, addig rendben van minden. – majd sóhajtott - Mást nem is csinálnak egész nap, csak gyilkolnak és halálfalókat toboroznak?

Piton egy dühös felszisszenéssel reagált a kérdésre.

- Jobbára – felelte sötét pillantással, majd pár másodperc kihagyás után folytatta – Téged persze kitüntetett figyelemben részesít… különösen a nyári esetek után. Érdekli, hogy miképp tudtál elbánni annyi halálfalóval és dementorral… Egyre komolyabb problémának tart téged – tette hozzá kelletlenül, hiszen ez afféle dícséret volt, amit nem szeretett osztogatni - De mivel végig feltérképezhetetlen helyen voltál, nem tudott többször hozzádférni a nyáron. Most a legjobb embereit tartja rajtad, köztük engem. – jegyezte meg örömtelenül.

- Gondolom, élvezi a munkát – jelentette ki csípősen Harry.

Piton savanyúan mosolygott.
- Ami azt illeti, kész felüdülés. Eddig egy üres barlangot őriztem egy tengerparti sziklán, fogalmam sincs, miért.

Harry felkapta a fejét. Ezt hallva hirtelen gyanakodni kezdett.

- Egy barlangot?
- Igen, Potter. – tért vissza Piton megszokott gunyoros hangja - Tudod, a barlang az egy nagy darab szikla, üreggel.

Harry türelmetlenül felmordult.

- Látnom kell – mondta mindenfajta kertelés nélkül.
- Csak nem azt akarod, hogy odamenjünk, Potter?
- Nem – válaszolta Harry – az emlékeiben mutassa meg.

Piton mordult egyet, és a pálcáját hanyagul a fiú homlokához érintette. Harry elméjébe beáramlott az ismerős barlang képe… látta már korábban is, pár hónappal ezelőtt, azon a végzetes estén…

- Nem véletlenül őrizteti azt a barlangot Voldemort – mondta izgatottan, és jelentőségteljesen Lilre nézett. A nő, arcán a felismerés árnyékával bólintott. Piton értetlenül bámult a jelenetre, de Harry elemében volt.

- Szóval… lássuk csak, mi van: eddig úgy tudta Voldemort, hogy Aberforth a kontinensen van, nem? – kérdezte Harry Piton felé fordulva. A férfi összevont szemöldökkel bólintott.

- De mostanában „megérezte a jelenlétét” az országban. – tette hozzá – Azt hitte, tanítani jött ide. Többek között ezért vagyok itt…

- Apám jól elrejtőzött – szólalt meg most Lil – És nem használt árulkodó varázslatokat. Voldemort engem érzett meg. Hasonlóak vagyunk, főleg mágikus szempontból, és a Nagyúr nem tud a létezésemről.

Harrynek végre összeállt a kép.

- Tehát Voldemort azt hiszi, hogy most visszatért az egyedüli ember, aki tud azokról. Azt hiszi, hogy Dumbledore mozgósította őt. Vagyis őrizteti a helyeket, ahová rejtette őket – vigyorgott – ez szörnyű hiba… És szerencse nekünk.

Azt sem tudja, hogy a nyaklánc eltűnt a barlangból – tette hozzá magában elégedetten. Voldemort nagyon elfoglalt lehet, ha nem ellenőrizte…

- Miről beszélsz, Potter? – morgott értetlenül Piton, de Harry nem vette figyelembe.
- Tud esetleg olyasmiről, hogy más halálfalók is őriznek értelmetlennek tűnő helyeket? – kérdezte mohón.
Piton dühösen végigmérte. Nem tetszett neki az új pozíció, ahonnan Harry diktál, de azért válaszolt.
- Talán egyről tudok. Bellatrix mesélte, hogy előző nap őrszolgálatot kellett teljesítenie a Borgin&Burkes feletti üres raktárhelyiségben… De most ő is itt van, mások őrködnek helyettünk. Arra gondolt, hogy Voldemort ezzel teszteli a hűségünket… Hogy követjük-e a parancsait, mégha értelmetlenek is.

Harry diadalmas mosollyal megrázta a fejét.

- Nem, szó sincs arról, hogy értelmetlen…
- Potter, elmondanád, hogy mi folyik itt? – Piton most már határozottan dühös volt.

Harry kérdőn nézett Lilre.

- Valamikor be kell avatnunk – válaszolt a boszorkány – Mint mondtam, szükségünk van rá…
Harry sóhajtott, és leült az egyik székre.

- Rendben, de maga mondja el neki. Nekem túl sok volt mára az izgalmakból.

Lil bólintott és közelebb lépett Pitonhoz.

- Ha megengeded, az egyszerűbb utat választanám – mondta a varázslónak, aki némán biccentett. Lil mindkét kezét felemelte, és az ujjainak végét a férfi homlokához érintette.

Az egész csak egy percig tartott. Közben Piton arcán egyre jobban elhatalmasodott a döbbenet (ami elég szokatlanul festett), és amikor Lil hátralépett, pár pillanatig csak mereven nézett maga elé. Majd a boszorkányra nézett, mintha megerősítést várna tőle, aztán a tekintete a főnixre siklott.

- Albus… Én… - mondta furcsán rekedtes hangon, mire a főnix barátságosan biccentett neki.

Harry látta, hogy Pitonban egy világ omlik össze, és meg kellett jegyeznie, hogy a varázsló ezt elég jól viseli. Tett egy pár lépést a madár felé, aztán mintha eszébe ötlött volna az emlék többi része.

- Hat Horcrux? – mordult fel aztán – Ez lehetetlen! Senki sem képes annyit…
- Kivéve Voldemortot – válaszolta Harry. – Maga még csak nem is sejtette, hogy Horcruxokat rejteget?

- Ha az olyan könnyű volna – vetette oda barátságtalanul Piton – Ritkán gyengül el a Nagyúr annyira, hogy közel lehetne férkőzni az elméjéhez. És akkor is csak a felszínes dolgokat látni…

- Ezért is, teljesen felesleges eljátszania a halálfalót – kotyogott közbe Harry, majd rögtön meg is bánta, mert Piton ingerülten közelebb lépett hozzá. Egy fejjel még mindig magasabb volt Harrynél. Úgy látszott, mintha le akarná hordani a fiút, de ekkor a tekintete a főnixre siklott.
- Talán igazad van, Potter – mondta aztán nyugodtan, Harry megdöbbenésére – De az igazgató úr értékesnek találta a szolgálataimat. És nélkülem most nem tudnál a Borgin&Burkes-ről, ez csak jelent neked va…

Hirtelen elhallgatott, és a szemét résnyire szűkítve belebámult a tejfehér ködbe. Elővette a pálcáját, és megszűntette a Metoraliam-bűbájt, majd kinézett az ablakon.

- Észrevették, hogy elhagytam az őrhelyem. – jelentette ki nyugodt hangon, majd gyorsan Lilhez fordult – Vissza kell mennem. Sebesíts meg, mintha harcoltunk volna...


A nő elsápadt.

- Nem – jelentette ki határozott hangon.
- Ne gyerekeskedj! – mordult rá Piton, de sokkal barátságosabban, mint ahogy Harryre szokott. A nő végül bólintott.

- Mennyire súlyosan? – kérdezte bizonytalanul, és megragadta a botját.
- Csak hogy hiteles legyen.
- Rendben… De… -
- Csináld!

Lil Piton mellkasának szegezte a botot. A következő pillanatban férfi talárját felszakította az átok, és mély sebet ütött a bőrébe. A varázsló hátratántorodott, a nő megfogta a karját, hogy ne essen el. Piton egy türelmetlen mozdulattal lerázta magáról a boszorkány kezét, de megszédült, és nekitámasztotta a hátát a falnak.

- Gondolom… - zihálta – ez volt a leggyengébb támadó átkod. Talán Pottert kellett volna megkérnem…

Harry döbbenten vette tudomásul, hogy Piton humorizálni próbál.

- Túl fogod élni – mondta Lil remegő hangon. – és most menj…

- Néhány nap múlva jelentkezem, addig kiderítem, ki őrködik a raktárban – Búcsúzott Piton, és az igazgató felé is küldött egy tőle telhetően barátságos pillantást. A pálcájának egy mozdulatával megszűntette Harry szobalezáró varázsát, majd egy fájdalmas grimasz kíséretében ismét denevérré alakult, és ügyetlenül szárnyra kapott. Hamarosan elnyelte az éjszaka.

- Hmm, érdekes – mondta Lil a sötétségbe bámulva – Általában kedvesebb szokott lenni.

Harry kerek szemmel bámult a boszorkányra.

- Épp azt akartam mondani, hogy még sosem láttam ennyire elviselhetőnek.

Mindketten úgy néztek egymásra, mintha azon töprengenének, hogy ugyanezt a Perselus Pitont ismerik-e. Végül Lil szólalt meg, elterelve a témát.

- Viszont fontos dolgokat tudtunk meg. Ez azt jelenti, hogy holnaptól elkezdjük a különórákat. Szólj Ronnak és Hermionénak is.

Harry csak némán bólintott, és sóhajtott. Számított erre. Végre elkezdődött a hajsza a Horcruxok után.

----------------------------------------------------------------------------------------

Másnap Harry arra ébredt, hogy a két főnix nincs sehol. Már épp kezdett aggódni, amikor egy aranyfényű madártoll jelent meg a levegőben egy lángnyelv kíséretében. Elkapta a tollat, és hirtelen meghallotta Dumbledore hangját a fejében: „Az Abszol Úton vagyunk, körülnézünk a raktárban a Zsebpiszok közben” – azzal a toll eltűnt. Harry sejtette, hogy az igazgató ki akarja deríteni, hogy tényleg ott van-e a Horcrux, bár nem tudta, hogy hogyan akarja ezt megcsinálni varázslatok nélkül.

Az ebéd utáni lyukasórában mindenről beszámolt Ronnak és Hermionénak a Metoraliam-bűbáj segítségével.

- A nő kedvesnek ismeri Pitont? – fintorgott Ron, kiemelve a legmeghökkentőbb információt, de Hermione lehordta.

- Nem ez volt a lényeg! Hanem az, hogy sejtjük, hol van az egyik Horcrux… Dumbledore már vizsgálja az ügyet. És Boldemuder professzor különórákat fog adni nekünk – tette hozzá elégedetten.

- Igen. – mondta Harry – Szólt is a reggelinél, hogy este nyolckor találkozunk.

- Szerintetek mit fog tanítani? – kérdezte izgatottan Hermione – Olvastam valamit az ősi, rejtélyfejtő igézetekről, amikre szükségünk lehet a Horcrux megtalálásánál…

- Nem tudom – felelte Harry, majd csipkelődve hozzátette – de a professzor nem sorolt fel ajánlott irodalmat…

Lillel azonban már délután ötkor is találkoztak. Épp a bűbájtan leckét írták (pontosabban Hermione írta, ő és Ron pedig igyekeztek minél több jól hangzó mondatot lemásolni róla), amikor a boszorkány McGalagony kíséretében megjelent a klubhelységben.

Az igazgatónő és az újdonsült házvezető megjelenésére elcsendesedtek a diákok. McGalagony megköszörülte a torkát.

- Örülök, hogy ilyen sokan itt vagytok – fogott bele – Jó hírekkel szolgálhatok: ismét nagy megtiszteltetés éri a Griffendél házat… - Szemével végigfutott a diákokon – Mint tudjátok, idén nyáron nem jelöltünk ki iskolaelsőket, mert a tanári kar abban sem volt biztos, hogy kinyitják a Roxfortot, és az év végi vizsgák is elmaradtak… De úgy gondoltuk, hogy kár lenne elvesznie ennek a hagyománynak. Úgyhogy tegnap közösen döntöttünk, hogy ki legyen az a fiú és lány, aki megkapja ezt a megtisztelő címet, hat éves munkája alapján.

Harry somolyogva nézte, amint Hermione izgatottan mocorog mellette, miközben McGalagony elővett egy fényes jelvényt.

- Az első diák, aki megkapja, hat éven keresztül a legjobb eredményekkel végezte a vizsgákat, és bátorságát is többször bizonyította, jó Griffendéleshez méltón… - McGalagony hatásszünetet tartott – Ő pedig nem más, mint Hermione Granger!

Hermione sápadtan felállt a székről, és a Griffendélesek lelkes tapsától kísérve remegő lábakkal az igazgatónőhöz lépett.


- Úgy csinál, mintha meglepődött volna – vigyorgott Ron, miközben McGalagony kitűzte a lány talárjára a jelvényt, és kezet fogott vele. Lil is utánozta az igazgatónőt, és bár láthatóan fogalma sem volt a kézfogás jelentéséről, azért lelkesen vigyorgott a lányra. Hermione végül kipirult arccal ült vissza melléjük. A fiúk gratulálni akartak neki, de ekkor az igazgatónő folytatta.

- Erre mindannyian számítottunk – mondta, és egy mosolyt küldött a pironkodó Hermione felé – Ezért még nagyobb örömömre szolgál, hogy az iskolaelső fiú is közületek kerül ki – McGalagony még egy jelvényt vett elő. Többen érdeklődve felpillantottak: idén nincs Hollóhátas díjazott…?

– Mivel tavalyi vizsgaeredményeket nem vehettünk figyelembe, nem is ez alapján döntöttünk. Olyasvalaki kapja meg a címet, aki éveken keresztül szembeszállt mindannyiunk legnagyobb félelmeivel, mindig jól és helyesen cselekedett, felnőtt varázsló módjára, sokszor felülmúlva a legnagyobb elvárásainkat is – McGalagony ajka mosolyra húzódott – természetesen Harry Potterre gondolok.

Hermione felsikkantott, miközben a többiek tapsolni kezdtek.

- Tudtam! – kurjantott Ron, és hatalmas lendülettel hátbaverte Harryt, aki köhögve támolygott ki az igazgatónőhöz.

- Gratulálok, Mr. Potter – mondta McGalagony – remélem a későbbiekben átváltoztatástan órákon is bizonyítja a rátermettségét…

Lil is megrázta Harry kezét, közben majdnem eltörve a fiú kézcsontjait.

- Ügyesek voltatok – tette hozzá vigyorogva. – mindkettőtöket egyhangúan szavaztak meg.

- De Boldemuder professzor – tátogott McGalagony – Az titkos szavazás volt!

- Oh. Bocsánat. – szabadkozott Lil az igazgatónő lesújtó pillantása alatt. Harry csak egy vigyorral reagálta le, és gyorsan visszaült Hermione és Ron mellé, miközben a két boszorkány távozott a klubhelyiségből.

- Csak mázlim volt – szabadkozott Ronnak.

- Ugyan már, ne utánozd Hermionét – kuncogott a barátja - szerintem sokat nyomott a latban az a rakás halálfaló, akit nyáron elfogtál… Meg az elmúlt hat év.

Neville is odajött Harryékhez, kerek arcán széles mosollyal.

- Gratulálok nektek! – rázta meg egyszerre Hermione és Harry kezét – Megyek, és elújságolom Lunának… Örülni fog, hogy ti kaptátok! – mondta, és el is szaladt.

Harry kicsit gyanakodva nézett utána.
- Mondd, Hermione, van valami Luna és Neville között?
- Ühümm… - válaszolt a lány jólértesülten – úgy tudom, összejöttek a nyáron.

Harry nem válaszolt semmit, csak Ronra és Hermionéra nézett, akik váltottak egymás közt egy gyors pillantást. Nyár elején biztos volt benne, hogy legjobb barátai össze fognak jönni, de egyelőre csak annyit látott, hogy elmélyült köztük a barátság. Talán mindkettőjüknek több időre van szüksége… Nem kérdezte még őket erről a kényes témáról, mert úgy gondolta, hogy majd magától ki fog alakulni minden.

Dolgoztak még egy kicsit a leckén, aztán még nyolc előtt meglátogatták Hagridot. Az óriás épp Grópot oktatta faültetésre, így nem maradtak sokáig. Hagrid a szakálla alatt büszke mosollyal gratulált az iskolaelsőknek, majd megtanította féltestvérének a fiatalok nevét (Hermi, Ron, és Hárri). Közben igyekezett vidámnak tűnni.

Harryt furdalta a lelkiismeret, hogy még mindig szomorúnak látta Hagridot – talán ő szenvedte meg a legjobban Dumbledore halálát, hiszen az igazgatónak köszönhetett mindent. De nem mondhatta el neki az igazat – meg különben is, neki sem tűnt túl vigasztalónak leélni egy végtelen életet, főnixtestben, csak rövid szabadságokat töltve egy varázserdőben… Talán Hagridnak se tetszene.

Egy ideig még nézték Grópot, aki most az ültetés helyett fogpiszkálónak használta a fenyőfák csúcsát, majd elköszöntek Hagridtól, és a kastély felé vették az irányt.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Pontban nyolckor mindhárman beállítottak Lil szobájába. A boszorkány már rutinosan reagált a kopogtatásra, (és ruhában nyitott ajtót, jegyezte meg magában Harry) úgyhogy nem lehetet okuk panaszra.

Lezárta a szobát, és megkínálta őket sütőtöklével – aztán leszidta a három barátot, hogy soha ne fogadjanak el ételt vagy italt ellenőrizetlenül, még ismerőstől se. Harry és Ron összenéztek a háta mögött: mindkettőjüknek Mordon jutott az eszébe. Lil ezután megtanította őket egy gyors bűbájra, amivel az egyszerűbb mérgeket ellenőrizni lehet.

- Sajnos nem biztos módszer, de elég jó. Viszont nem csak ez a veszély leselkedhet rátok ilyen időkben. Vigyáznotok kell a… hmm… hogy hívják? Zsupszkulcsokkal is. – kicsit bizonytalanul tekintett a három diákra, akik bólintottak, hogy igen, van olyan – Oké. Szóval, a zsupszkulcs veszélyes. Mint te is tapasztaltad, Harry, bárhová elvihet, akár Voldemort színe elé is… De egy nem túl nehéz bűbájjal ellenőrizhető, hogy a feléd nyújtott tárgy zsupszkulcs-e vagy sem. Megmutatom, hogy működik.

Lil tanítási módszere egészen egyedi volt: mivel nem tudott verbális varázsokat, és elmagyarázni meg nagyon nehéz volt egy olyan varázslatot, aminek nincs is verbális megfelelője, egy bonyolult bűbájt alkalmazott. Láthatóvá tette a mágiát. Pontosabban Lil bűbája után Harryék valahogy érezték, hogy hogyan végzi el a varázslatot, így később, miután Lil párszor bemutatta, utánozni is tudták.

Nem volt könnyű varázs, bármit is mondott a boszorkány, és Harry biztos volt benne, hogy a segítsége nélkül ezt is tanulhatta volna jópár napig… vagy talán sosem sikerült volna.

Szerencsére Lil tanítási módszere nem olyan volt, mint Aberforth „agybevésős” trükkje. Úgy gondolta, hogy ezt még Dumbledore sem kifogásolná – bár a Minisztérium biztosan.

Néhányszor elgyakorolták a zsupszkulcs-derítő varázst (ami annyit csinált, hogy beindította a zsupszkulcsot, ha valóban az volt) de mivel Lil nem akarta a Transportus-bűbájt elvégezni semmilyen tárgyon a Minisztérium szigorú felügyelete miatt, ezért elméleti szinten maradtak csak.

Aztán Lil szólt nekik, hogy álljanak körbe. Négyen a négy égtáj felé – így a leghatékonyabb – rendelkezett a boszorkány, és Harryék engedelmesen követték az utasítást.

- Ezt a varázslatot sokat fogjuk gyakorolni, hogy rendesen menjen. – fogott bele Lil - Nagyon fontos, hogy sikerüljön. Én úgy nevezem, hogy a Barátok Ereje Varázs. Persze a név mindegy.

Harry észrevette, hogy Hermione izgatottságában még a lélegzetét is visszatartja. Ron csak gyanakodva nézett a boszorkányra, aki folytatta.

- A varázslat lényege a Kör. Mi, a barátok, egy varázskört alkotunk, és ennek eredményeképpen ha jól dolgozunk együtt, mind a négyünk erejét fel tudjuk használni egy közös átok vagy bűbáj elvégzéséhez. Persze több emberrel is működik, bár én jobbára sárkányokkal csináltam. – tette hozzá bizonytalanul - Ez sokkal hatékonyabb, mintha külön-külön mondanánk ki ugyanazt az átkot vagy bűbájt, és ezzel a trükkel talán megközelíthetjük Albus Dumbledore varázserejét is.

Harry nem szólt semmit, de úgy érezte, hogy abban a Dumbledore-hoz közeli varázserőben Lilé lesz a főszerep. Bár pont a nyáron fedezte fel, hogy ő maga is milyen gyorsan tud tanulni, ha kellőképpen van motiválva, úgyhogy reménykedett benne, hogy Lil legalább megérzi a különbséget.

- Akkor felkészültetek? – kérdezte a boszorkány. Mivel a három jóbarát nem tudta, hogy mire, bizonytalanul bólintottak, Lil pedig folytatta – Rendben… ezt a varázslatot nem tudom megmutatni, mint az előzőket, magatoknak kell rájönnötök… Előny lenne, ha mindannyian értenétek a legilimenciához, de ez nem előfeltétel.

- Közös pálcát fogunk használni – folytatta - legyen ez az én botom, mert könnyebb megfogni. Mindenki szorosan fogja meg a pálcás kezével- mind jobbkezesek vagytok?

Harryék bólintottak, és megfogták a sárkánycsontot. Érdekes módon Harry furcsa bizsergést érzett a tenyere alatt, mire Lil küldött felé egy vigyort, hogy észrevette.

- Rendben van… és most a másik kezetekkel fogjátok meg a mellettetek lévő csuklóját, amivel a botot tartja. Igazából csak az érintés fontos, nem a csukló…

Mindhárman engedelmeskedtek, Harry Lil karját fogta meg.

- Jó. Sajnos több instrukcióm nincs – folytatta a boszorkány - ezután kísérleteznünk kell. Legyen mondjuk a patrónus-bűbáj. Elvileg meg kéne idéznünk egy közös patrónust, ami aztán több száz dementort is elűzhet. Bár, ha jól tudom te egymagad is képes vagy ilyesmire – nézett mosolyogva Harryre, aki erre elvörösödött.

- Általában nem… Csak ha nagyon dühös vagyok vagy… ilyesmi – fejezte be sután, Lil csak megvonta a vállát.

- Hát most biztosra megyünk, és talán sikerül egy erősebbet megidéznünk. Készen álltok?

Harry Ronra nézett. Barátja a két évvel ezelőtti DS -szakkörökön csak egy füstfelhőt tudott összehozni, de Hermione idén nyáron rendesen megdolgoztatta, és azóta sikerült rendes patrónust is megidéznie, – talán háromszor-négyszer – ami egy fürgén szaladó róka volt. Ron mégis kicsit aggódva pislogott, de aztán ő is igennel felelt a kérdésre.

- Akkor jó. – mondta Lil – Egyszerre mondjátok ki a varázsigét, én nonverbálisan fogom. Próbáljatok ügyelni egymás gondolataira… érezzétek egymásban a varázst… engedjétek, hogy a kapcsolat kialakuljon… most nem tudom máshogyan elmagyarázni. Szóval háromra. Egy, kettő… három!

- Expecto patronum! – kiáltották kórusban, szorosan fogva a botot, és egymás csuklóját.

Az ezt követő pillanatban négy pukkanás-szerű hang kíséretében négy patrónus bújt ki a bot végéből. Harry szarvasa fürgén kiszökkent, Lil kisméretű sárkányával együtt, majd követte őket Hermione vidrája, és Ron rókája.

- Hupsz. Ez nem jött be – mondta Lil, és eltüntette a patrónusokat – Külön-külön végeztük el a varázst. De kábé erre számítottam. Próbáljuk meg még egyszer, de ezúttal koncentráljatok jobban a varázsigére, meg egymásra… vagy nem is tudom…

Újra belevágtak. Ezúttal csak az volt a különbség, hogy Harry olyan erősen koncentrált, hogy sikerült ismét megidéznie a tucatnyi patrónus-madarat.

- Ez nagyon… hmm… érdekes volt – mondta Lil, miközben eltűntette a fénylő állatokat. – Azt hiszem, szükség lesz némi gyakorlásra.

Megint elvégezték egyszerre a varázst – ugyanolyan rossz eredménnyel. A hatodik körben történt csak lényeges változás – Ron és Hermione patrónusa mintha összeolvadt volna.

- Legalább ketten jól megértik egymást közülünk – mosolygott hamiskásan Lil, mire Ronék elvörösödtek – Najó. Tegyünk egy utolsó próbát. – sóhajtott, majd hozzátette:

- Harry, nagyon… izé, … egyéni a stílusod, nehéz ráhangolódni.

Mivel Harrynek fogalma sem volt, hogy hogy lehetne változtatni ezen, nem szólt semmit, csak megpróbált ismét koncentrálni. Úgy gondolta, nem árt egy kis legilimencia sem, és a barátai elméjét vizsgálta, miközben együtt kimondták a varázsigét:

- Expecto patronum!

A kísérleteik során most először valahogy megremegett a bot, és mindegyiküknek bizseregni kezdett a keze. A rubinkőből egy patrónus készült kibújni: ragyogóan fényes volt, és Harryt egy főnixre emlékeztetette… de nem tartott sokáig: a patrónus a bot fülsértő recsegése kíséretében ezüstös felhőpamacsokra esett szét.

- Nem rossz! – mosolygott elégedetten Lil – Végre elszántad magad az együttműködésre, Harry. Most már elengedhetitek a botot, mára befejeztük. – azzal kilépett a Körből. A három griffendéles megkönnyebbülten sóhajtott.

- Ha ezzel megvagyunk, rátérünk egy-két támadó varázslatra – jegyezte meg Lil – Mit gondoltok, holnap folytathatjuk a gyakorlást?

Harryék majdnem összeestek a fáradtságtól, és másra sem tudtak gondolni mint egy kiadós alvásra. De azért bólintottak, majd elköszöntek, és kitámolyogtak a folyosóra.

- Ez nem volt semmi – ásította Ron. – legalább délig tudnék aludni.
- Holnap reggel átváltoztatástan – jegyezte meg felélénkülve Hermione, de a fiúk csak egy lehangolt morgással válaszoltak.

------------------------------------------------------------------------------------

Eltelt egy hét, és Piton nem jelentkezett, pedig Harry direkt nyitva hagyta az ablakot éjjelente. Közben Brian és Fawkes egyre kevesebbet voltak a kastélyban. Harry tudta, hogy rá akarnak jönni a Horcrux pontos helyére, de minden alkalommal fáradtan és kedvtelenül tértek vissza. Ezen nem is csodálkozott, hiszen egyikőjük sem tudott hatékony varázslatot elvégezni ebben a formában. De Dumbledore sokat töprengett a dolgon, és Harry remélte, hogy kitalál valamit.

Az SVK-órákon végül is csak az osztály fele tudta megtanulni az animágiát (Hermionénak és Ronnak ment, de Neville például nem tudott megküzdeni vele), és McGalagony határozott szigorral leállította Lil ezirányú kísérleteit. Félig Fej Nélküli Nick beszámolója szerint az igazgatónő több mint egy óráig okította a fiatal professzort a „Roxfort hagyományos tanítási módszerei”-ről, de ennek a nyoma valahogy nem látszott meg a boszorkány későbbi munkáján sem.

Harryék ezután is különórákra jártak hozzá, és úgy-ahogy sikerült egy tisztességes varázskört alkotniuk. Harry rájött, hogy valószínűleg az ő hibájából ment nehezen a dolog – valahogy sosem ment neki jól az „együttműködés”. Néha az volt az érzése, hogy lerontja a teljesítményét az, hogy próbál Ronhoz és Hermionéhoz igazodni, de gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és jól leszidta magát érte.

A második hét csütörtök estéjén aztán Harry és Ron ismét későn támolyogott be a szobába, Dean, Seamus és Neville már aludtak. Liltől jöttek, aki most agyonkínozta őket egy „hogyan-altassunk-el-mindenkit-húszméteren-belül” – varázslattal. Persze nem volt ott senki, akin gyakorolhatták volna, de Ron sommás véleménye szerint a bűbáj rá remek hatással volt.

Mindketten ledőltek az ágyukra, és Harry már majdnem elaludt, amikor lobbanó hangot hallott maga felett. Egy toll jelent meg a levegőben, és lassan hullott felé. Dobogó szívvel elkapta, és rögtön betöltötte a fejét Dumbledore üzenete.

„Harry, gyertek el Ronnal és Hermionéval együtt minél hamarabb az Erdőbe. Hívjátok el Lilt is, Lupin és Aberforth is ott lesznek. Senki más ne tudjon erről! Felvettem a kapcsolatot Perselussal, és sürgősen meg kell beszélnünk egy-két dolgot.”

Harry azonnal felpattant. Ron a mellette levő ágyon már az igazak álmát aludta, de Harry egy nem túl gyengéd rázással magához térítette.

- Mi a… Mi történt? – riadt fel Ron.
- Azonnal el kell mennünk az Erdőbe!
- Mih… milyen erdő? – motyogta Ron immár csukott szemmel - Nem, én aludni fogok…


- Nem fogsz! – rántotta le a takarót Harry a barátjáról, és az arcába dobta a talárját. Ezzel sikerült Ront felbosszantania, ami egyben azt is jelentette, hogy felébredt. Amikor végre megértette, hogy miről van szó, morogva öltözködni kezdett.

- Hermionénak is szólnunk kell. – jelentette ki Harry.
- Tudod, hogy nem mehetünk a lányokhoz. Nem akarok szirénázás közben csúszdázni.

Harry ezen elgondolkozott, és visszaült az ágyára.

- És ha a Tűzvillámmal mennék? Talán ha nem lépek rá a lépcsőre, nem lesz sziréna.

- Hát, egy próbát megér – mondta bizonytalanul Ron, majd Neville mozgolódására még halkabbra fogta a hangját – de ha McGalagony észrevesz minket, kitekeri a nyakunkat.

- Ugyan már – legyintett Harry, és előszedte a seprűjét. – ennél durvább dolgokat is csináltunk már. Csak nem fog kirúgni.

Pár perc múlva mindketten a klubhelységben voltak, és Harry felült a seprűre. Ron úgy tekintett a barátja után mintha nem fűzne túl nagy reményeket az akció sikeréhez.
Harry egy ideig elégedett lehetett: mindenfajta probléma nélkül repült a lépcső felett – aztán éktelen vijjogással beindult a sziréna, és elsimultak alatta a fokok.

- A francba… - szitkozódott, de egy fordulat után már fel is ért a hálótermekhez. Mielőtt még elgondolkodhatott volna, hogy melyik Hermionéé, a kérdés meg is oldódott. Álmos arcok tűntek fel a folyosón, majd elfojtott kuncogásokat hallott mindenhonnan. Harry kezdte igencsak kényelmetlenül érezni magát, de ekkor nagy megkönnyebbülésére feltűnt Hermione bozontos üstöke is.

- Hermione - lépett oda hozzá - azonnal beszélnünk kell. – mondta fojtott hangon. Mivel a legtöbben biztosak voltak abban, hogy valami szerelmi ügyről van szó, a kuncogás felerősödött.

Hermione meglepetten nézett rá, de aztán bólintott.

- Egy perc és lent vagyok. – azzal visszament a szobájába átöltözni, és Harry egyedül maradt a lányok gyűrűjében. Egy pár másodpercig zavartan ácsorgott közöttük, mielőtt megszólalt.

- Öhh, izé… Bocsi a zaj miatt – mivel mást hirtelen nem tudott mondani, menekülőre fogta a dolgot, és sietve ráült a Tűzvillámra.

Megkönnyebbülten sóhajtott, amint leért Ron mellé.
- Hát ez nem jött be – vigyorgott a barátja – Legalább szóltál neki?
- Igen. Azt mondta, mindjárt itt lesz.

Ebben a pillanatban zajt hallottak maguk mögül, és kinyílt a portrélyuk. Lil lépett be, morcos arccal, félig csukott szemmel, és a botjára támaszkodott. A kezében egy arany-vörös pergament tartott.

- Magyarázatot. – jelentette ki, elnyomva egy ásítást. Ez nem az a McGalagony-féle hangsúly volt. Lil egyszerűen csak túl fáradt volt beszélni, és a pergament Harry kezébe nyomta. Harry végigfutott a sorokon:

GRIFFENDÉL

Alapító: Griffendél Godrik
Jelenlegi házvezető tanár: Lilith Boldmuder
Jelenlegi diáklétszám: 52 fő
Hálótermek: Roxfort, Griffendél-torony
A pontverseny állása: 47 pont

Majd a lap alján:

SÚLYOS FEGYELEMSÉRTÉS! AZONNALI BEAVATKOZÁS SZÜKSÉGELTETIK, MISS BOLDEMUDER!

- Az utolsó mondatot az előbb még ordította. – jegyezte meg a boszorkány - És csak a második átkomra hallgatott el. – Lil határozottan lehangoltnak tűnt. Harry biztos volt benne, hogy a nő ezzel a második átokkal tönkretett egy ezeréves bűbájt, amit talán még maga Griffendél mondott ki a pergamenre. McGalagony nem lesz túl boldog, ha rájön.

- Mi a fene történt? – ásította a professzor - Felgyújtottatok valamit? Meghaltak legalább hárman?

- Öh, nem… - válaszolta zavartan Harry, miközben remélte, hogy a boszorkány viccel – csak felmentünk a lányok hálóterméhez, hogy szóljunk Hermionénak…

- Ó, hogy az a… - Lil a káromkodást valami ismeretlen nyelven fejezte be, ahonnan az akcentusa is származott – Tudtam, hogy valami ilyesfajta baromság lesz. De… mit akartatok ilyen későn?

Ez utóbbit már gyanakodva kérdezte. Közben zihálva befutott Hermione is, és ijedten vette tudomásul, hogy lebuktak.

Harry Ronra nézett, majd a professzorhoz fordult.
- El kell mennünk. Most. És magának is jönnie kell.

Lil pislogott, majd elvigyorodott.

- Ez szórakoztatónak tűnik. Gondolom, egy darabig még ne kérdezzem, hogy hova megyünk?