9. Az igézettekercs


A kastélyból nem volt könnyű észrevétlenül kijutni. Igazából csak egyetlen helyen lehetett: a Tiltott Rengetegen keresztül.
Harryék útközben rájöttek, hogy Lil első dolga az volt a megérkezése után, hogy alaposan körülnézett.
Mint elmesélte nekik, kiderítette, hogy animágiát alkalmazva át lehet jutni az erdő közepén levő biztonsági hálón, mint ahogy az állatok is szabadon járkáltak ki-be. De megnyugtatta az aggódó Hermionét, hogy sötét mágus így sem tud átjönni: Dumbledore egyik varázslata érzékelt minden ilyen behatolót.

- Ez esetben fogalmam sincs, hogy Pitonnak hogy sikerült – mormogta Ron, de ügyelt arra, hogy Lil ne hallja meg.

Harry látta, amint két barátja aggódva tekintett a fák koromsötét sűrűjébe. Mindannyian jól tudták, mi mindennel találkozhatnak a Tiltott Rengetegben: mostanában Hagrid sem járt be szívesen. Lil ezzel szemben olyan magabiztos léptekkel tört előre, mint aki tisztában van vele, hogy az éjszaka nem rejt nála rettentőbbet.

Nemsokára kiderült, hogy a boszorkány lát a sötétben is, ezért ő nem gyújtott fényt a botján. Mögötte Harryék viszont igyekezték a lehető legfényesebb Lumost a pálcára bűvölni.

Percekig háborítatlanul haladtak, csak néha rezzent meg a bozót. Lil ezt általában figyelmen kívül hagyta. Egyik ilyen alkalommal azonban surrogó hang is párosult a zörejekhez, mégpedig nagyon közelről… A boszorkány ekkor megtorpant, és egy vörösen fénylő átkot küldött a vaksötétbe. Az átok felborzolta Harryék haját, és a fák közül nyüszítés, majd egy tompa puffanás és ágak recsegése hallatszott.

- Huh, ez a pók aztán tényleg nagyra nőtt! – mosolygott Lil elégedetten, csak egy pillantást vetve a holtsápadt útitársaira, és továbbindult. Harry szinte érezte, hogy Ron remegni kezdett mellette. Óvatosan haladtak az SVK-tanárnő után, igyekezve lépést tartani vele.

Lil nemsokára ismét megtorpant, de ezúttal nem ölt meg egy állatot sem. Egy tisztás szélén álltak. Harry (maga számára is meglepő módon) valahogy megérezte, hogy mi történhetett: a levegő előttük szinte vibrált a mágiától. Elérkeztek hát a határhoz?

- Igen. – válaszolt Lil a ki nem mondott kérdésre – itt állat-formában kell áthaladnunk, a túloldalról pedig hoppanálunk. Adjátok oda a pálcátokat, majd átviszem.

A három fiatal engedelmesen átadta a varázspálcákat.

A legtöbb animágus át tudta transzformálni a ruháját az állat-formájába is (általában szőr, toll, vagy pikkely “készült” belőle) de csak kevesen voltak képesek a pálcájukat is átalakítani. Lil bemutatta az osztálynak, hogy ezt hogyan kell: a botjával együtt átalakult farkassá, de ekkor a farka hosszabb lett, és (ha nem figyelt oda) szikrákat szórt. Miután visszaalakult, elmondta, hogy a botot néhány újabb csigolyacsonttá alakította.

Viszont mielőtt még elkezdték volna gyakorolni, McGalagony közbelépett. Kihívta egy négyszemközti beszélgetésre a boszorkányt, és olyan mondatokat is használt, hogy “ez mindennek a teteje”, és hogy “betelt az utolsó csepp…”. Lil ebből egy szót sem értett, ezért Harryéket faggatta ki később, hogy milyen tető, és hova kerülnek a cseppek.

Minden esetre, a három Griffendéles nem tudta átalakítani a pálcát, úgyhogy átadták Lilnek, aki az övébe tűzte őket, és a szemét összehúzva farkassá alakult. Jól látták, amit a hosszú farok mellett most egy vöröses bundasáv is feltűnt a hátán, és a füle mögött mintha egy kis egyszarvúszőr csillogott volna.

A farkas óvatosan áthaladt a tisztáson. Harry, Ron és Hermione összenéztek, majd ők is átalakultak. Harry felszabadultan tárta ki a szárnyait, és a pettyes bagoly kíséretében árnyékként követte a rókát, keresztül a réten.

A tollait végigborzolta a temérdek védőbűbáj, amit a kastélyra mondtak ki, de nem hátráltatta őket semmi. Amikor átérkeztek a túloldalra, Lil éppen visszaalakult emberi alakba. A másodperc töredékéig a szokásos elégedett vigyorával nézett a másik három állatra, de a vigyor hirtelen fájdalmas fintorrá torzult. Értetlenül rábámult az övére, majd mielőtt még bármit mondhatott volna, görcsbe rándult az egész teste, és rángatózva elterült a földön.

Harry azon nyomban visszaalakult, és Lil mellé ugrott.

- Mi történt, tanárnő? – ragadta meg a boszorkány vállát, és a hátára fordította. Amit ekkor meglátott a holdfényben, attól legszívesebben felkiáltott volna. Maga mögül hallotta Hermione rémült sikolyát, és Ron döbbent nyögését.

Mindhárman csak meredten néztek Lil arcára, ami most kezdte elveszteni minden emberi jellegét. A bőrét fekete sárkánypikkelyek döfték keresztül, a pupillája vékony réssé szűkült, és az arcára elviselhetetlen fájdalom volt írva.

Harry tekintete lecsúszott a boszorkány övére. Ott volt az ő és Ron pálcája… De Hermionéé eltűnt!

- A francba! – kiáltott fel, és kikapta a saját pálcáját az övből – Hermione, mi van a pálcád magjában?!

- Sárkány-szívizomhúr – cincogta erőtlenül Hermione – de miért?

Harry nem válaszolt. A legrosszabbtól tartott. A pálca most ott van valahol Lil testében, de hogy vehetné ki? Szétválasztó-bűbáj! De azt csak bájital-komponensekre használják… Harry kezdett kétségbeesni. Tennie kell valamit… talán egy próbát megér…
A pálcáját Lil szívének szegezte:

- Discidium! – kiáltotta. Nem történt semmi. Lil arccsontja nyúlni kezdett, és zihálása hörgésbe fordult – Nee! DISCIDIUM! A pokolba is!

Harry a pánik határán állva szorongatta a pálcát. Az előző varázslatba mindent beleadott. Már épp fel akart pattanni, hogy idehívja segíteni Ronékat (miért álnak úgy ott, mint a sóbálvány?!) amikor pikkelyek kezdtek visszahúzódni a nő testéről, Lil pedig felordított. A következő pillanatban a mellkasából egy pálca ugrott ki, és elgurult a földön. Harry ismét letérdelt mellé.

A boszorkány egy darabig mozdulatlanul feküdt, csak a mellkasa emelkedett fel-le, szabálytalanul, zihálva vette a levegőt. Majd észrevette Harryt, és erőtlenül felemelte a kezét. Az arca zöldes árnyalatú volt.

- A bot… - suttogta. Harry felemelte a csontszínű varázsbotot, és kicsit tétovázva a kezébe adta. Lil remegő kézzel megmarkolta, és a saját szívéhez szorította. Egy pár pillanatig halványkék derengés borította el a testét, majd a fény abbamaradt. Lil sóhajtott, és pár másodpercre behunyta a szemét.

- Jól van...? – kérdezte bizonytalanul Harry.

A boszorkány bólintott, majd immár normális arcszínnel felült, és igyekezett ügyet sem vetni a döbbent fiatalokra.

- Ez ügyes volt Harry – mondta, és megdörzsölte a halántékát. Majd megkockáztatott egy vigyort - Húsz pont a Griffendélnek.

Úgy tűnt, mintha Lil nem akarna további kommentárt fűzni a dologhoz. Felállt, és leporolta a talárját, majd felemelte Hermione pálcáját, és egy apró mosoly kíséretében visszaadta a lánynak.

- Mondhattad volna, hogy sárkány-szívizomhúr. Igaz, én is kérdezhettem volna…

Hermione holtsápadtan vette át, Harry viszont összevonta a szemöldökét.

- Mi történt valójában? A másik két pálcával nem volt baja...

Lil már hátat fordított, de aztán mintha úgy döntött volna, hogy Harry megérdemli a választ. Sóhajtott egyet, és kerülte a pillantásukat.

- Nem mondhatnám, hogy egyedül emberi vér csörgedezik az ereimben, mivel csak egy emberhez van közöm, és nem kettőhöz. Egy mágikus teszt valószínűleg ember-sárkány-hibridnek mutatna ki, de ez sem igaz... Igazából csak a vérem és a csontom lett kölcsönvéve a sárkányoktól, de a bűbáj, ami létrehozott engem, nagyon érzékeny... hamar felborul az egyensúly. Mivel nem figyeltem eléggé, a sárkány-szívizomhúr beleépült az én nem éppen emberi szívembe, és elkezdett átalakítani.

Hermione idegesen nézett a pálcájára, és óvatosan kipróbált néhány bonyolult transzformációt egy kavicson. A pálca tökéletesen működött. Most ismét rajta volt a csodálkozás sora.

- Hogy tudtad szétválasztani őket, Harry?

- A kivételes varázserejével – válaszolt helyette Lil nagy komolyan, mire Harry elvörösödött.
- Azt hiszem, inkább szerencsém volt... – motyogta, majd hogy gyorsan elterelje a témát, a boszorkány felé fordult – Ha ennyire közel áll a sárkányokhoz, miért nem tud azzá változni?

- Ki mondta, hogy nem tudok? – kérdezte Lil szokatlanul tartózkodóan – Sőt, nagyon könnyen megy... csak... nem szeretek, mert nem vagyok túl szép... sem túl szelíd.

Harry, Ron és Hermione váltottak egy gyors pillantást. Úgy tűnik, mindhárman egyetértettek abban, hogy nem találkoznának szívesen a sárkány-Lillel, és szinte összerezzentek, amikor a boszorkány újra megszólalt. Lil addigra rendezte a vonásait, és vigyorogva nézett rájuk.

- Mit is mondtatok, hova kell hoppanálni?

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Közvetlenül az Erdő mellé érkeztek, ami most halványan derengett az éjszakához képest. Harry eközben végig Lil esetén gondolkozott; el sem tudta képzelni, milyen sötét varázslat tudott létrehozni egy nőt, egy sárkányból és egy férfiból… Látta, hogy Hermionét is érdekli a dolog, de egyikük sem mert kérdezni. Harrynek eszébe jutott, hogy ezt a felhasználását a sárkányvérnek biztos nem tette közhírré Dumbledore egyetlen tudományos folyóiratban sem. Lil éppen a határt vizsgálta, de látszott rajta, hogy a gondolatai máshol járnak. Harry ismerte ezt az érzést.

- Ezek szerint tizenhárom felhasználási módja van a sárkányvérnek, és nem tizenkettő? – kérdezte mosolyogva a boszorkánytól, csak hogy oldja azt a zavart szomorúságot, amit még mindig ott látott a szemében.

- Attól még, hogy te csak kettőről tudsz Potter, amiből az egyik a seprűnyélpucolás, még nem jelenti azt, hogy nincs több.

Összerezzentek. A hang mögülük szólt, fagyos és gunyoros volt. És főleg ismerős. Harry villámgyorsan megpördült.

- Piton...!

A fekete taláros férfi kinyitotta a száját, valószínűleg azért, hogy a szokásos “Piton professzor, vagy uram” –szövegét elmondja, de rájött, hogy ez már nem aktuális.

- Milyen jó a névmemóriád, Potter – mondta végül megvető mosollyal, majd sokkal barátságosabban biccentett Lil felé. Harry épp arra gondolt, hogy ez a gesztus Piton tízes kedvességskáláján legalább tizenötös volt, amikor a férfi rájukmordult.

- Talán menjünk be. Ott legalább nem vesztegetjük az időt.

Azzal átlépte a határt, és Harryék kelletlenül követték. Bent délutáni napsütés fogadta őket. Harry tekintete önkéntelenül az ösvény szélére siklott, ahova pár hete kikötözte a volt bájitaltanárt. Pitonnak is ez járhatott a fejében, mert egy újabb gyilkos nézéssel jutalmazta a fiút.


- Szomorú vagy, Perselus – jelentette ki teljesen váratlanul Lil, a férfit vizslatva. Ron döbbenten felnyögött, Harry át tudta érezni, miért. Sok minden eszébe jutott Pitonnal kapcsolatban a “szemét bunkó disznó”-tól a “sátkánytrágyá”-ig, de a szomorú valahogy nem.

Piton sem örülhetett neki, mert a diákoknak tartogatott barátságtalan pillantásai egyikét most Lilre vetette.

- Azt, hogy idegesít a társaság, én nem éppen nevezném...

Hirtelen abbahagyta. Az arckifejezése valahogy megváltozott. Lobogó talárral odalépett Lil mellé, majd megragadta a nő állát, és elfordította a fejét. Lil nyakán egy ér még mindig ki volt dudorodva, és a bőrének enyhe zöldes árnyalata sem tűnt el teljesen.

- Volt egy átváltozásod – mondta tárgyilagosan, de sokkal kedvesebb hangon, majd a másik kezének hüvelykujjával lehúzta Lil alsó szemhéját – De nem volt teljes...

Lil kuncogott, és nem tiltakozott.
- Kedves vagy, hogy aggódsz, de már jól vagyok. Sajnos felelőtlenül transzformáltam Hermione pálcáját...

Harry jól látta, amint Piton erre összerezzent, mintha most jött volna rá újból, hogy három szemtelen griffendéles is bámul rá. De még mielőtt hátrébb léphetett volna, az erdei ösvény felől egy szinte artikulálatlan üvöltés hangzott fel.

- Veszed le a kezed a lányomról, te kölyök!

Harrynek kezdett “ennek-rossz-vége-lesz”-hangulata lenni, de nem tehetett róla, élvezte a jelenetet, amint Piton, a “kölyök”, a szokásosnál is jobban elsápad, és Aberforth felé fordul.

- Maga, itt...?! Magának nincs joga...!
- Már hogy ne lenne! Te mit keresel itt, rohadt halálfaló?!

A következő pillanatban már mindkettőjük kezében ott volt a pálca. Ekkor érkezett ki az erdőből Dumbledore, és egyetlen nonverbális Capitulatussal véget vetett a konfliktusnak, majd mindkét pálcát elrakta az övébe.

- Ez a beszélgetés végéig nálam marad. – mondta. Fáradtnak, kialvatlannak tűnt, de azért odabiccentett Harryéknek. Nemsokára feltűnt az ösvényen Lupin és Elanor is. Az igazgató sóhajtott, majd három padot varázsolt az ösvény mellé, és intett a vendégeinek, hogy üljenek le.

- Nem fecsérelhetjük az időnket ellenségeskedésre. Sürgősen beszélnünk kell, mindnyájunknak.

Erre mindenki lenyugodott, vagy legalább is csöndben maradt. Piton a lehető legtávolabb foglalt helyet Dumbledore-tól, és igyekezett látványosan bosszankodni, amikor Lil leült mellé. Aberforth hasonló nézése viszont őszinte volt – jegyezte meg magában Harry, és barátaival együtt elfoglaltak egy külön padot. Elanor és Lupin Dumbledore mellett ültek egy másik padon, de Aberforth inkább állva maradt, látván, hogy hol maradt az utolsó szabad hely. Valahogy Piton sem tiltakozott ez ellen. A helyzet megoldására végül az igazgató morgolódva odavarázsolt egy széket, és a bátyja is helyet foglalt nagy kegyesen.

Harry látta, hogy Aberforth szándékosan elkerüli a lánya vizsgáló tekintetét, míg végül Lil feladta, és lesütötte a szemét. Piton még a főzeteinél is jobban fortyogott mellette. Dumbledore végignézett a társaságon, de csak a három griffendéles viszonozta a pillantását. Végül ismét sóhajtott, és belekezdett.

- Elanorral többször is jártunk a Borgin&Burkes feletti raktárban. A helyiséget elátkozottnak tartják, és mindenki messze elkerüli. Ezúttal nem is téved szóbeszéd: valóban különböző rontások és átkok kerülnek a belépőkre, és ezek mindegyike az illető egy héten belüli elhalálozásához vezet.

Harry nyelt egyet. Persze számítani lehetett ilyesmire, de... A szeme sarkából a többiek reakcióját figyelte. Lil és Aberforth közömbösen nézett maga elé, Piton pedig a szokásos mogorvaságával. Lupin arca feszült figyelmet tükrözött, míg az igazgató folytatta.

- Viszont örömmel mondhatom, hogy pár órája az utolsó átkot is sikerült közömbösítenem.

Lupin döbbenten nézett fel.
- Pálca nélkül? Hogyan...?

Dumbledore egy mosoly kíséretében válaszolt.
- Nálam volt a pálcám. Időről időre emberi alakot öltöttem, és ezt a pár másodpercet kihasználtam arra, hogy varázsoljak...

- És közben halálosan kimerítetted magad – szólt közbe Elanor rosszallóan.

- Ez mellékes – mosolygott a volt igazgató, majd kissé szabadkozva tette hozzá – Persze ti is meg tudtátok volna csinálni, de nem akartam kockáztatni, hogy esetleg valami elkerüli a figyelmeteket. – Ez felesleges volt mondania, mert úgy látszott, senki sem tiltakozik a döntése ellen. Sőt Lupin láthatóan megkönnyebbült, és Harry is hasonlóan érzett.

- Minden esetre, attól tartok, hogy a munka könnyebbik részét végeztem el – sóhajtotta az igazgató – és rátok kell bíznom a nehezét...

Harry torka összeszorult. Valahogy sejtette.

- Tegnap elvittem Piton professzort a helyszínre, mivel én magam akkor már nagyon ki voltam merülve, és nehezen tudtam megállapítani, hogy tényleg van-e ott Horcrux. Mondjuk az átkok egyértelműen Tom stílusát tükrözték, ravaszak és halálosak voltak, de ez még nem bizonyított semmit... Perselus viszont, Hollóhát leszármazottjaként néhány ős-azonosító bűbájjal kiderítette, hogy Hollóhát varázslata is megtalálható a szobában, tehát feltételezzük, hogy az igézettekerccsel van dolgunk. Tegnap nem sikerült megtalálnunk, de nem reménytelen az eset. Sajnos azonban más problémáink is akadtak...

Az igazgató itt szünetet tartott. Harry próbált nem belegondolni abba, hogy mi lehet az a más probléma, ami nagyobb, mint a Horcrux helyének kérdése...

- ... Perselus tájékoztatott az igézettekercs mágikus tulajdonságairól.

Csend lett. Harry látta, amint Aberforth és Lil szinte egyszerre sóhajtottak, mintha valami rossztól tartanának. Pitonon látszott, hogy a legszívesebben továbbra is hallgatásba burkolózna, de ekkor Dumbledore odafordult hozzá.

- Elismételnéd azt, amit tegnap mondtál, Perselus?

A volt bájitaltanár kelletlenül bólintott, és monoton hangon fogott bele a mondókájába.

- Azok kedvéért, akik nem ismerik a történelmet – tekintete itt Harryre és Ronra siklott – Hollóhát egész életében a tanítást tartotta a legfontosabbnak valamilyen érthetetlen okból kifolyólag. Ennek leghatékonyabb módszerét találta meg egy nagyon bonyolult mágikus tárgy létrehozásában: természetesen az igézettekercsre gondolok. A halála után elveszettnek hitték, és kevesen tudtak a létezéséről, legfeljebb csak legendák szintjén. De a leszármazottai őrizték a papírt. Maga a tárgy egy régi pergamen, amely tartalmazza az összes verbális ártást, rontást, bűbájt és igézőt, amit Hollóhát ismert. Ez természetesen rengeteg varázsigét jelent, egy hetedikes Roxfortos tudásánál legalább ötször többet – majd feltűnően Harryre nézett – esetleg tízszer.

Harry már majdnem közbeszólt, hogy Piton igazán foglalkozhatna a problémával ahelyett, hogy őt sértegeti, de Dumbledore megérezte a veszélyt, és gyorsan közbeszólt.

- Folytasd, kérlek.

Piton kicsit csalódottnak tűnt a kárba veszett provokáció miatt, de újból belekezdett.

- Normális esetben, úgy értem, ha senkinek a lelke sincs benne, az igézettekercs nagyon egyszerűen működik. Pálcával ki kell választani a megtanulandó bűbájt, és a tekercsre kimondott mágia ezután kényszeríti a pálcánkat arra, hogy végezze el. Így egy értelmes varázsló látja, hogy hogyan működik a varázslat, és gyorsan elsajátíthatja azt.

Aberforth már nem figyelt az Piton utolsó mondatára, hanem bosszankodva dörmögött (“Már csak ez hiányzott”), Lil pedig káromkodott azon a furcsa nyelven. Az apja rosszallóan nézett rá.

- Hogy beszélsz…? – szólt rá a lányára, aztán Dumbledorehoz fordult – Igaz ez, Alby? Hiszel neki?

Az igazgató fáradtan bólintott.

- Perselus csak tudja. Ő maga is használta a tekercset, gyermekkorában.

Harry maga mellett hallotta Ron kuncogását – barátja valószínűleg megpróbálta elképzelni Pitont gyerekként. A volt bájitaltanár észrevehette ezt, mert elég ingerültnek tűnt, amikor újból megszólalt.

- Örömmel látom, hogy ismét bizalmi kérdéssé vált az ügy – sziszegte Aberforth felé – Attól tartok, csak egy mocskos halálfaló szavára támaszkodhattok ebben az igen fontos kérdésben, vagy keresnetek kell egy másik Hollóhát-leszármazottat… a végeredményre én is kíváncsi lennék!

Aberforth úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és Piton jelenlétét teljesen figyelmen kívül hagyva továbbra is az öccséhez beszélt.

- Albus, ez az alak megölt téged, csak nem képzeled, hogy nem fogja megtenni ugyanezt bármikor? Csak annyit kell tennie, hogy elhallgat valamit a tekerccsel kapcsolatban, amire “nem emlékezett”, és végünk.

Harry tisztán látta, ahogy Piton elsápad a haragtól. Arra számított, hogy a következő pillanatban ordítozni fog, de ehelyett megvetően elmosolyodott.

- A memóriám tökéletes. Nem én vagyok az, aki elfelejtette tíz évig meglátogatni a lányát.

Telitalálat, állapította meg Harry. Aberforth felpattant.

- Te engem ne oktass ki erről, kölyök! Én vagyok az apja, csak jobban tudom, hogy mi volt a jó neki!

- Szóval maga szerint használt lelki feljődésének négy sárkány kizárólagos társasága?

Aberforth dühöngött.

- Miről beszélsz, halálfaló?! Az talán nem ártott a “lelki fejlődésének”, hogy te…

Nem derült ki a mondat második fele, mert Piton egy hirtelen mozdulattal megragadta Aberforth talárját, és betörte a férfi orrát. Aberforth majdhogynem az öccse ölébe zuhant. Harryék dermedten figyelték a jelenetet, Lil pedig egy tőle szokatlan mozdulattal a kezébe temette az arcát.

- Elég legyen! – állt fel villogó szemekkel Dumbledore, mialatt Elanor a pálcájával Aberforth mellé térdelt. – megkötözni nem akarlak titeket, és szükségem van mindkettőtökre! Fáradt vagyok a gyerekes vitákhoz!

Valószínűleg mindketten meglepődtek Dumbledore hangnemén, mert Aberforth immár épp orral szótlanul visszaült a helyére, és Lil unszolására Piton is így tett. Mindketten a földet bámulták.

Harry látta, hogy az igazgató tényleg fáradt lehet, mert mélyet sóhajtott, és becsukta a szemét. Azon gondolkozott, hogy vajon megkockáztasson-e egy kérdést. Reménykedett abban, hogy ezzel talán eltereli a témát, ezért belefogott.

- Igazgató úr… én még mindig nem értem, milyen jelentősége van annak, hogy a tekercs varázslatokat tud tanítani…

Aberforth felmordult.

- Nem figyeltél oda rendesen, kölyök. A tekercs rákényszeríti a pálcádra, hogy végezd el a varázslatot…

Dumbledore egy legyintéssel elhallgattatta a bátyját.

- Harry, emlékszel még, hogy mit csinált a napló legelőször?

- Hát… ööö, - Harry sikertelenül próbált koncentrálni Piton pillantása alatt - kezdetben csak beszélt Ginnyvel, a tintát beszívta, és válaszként szavakat préselt ki…

- Pontosan – bólintott az igazgató – egy nem túl bonyolult bűbáj volt rajta a tinta eltüntetésére, és tárolására, majd egy másik arra, hogy később képes legyen szavak írására felhasználni azt. Ha nem lett volna benne Voldemort lelke, valószínűleg helyet kapott volna a Weasley-Varázsvicc boltban.

Harry nyelt egyet.

- De Voldemort lelkével valóban gondolkodott… És Ginny félelme táplálta, erőssé tette…
Dumbledore komoran mosolygott.

- Igen, ez így van. Briliáns varázslat volt Tomtól, csak a védőbűbájok voltak gyengék. – a tekintete egy pillanatra a múltba szaladt vissza, és bár az arca most fiatal volt, Lilnél semmivel sem idősebb, Harry mégis öregnek látta, ahogy folytatta a történetet:

- Valamit tudnotok kell a Horcruxokról… Elsődleges feladatuk, hogy megvédjék a bennük levő lelket. Ehhez fel tudják használni a rejtőző lélek minden ravaszságát, tudását, és magának a mágikus tárgynak a tulajdonságait. Ezt figyelembe véve könnyen tippelhetünk, hogy mit fog csinálni a tekercs.

Dumbledore itt Harryre nézett, mintha tőle várná a befejezést. Harry igyekezett összeszedni a gondolatait, és miközben Hermione egy halk “óh”-t hallatott, ő is megkockáztatta a választ:

- Kényszeríteni fogja a pálcáinkat, hogy különböző varázslatokat végezzen el?

Az igazgató komoran bólintott.

- Nagyon valószínű, hogy így viselkedik majd. Sajnos ezzel meg fog gyűlni a bajunk…

Harry megsemmisülten nézett maga elé, majd találkozott a barátaival a pillantása. Ron mereven nézett az igazgatóra, Hermione arca pedig döbbenetet és félelmet tükrözött.
- Ez azt jelenti, hogy Voldemort lelkének Hollóhát összes varázslata a rendelkezésére áll, hogy elpusztítson minket? – Foglalta össze Harry komoran. Dumbledore csak egy sóhajjal jelezte, hogy így van.

Harry beleborzongott a gondolatra. A Roxfort egyik alapítójának minden verbális varázslata…? Majd hirtelen ismét az igazgatóhoz fordult.

- A tekercsben le vannak írva a főbenjáró átkok is?

Dumbledore elismeréssel nézett rá.

- Ez nagyon jó kérdés, Harry. Perselus…?

A bájitaltanár nem nézett a többiekre.

- Honnan tudhatnám? Nyolcéves koromban használtam utoljára. Csak nem képzelik, hogy anyám engedett volna ilyesmit tanulni?

Dumbledore átható pillantással végigmérte.

- Perselus, ez most fontos. Tudnunk kell.

Harry látta, amint Piton kezdi egyre kényelmetlenebbül érezni magát a vizsgálódó kék szemek kereszttüzében, végül a bájitaltanár mogorván elfordult az öreg-fiatal arctól, és lesütötte a szemét.

- A Cruciatus és az Imperius benne van, a halálos átok nincs – mondta aztán monoton hangon.

Aberforth felmordult.

- Lám csak, egy jó halálfaló-csemete nem kezdteti elég korán!

Piton szeme megvillant.

- Hány éves volt a lányod, amikor bevésted neki az Adavát? Négy, vagy öt…?

A következő pillanatban már mindketten álltak.

- Elég – csendült fel Dumbledore hangja. Ez nem felszólítás volt, hanem kijelentés. Legalább olyan hatásos volt, mint egy varázsszó, mert a két férfi végül is nem esett egymásnak, és visszaültek a helyükre.

- A Horcruxot akarjuk elpusztítani, ezt véssétek az eszetekbe – mondta a volt igazgató fáradt hangon – Egyrészt még meg sem találtuk, másrészt, mint hallottátok, veszélyes pálcával megközelíteni…

- Akkor… hogyan fogjuk elpusztítani? – kérdezte most Hermione vékony hangon.
- Pálcanélküli varázslatokkal – adta meg a választ Lil, majd a nagybátyjához fordult. – Próbáltunk Harryékkel néhányszor pálca nélküli varázskört alakítani, de eddig még nem sikerült teljesen…

- Azt nem csodálom – mordult fel Aberforth – Hiszen már hat évet hülyültek abban az átkozott iskolában… - majd hozzátette - Alby, mint már mondtam, a kölykök jelenléte teljesen felesleges és veszélyes. Szerintem jobb volna…

Dumbledore szeme dühösen villogott.

- Nem – jelentette ki határozottan – Harryéknek ott kell lennie, erre te magad is rá fogsz jönni.

Aberforthnak nem volt kedve vitázni, ezért csak egy megvető horkantással válaszolt.

- Visszatérve a témára – folytatta a volt igazgató – A Horcruxokat csak egyféleképpen lehet elpusztítani. Ha használhatnánk pálcát, az Adavatius-bűbáj nyújthatna segítséget…

- Néha még az sem – dörmögte Aberforth.

Harry összevont szemöldökkel nézett rájuk.
- Mi az az Adavatius-bűbáj?

Az igazgató ismét mélyet sóhajtott. Úgy tűnt, hogy szüksége van néhány pillanatra, míg összeszedi magát a beszélgetés folytatásához.

- Nemsokára elmondom. Szóval, amennyire mi tudjuk Aberforth-al, a Horcrux a következőképpen működik: amikor meghal a lelkek gazdája, akkor a Horcrux megalkotja a csupasz lelket, az általa tárolt minta másolatára. Ezután a lélek-másolat céltalanul bolyong, amíg új testre nem lel…

- De… ha több Horcrux van, akkor melyik fogja ezt csinálni?

- Ez, Harry, nagyon bonyolult kérdés. Nem találkoztunk ilyen sok Horcruxszal soha a történelem során. Valószínűsítjük, hogy a legerősebb alkotja újra a lelket, vagy amelyiket legutóbb készítette… nem tudjuk. A Horcruxok mágikus kapcsolatban vannak egymással, és természetesen az alkotó lélekkel is… Minden esetre, az elpusztításuknak egyetlen lehetséges módja az, ha beindítjuk őket.

A csendet szinte vágni lehetett.

- Beindítjuk…? – nyögte Ron. – Hogyan…? És miért?

A volt igazgató egymásnak támasztotta a hosszú ujjait.

- Mert a Horcrux, amint a benne lévő lelket másolja, nem tud mágikusan védekezni. Ekkor “egyszerű” bolyongó lélek, amit egy nagyon képzett mágus továbbíthat a… hm, jobb szó híján nevezzük túlvilágnak.

Harrynek eszébe jutott Lil szeptember elsejei akciója.

- Boldemuder professzor csinált már ilyet. – jegyezte meg.

- A kísértetekre gondolsz? - mosolygott Dumbledore, majd cinkosan az unokahúgára nézett – Nos igen, már az eltűntetésük is szép teljesítmény volt, hát még a visszahozásuk… De most Voldemort lelkéről van szó, egy olyan lélekről, ami foggal-körömmel ragaszkodik a létezéshez… Nem lesz könnyű elküldeni. Nekem a kezem ment rá… - tette hozzá sötéten.

- De hogyan fogjuk rákényszeríteni a Horcruxot, hogy elkezdje másolni a lelket? – kérdezte Harry.

- Erre kell az Adavatius-bűbáj – válaszolta Dumbledore, majd az unokahúgára nézett – más néven a Mágikus Magány – Lil valószínűleg így már megértette, mert bólintott. Dumbleodore folytatta.

- Az Adavatius képes teljesen elzárni egy kis területet minden külső mágikus behatolástól. Ezért a Horcrux kapcsolata hirtelen megszűnik a többivel, és az alkotó lélekkel. Ez számára azt jelenti, hogy egyedül maradt: a rá kimondott bűbáj ekkor kötelezi arra, hogy lemásolja az általa rejtegetett lelket… A másolás közben meg kell szűntetni az Adavatiust, hogy hozzáférhessünk a lélekhez, és ekkor el kell pusztítani. Minderre talán egy percetek lesz.

Ismét borús csend telepedett a társaságra. Harry leginkább azon volt megrémülve, hogy Dumbledore jól láthatóan nehéz problémának tartja ezt a Horcruxot. Ha az igazgató így érez, akkor ők mit gondoljanak…? Ráadásul neki fogalma sem volt ezekről a bűbájokról, valószínűleg Lupinnak sem. Sőt, Piton is bizalmatlanul nézett maga elé. Ez valami olyasmi lehetett, amit a Dumbledore-családon kívül senki sem ért a varázsvilágban. A gondolatmenetéből Piton kérdése zökkentette ki.

- Ezek szerint, a tekercset pálcával megkeressük, aztán pálca nélkül elvégezzük ezt az Adavatiust, és utána ismételten pálcával elpusztítjuk a Horcruxot? – az igazgató bólintott. Piton savanyú arcot vágott.
- A dolognak csak pálcás részében segíthetek. Nem mondanám, hogy szeretek anélkül varázsolni.

- Ó, én igen – kotyogott közbe Lil lelkesen. – és…hmm, azt hiszem az apám is szívesen rész vesz benne…

“Remek, ránk akkor nincs is szükség” gondolta magában Harry, és enyhe csalódottság keveredett a gondolataiba, de gyorsan elhessegette.

- Nagyszerű – mosolygott Dumbledore – Remus néhány Rendtaggal biztosítja a környéket a halálfalók ellen, bár egyedül ő van beavatva. Alastor remélhetőleg ezekben a percekben kábítja el a két őrt, akiket Voldemort kijelölt. Nem akarunk felhajtást, úgyhogy az emlékezetük módosítva lesz. A pálcanélküli varázslás ügyét Lil és Aberforth vállalta, Perselus közreműködik a pálcás munkafolyamatokban, valamint hozza a bájitalait is – majd Harryre siklott a pillantása, mintha kitalálta volna a gondolatait – és természetesen Harryék fognak kihúzni minket a csávából, amibe minden bizonnyal belekerülünk.

Harrynek csak egy udvarias biccentésre futotta. Tehát az igazgató még mindig nem szokott le arról hogy féltse őt. Örült Dumbledore-nak, de nem tudta nem észrevenni, hogy továbbra is gyerekként kezeli őt – pedig csak tíz évvel idősebb most nála! Végül Lil is elégedetlen volt a dologgal.

- Szükségem van Harryékre a Körhöz. Elég jól összeszoktunk… Perselussal és az apámmal is alkottam már Kört, úgyhogy javaslom, hogy mindannyian együtt varázsoljunk.

Piton és Aberforth mormogott valamit, Dumbledore pedig egy ideig Harry eltökélt arcát fürkészte. Majd sóhajtva bólintott.

- Legyen úgy. De óvatosan minden bűbájjal… - Az igazgató továbbra is aggódó tekintetét Harryébe fúrta. Végül összerezzent a felesége érintésére.

- Albus, most már indulnunk kell – mondta Elanor – Itt csak egyre fáradtabbak leszünk. Az éjszaka ugyan hosszú, de akadhatnak problémáink…

Dumbledore bólintott.

- Erről jut eszembe… - legyintett a pálcájával mire egy pörgő tálca jelent meg, rajta gőzölgő bögrékkel – Ezt igyátok meg. Ébren tart, és kipihentté tesz. – majd, miután mindenki kézbe vett egyet, hozzátette – Perselus főzte tegnap.

Ron beleprüszkölt az egyébként jóízű italba. “Ezt kár volt említenie Dumbledore-nak” – gondolta vigyorogva Harry, majd jelentőségteljesen Pitonra nézve kiitta a bögréjét.

Az Erdő egy perc múlva ismét kiürült az Időnek ebben a zugában.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Az Abszol Út kihalt volt éjszaka, a nyugalmát csak egy-két kóbor macska zavarta meg. Nem úgy a Zsebpiszok köz, ahol valószínűleg csak most kezdődött az élet. Harry jól látta a sötét talárba burkolózó alakokat az ablakon keresztül, és eszébe jutott a minisztériumi jelentés, miszerint a legtöbb gyilkosságot mostanában ezen az utcán követik el. A halálfalók leszámolásainak remek helyszíne: tele menekülőutakkal, amit a Sötét Művészetek művelője könnyen megtalálhat. A Zsebpiszok közben történő eseményeket az aurorok már nem tudták ellenőrzés alatt tartani.

Harry bizalmatlanul nézett végig aztán a lépcsőházban is, ahová Fawkes és Brian hozta őket, egyetlen tüzes lobbanással. A közlekedésben rájuk voltak utalva, mert a Minisztérium a legtöbb nyilvános helyhez csak a kijelölt ellenőrző pontokon engedélyezett hoppanálást.

A lépcsőház egy régi épülethez tartozott, és amennyire a koszos ablakon keresztül látszott, az első és a második emelet között ácsorogtak. A lépcső rozoga volt és tele pókhálóval.

- Remus, jó kis társaságot hoztál. – recsegte egy hang az emeletről - Pont jókor jöttök, épp most kábultak el.

Harry szeme a sötétséget fürkészte, de persze rögtön felismerte Mordon hangját.

- Szervusz Alastor – köszöntötte Lupin, majd mindannyian a második emelet felé indultak.

- Szép munka – hangzott fel ismét Lupin hangja pár másodperc múlva. Harry mögötte érkezett meg, és látta, hogy a dicséret a két megkötözött és eszméletlen halálfalóra vonatkozott.

Mordon sosem volt túl figyelmes, de most nyilvánvaló előítélettel bámulta meg a kis csapatot. Harry megtudta Lupintól, hogy szinte semmit nem árultak el neki, csak annyit, hogy “Piton velünk van” (ezt McGalagony közölte vele, ellentmondást nem tűrő hangnemmel) Ennek persze nem örült, és le sem vette a mágikus szemét a volt bájitaltanárról. Lilre és Aberforthra csak egyszer pillantott rá, majd Harryéket vizslatta rosszallóan.

- A terep most már elő van készítve az uraknak és a hölgyeknek – jegyezte meg kicsit gunyoros éllel – Az öreg Rémszem pedig nem kérdez, csak őrködik.

- Ne haragudj, Alastor – szabadkozott Lupin – de ez kényes ügy. Én sokkal jelentéktelenebb célpont vagyok a Sötét Nagyúr szemében, mint te. Csak ezért nem tudsz a dologról, és nem bizalmi kérdésről van szó.

Harry magában megjegyezte, hogy ez nem teljesen így van, de az öreg auror láthatóan megnyugodott ettől. Lupin most Harry felé fordult.

- Alastorral az első emeleten fogunk őrködni. Vigyázzatok magatokra, és igyekezzetek!

Harry bólintott, és figyelte, amint Lupin és Mordon elhaladt mellettük. Az öreg auror még csak nem is titkolta rosszindulatát Piton irányában.

- Húzd meg magad, Perselus… - morogta, amikor melléérkezett - Ugyan nem látok be abba a szobába, de ha valakivel történik valami bent… tudod, ki lesz az első gyanúsított.

Piton válaszként csak barátságtalanul összeszűkítette a szemét. Lupin sietve elhúzta Mordont a tűzvonalból, és lementek a lépcsőn. A társaság egy darabig némán ácsorgott a raktárhelyiség előtt.

- Akkor talán… Be is mehetnénk… - javasolta Harry. Senkis sem tiltakozott, bár Ron arca kezdett furcsa színt ölteni.

- Majd én kinyitom. – ajánlotta fel Piton, de valószínűleg rájött, hogy ez egy túl kedves gesztus tőle, ezért gyorsan hozzátette – Már ismerem a terepet.

Harry némán biccentett, és nézte, amint a volt bájitaltanár lenyomja a kilincset, ami egy kígyófejet formázott. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki, és Piton belépett. Mindannyian követték. A raktár penészszagú volt, sötét, és teljesen üres. Ablakok nem voltak rajta, így csak Piton Lumosa világította meg. Lil az egyik sarokban talált egy fáklyát és meggyújtotta.

A táncoló tűz fényében Harry jobban szemügyre vette a szobát, de semmi néznivaló nem akadt, leszámítva egy kopottas falikárpitot, ami néhány kígyót ábrázolt.
- Váltanék néhány szót a lakberendezővel – morogta Aberforth. Lil töprengve nézett körbe, és a falikárpitot vizsgálta. Fawkes ott ült a vállán.

- Talán kipróbálthatnánk néhány felderítő-bűbájt. Keressünk varázslat-nyomokat.

Piton egyetértően bólintott.

- Már tegnap elkezdtem. De nem jutottam egyértelmű eredményre.

Aberforth erre csak megvetően horkantott, majd Lil mellé állt a falikárpithoz.

- Kezdjük itt – mondta, és elővette a pálcáját. Piton is kelletlenül odaállt melléjük, kezében a pálcájával, és hamarosan varázslatok fénye töltötte be a szobát.

Harry Ronra és Hermionéra nézett.

- Szerintetek mi is csináljunk valamit? – kérdezte suttogva.

- A derítő bűbájok nagyon bonyolultak… Csak az auror- képzőben tanítanak ilyesmit - válaszolta Hermione. – szerintem mi egyet sem tudunk elvégezni.

Harry valami ilyen válaszra számított, és enyhe csalódottsággal ácsorgott a barátai mellett. Látta, hogy Lilék nem mennek túl sokra a kárpittal – igazából csodálkozott volna, ha Voldemort oda rejti a Horcruxot. Valahogy túl egyértelmű lett volna. A három mágus csak annyit ért el, hogy a kimondott bűbájok portalanították a képet.

Az immár tiszta kárpiton jól láthatóan három kígyó volt, összefonódva. Ügyes alkotás – jegyezte meg magában Harry - és egyértelműen mágikus, mert a kígyók lassan tekeregtek.

- Egy teljesen szokványos varázskép – dörmögte aztán Aberforth percek múlva – Folytassuk a falakkal!

Újabb hosszú percek következtek, amit Piton mormogó varázsszavai, és Aberforth pattogó pálcaintései töltöttek be. Lil varázsolt a legészrevétlenebbül: nem tett hirtelen mozdulatokat, és nem is beszélt.

Harry, Ron és Hermione továbbra is tanácstalanul ácsorgott. Talán egy fél óra is eltelt, és a keresésnek nem volt eredménye. Fawkes is kedveszegetten ült Lil vállán, Harry pedig magán érezte Brian pillantását, amit igyekezett nem figyelembe venni. Mit tudna ő csinálni, amit Lilék nem? – gondolta mérgesen, majd nagyot sóhajtott.

Már azon gondolkozott, hogy leül a földre (Piton bájitalának hála teljes szellemi frissességnek örvendett, de az izmai mást mondtak) amikor észrevette, hogy honnan származik az a halk neszezés, amit tudatalatt már hallott jó pár perce.

Pókok. A sötét padlót sűrűn szelték keresztbe az apró nyolclábúak, és meg-megrezzentek, ha lobbant egyet a fáklya. Harry Ronra sandított. Barátja is épp most vehette észre a kellemetlen társaságot, mert falfehér arccal rángatni kezdte Hermione talárját, de nem tudott kinyögni egy szót sem.

- Ugyan már, Ron – förmedt rá Hermione halkan, nehogy megzavarja Liléket a keresésben – ezek csak pókok, ráadásul kicsik. Minden üres raktárban vannak ilyenek…

Hermione megnyugtató szavai ellenére Harrynek furcsa érzése támadt. Figyelte, ahogy a pókok folyama lassan kanyarog a padlón. Ott voltak Lil lábai körül, és Pitont is körbevették. De ahogy valamelyikük arrébblépett, csodával határos módon egy sem lett eltaposva közülük. A pókok hihetetlen fürgeséggel húzódtak el a veszélyes helyekről. Harry aztán a saját lába elé nézett, és látta, hogy tőle valamiért távolságot tartanak…

Tekintete aztán önkéntelenül a falikárpiton tekergőző kígyókra siklott.

- Ezek a pókok valahogy nagyon furcsán viselkednek – fordult oda Ronékhoz, de a barátai döbbent mozdulatlansággal bámultak vissza rá. Pitonék is abbahagyták a munkát és Harryre néztek.

- Párszaszóul beszélsz. – mondta végül Ron. Harry elpirult.

- Oh… Bocsánat. – motyogta, és sietve elkezdte a saját edzőcipőjét bámulni. Ekkor vette észre, hogy nagyon sok szempár viszont őt nézi. A pókok mind megálltak, és a neszezés abbamaradt.

Most Piton és Lil is észrevette őket. A boszorkány összevonta a szemöldökét.

- Ezt hogy csináltad, Harry?
- Öh, nem tudom… - mormogta Harry, de igazság szerint volt néhány ötlete.
- A pókok félnek a kígyóktól. – jelentette ki aztán nagy komolyan Hermione, a Baziliskusra célozva.
-
Akkor nem menekülniük kéne? – nyögte Ron, küszködve a pánikkal és a rosszulléttel.

- De igen… menekülniük kéne – bólintott Lil töprengő hangon, de Harry már nem figyelt rá.

Valahogy megértette. A rejtvény olyan egyszerű! Hiszen Voldemort rejtette el a tekercset! Az ő fejével kell gondolkodni… Végigsiklott a tekintete a tekergőző kígyókon, majd magabiztosan a pókok felé fordult, és kihúzta magát.

- Hozzátok elém! – a hangja parancsoló sziszegésként fúrta keresztül a penészszagú levegőt, és azon nyomban mozgolódás támadt a padlón.

Harry hallotta Ron rémült nyögését, és a szeme sarkából látta, amint Aberforth a legrosszabbtól tartva felemeli a pálcáját. De nem figyelt rájuk. Csendes elégedettséggel nézte, ahogy a pókok mindenhonnan előjönnek, és jellegzetes alakzatba fejlődnek.

Majd dolgozni kezdtek. Az apró lábak között valami fényes anyag csillogott… Pókfonál!

A pókok sűrűn egymás mellett álltak, és a lábuk gyorsan mozgott. A fekete tömegben egyre több fehér látszott, vagyis inkább pergamen-szín… Sárgás lap… fekete tinta… Az egész csak másodpercekig tartott.
- A tekercs! – kiáltott fel Piton, de ekkor a pókok végeztek. Aberforth, Piton és Harry álltak a legközelebb az ősi pergamenhez, mindhárman kivont pálcával.

Harry a varázslókra nézett, akiknek ugyanaz jutott az eszébe, mint neki, de már nem tudtak cselekedni. Piton pálcája meglendült a tekercs mágikus parancsára, és Aberforthra mutatott.

- CRUCIO! – csendült fel egy női hang a pergamen felől. Tisztán, érthetően beszélt, mint ahogy McGalagony szokott magyarázni, és Aberforth ordítva esett össze a kíntól. Majd Piton tehetetlen kezében ismét megmozdult a pálca, és Harry felé fordult.

- IMPERIO! – visszhangzott az átok a raktár falai közt.
Harry nem tudta kivédeni. “Ne...” sikoltotta a tudata valahol belül, majd felhőtlen öröm, és elégedettség töltötte el. A félelem, és fájdalom hiánya. Az akarat teljes pusztulása…

“Öld meg Pitont” suttogta egy kedves hang a fejében. “Öld meg, hiszen szeretnéd… Meglátod, minden jó lesz”A hang biztató duruzsolása minden más zajt kiszorított.
Harry nem tiltakozott. Engedelmesen felemelte hát a pálcáját, és a fekete szemekbe nézett.