|
14. fejezet: Hermione
AgiVega 2007.05.01. 14:58
 ...
Harry egy szempillantás alatt elrántotta Ginnyt a bestia útjából, így az a falnak ütközött. A szörny nem állt fel azonnal; valószínűleg túlságosan szédült ahhoz, hogy megfordulva azonnal rájuk vesse magát, így volt pár másodpercnyi idejük, hogy az ajtóhoz rohanjanak, és megpróbálják kinyitni – de hiába, zárva volt.
- Alohomora! – kiáltotta Ginny kétségbeesetten, de a varázsige nem működött.
- Hagyd, át kell jutnunk ezen a termen a szemben lévő ajtóhoz, ha a Sorsistennőkhöz akarunk jutni!
- Átjutni, emellett a szörnyeteg mellett? Harry, ez egy kiméra!
- Mintha én nem tudnám! – mordult rá a férfi, egyik szemét a bestián tartva, amely megpróbálta összeszedni magát, és kissé imbolyogva feléjük fordult. A lény nagy vörös szeme fenyegetően villogott.
- Nem tudnád megdermeszteni az időben? – tudakolta Ginny, reszkető pálcával a kezében.
- Nem valószínű.
- M… Miért nem?
- A farka miatt. Nézd meg, sárkányfarka van, és a sárkányokat nem lehet megdermeszteni az időben…
- De ez csak részben sárkány… – akadékoskodott a lány.
- Akkor sem megy, hidd el, megpróbáltam a Kör tagjaként egy edzésen, de hiába…
A kiméra azonban láthatóan nem értékelte csevegésüket, mert fülsüketítő üvöltéssel közeledett feléjük, s nyitott szájából elővillantak pengeéles fogai.
- Fúj, te sosem mosol fogat? Borzasztó szájszagod, van fiacskám! – fintorgott Harry.
- Szerintem ez ért bennünket… - suttogta Ginny – úgyhogy ne hergeld, jó?
- Nem kell ezt hergelni, anélkül is meg akar enni minket – mormolta a férfi a bajsza alatt. – Nagyon éhesnek tűnik.
- Akkor talán… varázsolj neki valamilyen ételt!
- Az sem segítene – válaszolta Harry, s abban a másodpercben, mikor a bestia ráugrott, ő pár méterrel arrébb hoppanált. – A kimérák az emberhúst szeretik.
- Jó, hogy mondod – nyelt nagyot a lány, és kezében megremegett a pálca.
A szörnyeteg megpördült – körülbelül négy másodpercébe került, hogy teljes fordulatot tegyen, mivel a kimérák olyanok, mint a rinocéroszok: képtelenek a hirtelen irányváltoztatásra – aztán újra Harryre támadt. A fiú ezúttal az állat jobb oldalára hoppanált, még jobban megvadítva a bestiát. A szegény pára jobbról balra, majd balról jobbra kapkodta a fejét, mintha egy pingpong meccset nézne, mivel Harry olyan gyorsan hoppanált ide-oda a szobában, hogy elterelje a szörny figyelmét Ginnyről. A bestia előre és hátra ugrált aszerint, hogy hol látta az előző másodpercben a fiatal varázslót. Harry eközben remekül szórakozott. Kiváló mulatság feldühíteni egy kimérát… egész addig, amíg véletlenül pont a szörny lába alá nem hoppanál az ember.
Harryvel azonban pont ez történt: találomra a szoba közepére hoppanált, nem számítva arra, hogy ellenfele ugyanabban a másodpercben pont ugyanoda ugrik. Az ilyen egybeesésnek körülbelül 725:1 az esélye, és mégis, megtörtént.
- Harry! – sikoltott Ginny, látván, hogy a hatalmas teremtés Harryn landol. A siker láthatóan épp annyira meglepte a kimérát, mint amennyire megijesztette „leendő ebédjét”. Egy pillanatra zavartan nézett az alatta fekvő emberre, és Ginny, kihasználva tétovázását, ráküldte híres rémdenevér rontását.
A szörny eget rengető üvöltéssel ugrott le Harryről, és kecskelábaival megpróbálta eltávolítani fejéről azokat a rettenetes, verdeső denevérszárnyakat, de hiába.
- Nem volt rá szükség, ki tudtam volna hoppanálni alóla! – jegyezte meg Harry, miközben felállt és pár tántorgó lépést tett, míg Ginny el nem kapta.
- Igazán? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Akkor miért nem hoppanáltál ki alóla?
- Csak pihentem egy kicsit… tudod, ha elesel, minek rögtön felugrani, amikor ott maradhatsz és pihenhetsz is egy kicsit?
- Valld be, hogy túlságosan rád nehezedett az a bestia ahhoz, hogy el tudj hoppanálni alóla, és én mentettelek meg! – követelte csípőre tett kézzel a boszorkány.
- Rendben, igazad van – somolygott a férfi, miközben elrántotta Ginny az üvöltő kiméra útjából, amely még mindig a fején lévő denevérszárnyaktól próbált megszabadulni. – Trükkös kis rontás. Ez a specialitásod? Már Atlantiszban is használtad.
- Ja, egyszerűen nem tudtam kihagyni a kínálkozó alkalmat – érkezett a vidám válasz. – De a denevérszárnyak Dracónak jobban álltak, mint a kimérának.
- Még mindig sajnálom, hogy nem láthattam – mosolygott Harry, de a következő pillanatban elkomorult.
- Mi van? – kérdezte homlokráncolva Ginny, partnere ijedtsége láttán. Harry az asszony mögé mutatott, és ő, bár tartott a várható látványtól, megfordult. A valaha látott legkülönösebb teremtményt pillantotta meg: embernek látszott, de legalább tizenöt méter magasra nőtt, és homloka közepéről egyetlen szem pislogott le rájuk.
- Azt hiszem, ez egy valóra vált rémálom – motyogta a lány, emlékezvén a freskóra, melyet a Harry által oly találóan elnevezett „Zeusz alagútjá”-ban látott.
- Egyetértek. Először egy kiméra, most meg egy küklopsz… mi jöhet még?
Válaszra azonban nem volt idő, mivel a küklopsz fenyegetően kitárt karokkal, sárga fogait vicsorítva rohant feléjük, s egyetlen szeme éhesen villogott.
- Azt kérdezed, mi jön most? – kapott levegő után Ginny, pálcáját az egyszemű óriásra szegezve. – Vagy egy Harry- vagy Ginny burger, vagy… Conjunctivitis! – kiáltotta, amitől a küklopsz mindkét kezét a szeme elé kapta, és felordított fájdalmában.
- Övön aluli volt kötőhártyagyulladás-rontást küldeni a szegény fickó szemére, mikor csak egy van neki belőle… - vigyorgott Harry. – Ügyes voltál.
- Kösz… - kezdte Ginny, amikor a kiméra, melynek látását még mindig a denevérszárnyak akadályozták, fejjel belerohant az óriásba, aki nem látta, hogy amaz felé közeledik. A küklopsz az összeütközéstől megtántorodott, de Harry és Ginny még időben elugrott az útjából. Az óriás hatalmas puffanással terült el a földön, közben a kezét elkapta az arcáról.
- Vigyázz! - kiáltott a lány, ahogy a küklopsz hadonászó bal keze majdnem agyoncsapta Harryt.
Közben az üvöltő, és a denevérszárnyaktól még mindig alig-alig látó kiméra átzuhant a kinyúltan heverő óriás lábán. A küklopsz felüvöltött fájdalmában, mikor a farkával ide-oda csapkodó szörnyeteg ráesett a lábára. Harry, aki még mindig azon volt, hogy az óriás csaknem halálos ütése után visszanyerje egyensúlyát, nem tudott időben félreugrani, és a sárkányfarok telibe találta a hátát.
- Hogy az a…! – görnyedt össze a fiú, és pár méterrel arrébb hoppanált a kapálódzó szörnyetegtől. – Eltűnhetnénk végre innen, Ginny… - nyöszörögte, s még mindig képtelen volt rendesen kiegyenesedni.
- Egyetértek – karolta át a vállát a lány, és elvezette a küklopsztól meg a kimérától a terem másik végében lévő, bagoly formájú ajtó felé. – Gyere, mielőtt azok a bestiák keresni kezdenek bennünket – javasolta, és olyan gyorsan vonszolta magával sérült társát a termen keresztül, amennyire csak tudta.
- Nem kell támogatnod – nyögte összeszorított fogain keresztül Harry.
- Ne játszd itt nekem a hőst! – csattant fel Ginny, miközben megpróbálta átvenni társa súlyát, hogy az minél könnyebben lépkedhessen.
Alig ötméternyire voltak az ajtótól, mikor hangos morgás töltötte be a termet, jelezve, hogy a küklopsz magához tért, és megpróbál talpra állni, a kiméra pedig ordítva közeledik feléjük…
Harry, összegyűjtve maradék erejét, felemelte a pálcáját. – Impedimenta, háromra!
- Rendben.
- Egy… kettő… három… Impedimenta!
Mindkét bestia hátratántorodott, mintha csak egy erős széllökés fújta volna el őket. Pillanatnyi zavarukat kihasználva a boszorkány és a varázsló a bagolyformájú ajtóhoz szaladt, és felrántotta.
- Szerencse, hogy nem volt ez is zárva – jegyezte meg a lány lihegve, amikor becsukódott mögöttük az ajtó.
- Igen, szerencse – helyeselt Harry. Hirtelen le kellett ülnie a földre.
- Jól vagy? – guggolt le hozzá az asszony.
- Soha jobban. Az a kis Mennydörgő-utánzat ott kint jól hátba vágott… csoda, hogy nem tört el valamelyik csigolyám!
- Mit gondolsz, miféle terem ez? – nézett körbe Ginny, hogy megbizonyosodjon róla, nem kell újabb bestia támadásától tartaniuk. Ebben a teremben azonban semmi sem mozdult. A falak mentén körben könyvespolcok álltak, márványból faragott baglyok trónoltak a tetejükön, de a könyvállványokon kívül semmi más nem volt a helyiségben, kivéve egy kőtáblát a szemközti falon.
- Ez valószínűleg Athéné terme… az előző Árészé lehetett. Emlékszel az alagút falára festett képekre? Az első a sorban Árész volt – a páncélos fickó. Szerintem ő küldte ránk kedvenc kis szörnyeit… Fogadok, hogy azok a dögök ezt a termet őrizték, bármi is legyen benne. Aztán Athéné jött a freskón - az nyilvánvaló, hogy a sisakos nő csak ő lehetett. Az ide vezető ajtó is baglyot formáz, meg a könyvespolcok teteje is tele van márványbaglyokkal…
- Igen, Pallasz Athéné szimbóluma a bagoly – bólintott Ginny.
- Így tehát ha átjutottunk ezen a termen, akkor valamilyen poszeidónos próba vár ránk – vonta le a következtetést a férfi, még mindig kétrét görnyedve.
- Nagyon fáj?
- Nem halok bele, ne félj. Nagyobb sérüléseket is túléltem a Körben az edzések alkalmával, vagy bizonyos küldetéseknél… – vont vállat Harry, de az arca eltorzult a fájdalomtól. Még ez a kis mozdulat és kínszenvedést okozott neki. – Igazán szégyellem magam… emlékeznem kellett volna rá, hogyan kell elbánnom egy átkozott kimérával… és sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem, hiszen láttam, ahogy az a nyavalyás farok hátulról közeledik felém, és mégsem ugrottam félre elég gyorsan… El kellett volna hoppanálnom onnan, vagy valami…
Ginny a férfi nyaka köré fonta a karját, és az arcát annak izzadtságtól nedves hajába temette. – Remekül harcoltál, de nem vagy szuperhős, ezt ismerd el. Még te sem vagy legyőzhetetlen, vagy sebezhetetlen…
A férfi lehangoltan rázta a fejét. – Elszúrtam, Gin. Annak, akinek annyi körbeli gyakorlat van a háta mögött, mint nekem, ez nem mentség. Ha te nem lettél volna velem, már nem élnék!
- Igazán? És most azért vagy magad alatt, mert megmentettem az életedet?
- Nem – hangzott a gyors válasz egy grimasz kíséretében. – Nos, talán igen, de…
- Nincs semmilyen de! – ugrott talpra az asszony. – Ti férfiak mind egyformák vagytok: nem vagytok hajlandók beismerni, hogy a nők is lehetnek olyan okosak, ügyesek és bátrak, mint ti! Beadjátok nekünk ezt a hímsoviniszta dumát arról, hogy ti vagytok azok, akik mindentől megvédtek bennünket, de ez nem így működik, Harry!
Mire befejezte a szónoklatot, Ginny kipirult és lihegett az indulattól. – Mi van? – nézett szúrós tekintettel társára, aki furcsa tekintettel bámult rá.
- Szeretlek amikor kiabálsz, ugye tudod? - válaszolta halkan a huncut zöld szempár tulajdonosa.
- Csak akkor, ha kiabálok? – vonta fel a szemöldökét kihívóan a lány.
- Gyere ide – intette magához Harry, bár feltehetően még ez a kis mozdulat is fájdalmat okozott neki. De ha így is volt, nem mutatta.
Ginny kelletlenül ült vissza mellé. A fiatalember bal karja a lány derekára fonódott, és gyengéden magához húzta. – Én mindig szeretlek. Bármi történik is, Ginny.
- Én is szeretlek… de ismerd be, hogy te is csak emberi lény vagy, mint mi valamennyien.
- Nem lesz könnyű… de azért megpróbálom. – Harry egy pihekönnyű puszit nyomott a nő arcára. – Nos, ideje felfedeznünk, hogy mit tartogat számunkra ez a terem, nemde?
Ginny egy bólintással felsegítette társát a földről, és Harry, noha kicsit nehezen, de végül sikeresen kiegyenesedett, majd körbenézett a teremben.
- Nagyon fura – jegyezte meg a férfi, mikor egy polcon lévő könyv után nyúlt, de a keze mégis a semmit markolta. - Mik ezek, fantom könyvek? Vagy hologramok? Kétlem, hogy az ókori görögök ismerték a hologramot.
- Azt hiszem, ez a sok könyvespolc csak… díszlet – vélekedett Ginny. – Ha helyes a sejtésünk, ez Athéné terme, és ő a tudás istennője volt, ezért dekorálták a termét könyvekkel és baglyokkal. De ezeknek a polcoknak a kivételével semmi más nincs itt, csak az a tábla ott – mutatott egy hatalmas négyszögletes táblára a terem távolabbi falán.
A táblához sétáltak, és Harry megérintette, hogy megbizonyosodjon róla, nem illúzió. Ez azonban szilárd volt, és mivel más ajtó nem volt a teremben, csak az, melyen át Árész terméből érkeztek, valószínű volt, hogy maga a kőlap lehet továbbjutásuk kulcsa. A férfi kissé hátrébb lépett, hogy elolvassa a tábla feliratát, de nem tudta.
- Mi a fene?! – tűnődött. Mióta a minden nyelvet értő bűbáj birtokában volt, mindenfajta emberi nyelven írt feliratot el tudott olvasni… de ezt nem, mert ez csupán az alfa, béta, gamma, delta és epszilon betűkből állt, melyek látszólag találomra voltak egymás mellé írva. A tábla alján négy kör alakú kő helyezkedett el, és mindegyikre a görög ábécé első négy betűjének valamelyikét vésték.
Ginny az alsó ajkába harapott, miközben szeme a misztikus táblát vizslatta, és amikor Harry kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi jár a fejében, csendre intette, hogy ne zavarja a koncentrálásban.
Harryt bosszantani kezdte partnernője hallgatása - nem szerette, ha kimarad a dolgokból… Épp meg akart szólalni, amikor Ginny hirtelen elfordult a táblától, pálcáját a padló felé fordította, s azt írószerként használva rajzolni kezdett vele a porba.
Harry a lány által kreált két rajzra bámult. Az egyiken a görög ábécé szerepelt egy négyzetbe írva. A másikon az angol ábécé, latin betűkkel, szintén egy négyzetben elhelyezve. – Mit csinálsz?
- Polübiosz négyzetét rajzolom – hangzott a válasz.
- A… mit?
A lány hozzáfordult, arcán izgalom tükröződött és még valami más, amiből Harry arra következtetett, hogy megoldotta a rejtélyt. – Draco felvett mellém egy tanárt, aki mindenféle rúnára megtanított, sőt még a rejtjelezés bizonyos fajtáira is. A görög Polübiosz kitalált egy négyzetet, mellyel szöveget lehet kódolni. Nézd csak – ezzel az angol ábécét tartalmazó négyzetre bökött, melyet csak azért rajzolt le, hogy Harry is megértse a gondolatmenetét. - Ha az akarod írni, hogy SZIA GINNY, akkor azt kell írnod, hogy DC EE BD AA BB BD CC CC ED. Minden betűt az A, B, C, D illetve E kombinációja ad ki. Az A annyi mint AA, a B annyi mint AB, a C az AC, és így tovább… természetesen görögül az alfa, béta, gamma, delta és epszilon kombinációit kell használni. Ennek a négyzetnek segítségével remélem, el tudjuk olvasni a táblán lévő szöveget.
Harry elismerő pillantást küldött az asszony felé, amit az mosolyogva fogadott.
- No, akkor lássuk – guggolt le Ginny az egyik négyzet mellé, és annak a segítségével elkezdte kibogarászni a szöveget.
- Nos? – kérdezte Harry egy idő után.
- Ez egy rejtvény. Vagy inkább egy kvíz-kérdés, négy válaszlehetőséggel – válaszolta a boszorkány.
- És, mi a kérdés?
- A kérdés úgy szól, hogy „A következők közül melyik NEM volt tengeri akadály Odüsszeusz Ithakába történő hazatérése során? A: Szkülla, B: Karübdisz, C: Szirének, D: Kirké. Nyomd meg a megfelelő választ jelölő gombot.” - A lány nagyot sóhajtott. - Sajnos, soha nem olvastam az Odüsszeiát.
- Én igen, de utáltam. Kötelező olvasmány volt az általános iskola utolsó évében. A lökött irodalom tanárnőnk, Mrs. Perry megkövetelte, hogy elolvassuk – fintorodott el Harry az emlékek hatására. – Tíz évesen maga volt a borzalom, hogy el kellett olvasnom egy több száz oldalas görög eposzt, amiből alig értettem valamit. Csak annyi maradt meg bennem, hogy volt benne egy Kalüpszó nevű nimfa, aki szex-rabszolgaként tartotta maga mellett Odüsszeuszt, miközben annak felesége egész álló nap valamilyen ruhát kötött, amit aztán éjjel felbontott, hogy jól átverje az ostoba kérőit… Aztán volt még ott egy nő, aki Odüsszeusz társait disznókká változtatta… Hé, az Kirké volt! – derült fel a férfi arca. – Az a tyúk Odüsszeuszt is disznóvá akarta változtatni, de ő ravasz volt és inkább lefeküdt vele, de nem hagyta, hogy a csaj elvarázsolja. Kirké egy szigeten élt, és Odüsszeusz ott találkozott vele – folytatta Harry lelkesen. – Szkülla egy hatfejű szörnyeteg volt, aki egy csomó férfit megevett, amikor elhajóztak mellette. Karübdisz egy örvény volt, mely beszippantotta a hajókat… és a szirének, nos az ő történetüket ismered… – kacsintott Ginnyre.
- Odüsszeusz is a „What shall we do with a drunken sailor”- t énekelte velük?
- Nem, azt mondta az embereinek, hogy kössék őt az árbochoz, hogy ne tudja elhagyni a hajót, ha meghallja a szirének csábító énekét. A szirénekkel a hajóúton találkozott, tehát a négy akadály közül egyedül Kirké nem jelentett „tengeri akadályt”.
- Akkor hát, nyomjam meg a D-t? Mármint a deltát? Biztos vagy benne, hogy ez a helyes válasz? – tudakolta Ginny.
- Nos, nem mondanám, hogy száz százalékig biztos vagyok benne, hiszen csak tíz éves voltam, amikor olvastam, és nem sokat értettem belőle… Utáltam benne minden daktiluszt és szpondeuszt, és a végén elég rossz osztályzatot kaptam belőle, úgyhogy… Nem, teljesen nem vagyok biztos benne.
- Akkor most mit csináljunk?
- Nyomd meg az egyiket, aztán meglátjuk, mi történik – vont vállat Harry. – Én még mindig a D-re tippelek. Bátraké a szerencse, Ginny!
- Igenis Herr Griffendél! – mondta gúnyosan az asszony és megnyomta a kerek gomb alakú követ, melyen a delta szerepelt. Pár másodpercig semmi sem történt, és Ginny már azt hitte, hogy az egykori irodalom tanárnő jogosan adott rossz jegyet Harrynek, de aztán hirtelen olyan hangot hallottak, mintha fogaskerekek fordulnának meg a falban, és a hatalmas, vésett kőtábla oldalra csúszott, szabaddá téve egy falba rejtett átjárót.
- Igeeen! – Harry örömében a levegőbe öklözött. – Aú! – görnyedt össze a következő pillanatban.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva a lány.
- Igen, csak egy túl hirtelen mozdulatot tettem – válaszolta összeszorított fogain keresztül a kérdezett. Ginny látta, hogy a társa egyáltalán nincs jól. Harry a kezét a térdére támasztotta egy kicsit, majd egy nyikkanás nélkül kiegyenesedett, noha bizonyára erős fájdalmai voltak.
- Köszönöm Mrs. Perry – suttogta Harry, és Ginnyvel a nyomában átlépett a nyíláson.
- Akkor most hoppanáljunk Déloszra! - javasolta Draco széles vigyorral, mikor elhagyták a földalatti búvóhelyet.
- Lehetetlen – hangzott a válasz.
- Miért? – ráncolta a homlokát a szőke varázsló. Azonnal Déloszra akart menni, hogy megátkozza Pottert és a fülébe üvöltse: „el a kezekkel a feleségemtől, és soha ne merj közeledni hozzá!” - Miért?
- Mert Déloszra tilos hoppanálni!
- Tilos? És az miért probléma? – intett bosszúsan Draco. – A Görög Varázshatóság vagy micsoda nem tudná meg, hogy oda hoppanáltunk.
- Rendben, akkor másként fogalmazok Malfoy – szólt Phaedra olyan hangsúllyal, mintha egy ötéves gyerekhez beszélne. – A Déloszra történő hoppanálást nemcsak megtiltották, de lehetetlenné is tették.
- De hát miért?
- Mert Déloszt meditációs helynek használják, és a meditálók nem szeretik, ha össze-vissza hoppanáló varázslók megzavarják nyugalmukat… Helyben, a szigeten már tudsz hoppanálni, de nem tudsz oda hoppanálni. Az a helyzet, hogy hippobusszal kell mennünk. Ha elérjük Pireuszban az ötórás járatot, akkor tizenegyre Déloszon lehetünk. Ha lekéssük, akkor csak a következővel mehetünk, de az éjszakára megáll Atlantiszban… Én viszont nem hiszem, hogy egy teljes éjszakát el akarnál vesztegetni egy víz alatti városban.
- Tulajdonképpen érdekes lehet, még sosem láttam hasonlót, de… igazad van, olyan gyorsan vissza akarom kapni a feleségemet, amilyen gyorsan csak lehet.
- Akkor gyere, Szőke Herceg, hoppanáljunk Pireuszba!
- Ne. Hívj. Szőke. Hercegnek!
- Húúú – kapott levegő után Harry, amint Athéné terméből kiléptek egy csodás, homokos tengerpartra, mely egyáltalán nem hasonlított Délosz partjaira. Ez nem volt sivár, hanem sok kis homokdűne tarkította a partját, és a vízből egy szép szikla emelkedett ki, melybe egy boltív-szerű lyukat vájt a természet. Harry legnagyobb meglepetésére a közeli lagúnában egy hajó ringott a habokon.
- Egy ókori görög hajó – állapította meg Ginny a hosszúkás szemre nézve, melyet a hajó oldalára festettek. - Mit gondolsz, vízre kell szállnunk vele?
- Nem tudom… de azt hiszem, nemigen tehetünk mást… Egyelőre egyetlen szörny sem támadt itt ránk, nincs megfejtésre váró találós kérdés sem… a hajó azonban bizonyára okkal van itt.
- Akkor? Hogy szállunk fel rá? – tűnődött az asszony. A hajó legalább ötven méterre horgonyzott a parttól.
- Tulajdonképpen oda is úszhatnánk, de a fájós hátammal most nem mernék vállalkozni rá – hangzott a válasz. – Azt hiszem, oda kell sétálnunk.
- Sétálnunk? – pislogott Ginny, és az arcáról leolvasható volt, hogy úgy véli, társa megőrült.
- Egy másik hasznos kis varázslat, mely a Biblián alapul – mosolygott Harry, és néhány varázsigét elmormolva pálcájával a lány, majd a saját lábára mutatott. – Nos, most már pihekönnyűek vagyunk, és így sétálhatunk a vízen.
Ginny bizalmatlanul sandított a zafírkék hullámokra. Látva társnője kétkedő arcát, Harry a vízre lépett, és kinyújtotta felé a kezét. – Gyere, bízz bennem, nem fogsz elsüllyedni.
Az asszony megfogta a kezét és egyik lábát próbaként a víz felszínére helyezte. A víz furamód szilárdnak tűnt. Nagy levegőt véve előre lépett, és a tengerfelszín tényleg megtartotta a súlyát.
- Ez csodálatos! – kiáltott elragadtatottan. – Sétálok a vízen!
- Na, versenyzünk a hajóig? - kérdezte Harry kihívóan.
- Rendben! Egy, kettő, három! – kiáltott a lány és nekilendült. Fej, fej mellett futottak, de Harry a sebesült, fájó háta miatt hamarosan lemaradt.
- Én győztem! – rikkantott Ginny vidáman.
- De csak mert én megsérültem.
- Akkor is győztem volna, ha nincs semmi bajod! – válaszolt az asszony a hajó oldalának támaszkodva. – Piszok jó futó vagyok. Mindig lehagytam Fredet és George-ot, de még Ront is. A családban egyedül Charlie tud gyorsabban futni, mint én, ő is csak azért, mert nagy gyakorlata van abban, hogyan kell elszaladni a dühöngő sárkányok elől.
- Aha – motyogta az ifjú varázsló, és mászni kezdett felfelé a hajó oldalán lelógó kötéllétrán. – Mindig is erről álmodtam.
- Miről? – kérdezte Ginny a fedélzetre lépve.
- Erről – vigyorgott a férfi, magára mutatva a pálcájával. A következő pillanatban laza, fehér csipkés mandzsettájú inget viselt, és hozzá testhez simuló sötétkék bőrnadrágot. Oldalán egy hatalmas kard lógott, és a fején, illetve a homlokán egy piros sál volt körbe kötve. - Jack Sparrow kapitány szolgálatára, hölgyem.
- Elfelejtetted az arany fülkarikákat – jegyezte meg Ginny, és odavarázsolta őket. – Így már jobb.
- Köszönöm, matróz – mondta a kapitány, és megfelelő öltözetet varázsolt „beosztottjára”, mely egy kék-fehér csíkos felsőből, egy rövid, fehér szoknyából és egy huncut kis sapkából állt. – És most… tengerre!
- Egy pillanat kapitány, még nem adtunk nevet a hajónak – jegyezte meg Ginny. – Név nélküli hajóval útra kelni balszerencsés dolog.
- Sokat beszélgettél mostanában Trelawney-val? – vonta fel a szemöldökét a „parancsnok” ovális szemüvege mögött, mely borzalmasan festett a kalóz Harryn.
- Nem, de szeretnék nevet adni neki – ragaszkodott elképzeléséhez Ginny. – Varázsolj elő nekem egy üveg pezsgőt!
- Te nem tudsz? Az előbb fülbevalót varázsoltál nekem!
- Ó, az könnyű dolog, még hatodikos koromban tanultam, de az ételek varázslása hetedik osztályos tananyag, és nekem soha nem volt alkalmam, hogy megtanuljam – hangzott a válasz.
- Rendben – bólintott Harry, és pálcájával egy üveg pezsgőt varázsolt elő a semmiből.
Ginny átvette, és a korláthoz sétált, majd megfordult. – Mi legyen a neve?
- Ginevra királynő? – javasolta a férfi.
- Kösz, de nem – fintorodott el az asszony.
- Akkor egyszerűen csak Ginny – mondta Harry. – És ha több ilyen hajóm lenne, akkor úgy nevezném el őket, hogy Ginny1, Ginny2, Ginny3…
- Úgy mint a Jenny1, Jenny2, Jenny 3? Én is nagyon szeretem a Forrest Gumpot.
- Te is láttad?
- Ühüm… - bámult a lány a vízbe. – Igen, amikor még randiztam Michaellel, elvitt a moziba.
- Szeretted őt? – tette fel azt a kérdést Harry, amire már hatodéves kora óta szerette volna tudni a választ.
- Nem igazán, de kedveltem. És az nem ugyanaz – felelte Ginny hanyagul. – Csak tizennégy voltam, mikor először elhívott, és én annyira, de annyira el akartam feledkezni róla, hogy beléd bolondultam... Azelőtt sose randiztam, úgyhogy azt gondoltam, miért is ne? De Michael tulajdonképpen csak eszköz volt… valaki, akitől reméltem, hogy elfeledtet téged.
- Sikeres akció lehetett, mert ötödéves koromban úgy tűnt, egyáltalán nem is kedvelsz. Legalábbis… nem úgy.
- És ez zavart téged? – vetett rá a lány egy oldalpillantást.
- Nem igazán. Túlságosan lefoglalt az aggodalom, mert nem tudtam semmit Voldemortról, aztán ott volt még az a varangy Umbridge, meg Cho, meg minden… csak az lepett meg, hogy többé nem pirultál el, ha a közelembe kerültél.
- De azt csípted, mikor újra elpirultam a jelenlétedben – mosolyodott el Ginny az első keserédes „terápiás ülés” emlékének hatására. Úgy tűnt, mintha előző életében történt volna, oly régi, oly ködös volt az egész… egy pillanatra azt szerette volna, hogy megint tizenöt éves legyen, és visszamehessen az időben, hogy megváltoztasson bizonyos dolgokat… Akkor talán nem kellett volna hozzámennie Dracóhoz, és Harryvel maradhatott volna…
- Úgy van – vigyorgott a férfi. – Apropó, mi történt Umbridge-dzsal?
- Nem fogod elhinni, ha elmondom…
- Miért?
- Hozzáment Fricshez.
- Kiheeez?
- Jól hallottad, hozzáment a jó öreg Argushoz. De úgy hallottam, hogy nem sokkal az esküvő után meghalt. Frics vigasztalhatatlan volt.
- Tulajdonképpen sajnálom, hogy Umbridge meghalt. Azok ketten megérdemelték egymást - jegyezte meg Harry.
- Igazad van. Nos, térjünk vissza a lényegre, és nevezzük el ezt a kis gyönyörűséget! Én inkább Hermionénak nevezném el, az legalább görög név, nem úgy, mint a Ginny.
A férfi vállat vont. - Hát, akkor legyen Hermione.
Ginny áthajolt a korláton, és a hajó oldalához vágta a pezsgőspalackot. – Ezennel elnevezlek Hermionénak!
Draco unottan bámult ki a hippobusz ablakán. A víz alatti világ valóban nagyon szép volt, de ő nem az a típus volt, akit magával tudott ragadni a természet varázsa.
- Tudod, gondolkodtam valamin – szólalt meg Phaedra.
- Min?
- A Végzet Varázson. Mit értettek a jósnők azon, hogy a feleséged meg akar szabadulni tőle?
- Nem a te dolgod, Potter.
- Úgy, szóval hirtelen csak úgy, Potter lettem neked? – tette karba a kezét az asszony. - Nézd Malfoy, tudom, mi a Végzet Varázs. Tudom, hogy működik… de kit sújtottak vele? A feleségedet?
Draco hatalmasat sóhajtott. Biztos volt benne, hogy a nő nem hagyja békén addig, amíg meg nem válaszolja a kérdését. – Nem, az apját, és nem én tettem, hanem az apám. Most már elégedett vagy?
- Fogjuk rá – bólintott Phaedra. – Ti Malfoyok igazi szemétládák vagytok.
- Kösz a bókot – támasztotta a kezébe az állát a férfi és kibámult az ablakon.
- Le merném fogadni, hogy ezzel az átokkal kényszerítetted Ginnyt házasságra.
- Miből gondolod?
- Egyszerű. Harry elmondta, mennyire szerették egymást Ginnyvel. Aztán egy napon te váratlanul feleségül vetted a lányt. Harrynek fogalma sem volt róla, miért. De most már nyilvánvaló, hogy a Végzet Varázzsal zsaroltad.
- Bingó, Potter. Pontosan így történt. Most már békén hagysz?
Phaedra úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Tisztában vagy vele, ha sikerül elérniük, hogy véget érjen az átok, akkor elveszíted a nejedet?
- Ez aztán az újság – morgott a szőke varázsló. – Még jó, hogy elértük az ötórás járatot, és így… - kihúzta gazdagon díszített aranyóráját a zsebéből –, öt órán belül Déloszon lehetünk.
- Igen, reméljük. De meg kell, hogy mondjam, nagyon elítélem azt, ahogy a feleségedet magadhoz láncolod… ám ha az ő szabadsága azt jelenti, hogy én elveszítem a férjemet, akkor inkább maradjon csak a feleséged a te mocskos kezeid közt.
- Még jó, hogy ilyen remekül megértjük egymást – vigyorgott Draco gúnyosan, és újra a kint úszkáló halakra fordította figyelmét.
Körülbelül tíz percig zavartalanul vitorláztak. Nem kis fáradtságukba került, hogy elindítsák a hajót, mivel egyikük sem értett a vitorlázáshoz, de Harry hamar rájött a nyitjára.
A tenger békés és nyugodt volt, ameddig a szem ellátott.
- Nem igazán tudom elképzelni, hogy lehet ez egy újabb helyiség az Istenek Során – jegyezte meg Harry. - Egyetlen terem sem lehet akkora, hogy egy egész tenger beleférjen, nem igaz? – Fogadjunk, hogy már rég elhagytuk Déloszt.
Ginny csak legyintett. – Az a te bajod, hogy nem tudsz elszakadni a valóságtól! Használd a képzeletedet, és akkor majd elhiszed, hogy még mindig Déloszon vagyunk, és a tenger valóban egy helyiségen belül van, de el van varázsolva, hogy végtelennek tűnjön…
- Lehetséges – vont vállat a férfi –, de akkor is nehéz elhinni.
Egy sirály vitorlázott el felettük a levegőben. Harrynek még épp időben sikerül elrántania Ginnyt a madárürülék elől.
- Hű, micsoda reflexeid vannak! – simult a lány az őt átölelő karokba.
- Nem mindig – sóhajtott a „kapitány”. – Árész termében cserben hagytak a reflexeim.
- Fáj még a hátad? – Ginny gyengéden végigsimított a férfi hátán. Harrynek még a nő lehelet-könnyű érintése is fájdalmat okozott.
- Nem, már nem fáj.
- De, de igen.
- Nem.
- De igeeeen.
- Pszt! – szorította a mutatóujját a szájára Harry.
- Mi van?
- Nem hallod?
- Mit?
- Nem tudom… - lépett a korláthoz a férfi. – Szent ég…
- Szent ég micsoda? – rohant utána az asszony, de nem kellett várnia a válasz ismétlésére, mert azonnal megértette.
A valaha látott legnagyobb örvény felé tartottak.
Harry egyetlen pillanatig sem késlekedett: a kormányhoz hoppanált és teljes erejéből jobbra próbálta fordítani, de hiába. - Ginny, vond be a vitorlát!
- Vonjam be? Hogyan? Nem vagyok én tengerész, Poszeidón szerelmére! Melyik kötelet kell meghúznom, és hogyan?
- Hát nem vagy boszorkány? – hangzott a kiáltás.
- Ó, tényleg! – csapott a homlokára a lány, és pálcájával a vitorlára mutatva elmormolt egy eltüntető bűbájt. – Nos, akkor ez már nem hajtja előre a hajót, ugye?
- Persze hogy nem – válaszolta összeszorított fogain keresztül a „kapitány”. Még mindig jobbra rángatta a kormánykereket, hogy a Hermionét olyan messze kormányozza az örvénytől, amennyire csak lehetséges.
- Még egy kicsit jobbra! – kiáltott a „matróz”.
- Könnyű azt mondani - morgott a „hajóparancsnok”, miközben erősen izzadva próbálta legyőzni a természet erőit. A keze már kisebesedett, és csak abban bízhatott, hogy varázslattal sikerül elfordítania a kormánykereket.
- Ginny, gyere a parancsnoki hídra! – kiáltotta, érezvén, hogy már nem sokáig tudja így megtartani a kereket. A karja teljesen begörcsölt, s mindkét kezére szüksége volt, hogy jobbra kormányozza a hajót, miközben egyetlen pillanatra sem engedhette el a kormányt, így pedig nem tudta elővenni a pálcáját.
Az asszony egy szempillantás alatt odaért hozzá. – Mit csináljak?
- Próbáld meg varázslattal jobbra fordítani a kereket! – lihegett Harry, és eltorzult arccal próbálta kilebegtetni zsebéből a pálcáját. Néha pálca nélkül is használt varázslatot, de most túl izgatott volt, és ráadásul sebesülése is gátolta a művelethez szükséges összpontosításban.
- Rendben, megpróbálom – bólintott a boszorkány aggódó arccal. Pálcáját a kerékre szegezte, és varázslatot küldött rá. Harrynek vissza kellett rántania a kezét, mikor a kerék őrült módon jobbra kezdett forogni.
- Azt hiszem, sikerült - lelkendezett boldogan a „kapitány”, mikor a Hermione meglehetősen éles szögben jobbra fordult.
- Nem… nem olyan biztos… - nyelt nagyot Ginny, meredten bámulva az elébe táruló látványt.
Az ifjú varázsló is megfordult, és hirtelen levegővétele elárulta a lánynak, hogy a Hős Harry is megijedt.
- Szkülla?
- Lehet… hat feje van – válaszolta Ginny, torkában dobogó szívvel. – Nem tudjuk valahogy elkerülni?
- Nemigen. Ha megpróbáljuk kikerülni, akkor balra kell fordulnunk, és ott van Karübdisz… Csapdába estünk.
- Remek - sóhajtott az asszony, ahogy a hajó egyre jobban megközelítette a szörnyeteget. Szkülla már éhesen nyújtogatta hat hosszú nyakát vacsorája irányába, mely készségesen hajózott feléje. – Nem tudod megdermeszteni az időben?
- Lehetetlen. Szkülla rokonságban áll a sárkányokkal – hangzott a sötét válasz. - De azt hiszem, talán…
- Mit?
- Ó, igen, hát persze! – csapott a homlokára Harry, arcán egy „hogyan-is-felejthettem-el” kifejezéssel. - Megpróbáltuk elkerülni Karübdiszt, ahelyett, hogy hagytuk volna, hogy ő kerüljön ki minket!
- Micsoda? - Ginny teljesen összezavarodott.
- Hát az áthelyező-varázs! - válaszolta a férfi, mire csak homlokráncolás és zavart arckifejezés volt a válasz. – Figyelj rám!
- Mondd a varázsigét!
- Nincs rá varázsige, csak koncentrálni kell. Képzeld azt, hogy az örvény a szörnyeteg felé halad!
Ezzel pálcáját az örvényre irányította. Arcán megfeszített koncentráció tükröződött. Lassan, nagyon lassan az örvény széle megmozdult, és elvált a körülötte lévő víztől. Ginny még életében nem látott hajmeresztőbb dolgot: mintha valamilyen láthatatlan olló körbevágta volna a hullámokat az örvény körül, elválasztva az örvényt a tengertől.
Izzadságcseppek gördültek le Harry erőlködéstől kipirult arcának két oldalán. – Segíts! – kapott levegő után, miközben kiemelte az örvényt a tengerből.
Ginny hatalmas adag pesszimizmussal bökött pálcájával a lebegő örvény felé, és minden gondolatát arra összpontosította, hogy a levegőben tartsa. Egy tollat lényegesen egyszerűbb volt a Vingardium Leviosával a levegőbe emelni…
- Még egy kicsit… - lihegett Harry, mikor Karübdisz lassan Szkülla felé lebegett. A tengeri szörny láthatóan nem tudta, mi történik. Még sosem látott repülő örvényt, és túl érdekesnek találta ahhoz, hogy a veszélyével számolt volna.
- És most… lepjük meg egy kissé Szküllát, jó? – mondta Harry cinkos mosollyal. – Háromra.
- Rendben. Egy… kettő… há-rom!
Pálcájukat mindketten a tengeri szörny felé rántották, ráeresztve az örvényt a szörnyre, aztán véget vetettek az örvényt fogva tartó varázsnak.
- Ez óriási! – tapsolt Ginny, mikor Karübdisz elnyelte Szküllát. Most már csak annyi dolguk volt, hogy a lehető leggyorsabban balra fordítsák a Hermionét. Mindketten a kormánykerékre szegezték pálcájukat, mely balra kezdett forogni, elkormányozva a hajót a „belakmározott” örvénytől.
- Tudod, egy tollat sokkal egyszerűbb lebegtetni, mint egy örvényt – jegyezte meg az asszony, mikor a hajó ismét békésebb vizeken haladt.
- Igen… a méret számít, nem igaz? – kacsintott rá Harry.
- Csak Yoda előtt ne tegyél ilyen megjegyzéseket!
- Ne mondd, hogy a Star Warst is Michaellel láttad!
- Nem, hanem Billel és Percyvel.
- Percyvel? – emelte magasra szemöldökét Harry.
- Aha. Bill és én nagy SW rajongók lettünk, de Percy azt mondta, hogy az volt a legrosszabb film, amit valaha látott… nem mintha olyan sokat látott volna... Azt hiszem, az egyetlen, amit végignézett, a Holt költők társasága volt, na, az nagyon tetszett neki. Azt mondta, hogy az igazi művészfilm, míg a Star Wars csak egy hülye kitalált történet.
- Ez jellemző rá – fintorodott el Harry. – Mindent szeret, ami unalmas és lehangoló, nem igaz?
- De. Mit gondolsz, ezzel vége van a próbának?
- Nem tudom… de nem igazán látom még a tenger végét.
- Én sem - sóhajtott az asszony a parancsnoki híd korlátjára támaszkodva, miközben a táncoló hullámokat figyelte a láthatáron. Alkonyodott, a Nap lenyugodni készült a horizonton.
- Az ott egy sziget? – mutatott egy sötét pontra Harry.
- Valószínűleg – válaszolta szemét meresztgetve Ginny. Valami mozgott a szigeten, méghozzá három aranyszínű valami.
Ahogy egyre közelebb értek, látták, hogy az aranyszínű valami valójában arany haj, melynek tulajdonosai…
- Szirének – Ginny arcán undorodó kifejezés jelent meg. – Már megint?
- Hmm… ezek sellőszerű sziréneknek látszanak – állapította meg a „kapitány”. És valóban, három csodálatos nő ült egy kis sziklás szigeten, énekük ütemére farkuszonyukkal ritmikusan csapkodva a vizet.
Amikor a Hermione elérte a szigetet, a szirének éneke hangosabb lett, úgyhogy az utazók minden szót érthettek.
Ginny percről percre bosszúsabb lett a három szőke szirén éneke hallatán, melyben igencsak csintalan kifejezésekkel ecsetelték, mit csinálnának Harryvel, ha a hajót elhagyva csatlakozna hozzájuk…
- Sajnálom hölgyeim, nem érdekel a dolog! – kiáltott le nekik Harry.
A három szirén zavarodottan nézett fel. Egyetlen férfi sem beszélt még hozzájuk – énekük hatására eddig mindegyik rohanvást hagyta el a hajót, hogy aztán ők fojtsák meg… ez az idióta meg minek beszél hozzájuk? És miért nem érdekli a „dolog”?
A három szirén cinkos tekintetett váltott egymással, és folytatta énekét, de ezúttal sokkal hangosabban.
- Nem hallottátok, vizityúkok? Azt mondta, nem érdekli a dolog! – kiáltotta Ginny.
- Mit gondolsz, ki a fene vagy te, hogy megmondd, mi érdekli őt és mi nem? – dohogott az egyik szirén.
- A mennyasszonyom, vagy legalábbis valami olyasmi – válaszolt Harry, átölelve Ginny vállát. – Kár a gőzért, hölgyeim, túlságosan szerelmes vagyok belé ahhoz, hogy az önök szolgáltatásaira tartanék igényt. De ha akarják, szívesen énekelek önökkel egy kvartettel. Ismerik a „What shall we do with a drunken sailor” című számot?
A három szőkeség rémülten nézett egymásra, s mindhármuk arcán az „ússz az életedért, ez a fickó közveszélyes őrült!” kifejezés tükröződött.
A három szirén hirtelen nagy loccsanással eltűnt a tengerben.
- Úgy tűnik, nem szeretik azt a dalt – vont vállat Harry. – Kár.
- Mi ez a furcsa zaj, Harry?
- Melyik? – hegyezte a fülét a férfi.
Valóban, valami nagyon furcsa volt… valami zúgott, de nem a tenger szokásos zúgása hallatszott, inkább úgy hangzott, mint egy…
- Vízesés! – kapott levegő után Ginny.
- Vízesés? – ráncolta a homlokát Harry. – Ugyan már, hogy lenne vízesés a tengeren? A tengervíz biztos nem folyik le a vízesésen… ugye?
Harry állításának puszta gondolatára Ginny szeme tágra nyílt a rémülettől, aztán a következő pillanatban a hajó orrába rohant. – Ó, ne!
Harry melléje hoppanált. – A fenébe! - Gyorsan visszahoppanált a hídra, és pálcájával a kerékre mutatva megpróbálta megfordítani a hajót. Hamarosan Ginny is odaért, hogy segítsen neki.
A Hermione fordulni kezdett, de lassan, túl lassan… egyre közelebb és közelebb sodródott a tenger végéhez, ahol a víz egyenesen lezuhant a mélybe… a semmibe.
- Ne add fel! - üvöltötte Harry, túlkiabálva a hatalmas vízesés moraját.
- Nem adom fel! – kiáltott vissza az asszony, miközben összeszorított fogakkal erőlködött, hogy visszatartsa a hajót a mélybe zuhanástól.
- Bármi is történik Ginny, szeretlek! – ordította a férfi, de hangját elnyelte a vízesés fülsiketítő robaja.
- Én is szeretlek! – kiáltott vissza az asszony, és szabad kezével megfogta Harry szabad kezét.
A Hermione egy pillanatig a vízesés szélén táncolt, aztán a gravitáció győzedelmeskedett felette, és magával rántotta a feneketlen mélységbe.
Ehem-ehem. Athéné kérdése: A „Legyen Ön is milliomos” után szabadon. ;)
Megjegyzem, szerintem a Holt költők társasága igenis jó film. Na nem annyira, mint a Star Wars, de jó.
Az Odüsszeiát középsuli első évében szenvedtem végig. Szörnyű volt. A filmváltozata tetszett, de egy tök érthetetlenül megfogalmazott, végeláthatatlan görög eposzt végignyálazni nagyon nem az én műfajom, még akkor sem, ha amúgy rajongok a görög mitológiáért. Keresnem kellett volna valami tömörítést. :-/
Ami a Harry-Ginny-kalóz-matróz képet illeti, jó három éve rajzoltam, ezért már nem vagyok teljesen elégedett vele, de még mindig eléggé kedvelem ahhoz, hogy belinkeljem. :) A hátterét természetesen nem én rajzoltam, csak a két figurát. Harry ruhája egy az egyben Jack Sparrow-éról vagyon koppintva, de ahogy az angol mondja: no copyright infringement intended (hogy a bánatba van ez magyarul?)
Mindegy.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
