|
15. fejezet: Míg a halál el nem választ
AgiVega 2007.05.01. 15:04
 Ezúton fokozottan szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy ez TÉNYLEG egy 14 ÉVEN FELÜLIEKNEK való fejezet (és mellesleg személyes kedvencem). Szóval ne tessék panaszkodni a kiskorúak esetleges megrontása miatt. ;) Én szóltam…
ntha egy örökkévalóságig zuhantak volna a semmibe, miközben tengervíz zúdult a meg-megingó Hermione fedélzetére, eláztatva a két szerencsétlen utast. Harry egyik kezével a korlátba kapaszkodott, a másikkal Ginnyt vonta magához. Mindketten behunyták a szemüket és egymás csöpögő hajába fúrták az arcukat, hogy ne lássanak, ne halljanak, hogy kizárják az őket elpusztítani készülő világot… hogy egymás karjában haljanak meg.
Végül egy hangos csobbanással „földet” értek.
Harry hunyorogva szétnézett. – Ginny! – suttogta a lánynak, aki továbbra is csukva tartotta a szemét, mintha attól félne, hogy amint kinyitja, nyomban szörnyethal.
- Ginny, nyisd ki a szemed! – szólt Harry, ezúttal kissé hangosabban, és az ujjait gyengéden végigfuttatta a lány nedves haján.
- Meghaltunk? – kérdezte Ginny, továbbra is lehunyt szemmel.
- Nem t’om… de nem hiszem – válaszolt a fiatalember. – Nézd csak…
Ginny pislogott a sós tengervíztől, majd körbenézett, és megállapította, hogy egy föld alatti barlang-szerűségben landoltak. A hajó szemmel láthatólag egy tóba csobbant bele – vagy egy folyóba? Nem tudta volna megmondani, ugyanis odafentről egyre csak zubogott alá a tengervíz, ám a tavacska, melyen a Hermione ringatózott, állóvíznek látszott. Noha fentről egyfolytában jött a víz-utánpótlás, és a tóból nem vezetett kifelé sem folyó sem patak, amely levezethette volna a vízfelesleget, a felszín mégsem emelkedett.
- A tenger lefolyik ide? – morfondírozott Ginny, ahogy a barlang egyik falát képező hatalmas vízesést bámulta.
- Nagyon úgy néz ki.
- De hát akkor… hogyhogy nem folyt le még ide az egész tenger?
- Fogalmam sincs, gondolom mágia van a dologban – vont vállat Harry.
Nem messze attól a tótól, amelyen a hajó ringatózott, egy kisebb tavacska volt, melybe a környező sziklákról apró patakocskákban kristálytiszta víz csörgedezett. Harry brekegést hallott – a tavacska bizonyára békáknak adott otthont. Odafentről – valószínűleg a mennyezetet képző sziklák repedésein keresztül – fénysugarak estek egyenesen a kicsiny medencére, melynek a vize ennek következtében gyémánttengerként ragyogott a barlang félhomályában.
- Emlékszel a Zeusz Alagútban arra a képre? – kérdezte Ginny. – A negyedik kép egy medence-féleséget mutatott, melybe egy kicsi vízesés folyik bele. Ez azt jelenti, hogy túl vagyunk Poszeidón feladatán és a negyedik terembe értünk.
- Aha… de vajon melyik görög istené ez a barlang, vagy terem, vagy micsoda? – töprengett Harry.
- Nem tudom. Gyere, nézzünk egy kicsit körül – indítványozta Ginny, és lemászott a hajó oldalához erősített kötéllétrán. A létra aljában kinyújtotta a lábát és megbökdöste a vizet, amely még mindig szilárdnak tűnt, pont mint azelőtt, hogy felmentek a Hermione fedélzetére. Mély lélegzetet véve kilépett a hullámokra, és megkönnyebbülten sóhajtott: a varázs, amelytől pihe-könnyű lett, továbbra is a felszínen tartotta. Harry követte Ginnyt le a létrán, ki a partra, de az ő számára nehezebb feladat volt a mozgás: a háta még mindig meglehetősen sajgott.
- Muszáj lesz megtanítanod nekem ezt a varázslatot, csodás dolog a vízen sétálni. De akárhogy is, most örülök, hogy megint szilárd talajt érzek a lábam alatt – jegyezte meg Ginny. Legszívesebben lehajolt volna és megcsókolta volna az anyaföldet.
- Ühüm… de most már nem illenek ide a ruháink – felelt Harry, és visszaváltoztatta a kalóz-öltözetét a szokásosra, és Ginny matróz egyenruháját is a sárga nyári ruhára.
- Hiányozni fog nekem a Kalóz Harry – mosolygott Ginny. – Ennivalóan szexi volt.
- Miért, a rendes Harry talán nem ennivalóan szexi? – biggyesztette le a száját a fiatalember.
- Dehogynem… de nem tehetek róla, valahogy tetszenek nekem a fülbevalót viselő pasik – kacsintott rá Ginny. – Tudod, hogy Bill mindig is a kedvenc bátyám volt…
- Jaj, ezek szerint kénytelen leszek megnöveszteni a hajamat és lófarokban hordani?
- Éppenséggel nem bánnám… de akkor nem lenne mindig ilyen kócos, azért pedig kár lenne, nekem úgy tetszik, ha kócos.
- Nők – forgatta a szemét Harry. – Olyan nehéz eltalálni az ízlésteket!
- Nézd csak! – szólt hirtelen Ginny.
- Mit?
- Hát azt. – A lány egy márványszoborra mutatott, mely a tavacska mellett állt, félig benőve aljnövényzettel. Egy idős, szakállas férfi szobra volt. – Ki lehet ez?
Harry a szobor talapzatán burjánzó fűre mutatva eltüntette azt a pálcájával. Rögtön láthatóvá vált egy kicsi tábla, amely Aszklépiosz nevét viselte.
- Aszklépiosz? A gyógyítás istene? – ráncolta a szemöldökét Ginny. – Miért építettek az Istenek Sorába egy termet Aszklépiosznak? Eléggé jelentéktelen istenség a többihez képest…
Mintha csak a lány kérdésére várt volna, a szobor megremegett és az öregember beszélni kezdett: - Isten hozott, távolról jött utazók, kik megküzdöttetek Árész teremtményeivel, megoldottátok Athéné rejtvényét és túléltétek Poszeidón feladatát! Az én termem azért van itt, hogy pihenőhelyet nyújtson nektek a nehézségek után. Ez egy olyan hely, ahol feltöltődhettek energiával, és ahol a harcban szerzett sebeitek begyógyulnak. Mielőtt belépnétek az Istenek Sora utolsó termébe, amely Hádészé, szükségetek lesz a gyógyulásra, mert a legnehezebb feladat csak most következik. Élvezzétek a termem nyújtotta lehetőségeket, kedves vándorok, használjátok a tavacskát minden bajotok és sebetek meggyógyítására… Hadd kívánjak nektek sok szerencsét az utolsó feladathoz! – Ezzel a szobor ismét kővé dermedt, mintha sosem kelt volna életre.
- Nahát, igazán rendesek ezek a görög istenek, ha idetettek egy szobát, hogy meggyógyuljunk, mielőtt nekiveselkedünk a legnehezebb feladatnak – jegyezte meg Harry. – Bárcsak ilyen kegyesek lettek volna a Trimágus Tusa rendezői is… de neeeeem, ott esélyem sem volt összeszedni magam, miután megküzdöttem a durrfarkú szurcsókkal!
- Aha… - motyogta félszegen Ginny. – Mondd csak, hogy veszed le a tollpihe-varázst a lábadról?
- Egyszerűen csak mondd, hogy Finite Incantatem – felelte a férfi és eltávolította saját magáról a bűbájt.
- Finite Incantatem – Ginny a pálcájával a lábára mutatott, majd levette a cipőjét és a lábujjával kipróbálta a tavacska vizét. – Kellemesen langyos. Gyere, Harry, a fájós hátadnak jót fog tenni egy kis gyógyulás.
- Az biztos – értett egyet Harry és vetkőzni kezdett.
Ginny rögtön hátat fordított neki, és az ajkába harapott, ahogy egy emlék jelent meg lelki szemei előtt: Harry, ahogy a hátán fekve lubickol a tengerben, vízcseppek csillognak a mellkasán és a…
Ginny fütyülni kezdte a Híd a Kwai folyón főzenéjét, hogy elterelje a gondolatait Harry testének bizonyos részeiről. De mindhiába. A helyzetet csak súlyosbította, hogy Harry odaszólt neki: - Nincs kedved csatlakozni?
- Csatlakozni? Öööö… kösz, inkább nem – rázta a fejét Ginny, és eltökélten a Hermione irányába bámult.
- Ne légy már olyan prűd, Gin, ígérem, hogy nem fogok leskelődni.
- Nem vagyok prűd! – vágott vissza a lány megpördülve.
- De igen, az vagy – vigyorgott rá Harry.
- Nem igaz – tette karba a kezét Ginny. – És be is bizonyítom! Bemegyek hozzád a medencébe. Csak… csak hunyd le a szemed, amíg a parton vagyok.
- Ahogy a hölgy kívánja. – Harry engedelmesen lehunyta a szemét.
Ginny vetkőzni kezdett, és néha oda-odapillantott Harryre, hogy ellenőrizze: nem leskelődik-e. Érdekes módon azon kapta magát, hogy majdnem vágyik rá, hogy a férfi leskelődjön… Azon tűnődött, vajon mit gondolna róla Harry, ha meglátná meztelenül… vajon neki is olyan piszkos gondolatai támadnának, mint amilyenek Ginnynek voltak a tengerparton? Nem – szidta le magát Ginny – Harrynek bizonyára nem lennének olyan piszkos gondolatai… ugye?
Mindennek ellenére, akárhogy szerette is volna leskelődésen kapni Harryt, a férfi engedelmesen csukva tartotta a szemét. Ginny belecsusszant a vízbe és nyakig elmerült benne. A víz ugyan kristálytiszta volt, így tökéletesen átlátszó, Ginny mégis úgy vélte, hogy ha elég messze marad Harrytől, akkor a férfi csak a teste homályos körvonalát láthatja majd.
De tényleg távol akart maradni a férfitól? Tényleg azt akarta, hogy ne lássa őt? Ginny agya lázasan zakatolt, és sosem volt ennyire zavarban. Az esze azt súgta, hogy húzódjon olyan messzire Harrytől, amennyire csak lehet, míg a szíve arra bíztatta, hogy ússzon olyan közel hozzá, hogy láthassák egymást, hogy a férfi megérinthesse, és ő viszonozhassa az érintést…
Ginny egyszerűen nem értette a lelkében harcot vívó, ellentétes érzelmeket. Sosem érezte magát ilyen elesettnek, tanácstalannak, elveszettnek… Alsó ajkát harapdálva Harryre sandított, és azon tűnődött, vajon a férfi fejében miféle gondolatok cikáznak. Harry azonban a barlang mennyezetének tanulmányozásába merült, és még csak rá sem nézett a lányra.
A valódi ok, amiért Harry kerülte Ginny pillantását az volt, hogy hasonló problémákkal küzdött: odaússzon hozzá, vagy ne? Lesse meg őt a vízen keresztül, vagy ne? Engedjen a vágyainak, vagy sem? Percről percre jobban hatalmába kerítette az érzés, hogy menten megfullad, ha nem érintheti meg az asszonyt… és mégis, valami visszatartotta attól, hogy átszelje a kettejüket elválasztó négyméteres vízszakaszt.
Egyszerűen nem értette saját magát, sem azt, hogy mitől lett hirtelen ilyen gátlásos… akkor nem voltak gátlásai, amikor a hamis Chóval bújt ágyba… amikor Phaedrát megismerte, két napot sem várt, hogy lefeküdjön vele… és ha a halálfalók nem akadályozták volna meg, akkor Ginnyt is ágyba vitte volna Atlantiszban. Akkor most meg mi a fene baja van? Képtelen volt megérteni. Azt kívánta, bárcsak Ginny tenné meg az első lépést, és akkor többé nem kellene visszafognia magát… de a lány szégyenlősen elhúzódott a tavacska legtávolabbi részébe és semmiféle jelét nem adta, hogy bármilyen lépést akarna tenni feléje.
Vigyázva, nehogy a lány szemébe nézzen, Harry egy oldalpillantást vetett rá. Ginny, aki eddig lopott pillantásokat vetett rá, most gyorsan elfordította a tekintetét, és úgy tett, mintha roppant mód érdekelné a partot befedő mohaszőnyeg.
Remek, háttal áll nekem, és nem is veszi észre, hogy leskelődök – gondolta Harry, és megigazította a szemüvegét, hogy jobban lásson. Noha a víz enyhén elhomályosította a nő alakját, a varázsszemüveggel gond nélkül ki tudta venni a legkisebb részletet is…
Szabad egyáltalán visszanéznem rá? – merengett Ginny, ahogy a mohát bámulta. A következő pillanatban egy hatalmas béka ugrott ki egy fűcsomóból.
Ginny annyira elmerült gondolataiban, hogy a béka hirtelen megjelenése szabályosan a frászt hozta rá, és ijedtében jó két métert ugrott hátra.
Ginny ugrása Harryt is kizökkentette az álmodozásból.
- Mi történt? – kérdezte.
- Csak… csak egy béka – válaszolt Ginny reszketeg hangon. Amennyire Harry ki tudta venni, a lány hangja nem az ijedtségtől remegett, hanem a visszafojtott nevetéstől. Roppant mulatságosnak találta, hogy egy szerencsétlen kis állat ennyire ráijesztett. – Csak egy kis béka… - kuncogott Ginny, de továbbra is hátrált a parton brekegő állattól.
- Egy béka? Biztos vagy benne, hogy nem varangy? – érdeklődött Harry, és magában eldöntötte, hogy ha Ginny továbbra is hátrálni fog, ő inkább elmozdul balra, nehogy Ginny egyenesen „nekihátráljon”. De mire rájött, hogy mozdulnia kellene, azt vette észre, hogy már nincs hova mozdulnia, mert a lány háta máris hozzásimul a mellkasához.
- Izé… Harry…? Micsoda…? – kérdezte Ginny, érezve, hogy valami a fenekét böködi.
- Az? Gondolom, csak egy béka – válaszolta Harry, hőn remélve, hogy a lány gyorsan odébb csusszan.
- Biztos vagy benne, hogy csak egy béka? – kérdezte Ginny a válla fölött hátranézve, hatalmas vigyorral az arcán.
- Háááát… persze az is lehet, hogy egy varangy – felelte Harry az ujjaival malmozva, és igyekezett közömbösnek hangzani, amely a jelenlegi helyzetben igencsak nehéz volt a számára.
- Vagy talán egy angolna – vetette fel Ginny. – Már úgy értem, hosszúnak tűnt… - Muszáj volt a szájára tapasztani a kezét, nehogy kitörjön belőle a hangos kacagás, de a válla rázkódásából Harry így is meg tudta állapítani, hogy hangtalanul nevet.
- Egyáltalán nem vicces – morogta a férfi.
Ginny megfordult, és látván a savanyú kifejezést Harry arcán, tovább nem tudta visszafojtani a nevetését. Pillanatok múlva az egész barlang visszhangzott a kacagástól.
- De most komolyan, képzeld csak magad az én helyembe! – panaszkodott Harry, a mennyezetet fixírozva. – Egy ilyen gyönyörű nővel egy medencében… ettől bármely angolna felizgulna.
- Képtelen vagyok – felelte Ginny kuncogva. – Nem tudom beleképzelni magam a helyedbe… mármint, én sosem lennék izgatott attól, hogy egy magamfajta nővel vagyok egy medencében, de… - a karját Harry nyaka köré fonta, és a hangja kuncogósról mélyebbre, rekedtebbre váltott – attól nagyon is izgatott leszek, hogy te itt vagy velem.
- Ginny… - Harry nyelt egyet, ahogy a nő csokoládébarna szemébe meredt.
- Igen, Harry? – suttogta a lány.
- Ne játssz velem tovább.
- Csak ha te sem játszol velem tovább – válaszolt Ginny, mélyen a férfi smaragdszínű szemébe nézve.
- Azt azért nem ígérhetem… túl jó szórakozás ugratni téged – felelt egy csibészes mosollyal Harry, és megcsókolta a lányt, mire az elhúzódott. – Mi a baj?
- Én… én nem tudom – sóhajtott Ginny, elfordulva tőle. – Én csak…
- Félsz, igaz? – szólt Harry, sokkal inkább kijelentő, mint kérdő hangon.
- Sajnálom… - sóhajtott Ginny könyörgő arccal. – Én csak…
Harry gyengéden a lány ajkára nyomta a mutatóujját, hogy elhallgattassa. – Én nem Draco Malfoy vagyok, Ginny – mondta halkan. – Nem tudom, hogy mit tett veled, hogy ennyire félsz, de bízz bennem, és én minden rosszat elfeledtetek veled. Bízol bennem?
Habozva bár, de Ginny bólintott. – Bízom benned. Taníts meg, Harry… taníts meg a szerelemre.
Válaszként a férfi megérintette az ajkát, majd végigcsókolta a nyakát, egészen gyengéden, mintha csak egy virágszirom érne a bőréhez… Hol volt az a durvaság, amellyel Draco mindig az ágyra lökte? Ginny nem tudta… Az eddig oly élénk emlék, ahogy a férje a gyönyörtől eltorzult arccal nyögdécsel, míg ő a könnyeivel küzdve imádkozik, hogy legyen már vége, hirtelen olyan távolinak és ködösnek tűnt, mintha sosem lett volna igaz… Nem csak álmodta mindazt a szenvedést? Mielőtt eltöprenghetett volna az emlékképek valódiságán, Harry csókjai szélviharként űzték ki mindet az agyából. Szédült, a világ elmosódott körülötte, és a lány hagyta, hogy a forgószél felkapja, és odavigye, ahová csak akarja.
Hosszú óráknak tűnt, míg a forgószél tombolt, vadul rángatva Ginny testét, de ő egy pillanatig sem kívánta, hogy abbahagyja… Édes gyötrelem volt, és többet akart belőle… Átfutott az agyán a gondolat, hogy ha most meghalna, boldogabb lenne halála pillanatában, mint amilyen egész életében volt… Erősen belekapaszkodott Harrybe, aki egy személyben volt a forgószél kiváltója és az egyetlen ember, aki képes volt rá, hogy elkapja őt, ha a szél túlságosan elragadná… Ő volt az, aki a mennybe vitte fel, és aki egy eget-rengető robbanás kíséretében visszahozta a földre, a valóságba.
A szélvihar hirtelen elült, és minden elcsendesült. Ginny azon tűnődött, hogyhogy a barlang falai nem verik vissza a robbanás hangját – vagy a robbanás csak az ő fejében történt? Félig lehunyt szempillái alól Harryre sandított. A férfi levegőért kapkodott, a szemüvege valamiért bepárásodott (életében először elfelejtette levenni a szeretkezés idejére), így Ginny nem láthatta tisztán a szemét, de biztos volt benne, hogy Harry tekintete őt vizslatja.
- Jól vagy? – suttogta a férfi, igyekezvén nyugodtnak tűnni, de Ginny így is érezte heves szívverését, ahogy szorosan magához ölelte… Olyan szorosan ölelte Harryt, mintha attól félne, hogy abban a pillanatban meghal, amint elengedi.
- Igen… azt hiszem… - felelte zihálva a lány. – A Hermionén szólt az ágyú?
- Ágyú? – pislogott Harry. – Ez egy ókori görög hajó, Ginny. Az ókori görög hajókon nem voltak ágyúk, és a Hermionén sincs.
- Akkor… akkor mi robbant felt? – tűnődött Ginny. Látva a varázsló félszeg mosolyát, kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Tudom, hogy hülye kérdés, de… tényleg nem tudom mi volt az.
- Ginny – kuncogott Harry, végigfuttatva az ujját a lány állán – nem volt semmiféle robbanás… De tudom, hogy ilyen érzés, amikor… legalábbis ilyennek kéne lennie. Lefogadom, hogy az a nyavalyás férjed sosem törődött vele, hogy megtudd, milyen az.
- Ó – Ginny szeme elkerekedett. – Szóval, az… Nem, tényleg nem törődött vele. Nem mintha valaha is lett volna esélye, hogy megfelelően megmutassa nekem, mert… - Kicsit közelebb hajolt, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja őket - …szóval mert ő korántsem… úgy értem… Yodának nem volt igaza: a méret igenis számít.
Harry szája gúnyos vigyorra húzódott, ahogy elképzelte Dracót, amint azt magyarázza Ginnynek, hogy ’a méret nem számít’, mire Ginny azt feleli, hogy ’persze, aki kicsi, az ezt mondja’.
- Mi az? – kérdezte Ginny a férfi széles vigyora láttán.
- Semmi, csak sajnálom Dracót – kacsintott rá Harry.
- Hát én aztán nem. De ne is beszéljünk róla, jó? – dorombolta Ginny és újból megcsókolta a férfit. Harry újult szenvedéllyel csókolta vissza, és amikor egy újabb forgószél már épp magával ragadta volna őket, valaki megköszörülte a torkát.
A szerelmespár szétugrott.
- Ööö… ne aggódjatok, csak én vagyok – szólt Aszklépiosz szobra a lábát bámulva, mintha túlzottan zavarban lenne ahhoz, hogy rájuk nézzen. – Sajnálom, hogy közbe kell lépnem, de már meggyógyultatok, így nem maradhattok tovább a teremben. Folytatnotok kell utatokat az Istenek Során. – Ezzel a barlang egyik falára mutatott, melyen egy ajtónyílás jelent meg. Egy ajtónyílás, melyet fekete függöny takart.
- Köszönjük, Aszklépiosz – válaszolt Harry, aki a fekete függöny láttán úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolna a szívébe, ahogy megrohanták Sirius halálának emlékei.
A szobor ismét megdermedt, és Harry is úgy állt a medencében, mint akire kimondták a sóbálvány átkot.
Ginny sejtette, min mehet keresztül Harry, így gyengéden megszorította a karját. – Gyere, öltözzünk fel.
A fiatalember komoran bólintott és kimászott a tavacskából.
Miután átléptek a fekete függönyön, Harry és Ginny egy teremre legkevésbé sem hasonlító helyen találta magát: egy hatalmas, szürke síkság terült el előttük. A földből itt-ott füst gomolygott, mintha gejzírek bújnának meg a felszín alatt. Az ég sötét volt, majdnem fekete, de egyetlen csillag sem hunyorgott rajta, inkább felhősnek tűnt, mintha bármelyik pillanatban esni kezdene. A talaj kiszáradt, és az élet semmiféle jelét sem mutatta, itt még a gyomnövények sem vertek tanyát. Piszkos vizű folyó szelte át a „termet”; lustán kanyarogva olvadt bele a sötétségbe.
- Valami mozog a vízen – suttogta Ginny, Harryébe csúsztatva a kezét, hogy a férfi érintéséből nyerjen lelkierőt.
- Csónak – állapította meg a fiatalember, és valóban: a mozgó alak egy kopaszodó, sápadt, rendkívül sovány, szinte csontvázszerű férfi volt, aki egy ladikban evezett. Ahogy az alak észrevette őket, feléjük vette az irányt.
A csontvázszerű férfi csodálkozó arccal szemlélte a párocskát. – Hiszen ti éltek – jegyezte meg.
- Igen, tudjuk – felelte Harry. – És?
- Ez az alvilág, barátocskám. Már több mint ezer éve nem láttam itt élő embert. Igen, megvan az már ezer éve, hogy valaki utoljára meglátogatta az Istenek Sorát, hogy szívességet kérjen a Sorsistennőktől… – merengett emlékein a csónakos. – Amúgy Kháron vagyok. Az én dolgom, hogy átvigyem a holtakat a Sztüx folyón Hádész világába… de veletek mi a csudát csináljak? Ti szemmel láthatólag nem vagytok halottak.
Harry Ginnyre pillantott. – Nos, Aszklépiosz azt mondta, hogy szembe kell néznünk az utolsó feladattal Hádész termében, amely Hádész világát szimbolizálja. Szóval… szerintem meg kell kérnünk ezt az embert, hogy átvigyen minket a folyón, nem gondolod?
- De, egyet értek – válaszolt a lány, és a csónakoshoz fordult. – Volna olyan szíves és átvinne minket a Sztüxön, Kháron úr?
Kháron töprengő arckifejezéssel simogatta az állát. – Hmm… Ez szabályellenes, ugye tudjátok?
- Kérem… - Ginny megrebegtette a szempilláit a férfi irányába. – Nem tehetne kivételt csak most az egyszer?
- Ööö… - a csónakos kissé elpirult. – Hát… még sosem kért engem fuvarra ilyen csinos ifjú hölgy, főleg nem egy élő… Jól van, ugorjatok be a csónakba, de vigyázzatok, amikor beléptek, a víz szörnyen mély ám! A partnál is pont olyan mély, mint a folyó közepén… Jól van, most üljetek le, és hálás lennék, ha nem említenétek meg ezt a kis incidenst a főnökömnek…
- Biztos lehet benne, hogy nem áruljuk el Önt, Kháron úr. Köszönjük – szólt Ginny, és megpuszilta a csónakost, mire a férfi arca vörösebb lett, mint a lemenő Nap.
- Igazán nem kell hálálkodni… - motyogta Kháron, szemlesütve, és lányos zavarában majdnem elejtette evezőit.
Harry elismerő pillantást küldött Ginny felé, aki sugárzó mosollyal válaszolt. A nő még itt, az alvilágban is csodálatosan érezte magát. Úgy érezte, mintha valami misztikus energia töltötte volna el… Mindig is ábrándozott arról, hogy milyen lehet Harryvel szerelmeskedni, de sosem gondolta volna, hogy ilyen hatással lesz rá… mintha újjászületett volna.
Körülbelül öt percbe telt, míg Kháron átvitte őket a folyón, és ahogy egyre közelebb értek az átellenes parthoz, egyre tisztábban látták az útjukat álló hatalmas alakot. A hatalmas alak irtózatos ordítást hallatott.
- Pofa be, Kerberosz! – mordult rá Kháron, és egy zacskó kutyakaját húzott elő a zsebéből. – Nesze, ezt edd meg, ne a vendégeinket!
Az óriási, háromfejű kutya hirtelen játékos kölyökké változott, és hátsó lábain állva hevesen csóválta a farkát.
- Jó kutyus, Kerberosz – mosolygott a csónakos és odadobott a kutyának egy kekszet. – Amíg eszik, elsétálhattok mellette – szólt oda Harrynek és Ginnynek (azaz inkább csak Ginnyhez beszélt, mintha Harry nem is létezett volna).
Ginny a szeretőjére sandított (észre sem vette, hogy elkezdett úgy gondolni Harryre, mint ’a szeretőjére’), mert kíváncsi volt, hogy vajon bosszantja-e a fiatalembert Kháron lelkes udvarlása. Harryt azonban szemmel láthatóan inkább mulattatta a dolog.
- Őszinte sajnálatomra nem kísérhetlek tovább Hádész országába, szép hölgyem – hajolt meg Ginny irányába a csónakos.
- Jaj, de sajnálom, Kháron úr – felelte a lány édes mosollyal.
A szerelmespár kikászálódott a ladikból, míg Kháron kekszet dobált a háromfejű kutyának.
- Cuki Bolyhoska, mi? – vigyorgott Harry, ahogy elsétáltak Kerberosz mellett.
- Nem tudom, nincs összehasonlítási alapom. Én sosem láttam Bolyhoskát – válaszolta Ginny, ismét kézen fogva Harryt.
- Kíváncsi lennék, miért mondta Aszklépiosz, hogy ez a terem jelenti a legnehezebb próbát – morfondírozott Harry, ahogy egyre mélyebbre hatoltak az alvilágba, vagyis a terembe, amely azt szimbolizálta.
- Nem tudom – felelt fojtott hangon Ginny, aki úgy érezte, mintha ez a hely elkezdte volna kiszívni belőle az energiát. Az az erő, amely Hádész világába való belépésekor töltötte el, mostanra teljesen elpárolgott, talán a sötétség, talán az állott levegő miatt… Ginny nem tudta, miért. Többé nem érezte magát frissnek és erősnek, és a lába mintha ólomból lett volna. Az egyetlen dolog, amely erőt öntött belé, Harry kezének érintése volt az övén.
- Vagyis… talán mégis tudom – folytatta Ginny. – Fogalmam sincs, te hogy vagy vele, de én úgy érzem, mintha valami belülről fojtogatna, mintha valami szúrós és jeges dolog próbálná összeszorítani a szívemet… lehet, hogy már ez is a feladat része? Te is így érzel?
- Igen – bólintott a fiatal varázsló. – Olyasmi érzés, mint amikor dementor közelében van az ember, de annyira azért nem rossz, csak majdnem. Viszont eddig még egy árva akadályba sem botlottunk, szóval nem is tudom, mit gondoljak az egészről…
Hirtelen egy ködös alak jelent meg előttük és egyre közelebb ért hozzájuk. Olyan volt, mint egy nagy, fekete kutya… és ráugrott Harryre.
- S… Sirius? – kapott levegőért a fiatalember, ahogy a kutya nyalni kezdte az arcát. – Sirius! – Szoros ölelésbe vonta a kutyát, és a karjában az állat visszaváltozott a keresztapjává.
- Harry, annyira örülök, hogy látlak! – rebegte Sirius a könnyeivel küszködve.
- Én… én… - Harry alig merte elhinni, hogy viszontlátja azt az embert, aki egy ideig apja helyett apja volt. Mielőtt bármi értelmeset is kinyöghetett volna, azon kapta magát, hogy zokog és Sirius vállig érő hajába temeti az arcát.
Keresztapa és keresztfia kisgyerekek módjára percekig sírva ölelte egymást.
Ginny hátrált néhány lépést, hogy ne zavarja őket – olyan pillanat volt ez, amelyet nem volt joga megzavarni. Harry és Sirius bánata, Harry és Sirius öröme… és mindehhez neki a világon semmi köze sem volt. Így hát csak távolról figyelte a boldog-könnyes találkozást.
- Sirius… Nem… nem merem elhinni, hogy végre látlak – szipogott Harry, aki a kislánya halála óta nem sírt. – Azt hittem… azt hittem, sosem látlak viszont… amikor… amikor átestél azon a függönyön, én azt hittem…
- Csssssss! – csitította a keresztapja. – Mindez már a múlté, Harry, és ne engedd, hogy a múlt tönkretegye a jelent. Gondolj inkább vidám dolgokra… például arra, hogy végre találkozhatsz a szüleiddel!
- A szü…szüleimmel? – dadogott Harry.
- Hát persze! Már jönnek is! – Sirius a háta mögé mutatott, ahol két alak bontakozott ki a ködből.
- Fiam! De jó látni téged! – rikkantott James és a karjába zárta a fiát, mielőtt Harry kinyöghette volna, hogy ’szia, apa’.
- Ne fojtsd meg, James! – nevetett Lily, és lehámozta férje karját a fiukról, hogy végre ő ölelhesse meg Harryt, épp oly erősen, mint James tette. – Harry, ó, Harry… - Könnyek csorogtak végig a nő arcán. – Utoljára akkor tartottalak a karomban, amikor… amikor Tudodki jött… Annyira boldog voltam, amikor megérkeztem ide és rájöttem, hogy te nem kerültél ide. Tudtam, hogy sikerült életben maradnod, tudtam, hogy a bűbájom hatásos volt… tudtam, hogy megmentettelek, drága gyermekem.
- Anya… - Harrynek fogalma sem volt, hogyan reagáljon most, hogy végre anyja karjában van. Hányszor, de hányszor fantáziált Lily öleléséről, hányszor képzelte el, hogy mi történt volna, ha édesanyja nem halt volna meg… Álmatlan éjszakákon a gyermek Harry a gardróbban elhelyezett, pókoktól hemzsegő ágyon anyjáról ábrándozott. Akkor még azt sem tudta, hogyan nézhetett ki, hiszen egyetlen fotója sem volt róla. Nem tudta, milyen hajjal és szemmel képzelje el Lilyt… az anyja olyan távoli volt, és nemcsak azért, mert már nem élt, hanem azért is, mert Harry képtelen volt felidézni magában a vonásait.
És most itt volt az édesanyja karjában, törékeny teste szorosan az övéhez simult. Harry arca elveszett a nő sötétvörös hajában, melynek illata méz és jácint keverékére emlékeztette. Egy anya illata. Ugyanaz az illat, melyet a kisbaba Harry akkor érzett, mikor anyja szoptatta, vagy mikor a karjában tartotta és altatódalt énekelt neki.
Huszonkét éven keresztül nem emlékezett erre az illatra, de most, hogy újra érezte, ismerős volt a mézzel keveredett tavaszi virágok aromája… ez volt az édesanyja.
Eszébe jutott gyermek önmaga, amint kétségbeesetten próbál emlékezni Lily Potterre, és emlékezett arra a csalódottságra is, amely minden alkalommal rátört, mikor újra és újra rádöbbent, hogy képtelen megjeleníteni maga előtt az anyját.
A Lilyről szőtt ábrándok sosem voltak ennyire szépek.
Harry elnézett Lily válla fölött, és pillantása a ’tekergős’ stílusban vigyorgó Jamesre esett. Vajon min vigyorog? – tűnődött Harry, aztán rádöbbent, hogy ismét sírni kezdett. Gyermekkorában sokszor évekig nem ejtett egyetlen könnycseppet sem, még akkor sem, amikor Dudley és csapata bántalmazta, és most… a felnőtt Harry, aki oly sok nehézségen ment már keresztül, akinek a szenvedés megkeményítette a szívét, képtelen volt visszatartani a könnyeit.
- Bocs… eláztatom a hajadat. – Kicsit hátrahúzódott az anyjától, hogy a szemébe nézzen, és mintha a saját smaragdzöld szemei néztek volna vissza rá a boldogság könnyeinek fátylán át.
- Semmi baj, fiam. Nyugodtan sírhatsz a vállamon, amennyit csak akarsz – felelte Lily, és megsimogatta Harry arcát. – Nem lehetettem ott, hogy vigasztaljak, amikor kicsi voltál… az egész gyermekkorodat kihagytam. Ideje, hogy bepótoljak belőle valamit.
- Pontosan – értett egyet továbbra is vigyorogva James, és hátba vágta a fiát. – Jó téged újra látni. Mondták már neked, hogy kiköpött másom vagy?
- Ja, épp elégszer…
- Lefogadom, hogy odáig vannak érted a nők, pont olyan szívdöglesztő vagy, mint az apád – kacsintott rá James.
Lily az égre emelte a tekintetét. – Tessék, ez az apád, Harry. A legnagyobb bohóc az egész világon.
- Ne égess a fiunk előtt! – szólt James és átkarolta Harry vállát. – Nem vagyok ám olyan rémes, mint amilyennek beállít.
Harry kérdőn nézett az apjára, ahogy eszébe jutott a tizenöt éves James, akit Piton Merengőjében látott… az a James ezerszer rémesebb volt, mint amilyennek valaha is elképzelte. Ez a James nem nagyon különbözött attól: még mindig nagyon fiatalos volt, Harryvel egyidősnek látszott, és mogyoróbarna szeme csibészesen csillogott… Vajon az apja sosem ’nőtt fel’? – gondolta Harry.
- Ne vedd őt túl komolyan – suttogta Sirius, odahajolva Harryhez. – Csak adja a keményfiút, de az álarc mögött megbújó kisfiú legszívesebben zokogna örömében, hogy viszontlát téged.
- Nem is igaz! – válaszolt James, aki tökéletesen értette barátja elsuttogott szavait.
- Dehogynem – nevetett Sirius.
- Olyan gyerekes vagy, Tapmancs! – morogta James, karba téve a kezét.
- Gyerekes? Én?
- Ne is törődj velük, drágám, mindig ezt csinálják – legyintett Lily. – Elég szórakoztató hallgatni őket, de egy idő után idegesítőek tudnak lenni. Gyere, beszélgessünk. Olyan sok mindent kell megbeszélnünk…
- Ez igaz, anya, de… nem lehet. Nézd, nekem csak át kell kelnem Hádész világán, hogy elérjek a Sorsistennőkhöz…
- A Sorsistennőkhöz? – pislogott Lily. – De hát miért?
- Ginny miatt. – Harry körülnézett, tekintetével a lányt keresve, aki elhúzódott tőlük, és most egy bizonyos távolságból figyelte őket.
- Ő a… feleséged? – kérdezte az anyja.
- Nem… de szeretném, ha az lenne – mosolygott Harry. Néhány méterrel odébb James és Sirius már szabályosan kiabált egymással. Harry rájuk pillantott, de Lily csak a fejét rázta.
- Legalább heti egyszer eljátsszák ezt a műsort. Imádnak vitatkozni, szerintük nagyon szórakoztató.
- Szóval ki itt a gyerekes? – jegyezte meg Harry. – Idehívom Ginnyt, hogy megismerhesd.
- Ne. – Lily megragadta Harry karját.
- Miért ne? – ráncolta a homlokát Harry.
- Később. Most gyere velem, beszélgessünk.
- Az jó lenne, de tényleg mennem kell, anya.
Lily azonban hallani sem akart arról, hogy elengedje a fiát. – Nem lehetsz ilyen önző, Harry! Huszonkét éve nem láttalak, és most még beszélgetni sem akarsz… - Eltorzult az arca, mintha menten sírva fakadna.
- Ugye tudod, hogy igaza van? – vetette oda James, akinek keresztbe állt a szemüvege, és jókora lila folt éktelenkedett az arcán. – Azok után, amit érted tett, igazán hálásabb lehetnél neki. Másrészt, én is beszélni szeretnék veled. Hiányoztál. A csudába is, még arra sem volt alkalmunk, hogy megtanítsalak kviddicsezzni!
- Azt azért elég jól megtanultam – válaszolt Harry. Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát a szülei jelenlétében. Valami nem stimmelt velük…
- Mindegy, a lényeg, hogy tartozol a szüleidnek egy kis traccspartival – jegyezte meg Sirius, aki egy pompás monoklival büszkélkedhetett. – Ja, és nekem is.
Harry a válla fölött Ginnyre pillantott. A lány nyugodtnak tűnt, de Harry biztos volt benne, hogy belül egy cseppet sem az.
Mit művelek én itt? – kérdezte magát Harry. – Segítenem kell Ginnynek, hogy eljusson a Sorsistennőkhöz, én meg helyette hagyom, hogy eltereljék a figyelmemet!
- Figyeljetek, igazán sajnálom, de mennem kell. Majd beszélünk, ha már visszafelé jövünk a Sorsistennőktől, mit szóltok hozzá? – ajánlotta a szüleinek és Siriusnak.
Anyja szeme megtelt könnyel, míg apja és Sirius vádló pillantásokat vetett rá.
- Tényleg nagyon sajnálom… de tudom, hogy ez a hely nem valódi… ez egy… virtuális valóság, vagy az alvilág demo verziója vagy tudom is én micsoda… talán ti hárman sem vagytok igaziak…
- Nem látszunk valódinak? – szipogott Lily. – Amikor megöleltelek, nem érezted igazinak a karjaimat?
- Lehet, hogy mindez csak varázslat – vont vállat az ifjú varázsló. Lelkiismeret-furdalása volt, hogy ilyesmiket mond a szüleinek, de mi van, ha tényleg nem valódiak? Mi van, ha csak azért küldték őket ide, hogy megakadályozzák őt a továbbjutásban?
- Akkor felelj nekem, ő sem igazi? – kérdezte Lily, és odaintett valakinek.
A következő pillanatban egy kicsiny alak bontakozott ki a ködből.
- Apuci!
Harry azt hitte, menten leáll a szívverése.
- D…Daffy?
A kislány kinyújtott karokkal szaladt feléje, göndör fekete hajtincsei ugráltak körülötte…
Harry úgy érezte, alig képes megállni a lábán, úgy elgyengült, amikor a gyerek a nyakába ugrott.
- Apuciiiiii! Itt vagy! Úúúúgy hiányoztál! – csacsogott a kislány, rózsás arcocskáját Harry kócos hajába rejtve.
Harry egy pillanatig habozott, nem tudván, mit tegyen, de ahogy Daphne átkarolta a nyakát és egy nedves, cuppanós puszit nyomott az arcára, ahogy rövidke élete során mindig tette, Harry ösztönösen magához vonta a kicsit, és pont olyan gyengéden, pont olyan szeretettel tartotta, mint azelőtt.
- Apuci, sose hagyj el többé! – gügyögte Daffy. – Ígérd meg, hogy nem fogsz!
- Harry?
A fiatalember felnézett, és Ginnyt látta maga mellett állni. – Harry, ugye tudod, hogy mindez nem valódi?
- Én… - kezdte bizonytalanul a fiatalember.
- Harry, ez nem a valóság. Ők nem az igazi anyád, apád, keresztapád és lányod…
- A kiméra talán nem volt igazi? – suttogta Harry, percről percre zavartabbnak érezve magát. – A küklopsz nem volt valódi? Hát a szirének? Szkülla? Karübdisz? Mind csak a képzeletünk szüleményei voltak?
- Talán nem… talán igen – válaszolt a lány. – Nem tudjuk, mi történt volna, ha a kiméra megevett volna minket… lehet, hogy abban a pillanatban, hogy lenyelt minket, köddé vált volna, és mi sértetlenül estünk volna a földre. Azt sem tudjuk, mi történt volna, ha az örvény nem szippantotta volna be a hajót. Talán akkor is Aszklépiosz szobájában kötöttünk volna ki, épp csak más úton. Lehet, hogy mindez valódi volt… de lehet, hogy csak illúzió.
- Akkor a hátfájásom igazán meggyőző illúzió volt – jegyezte meg enyhe szarkazmussal Harry.
- Látod, leányzó? Mind igaziak vagyunk – szólalt meg Lily. – Mi igaziak vagyunk, és mi vagyunk Harry családja, te viszont még nem tartozol a családhoz…
Az ifjú Potter beharapta az ajkát, ahogy az anyját figyelte. Ginny látta szerelme szemében a kétkedést – látta, hogy nem tudja eldönteni, kinek higgyen, mert mindkét fél, aki győzködte, sokat jelentett neki.
- Ginny – Harry sóhajtott egy nagyot. – Mondd meg nekem: egy órája, ott a medencében… tényleg szeretkeztünk, vagy az is csak illúzió volt?
- Az igazi volt, nagyon is – válaszolt pirulva Ginny, tudván, hogy Harry szülei minden szavukat hallják.
- Nahát, Harry, te kis csirkefogó! – kuncogott Sirius.
- Mondtam én, hogy pont olyan szívtipró, mint az apja – vigyorgott James.
- Harry – folytatta Ginny, mintha meg sem hallotta volna a Tekergők kommentárját – mennünk kell.
- Nem viheted el tőlem az apukámat! – kiáltotta a kis Daphne, csúnyán nézve Ginnyre és az apjára. Harry ettől az arckifejezéstől mindig majd’ elolvadt, és most is közel járt hozzá, hogy elgyengüljön tőle…
Térj észhez, Harry! – üvöltötte egy hang a fejében. Ginnynek igaza van, mindez nem valódi! Az igazi szüleid nem akarnák elterelni a figyelmedet és megakadályozni abban, hogy segíts a szerelmednek! Az anyád és apád az életét adta azért, hogy te élj, ők aztán mindennél jobban tudják, milyen az, ha az ember annyira segíteni akar máson, hogy bármit megtenne érte… és Sirius – hát nem evett patkányokat, nem aludt hideg barlangban, hogy a közeledben legyen, amikor szükséged volt rá? Nem rohant oda a Misztériumügyi Főosztályra, hogy megmentsen Voldemorttól? Ő is megértené, hogy semmire sem vágysz jobban, mint hogy megmenthesd életed szerelmét!
- Igazad van, Ginny – felelte Harry. – Mindez nem igazi. Az igazi családom nem lenne olyan önző, hogy megakadályozzon abban, hogy segítsek neked. Ők nem a családom.
- De… Harry! – Lily esdeklő tekintettel nyújtotta ki felé a kezét. – Harry… hogy tagadhatsz meg minket?
- Őszintén csalódtam benned – jelentette ki Sirius.
- Nem vagy többé a fiam! – mordult rá James.
- Apuciiiii! Ne menj eeeel! – zokogott Daphne.
- Mindvégig igazad volt, Gin – szólt Harry, kézen fogva a nőt. – Egyikük sem valódi. Gyere, keressük meg azokat a Sorsistennőket!
Kéz a kézben elindultak. Alig tettek meg két lépést, amikor pukkanások sorozatát hallották. Mire megfordultak, James, Lily és Sirius már el is tűnt, és Daphne alakja is halványodott.
- Jól van, Harry Potter – szólt a kislány, és ő is végleg köddé foszlott.
- Mik voltak ezek az izék? – gondolkodott hangosan Harry.
- Szerintem illúziók – vont vállat a lány.
- Ha nem próbáltál volna meggyőzni, hogy nem igaziak, beleestem volna a csapdába.
- Tudom – mosolygott Ginny. – Úgy látszik, folyton meg kell mentenem téged itt az Istenek Sorában.
Harry vágott egy grimaszt. – Ja… most tisztára tönkretetted a szuperhős-imázsomat.
Ginny elfojtott egy kuncogást. – Vérzik érted a szívem.
- Már megint ugratsz!
- Nem tehetek róla, olyan szórakoztató…
- Tudod, hogy jó eséllyel egész életünket azzal töltjük majd, hogy egymást ugratjuk?
- Nem bánnám, csak szexuális értelemben ne játssz velem – mosolygott csibészesen Ginny. – Azt nem tudnám elviselni.
- Nem vagyok az a fajta, aki felizgat egy nőt, aztán nem elégíti ki – vigyorgott vissza Harry.
- Ezt örömmel hallom.
- Gyere ide… - suttogta a férfi.
- Mit forgatsz a fejedben, hmm?
- Semmi csintalanságot, csak meg akarom csókolni a menyasszonyomat.
- Ebben semmi kifogásolnivalót nem találok – nyalta meg az ajkát Ginny és Harry nyaka köré fonta a karját.
Mielőtt azonban csókban forrhatott volna össze az ajkuk, valaki kacarászni kezdett.
Jobbra néztek, és egy hiányos öltözéket viselő nőre esett a pillantásuk. A nő rózsaszín, csaknem átlátszó ruháját és hullámos, szőke haját mintha nem létező szellő lebegtette volna. Égkék szeme vidám csillogott, míg a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa kuncogását.
- Ki vagy te, és mi olyan vicces? – vonta kérdőre Ginny.
- Találd ki, ki vagyok! – válaszolt a nő, és szexis mozdulattal kisöpörte a kósza tincseket az arcából.
- Fleur Delacour másod-unokatestvére? – találgatott Harry vigyorogva. Természetesen sejtette, hogy kivel állnak szemben.
- Jaj, ugyan már! – füstölgött a majdnem mezítelen hölgyemény. – Afrodité vagyok, a Szerelem Istennője!
- Ezer év alatt sem találtam volna el… - szólt Harry ártatlan arckifejezéssel.
- Na mindegy – legyintett Afrodité. – Azért nevettem, mert naaaagyon büszke vagyok magamra.
- Büszke vagy magadra? – pislogott csodálkozva Ginny.
- Aha – bólintott az istennő. – Ez az átverős ötlet ugyanis tőlem származott.
- Tőled?
- Még jó hogy! Hádésznak annyi fantáziája sincs, mint egy csótánynak, hogy a csudába lett volna képes kitalálni egy akadályt, amely a szereteten alapul? Ha én nem lennék, Elízium is még mindig olyan sötét és dögunalmas lenne, mint Tartarosz! De meggyőztem Hádit, hogy béreljen fel engem belső dekorátornak. Ezt a feladatot tulajdonképpen Afrodité feladatának kéne hívni, nem Hádészénak… - Az istennő elhúzta a száját. – Mindig Hádész aratja le a babérokat az én munkámért! Ez olyan igazságtalan! Szóval azért jöttem, hogy felvilágosítsalak titeket, hogy én találtam ki ezt a csodálatos feladatot, nem az az ostoba nagybátyám! Komolyan nem értem, hogy Perszephoné miért nem hagyta ott már régen, én biztos meghalnék az unalomtól, ha a férjem olyan lenne, mint Hádi bácsikám! Mondjátok, hogy tetszett a feladatom, léciiii! Mindenki azt mondja, hogy buta szőke nő vagyok, pedig nem is! Mondjátok, hogy nem vagyok az!
Harry és Ginny egy vigyort elfojtva egymásra nézett.
- Hát persze, hogy nem vagy az… nagyon… érdekes feladat volt, Dite – felelte udvariasan Harry, miközben vad harcot vívott az arcizmaival, hogy fenntartsa a komolyság látszatát. – Annyira jó volt, hogy majdnem sikerült kelepcébe csalnod.
- Jaj de jó! – csapta össze a kezét örömében az istennő. – Nem is tudod, milyen boldoggá tettél! Most megyek is Hádihoz és közlöm vele, hogy valakinek végre tetszett a feladatom! Jaj, majdnem el is felejtettem… - Csettintett egyet, mire egy ajtó jelent meg a semmiből. – Tessék, elvégeztétek a feladatot, most már találkozhattok a Sorsistennőkkel. Szép munka volt, gratula!
Ezzel Afrodité egy rózsaszín füstpamacs kísérte pukkanással eltűnt.
- Kicsit alacsony az önbecsülése, nem gondolod? – jegyezte meg Harry.
- Igen, az. Úgy látszik, minden görög istennő szenved valamilyen komplexusban – mosolygott Ginny. – Héra abban a hitben él, hogy nem elég csinos, ezért csalja őt a férje, Afrodité pedig meg van győződve róla, hogy szőke…
- De Ditének legalább nem állnak ki pávatollak a fejéből…
- Mi bajod van a pávatollakkal?
- Egyszerűen csak hülyén néznek ki. Megértem, hogy Zeusznak miért nem kell Héra meg a pávatollai.
- Biztos vagy benne, hogy ez nem valami komplexus nálad? Nem lehet, hogy egykor megirigyelted Gilderoy Lockhart mesés pávatoll pennáját?
- Akkor fogok bármit is irigyelni Lockharttól, amikor piros hó esik – válaszolt Harry, és kinyitotta az ajtót Ginny előtt.
A lány átlépett rajta, és Harry követte.
A teremben, amelybe beléptek, félhomály uralkodott, és a falakat vastag mohaszőnyeg fedte. A terem közepén három nő állt: a Sorsistennők, más néven Párkák.
Klothó fonta az Élet Fonalát, Lahkheszisz mérte, Atroposz pedig elvágta.
A három istennő annyira elmerült munkája végzésében, hogy észre sem vették a belépő párocskát.
A teremben teljes csend uralkodott, az egyetlen zajt Atroposz ollójának csattogása okozta, ahogy elvágta az emberek életének fonalát.
Ginny lenyelte a torkában képződött gombócot – eszébe jutott, milyen szörnyű sors vár az apjára, ha most nem sikerül megszabadítania őt az átoktól.
Harry megköszörülte a torkát.
A Párkák összerezzentek, és Atroposz – aki a legifjabb volt hármuk közül – ijedtében elejtette az ollóját.
- Meg vagytok ti őrülve, hogy így ránk ijesztetek? – csattant fel az öreg, ráncos Klothó.
- Ööö… sajnálom, hölgyeim, de valahogy fel kellett hívnom magunkra a figyelmeteket – kért elnézést Harry.
- Mit akartok? – tudakolta Lakheszisz.
- Azért jöttünk, hogy a segítségeteket kérjük – felelte az ifjú varázsló.
- Sosem fogadunk személyesen ügyfeleket – válaszolta Klothó. – Legalábbis már több mint ezer éve nem tettük. Úgyhogy csak tegyétek azt, amit mindenki más, aki azt akarja, hogy elvágjuk valaki élete fonalát: küldjetek nekünk levelet, amit persze sosem fogunk elolvasni, mert minket nem lehet ám sem megzsarolni sem megvesztegetni! És most távozzatok, kérlek!
- Nem azért küzdöttük végig magunkat az Istenek Során, hogy most csak úgy elmenjünk! Nem azért harcoltunk szörnyekkel és fejtettünk meg ostoba rejtvényeket, hogy csak úgy kidobjatok! – toppantott mérgesen Ginny. – Meg kell hallgatnotok minket! Kérlek!
Atroposz részvétteljes arckifejezéssel méregette Ginnyt – ő maga is Ginny kora-belinek tűnt, noha minden bizonnyal több ezer évvel idősebb volt. Nehéz lehetett ilyen idősen egy fiatal lány arcával élnie, és egész életét azzal tölteni, hogy mások életének fonalát vágja el… az ilyen munka jobban illett volna Klothóhoz, és mégis a legfiatalabb Párka dolga volt.
Atroposz kedvesen rámosolygott Ginnyre. – Beszélj, meghallgatunk.
Ginny Harryre pillantott. – Talán… jobb, ha te mondod el nekik.
- Igen, szerintem is – bólintott a fiatalember, és a Sorsistennőkhöz fordult. – Ginnynek komoly problémája van. Az apját a Végzet Varázzsal átkozták meg.
Klothó szeme összeszűkült, és abbahagyta a fonál szövését, Lakheszisz szája pedig tátva maradt. Atroposz a szívéhez kapott, és megint elejtette az ollóját. – Ez nem lehet igaz!
- De, sajnos igaz – felelte Harry.
- De hát… de hát azt az átkot már több mint ezer éve nem használták! – ellenkezett Lakheszisz. – Ezer éve úgy döntöttünk, hogy elegünk van abból, hogy az emberek maguk bíráskodnak és halálra ítélik egymást a Végzet Varázzsal… a bíráskodás az istenek dolga, nem az embereké. Ezért gondoskodtunk róla, hogy minden olyan írásos emlék, amely erről az átokról készült, megsemmisüljön. Azt hittük, tényleg mind elpusztult!
- Úgy látszik, nem mind – suttogott Ginny. – Az apámat ezzel átkozták meg, és a férjem ezzel zsarol engem, ezzel tart a hatalmában, de… de én végre szabad akarok lenni! – Noha suttogva kezdett beszélni, a végén már valósággal kiabált, és könnybe lábadt a szeme. – Ti vagytok minden reményem, kérlek, mondjátok, hogy meg tudtok szabadítani!
A három istennő jelentőségteljes pillantást váltott, majd Klothó így szólt: - Pontosan mikor is átkozták meg az apádat, kedvesem?
- A férjem azt mondta, hogy pont egy héttel az esküvőnk előtt történt… ez alapján pedig csak 1998. június 20-án lehetett – válaszolt Ginny.
- Nos, gyermekem, tudnod kell, hogy ilyen átkoktól már nagyon régen nem szabadítottunk meg senkit… de úgy gondoljuk, eleget szenvedtél már az életben, és mivel még az Istenek Során is átverekedted magad, megérdemled a kegyelmünket. Azonban ettől az átoktól megszabadítani valakit igen komoly feladat, és mivel ezer éve nem gyakoroltuk, már el is felejtettük, hogyan működik. Először utána kell néznünk saját feljegyzéseinkben, az ezer éve írt bejegyzéseket megtalálni pedig nem két percbe telik majd – jelentette ki Atroposz. – És ha jól emlékszem, a megszabadítás folyamata is sok időt vesz igénybe… Sajnálom, de itt és most nem tudjuk végrehajtani a ceremóniát. Az évfordulók azonban különlegesek, egyfajta varázzsal bírnak, ezért úgy hiszem, apád megátkozásának évfordulójára képesek leszünk elvégezni a rituálét. Jövő év június 20-án megszabadulsz, gyermekem.
- De hát addig még tíz hónap van hátra! – kapott levegő után Ginny, gyorsan kiszámolva magában, hogy majdnem egy teljes évet kell addig várnia!
- Sajnáljuk, de ez minden, amit érted tehetünk – válaszolt Lakheszisz. – Légy erős, gyermekem, tarts ki, és kevesebb, mint egy év múlva te és apád szabadok lesztek. Ezt megígérjük neked.
Ginny már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Harry megrázta a fejét, hogy ne tegye. – Már az is szép tőlük, hogy egyáltalán hajlandóak segíteni, ezzel az erővel akár el is küldhettek volna.
- De Harry… hogyan lennék képes még tíz hónapig együtt élni Dracóval… azok… azok után, ami kettőnk között történt? Hogyan?
- Gondolj az együtt töltött boldog pillanatokra, Ginny. Csak azokra gondolj, és az emlékek erőt adnak majd. Aztán gondolj a közös jövőnkre: arra, hogy jövő júniustól örökre együtt leszünk, és csak a halál választhat el.
Ginny szorosan megölelte Harryt, és ahogy elnézett a férfi válla fölött, látta, ahogy Atroposz rákacsint és feltartja a hüvelykujját. Ginny belekuncogott Harry nyakába. Ez az Atroposz igazán jó fej, kár, hogy ilyen undok munkája van.
- Csak még egy kérdés – fordult Harry a Párkákhoz. – Hogyan jutunk vissza? Visszafelé is át kell mennünk az összes akadályon? Megint harcolnunk kell?
- Jaj, dehogy – kacarászott Atroposz. – Amikor átjöttetek az Istenek Sorának termein, nagyjából egy napra szabaddá tettétek az utat. Ha most rögtön elindultok visszafelé, probléma nélkül visszaértek a bejárathoz, és nem lesz semmiféle szörny.
- Nincsenek szörnyek, ez eddig rendben, de hogyan jutunk Aszklépiosz terméből vissza Athénéjéba? Ott van az a hatalmas tenger, és hogy a tengerre jussunk, fel kéne másznunk az óriási vízesésen… - folytatta Harry.
- Jaj, kedveseim, ez egy varázslatos hely. Ha egyszer már végigküzdöttétek magatokat az akadályokon, visszafelé jutalom gyanánt az Istenek Sora már mutatni fogja az utat. Biztosíthatlak, hogy gond nélkül visszajuttok a bejárathoz – felelt Klothó barátságosan.
- Rendben, akkor köszönjük a segítséget, hölgyeim – hajolt meg enyhén Harry.
- Igen, köszönjük – tette hozzá Ginny lelombozva. Elképzelni sem tudta, hogy fog kibírni még egy évet Dracóval, miközben minden percben csak Harry körül járnak majd a gondolatai… El sem merte képzelni, hogyan fog most bánni vele a férje – lehet, hogy valahogy megtudta, hogy Harryvel lépett le, és ha megtudta, akkor lesz nemulass!
Ginny nagyot sóhajtott és elköszönt a Párkáktól. Harry kivezette őt a teremből, melynek ajtaja automatikusan becsukódott mögöttük.
- Ne búsulj – szólt halkan a férfi, átkarolva a lány vállát. – Nem akarlak szomorúnak látni.
- Szeretnék mosolyogni, de képtelen vagyok. A puszta gondolat, hogy még egy évig el kell viselnem Dracót…
Harry gyengéden de határozottan befogta a lány száját. – Egy szót se többet. Nem akarom, hogy most Malfoyon járjon az eszed. Csak arra gondolj, ami a medencében történt… És látod? Már megint mosolyogsz!
Ginny tényleg mosolygott. – Hát lehet ettől az emléktől nem mosolyogni?
Ahogy elérték a Sztüxöt, Kháront ott találták a parton, rájuk várt.
- Úgy látszik, igaza volt a Párkáknak, amikor azt mondták, hogy az Istenek Sora visszafelé már segít minket – jegyezte meg Harry, amint a csónakos pirulva meghajolt Ginny irányába.
Kerberosz, a háromfejű kutya szintén félreállt, és ezúttal egy cseppet sem látszott veszélyesnek.
Amint helyet foglaltak a csónakban, Kháron énekelni kezdett valamit olaszul, miközben le sem vette a szemét Ginnyről.
- Mondd csak, szerinted megőrült, vagy tényleg velencei gondolásnak képzeli magát? – súgta Ginny Harrynek.
- Csak őrülten beléd van zúgva, szívem – suttogta vissza Harry, a nevetésével küszködve. – Jut eszembe, Ginny, tudom, hogy nem valószínű, hogy a férjed tudomást szerezzen a mi kis görögországi kiruccanásunkról, de ha mégis megtudja, csak mondd neki azt, hogy nem jártunk sikerrel.
- Miért? – ráncolta a homlokát a lány, akinek nehezére esett Harryre koncentrálni, mert Kháron hangos O Sole Mio-ja minden más zajt elnyomott.
- Azért, mert ha megtudja, hogy kevesebb, mint egy év múlva szabad leszel, lehet, hogy megint kieszel valamit, hogy magához láncoljon… valamit, amitől talán sosem tudunk megszabadulni… például egy átkot, amelyet lehetetlen megtörni… Szóval csak mondd azt neki, hogy nem tudtuk meggyőzni a Párkákat.
- Rendben – bólintott Ginny. – Hazudni fogok neki. De őszintén remélem, hogy sosem szerez tudomást az utunkról…
Mikor néhány perc múlva elérték a szemközti partot, Kháron kiszállt, majd csontos kezét Ginny felé nyújtva udvariasan kisegítette őt a csónakból. Harryt, mint mindig, levegőnek nézte.
- Köszönöm, Kháron úr – mosolygott rá az ifjú boszorkány.
- Részemről a szerencse, hölgyem. Remélem, nemsokára ismét találkozunk.
- Nem kéne ahhoz halottnak lennem, hogy ismét találkozzunk? – húzta fel a szemöldökét Ginny, miközben Harry kézen fogta őt.
- Hát, de igen. De…
A csónakos sosem fejezhette be a mondatát, mert a következő pillanatban két alak lépett ki a ködből.
- Szóval így állunk! – szólt egyikük mogorván.
- D…Draco? – kapott levegőért Ginny.
- Phaedra? – lehelte Harry.
- Bizony, Harry szívem – válaszolt a nő csípőre tett kézzel.
- Magyarázatot követelek! – mordult fel Malfoy, és mindig oly sápadt arca elvörösödött a dühtől az egymás kezét fogó párocska láttán.
- Nem tartozom neked semmiféle magyarázattal, Draco – válaszolta Ginny.
- Dehogynem – mondta a szőke varázsló. – Elhagytad a Malfoy kúriát, hogy Potterrel hancúrozz, és hogy megszabadulj az átkomtól, nem igaz?
- És ha igen? – vágott vissza a nő. – Nem a te dolgod!
- Amíg az én nevemet viseled, igenis az én dolgom!
- Pontosan. Én is szeretném hallani ezt a történetet, kedvesem – sziszegte Phaedra, a ’kedvesem’ szóra téve a hangsúlyt, és sötéten méregetve a férjét.
- Nem tartozom neked magyarázattal, Phaedra. Megmondtam neked, hogy ne kövess, megmondtam, hogy köztünk mindennek vége! – válaszolt Harry. – Otthagytam a nyavalyás Körödet és téged is!
- Engem nem hagyhatsz el addig, amíg törvényesen házasok vagyunk! – toppantott a görög boszorkány.
- Rendben! – vetette oda Harry. – Egy héten belül megkapod a válási papírokat!
- Ne gondold, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem, Harry Potter! – vágott vissza Phaedra. – Csak mert hagytam, hogy megcsalj ezzel a kis szajhával, azt még nem fogom hagyni, hogy el is vedd feleségül, világos?
- Hé, az én feleségemet nevezted szajhának! – emlékeztette Draco.
- Miért, hát nem az? – tette karba a kezét Phaedra.
- Nem, nem az – morogta Harry.
- Hát, persze, hogy nem az! – szólt közbe Kháron.
- Téged senki sem kérdezett! – kiabáltak rá mind a négyen.
- Szóval, Potter, mit tettél a feleségemmel? – lépett előre fenyegetően Draco, Harry mellkasát böködve a mutatóujjával.
- Szeretnéd tudni, mi? – somolygott Harry, kiélvezve Draco afeletti bizonytalanságát, hogy nem tudta: felszarvazták-e vagy sem.
- Ki vele, Potter! – sziszegte Malfoy, és olyan közel hajolt, hogy az orra csaknem érintette Harryét, míg jeges szürke szeme dühtől villogott.
Harry egy pillanatig úgy érezte, legyőzte Dracót: a ’lefeküdtem vele’ mondatocskával lerombolhatná a férfi önbecsülését. Tudta azonban, hogy csak még több gondot okozna Ginnynek, ha bevallaná Malfoynak az igazat. Oldalpillantást vetett a szerelmére, aki ajkát harapdálva, idegesen figyelte őket.
Nem. Nem volt joga, hogy még jobban megkeserítse Ginny életét a következő tíz hónapra. Harry tisztában volt vele, hogy csaknem egy évig kell távol lenniük egymástól, tudta, hogy 2004. június 20-ig vissza kell engednie Ginnyt a férjéhez, és tudta, hogy szegény lánynak így is épp elég nehéz lesz elviselni a sorsát a történetek után… Ha Harry most eldicsekedne Malfoynak a ’hódításával’, Draco pokollá tenné Ginny életét. Nem mintha eddig az élete nem lett volna maga a pokol, de Dracótól kitelik, hogy még az eddigieknél is több szenvedést okozzon a feleségének.
- Semmit sem csináltunk, ha erre vagy kíváncsi – felelte végül Harry.
- Nem tettétek meg? – vonta fel a szemöldökét Draco, és hátralépett.
- Nem, nem tettük meg – ismételte meg Harry.
- És mi van az átokkal? Megtörtétek? – folytatta Draco.
- Nem, a Párkák nem voltak hajlandóak segíteni – rázta a fejét Ginny.
- Jaj, de kár – vigyorgott Malfoy Phaedrára. – Ilyen messzire eljöttek, végigküzdötték magukat az akadályokon, és nem sikerült megtörniük az átkot! – Gonoszul felnevetett. – Jaj, de nagyon sajnállak mindkettőtöket!
Harry és Ginny szomorkás mosollyal nézett egymásra. Tudták, hogy türelmesnek kell lenniük. Tíz hónap múlva örökké egymáséi lehetnek… és mindegy, hogy addig még mi mindenen kell keresztülmenniük, mindegy, hogy Draco milyen rosszul fog bánni Ginnyvel, mindegy, hogy Phaedra hányszor próbálja még visszahódítani Harryt – már semmi sem számít, csak az, hogy egyszer ők ketten együtt lesznek, mindörökké. Csak ki kell várniuk.
- Szóval, most mi lesz? – érdeklődött a görög boszorkány.
- Hogy mi lesz? – vont vállat Ginny. – Én visszamegyek a férjemmel, és te csatlakozhatsz a tiédhez.
- Ha érdekel a véleményem, szépségem, ez a szőke pasi nem érdemel meg téged! – vetette közbe Kháron, Dracóra mutatva.
- Pofa be!
- Jól van, na! – füstölgött a csónakos. – Pusztán próbáltam felhívni a figyelmedet arra, hogy egy úriember nem bánik így a feleségével. De hát ha téged nem érdekel… akkor talán az a tíz úriember ott majd meghallgatja a véleményemet.
- Tíz úriember? – fordult meg Draco.
- Ó, a francba! – suttogta Harry.
Tíz auror bontakozott ki a ködből, kivont pálcával közelítve feléjük. Mindegyikük Harryre szegezte a pálcáját.
- Ezek meg hogy kerülnek ide? – motyogta Draco.
- Malfoy, te marha! – támadta le Phaedra. – Biztos poloska-varázslatot tettek rád, amikor sakkoztál velük!
- De hát miért rám? – vetette ellen Draco. – Akár rád is rakhatták!
- Az ki van zárva, ugyanis a Kör-tagokat védi az anti-poloska-varázs!
- A micsoda? – grimaszolt Draco, de nem igazán várt választ, mert a következő pillanatban egy átok-sugár suhant el a szeme előtt.
- Ezúttal nem lógsz meg, Dursley! – vakkantotta az egyik auror, bénító-átkot küldve négyük felé.
Harry elrántotta Ginnyt az átok elől, míg Phaedra viszonozta a ’tüzet’.
- Most meg mi van? – kérdezte Draco, kitérve egy átok elől.
- Harcolj, Malfoy! – felelte Harry.
- A te oldaladon?
- Ha egyszer te hoztad a nyakunkra a zsarukat, akkor igen, a mi oldalunkon! – csattant fel Phaedra ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ki van mind a négy kereked, te nő? Én nem akarom a Labirintusban végezni! – kiáltott vissza Draco, és kivédett egy átkot, melyet Ginnyre küldtek az aurorok.
Pillanatokon belül ádáz csata bontakozott ki, és a levegő megtelt az átkok és rontások okozta füsttel. Harry, Ginny, Phaedra és Draco hátrálni kényszerült a folyópartig. Noha Harry és Phaedra volt olyan jó harcos, hogy három ellenséggel is elbírt egymaga, Dracónak és Ginnynek nem volt része elegendő tréningben ahhoz, hogy egyszerre fejenként két emberrel vegyék fel a harcot. Az ellenség túlerőben volt, és ők négyen bármilyen derekasan küzdöttek is, esélyük sem volt megszökni – hová is szökhettek volna innen? A Sztüxbe ugyan nem, az biztos…
Harry még a csata legelején kipróbálta az Időfagyasztó bűbájt, de legnagyobb meglepetésére nem működött. Ezt annak tudta be, hogy több mint egy órát töltött az ’alvilágban’, amely rengeteg energiát szívott ki belőle, akárcsak Ginnyből. A lábai mintha ólomból lettek volna, és lélegezni is egyre nehezebb volt…
Természetesen Draco, Phaedra és az aurorok nem voltak olyan kimerültek mint Harry és Ginny, hiszen jóval kevesebb időt töltöttek el Hádész világában.
Az aurorok egymás után küzdötték le a négyük által varázsolt akadályokat, hatalmas orrszarvúak módjára törtetve előre, és Harry egyszerre csak azt vette észre, hogy az öklét is ugyanolyan gyakran használja a lelkes görög varázs-rendőrök visszaveréséhez, mint a varázspálcáját.
Amikor egy auror közel ért Kháronhoz, a csónakos jól fejbe vágta az evezőjével, de ezt leszámítva kimaradt a csatából.
Draco nem is tudta, miért harcol egyáltalán az aurorok ellen. Ha elkapják, becsukják a híres Labirintusba. Átfutott az agyán, hogy még a felesége megmentése sem éri meg, hogy életfogytiglanit kapjon bűnrészességért, hiszen ha Ginnynek segít, akkor azzal Potternek is segít, és Potter per pillanat a Görög Varázsbűnüldözési Főosztály által körözött bűnöző. Draco semmi esetre sem akart Potter miatt dutyiba kerülni, ráadásul a puszta gondolat, hogy ő segítsen Potternek, nevetségesnek tűnt.
Ginny utolsó erőfeszítésével ráküldött az egyik aurorra egy rémdenevér-rontást, mielőtt egy másik kitépte a pálcáját a kezéből és ráküldött egy átkot.
Harry, aki három aurorral küzdött egyszerre, de közben a szerelmén is rajta tartotta a szemét, látta, hogy Ginnyt lefegyverezték és csak pillanatok kérdése, hogy eltalálják egy átokkal. Pálcája egyetlen suhintásával forgószelet varázsolt, amellyel ellökte az őt támadó három aurort, és előreugrott, hogy elrántsa Ginnyt az átok útjából. Az a pillanat, melyet Harry a mentőakcióra áldozott, épp elég volt egy szemfüles aurornak ahhoz, hogy egy vakító fehér fénysugárral telibe találja a fiatalembert
Harry körül minden elsötétült – többé nem hallotta a csatazajt, és nem látott semmit… néhány lépést hátratántorodott, elbotlott egy kiálló kőben, és hangos csobbanással a Sztüxbe esett.
- HARRRYYYYY! – sikította Ginny és Phaedra kórusban.
Draco megtorpant, s pálcáját le sem eresztve, hitetlenkedve bámult arra a pontra a tajtékzó vízben, ahol Potter elmerült.
Az aurorok felhagytak a harccal, és a folyóhoz siettek.
Ginny térdre esett a parton, és egyre csak a sötét vizet bámulta, várva, hogy Harry felbukkanjon… Amikor Déloszon a napernyő alatt várt rá, a férfi legalább egy teljes percet töltött víz alatt… Most is biztos a felszínre úszik majd és jót nevet az aurorokon… vagy talán átúszik a túlsó partra, hogy megszökjön… Ginny erőltette a szemét, a túlsó partot figyelve, de ott senki és semmi nem mozgott, kivéve a ködös pontocskát, amely Kerberosz volt.
Harry biztos csak szórakozik, és próbálja elhitetni velük, hogy megfulladt… ugye nem fulladt meg igazából? Ugye nem?
Ginny nem tudta, mennyi ideig térdelt ott, a vizet bámulva. Az
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
