Már második napja tart a csata hol a sötét, hol a világos oldal kerekedik felül. S amíg talpon van a két vezető nincs megállás. Hisz ’ nem élhet egyik míg él a másik Az élők száma jócskán megcsappant mindkét oldalról, s már-már halottaikon harcoltak. Férfi, nő, gyerek…mindegy volt már… csak az számított, hogy kinek az oldalán áll. A súlyos sérültek a halálért könyörögtek, nem volt reményük a túlélésre, mert a gyógyítókat, akik velük jöttek, lemészárolták. Nem tudták, hogy egy kiváló nő, elláthatná sebeiket, ha tudná merre is vannak, ha nem lenne parancsba adva neki, hogy maradjon ott, ahol van.

Ginny Weasley szeme hajnalban kipattant, majd macska módjára nyújtózkodott egyet, majd álomittasan lebattyogott a konyhába, hogy megreggelizzen. A sebesültek kötéseit lecserélte, beadta a gyógyulásukhoz szükséges főzeteket, majd utoljára hagyva Iant, hozzá ment be.

-         Jó reggelt! – válaszul csak valami mormogást kapott.

-         Ezeket be kell vennie – lerakott néhány sebforrasztó és erősítő főzetet, majd a kötést nézte meg. Sokat javult az állapota.

-         Hogy van? Fáj a keze?

-         Nem. És nem is ázott át. Segített az a förtelmes ízű lötty, amit tegnap adott – fintorította el a száját, amire Ginnyinek mosolyoghatnéka támadt.

-         Hát igen… ha meg akar gyógyulni, nem töklé ízű főzeteket várjon. Hoztam magának reggelit. Ha végzett csak rakja le a tálcát az asztalra. Majd még benézek

-         Köszönöm – azzal hozzá is fogott az evéshez.

Az eső már nem esett, csak az ég maradt ugyanolyan, mint tegnap. Ginny a gyógynövényeket szedte hátul a kertben, amikor vagy egy tucat súlyosan megsérült varázsló és boszorkány érkezett az udvarra. Első megdöbbenésében csak nézett rájuk, majd gyorsan összekapta magát, és sorban bevitte őket egy-egy ágyra. Súlyosság szerinti sorrendben ellátta őket, s mire végzett és mindenki elfogadható állapotba hozott, már szürkület volt. De még nem végzett. Vacsorát kellet gyorsan összehoznia a közel negyven embernek, majd adagokra osztva szétosztania. Aztán meg a régebbóta ott lévő betegeket ellenőrizte, nem kell e kötést cserélni és a főzeteket is, beadta nekik. Éjfél körül járhatott már az idő, amikor azt mondhatta, hogy mindennel végzett. Felment a szobájába lefeküdni, de nem jött álom a szemére. ’ Honnan jött ez a sok sérült?’ ’ Hát a csatáról te ütődött’ ’ igen. Valószínűleg… de hát fél tucat gyógyítót is vittek magukkal… vesztésre állunk, ha annyian nem képesek ellátni minden sérültet és ennyien jutottak még ide is.’ ’ vagy mindegyikük meghalt’ ’ nem ilyenre gondolnom sem szabad.’ ’ és ha mégis? Ha már Harry is halott? Meg Ronék?’ ’ nem, nem, nem! Ilyenre gondolnom sem szabad’ Mindannyian biztos jól vannak!’ ’ és ha nem?’ ’ de igen!’ ’ ha te mondod…’ ’ igen! Én mondom! Tiszta hülye vagyok, hogy egy hanggal vitatkozom!’ ’ hát igen… hangokat hallani az őrület első jele’ ’ Fogd be!’

Az éjszaka nyugodtan telt. A sebesültek nyöszörögtek, vagy sírtak, de egy ispotályban ez megszokott. Reggel, amikor Ginny megtette a körét a betegek között, főzeteket beadva, kötéseket cserélve, arra lett figyelmes, hogy megint kevesebben vannak, mint ahogy este hagyta őket. Iszonyú dühös lett a gondolatra, hogy még meg sem gyógyultak épphogy ellátta őket, de már mennek is vissza, harcolni. Neki meg egy szót sem szólnak! Ian is elment. Ezt sajnálta a legjobban. Kedves férfi volt és ő volt az egyetlen, akivel tudott beszélgetni. Megint egyedül maradt. Csak legyen egy beszédre képes ember és kifaggatja, hogyan is állnak a dolgok.

Míg Ginny a dolgát végezte, Harry egyre fáradtabban harcolt az életéért, a szeretteiért és a világos oldalért. Természetesen, mint általában a csata sűrűjében volt. Már 48 órája talpon volt, s nem kevés halálfalót sikerült harcképtelenné tennie, s ő volt az, aki a súlyos sérülteknek rögtönzött egy zsupszkulcsot. Nem látta Voldemortot sehol. Pedig már véget érhetne ez a csata így, vagy úgy. De mért is lenne ott, ahol immár törékeny életét elveszthetné. Halálfalója meg van elég, aki meghal érte. Ki gyávaságból, ki kényszerből, ki hűségből. Harry tekintete összetalálkozott egy feketén csillogó szempárral, ami az egyik halálfaló csuklya alól nézett rá. Száz közül is felismerné azt a szempárt, hisz annyi szenvedést okozott neki… de mikor észrevette, hogy a szempár tulajdonosa szinte észrevétlenül, úgymond „társai” sorát ritkítja, bólintott felé egyet, majd újból belevetette magát a küzdelembe. Immár biztosan tudhatta, hogy Dumbledorenak ebben igaza volt. Perselus Piton valóban az ő oldalukon áll. A szarkasztikus bájitalmester, aki annyi éven át megvetette, gúnyolta és annyiszor megalázta, ahányszor lehetősége volt rá. Mindenesetre azt el kellet ismernie, hogy a professzornak nem mindennapi ereje, észjárása és bátorsága van. Hisz nem lehetett egyszerű dolog a Nagyúr előtt titokban tartania, hogy hol is áll valójában. Míg ezt végiggondolta eddigi ellenfelén felülkerekedett, majd megkötözve, elkábítva elküldte a rend egyik cellájába. Nem akarta kockáztatni, hogy akiket legyőznek, miután felébrednek, esetleg beálljanak újból a csatába harcolni, inkább arra utasított mindenkit, hogy amint megnyernek egy párbajt, küldjék az egyik cellába pálca nélkül volt ellenfelüket. Amikor körbenézett, újabb halálfaló után kutatva, arra lett figyelmes, hogy bekötözött fejű, karú társai is vannak. ’ Ezek szerint Ginny sikeresen ellátta őket és visszatértek, hogy segítsenek. Igazán jól végezte dolgát, Ginny ha már ma lábra tudtak állni… mennyire dühös lehetett, amikor ma észrevette, hogy megcsappant a betegei száma.’ Ekkor tompa fájdalmat érzett sebhelyében. ’ Megjött” Kutatón nézett körbe, s meglátta, akit keresett. Szinte átlátszó hófehér bőr, hosszú, pókszerű ujjak, vörös szempár. Voldemort Nagyúr közeledett felé, s szinte akadálytalanul el is érte. Az emberek szinte egyszerre hagyták abba megkezdett párbajaikat, s széles kört álltak a „Kiválasztott” és a Sötét Nagyúr körül. A vörös és a smaragd szempár összekapcsolódott, s a testvérpálcák újból egymás ellen lettek fordítva. A két mágusból áramló tömény energiától vibrált a levegő, s a síri csöndet Voldemort szavai törték meg

-         Hát eljött az óra, amire már oly régóta vártam! –húzta gonosz viccsorra száját Tom Denem

-         Elhiheted nekem is sokkal egyszerűbb lesz, ha már végeztünk. Akár így, akár úgy –vonta meg a vállát Harry

-         De azért ne várd, hogy csak úgy feladom, csakhogy vége legyen – nézett fel a Gonosz szemébe

-         Ó azt nem is vártam tőled. A Kis Kiválasztott nem fogja magát hagyni. Túl Griffendéles vagy!

-         Hát, akkor kezdhetnénk is nem?

-         Hát, ha ennyire siettetni akarod a halált, ám legyen!

Ezzel elkezdődött a mindent eldöntő párbaj a Sötét Nagyúr és Harry Potter között.

„Egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik…”