|
16. fejezet: Le a gravitációval!
AgiVega 2007.05.27. 14:20
 ...
Cedric Diggory azon tűnődött, vajon miért hívatta őt Perszephoné királyné. Épp egy kviddicsedzés kellős közepén tartott, amikor megérkezett a királyné követe, és közölte vele, hogy őfelsége azonnal látni akarja őt.
De hát mi lehet ilyen fontos? Miért akarna pont ővele beszélni a királyné? Mivel egész eddigi életében – azaz a halál utáni eddigi életében – alig egy-kétszer találkozott őfelségével, fogalma sem volt, mi akarhat tőle a nő.
- Ne maradj ám el soká, Ced! – kiáltott után Griffendél Godrik a pályáról.
- Nem fogok, kapitányom! – intett vissza Cedric, aki tisztában volt vele, hogy Griffendél mennyire a szívén viseli az elkövetkező meccs eredményét. Az elmúlt száznegyvenhat évben az Elíziumnak egyszer sem sikerült megvernie a Tartaroszt kviddicsben, ezért - egy nyerőbb csapat kialakítása reményében - az elíziumi csapat összetétele az elmúlt évek során folyton cserélődött, míg a Tartarosz csapata, Cesare Borgia kapitány irányítása alatt stabilan játszott együtt azóta, mióta 1945-ben Grindelwald belépett közéjük.
Cedric a vállára vette SztüxSeprő 2003-as seprűjét, és elindult felfelé az Alvilág Palotájába vezető lépcsősoron. A palota egy kisebbfajta hegyen állt, és bejárati ajtaját koponya-minták díszítették.
- Ezt hallgasd meg, Hádi! – szólt Perszephoné, aki keresztben ült a királyné trónjaként funkcionáló hatalmas, kipárnázott székben. A nő a karosszék egyik karfáján nyugtatta a fejét, míg a lába a másik karfán pihent. Rózsaszínű, koponyaforma nyalókát szopogatva merült el a Hírverő olvasásban. A királyné sokkal inkább tűnt lazának, mint felségesnek, de szemmel láthatólag ez egy cseppet sem zavarta a férjét, aki a szomszédos trónszéken ücsörgött, félig kezébe temetett arcán a végtelen unalom kifejezésével.
- Most meg mit találtál? – sóhajtott a király a szemét forgatva.
- Hallgasd csak – húzta ki magát Perszephoné, hogy ezzel is jelezze a felolvasásra kerülő anyag fontosságát. – Aszongya: „A világhírű Celestina Maggicát vad csókolózáson kapták a New York-i Kék Osztriga bárban a szintén világhírű Michael Jacksonnal. Bőrszerkós pasiknak álcázott koboldok azóta is mindenhová követik a szerelmes énekeseket…” - Az Alvilág királynője a férjére sandított. Hádész szeme csukva volt. – Hé, figyelsz te rám egyáltalán? – lökte oldalba a férjét Perszephoné. Hádész összerezzent és kinyitotta a szemét.
- Aha, igen, persze, hogy figyelek. De most komolyan, Perszi drágám, hogy hihetsz el minden ostobaságot, amit a Hírverő ír?
- Olvassam talán inkább a Financial Times-t? Az halál unalmas! – csattant fel a nő, amikor egy sötétbarna hajú fiatalember lépett a terembe. A királyné azonnal letette az újságot, és arcán a felháborodást egyszerre az együttérzés kifejezése váltotta fel.
A fiatalember megállt az ajtóban. A királyné levette a lábát a trónszék karfájáról, hogy a lehető legfelségesebb pózban mutatkozzon. A tétovázó fiatalembert egy kedves mosollyal közelebb intette. – Gyere ide, kedvesem, ne félj!
- Nem félek, Felség – felelte Cedric. – Csupán meg vagyok lepve, hogy idehívattál. Kíváncsi vagyok, miért kell itt lennem.
Perszephoné és Hádész jelentőségteljes pillantást váltott, majd a király így szólt:
- Ahogy te is tudod, ifjú Diggory, nekünk itt az Alvilágban fogalmunk sincs, mi folyik odafönt, az élők világában – minden információt azokból az újságokból szerzünk, melyeket kedves anyósom, Déméter küld nekünk a Sztüx-postán keresztül.
A Sztüx-posta lényege dióhéjban: a folyó egy rövid föld-felszíni szakasz után tűnik el a mélyben, de a forrása a felszínen van. Déméter istennő már a kezdetek kezdetétől igyekezett a lehető legjobban informálni szeretett leányát, és ezt csak úgy tehette meg, hogy az újságokat a Sztüxbe dobta a folyó forrásánál. Déméter ugyanis azt akarta, hogy a leánya, aki az év egyik felét a földön vele, másik felét a férjével az Alvilágban töltötte, lépést tartson a földfelszín eseményeivel. Az Alvilág lakosai néha-néha értesültek Perszephonétól a földi világ eseményeiről, de legtöbbjüknek halvány lila gőze sem volt, mi folyik az élők világában.
- Igen, Felség, tudok róla – bólintott Cedric, és elugrott egy a mennyezeten keresztül a trónterembe zuhanó hatalmas köteg újság útjából. Az újságokat ragasztóvarázzsal kötötték egybe, és a legfelsőn a ’The Guardian’ cím díszelgett. – Mindössze kíváncsi vagyok, ennek mi köze van hozzám.
- Nos… – a királyné egy pillanatra habozott, és részvétteljes arckifejezéssel méregette a fiút. Végül felállt a trónról és kotorászni kezdett egy nagy halom újság között, melyet lazán ledobott a földre, miután kiolvasta őket. – Á, itt is van. – Kihúzta a Reggeli Prófétát a Le Monde és a Der Spiegel alól, majd átadta Cedricnek. – Tizenötödik oldal... és igazán, nagyon sajnálom…
Cedric enyhén remegő kézzel vette át az újságot.
A tizenötödik oldalon a következő szalagcímmel találkozott:
Ő, AKIT NEM NEVEZÜNK NEVÉN ISMÉT LECSAP
Ezúttal azonban nem Eurodisney a célpont, hanem Hermelindomb Alsó
Cedric nyelt egy nagyot, és tovább olvasott.
Úgy látszik, hogy a Kis Túlélőtől kapott sebei hosszas nyalogatása után Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén ismét ereje teljében van. Csak találgathatunk, hogy miben mesterkedett öt éves bujkálása során, de valószínűleg sosem tudjuk meg.
Eddig úgy tudtuk, hogy Tudjukki elvesztette halálfalói nagy részét, ám alig egy hete egy minimum tizenöt halálfalóból álló csapattal támadott a párizsi Disneylandben. Ez arra enged következtetni, hogy időközben sikerült új követőket toboroznia. A disneylandi támadás sérültjeinek száma megközelíti a százhúszat, a halálos áldozatok száma pedig harminc.
Egy ilyen horderejű támadás után a közvélemény attól tartott, hogy Tudjukki legközelebb egy zsúfolt bevásárlóközpontban vagy az Abszol úton fog lecsapni, ám meglepő módon jóval kisebb célpontot választott magának: a varázslény-felügyeleti főosztály vezetőjét, Amos Diggoryt, és feleségét, Coré Papafotiu Diggoryt.
Joggal kérdezhetjük, hogy miért választott a Sötét Nagyúr egy ártatlan házaspárt, akinek egyetlen fiával már korábban végzett? A Nymphadora Tonks vezette auror különítmény nem sokkal a rajtaütés után érkezett a helyszínre, ahol a Diggory-házat romokban találták, Amost és Corét pedig olyan megkínzott állapotban, hogy szerencsétlenek beszélni sem tudtak, nemhogy felismerték volna az aurorokat.
A házaspárt abban a reményben szállították be azonnal a Szt. Mungóba, hogy ott talán lesz esélyük a gyógyulásra. Sajnálatos módon azonban az elméjükben okozott kár maradandó, így Diggoryékat nagy valószínűséggel a Varázslati Traumák osztályra utalják, ahol életük fennmaradó részét töltik majd.
Az alapos helyszíni szemle megállapította, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, csatlósaival együtt valami után kutatott a Diggory-házban. A fiókok ugyanis mindenhol ki voltak ráncigálva, és tartalmuk szétdobálva hevert a házban.
Tonks auror talált egy eldobott fotóalbumot, melyből jó néhány kép hiányzik. Érdekes adalék a történethez, hogy a kérdéses fotóalbum harminc-egynéhány éves képeket tartalmaz Coré Diggoryról (az akkori Coré Papafotiuról, akivel Amos egy Görögországban megrendezett nemzetközi varázslókonferencián ismerkedett meg).
A varázsbűnüldözési főosztály eddig sikertelenül próbálta megfejteni a rejtélyt, hogy Tudjukkinek mi célja lehet a Mrs. Diggory görög családjáról készült fotókkal.
A cikk több oldalon keresztül folytatódott: hosszasan szánakozott Diggoryék sanyarú sorsa felett, és vehemensen szidta a varázsbűnüldözési főosztályt.
Cedric falfehér arccal nézett fel az újságból.
- Nagyon, nagyon sajnálom – szólt a királyné, akinek hatalmas kék szeme könnyben úszott.
- Őszintén sajnálom a szüleidet, és hogy így kellett megtudnod – tette hozzá az Alvilág királya.
- Bárcsak segíthetnénk nekik valahogy… - sóhajtott Perszephoné.
- Tudnátok segíteni – jelentette ki eltökélten Cedric.
- Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Hádész.
- Hallottam, hogy bizonyos esetekben megengeditek a halottaknak, hogy elhagyják az Alvilágot és csatlakozzanak élő szeretteikhez, amikor azok nehéz időket élnek meg és szükségük van a támogatásra. Mesélték nekem, hogy Caesar lelkét is elengedtétek annak idején, hogy csatlakozzon Kleopátrához, amikor a királynőnek támogatásra volt szüksége Octavius ellen, és hogy Kleopátra sosem tudta meg, hogy valójában halott szerelme szelleme segítette át őt a nehézségeken. Én is szeretnék úgy tenni, mint Caesar. Fel szeretnék menni az élők közé és segíteni a szüleimen. Ők sosem tudnák meg, hogy én voltam ott, de a tudatalattijukkal mégis érzékelnék, és talán… talán segíthetek nekik meggyógyulni.
Az Alvilág királya tűnődve méricskélte az előtte álló fiatalembert. – Már évszázadok óta nem adtam senkinek ilyesmire engedélyt…
- Nem tehetnél most kivételt, Hádi szívem? – kérdezte a neje, gyengéden megszorítva férje kezét.
- Nem tudom, Perszi… - rázta a fejét Hádész. – Szeretnék segíteni Diggoryékon, de ha elengedem a fiukat, akkor ki fog játszani az Elízium csapatában?
- Jaj, ne légy már ilyen érzéketlen tuskó! – csattant fel a királyné. – Hogy lehet neked fontosabb az az ostoba játék, mint két ember egészsége? Komolyan csalódtam benned, Hádész!
- Ne hívj Hádésznak! – biggyesztette le az ajkát az Alvilág ura.
- De hát ez a neved, nem? – mordult rá Perszephoné, és elfordult tőle.
- Tudod, hogy utálom, amikor így szólítasz! Neked csak Hádi vagyok!
Ha nem marcangolta volna a szívét a szülei iránti aggodalom, Cedric roppant szórakoztatónak találta volna az isteni házaspár veszekedését.
- Amíg el nem engeded ezt a fiatalembert, hogy segítsen a szüleinek, Hádésznak foglak nevezni! – jelentette ki makacsul a királyné.
A király egy ’ezt nem tudom elhinni’ tekintetet vetett Cedricre. – Sajnálom, fiam, de nem hagyhatjuk, hogy Tartarosz megint nyerjen, nem igaz? Addig nem engedhetlek el, amíg nem találunk valaki mást, aki fogót játszik az Elízium csapatában. Talán tudnál javasolni valakit a helyedre?
- Attól tartok, nem, uram – rázta a fejét Cedric. – Tudod, milyen durván csalnak a tartarosziak… már egy árva lélek sincs Elíziumban, aki hajlandó lenne beállni kviddicsezni – legalábbis én senkiről sem tudok…
Hádész megvakarta az állát. – Nos, talán…
Az azonban sosem derült ki, hogy mit is akart mondani, mert a következő pillanatban egy ernyedt test zuhant alá a mennyezeten keresztül.
A férfi arccal a földre esett, és kezében még mindig görcsösen szorongatott egy varázspálcát. Bizonyára a Sztüxön keresztül érkezett, mivel minden, ami a mennyezeten át került a trónterembe, a folyóból származott (ez néha sajnos mugli szemetet is tartalmazott, mely roppant mód bosszantotta a király palotájának takarítóit).
Noha a férfi minden bizonnyal beleesett a folyóba, teljesen száraz volt. Hádész palotájának mennyezetét ugyanis instant szárító bűbájjal készítették, hogy a folyón keresztül érkező napilapok ne csurom vizesen pottyanjanak Perszephoné ölébe.
- Meghalt? – kérdezte aggódva a királyné, amint leguggolt az ernyedt test mellé.
- Még jó, hogy meghalt, mit csinálna egyébként az Alvilágban? – forgatta a szemét Hádész.
Ekkor azonban a fekvő férfi hirtelen megmozdult, és a hátára hengeredett. – Utálom a gravitációt. Meg az aurorokat – suttogta, továbbra is csukott szemmel. – Hogy akarhattam valaha is közéjük tartozni?
- Mit mond? – kérdezte a királyné. – Nekem úgy tűnik, félrebeszél.
Mielőtt a férje válaszolhatott volna, Cedric felkiáltott: - De hiszen ez Harry!
- Kicsoda?
- Harry Potter. Valaha iskolatársak voltunk a Roxfortban – magyarázta az ifjú Diggory. – A francba, Harry, hát miért kellett neked is meghalni?
Harry kinyitotta a szemét, pislogott, hogy kitisztuljon a látása, és Cedric felé fordult. – Halott? Neeeem, én nem haltam meg… legalábbis, szerintem nem. Amúgy… szia, Ced. – Hirtelen felült. – Mondd, te az igazi Cedric vagy, vagy megint csak egy illúzió, amely megpróbál átverni?
- Mi a csudáról beszélsz? – vonta össze a szemöldökét a kérdezett.
- Csak tudod… az Istenek Sora… jöttek az aurorok, és… beleestem a folyóba, aztán… jaj, ne, mi van, ha az aurorok elkapták Ginnyt? És Phaedrát? És Malfoyt? Szent ég, kezdek megőrülni, hogy még Malfoyért is aggódom…
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Harry – felelte Cedric, leguggolva mellé – de… te tényleg élsz!
- Hát persze, hogy élek, nem megmondtam? – morogta Harry körülnézve. – Ők meg kicsodák? – mutatott az Alvilág uralkodó-párjára.
- Ő Hádi – mutatta be a férjét Perszephoné egy kedves mosoly kíséretében.
- Ő pedig Perszi – tette hozzá a férje, a nejére mutatva.
- Perszi? – pislogott Harry. – Biztos nagyon beütöttem a fejemet. Perszi, mint a Percival becézett formája?
- Nem, mint a Perszephoné becézett formája! – javította ki a királyné. – Az én nevemben ’sz’ van, nem ’c’. Amúgy pedig… - ő is közelebb hajolt Harryhez és belenézett a fiatalember szemébe. – Hát ez elképesztő!
- Micsoda? – ráncolta a homlokát az ifjú varázsló.
- Hát az, hogy élsz!
- Mi olyan különleges benne? – vont vállat Harry. – Beleestem a Sztüxbe az Istenek Sorában, de ha ott életben voltam, miért ne lennék itt is életben?
- Azért, mert ez itt az Alvilág – jelentette ki Hádész.
- Aha, tudom, az Istenek Sorában Hádésznak is van egy terme, ez is biztos annak a része – bólintott Harry.
- Azt hiszem, félreértettél, fiatalember. Ez Az Alvilág. Nem terem, nem illúzió, hanem a valóság.
- Hogy mi? – tátotta el a száját Harry. – Nem, nem… ez biztos csak egy álom. Harry, ébredj fel! – Arcul csapta saját magát. – Ez nem lehet igaz! Mondjátok, hogy csak vicceltek!
- Sajnos, nem viccelünk – rázta a fejét Perszephoné. – Az Alvilágban vagy, noha élsz.
- Honnan tudod, hogy élek? Lassan én is kezdem azt hinni, hogy meghaltam… - felelt az ifjú Potter.
- Látszik a szemeden – magyarázta Cedric. – A szemed… élő. Olyan más, mint a halottaké… nézz csak bele az én szemembe! Mit látsz?
Harry homlokráncolva nézett egykori kviddics-ellenfele szemébe, és megdöbbentette a látvány: Cedric szeme pont ugyanolyan szép szürke volt, mint egykoron, de különös módon mégis áttetszőnek tűnt. A teste többi része szilárdnak látszott, Harry biztos volt benne, hogy meg tudná érinteni, ha akarja, de Cedric szeme nagyon is túlvilági benyomást keltett. A szeme volt az egyetlen, ami arra utalt, hogy nem élő emberi lény.
Harry Perszephonéra sandított. – A te szemed nem áttetsző, szóval biztosan élsz. Akkor meg miért olyan nagy dolog, hogy élve kerültem ide?
- Azért, mert én istennő vagyok, így halhatatlan.
- Mintha azt mondtad volna, hogy az Istenek Sorában jártál… - szólt közbe Hádész.
- Úgy van – bólintott Harry. – Volt egy kis elintéznivalóm a Párkákkal.
- És elértél hozzájuk?
- Igen. Miért?
- Csak, mert akkor bizonyára kitartó harcos vagy. Már ezer éve nem akadt ember, aki képes volt élve megúszni az egészet – jegyezte meg Hádész.
- Harrynek nem jelenthetett gondot, igaz-e? – vigyorgott rá Cedric, egy pillanatra elfeledkezve a Reggeli Prófétában olvasott cikkről. – Hiszen a Trimágus Tusát is megnyerted.
- Azt együtt nyertük meg, öregem – vigyorgott vissza Harry.
- Jaj, ne légy már olyan szerény!
- Nem vagyok szerény, csak… te akkor is jobb voltál, mint én. Előbb értél oda a kupához…
- De csak mert te megmentettél Krumtól!
- De te kviddicsben is jobb voltál…
- Na, ezzel aztán nem értek egyet! – ellenkezett az ifjú Diggory. – Sokkal jobb fogó voltál, mint én. Én csak akkor egyszer nyertem ellened, és akkor is csak azért, mert bekavartak neked a dementorok. Az igazat megvallva, sosem láttam nálad jobb fogót, Harry.
- Egy pillanat! – vágott közbe Hádész. – Azt mondtad, jó fogó?
- Az ám! – felelte Cedric.
Hádész és Perszephoné különös pillantást váltott.
- Mi folyik itt? – kérdezte zavarodottan Harry.
- Volna kedved az Elízium csapatában játszani?
- A miben?
Ginny egy szalmakupacon ült és a cella padlójára meredt. Draco idegesen járkált fel-alá, Phaedra pedig a rácsnál állt és dacosan bámult kifelé.
- Hol késlekednek? Nem kapták meg a baglyomat? – morgolódott Draco.
- Jaj, fogd már be, Malfoy! – ripakodott rá Phaedra, de a hangja korántsem volt olyan határozott és erős, mint azelőtt, inkább idegesnek hangzott és remegett. – Előbb-utóbb eljönnek, és akkor visszamehetsz a nyavalyás Angliádba!
- Mi bajod van Angliával?
- Semmi! Épp csak néhány órával ezelőtt halt meg a férjem, úgyhogy érthető, ha egy kicsit magamon kívül vagyok, nem? – csattant fel a nő, dühtől villogó szemekkel.
- De, de, persze. Sajnálom – felelte Malfoy.
- Sajnálod? Tényleg sajnálod, hogy Harry meghalt? – nézett rá hitetlenkedve Phaedra.
Draco vállat vont. – Sosem kedveltem, de annál azért méltóbb halált érdemelt, mint hogy belefulladjon egy hülye folyóba.
Ginny egy szót sem hallott a másik kettő veszekedéséből, egyfolytában a padlót fixírozta. Az agya képtelen volt bármire is reagálni. Sokkos állapotában még sírni sem tudott, pedig micsoda megkönnyebbülés lett volna! Per pillanat még azt a belső fájdalmat sem érezte, amitől Phaedra szenvedett, mert még mindig nem sikerült megemésztenie Harry halálának tényét. A férfi beleesett a Sztüxbe és nem bukkant fel ismét, de Ginny mégsem fogta fel, hogy meghalt. Gondolatai álom és valóság között lebegtek, és azt sem tudta volna megmondani, hogy mindaz, ami megtörtént, valóság volt-e, vagy csak képzelete kegyetlen játéka.
Ginny arra sem volt képes, hogy pontosan visszaemlékezzen az Istenek Sorának eseményeire – az utóbbi négy napról őrzött emlékei szörnyen zavarosak voltak. Már azt sem tudta megállapítani, hogy tényleg meglátogatta-e Harryt a Black-házban, hogy a férfi tényleg betekintést nyert-e az emlékeibe, hogy tényleg ettek-e gyrost Nikiasnál, hogy Spiro létezette-e valaha, hogy jártak-e egyáltalán Delphoiban és Atlantiszban, hogy tényleg szerelmeskedtek-e… Minden olyan ködös volt, és Ginny emlékei olyan széttöredezettnek tűntek, mint egy kirakós játék ezernyi szétszórt darabkája. Képtelen volt a helyére illeszteni a darabkákat, hogy összeálljon a kép, és talán nem is akarta. Így hát inkább csak ücsörgött a földön, a padlót bámulta és meg sem próbált gondolkodni.
Még akkor sem nézett fel, amikor ismerős hangok csendültek fel a rácsokon túl.
- Jaj, ugyan már! – csattant fel egy női hang. – Csak nem gondolja, hogy Draco és Ginevra Malfoy egy gyilkos bűntársa?
- Sajnálom, hölgyem, de…
- Ne szólítson engem hölgyemnek, pontosan olyan auror vagyok, mint maga! – mordult rá az előbbi női hang.
- Elnézést, kollegina, de minden okunk megvan rá, hogy bűnrészességgel vádoljuk őket, mivel együtt voltak a körözött gyilkossal egy meglehetősen kétes hírű helyen. Bizonyára titkos maffia-gyűlést tartottak…
- Te jó ég, ember, miről beszél maga? – szólalt meg egy érdes hang. – Még hogy maffia? Teljesen elment az esze?
- Bizonyára elment neki, ha azt hiszi, hogy bármi közöm volt Pot… - kezdte Draco, mire Phaedra jól sípcsonton rúgta. - …Dursleyhez. Semmi közünk Dursleyhez. Legalábbis Mrs. P… Creeveynek és nekem nincs. A feleségemet pedig elrabolta Dursley, ő tehát csak egy áldozat. Mrs. Creevey és én azért mentünk utánuk, hogy megmentsük a nejemet attól a közveszélyes őrülttől. Szóval mindhárman ártatlanok vagyunk.
- Hallotta, mit mond – szólt az érdes hang. – Akkor elengedi őket, vagy lépjek kapcsolatba a Nemzetközi Auror Igazságügyi Bírósággal?
- Rendben, rendben, Mordon, ha maga kezeskedik értük, elviheti őket – egyezett bele az athéni auror különítmény főnöke. – De csak azért engedem el őket, mert maga kezeskedik értük.
- Csodás – helyeselt az ismerős női hang. – Akkor talán engedje ki őket a cellából, és adja vissza a pálcájukat.
Ginny hallotta, ahogy a cella ajtaja megnyikordul, és érezte, hogy valaki gyengéden felsegíti a szalmakupacról. Kissé kábán nézett az őt támogató személyre. – Tonks? – suttogta.
- Azám. Szia, Ginny – mosolygott rá az ifjú auror, ahogy kivezette a cellából.
- Mit… mit csinálsz te itt? – kérdezte Ginny reszketeg hangon, amint kiléptek az auror főhadiszállás épületéből.
- Azért jöttünk, hogy hazavigyünk titeket. Tessék, itt a pálcád.
Ginny szó nélkül átvette a pálcáját.
- A férjed üzenetet küldött nekünk, hogy lecsuktak titeket Athénban – magyarázta Tonks. – Tudod, hasznos, hogy még a fegyenceknek is joguk van kapcsolatba lépni az ügyvédjükkel, vagy bárkivel, akivel akarnak. Okos ötlet volt a férjed részéről, hogy Mordonnak és nekem szólt. Most már minden rendben lesz.
- Nem, nem lesz – szólt Ginny. – Soha, semmi nem lesz többé rendben. Harry meghalt.
- Micsoda? – kerekedett el Tonks szeme. – Ugye csak viccelsz?
Ginny szomorkás mosolyt küldött felé. – Bárcsak viccelnék… de ilyesmivel sosem tréfálkoznék, Tonks.
- De hát… hogy lehet ez? Talán az a Dursley őt is elrabolta?
- Nem, Dursley sosem rabolt el senkit. Harry használta a Dursley álnevet… Az aurorok keresték őt, mert megölt valakit… de nem volt bűnös, az az ember csak azt kapta, amit megérdemelt.
- Micsoda? Potter megölt valakit? – kérdezte Mordon, akinek hatalmas, kék szeme izgatottan pörgött a hír hallatán.
- Nem az ő hibája volt – jelentette ki Phaedra. – Az a nyavalyás szemét halálra kínozta a kislányunkat. Ha Harry nem ölte volna meg, megtettem volna én.
Mindnyájan a görög boszorkányra meredtek, akinek a rendes körülmények között kreol bőre most hamuszürkének látszott.
- Egyébként – folytatta Phaedra ökölbe szorított kézzel, Ginnyre nézve, - te ölted meg Harryt.
- Phaedra, én…
- Te gyilkos! – kiáltott fel Mrs. Potter. Most jutott el arra a pontra, amikor elszakadt nála a cérna, és Ginnyre vetette magát. Ha Alastor nem húzza vissza, valószínűleg kikaparja Ginny szemét. – Te vagy a gyilkosa, de nyamvadt kis céda! – sziszegte Phaedra, és kapálózva próbált szabadulni Mordon karjának szorításából. – Ha te nem vetted volna rá, hogy jöjjön vissza Görögországba, akkor Angliában maradt volna és most is boldogan élne!
Ginny hidegen viszonozta a másik nő pillantását. – Te mentél Angliába, hogy rávedd: jöjjön vissza hozzád és a Körhöz. Mindenképpen visszajött volna – ha nem velem, akkor veled.
- Hogy lehetsz… hogy lehetsz ilyen nyugodt? – sziszegte Phaedra. – Te önző kis dög, most már látom, hogy sosem szeretted őt!
- Jobban szerettem, mint te valaha is – suttogta Ginny.
- Akkor sírj! Sírj, ahogy én sírok! Mutasd ki, hogy szeretted, az ég szerelmére! Miféle szerelmet éreztél iránta, ha még meg sem siratod?
- Vissza akarok menni Angliába, Tonks – szólt Ginny, elnézve a hisztérikus Phaedra mellett.
- Hazakísérjük Mrs. Pottert? – ajánlotta fel Mordon.
- Köszönöm, nem, hazatalálok egyedül is – mordult fel Phaedra. Esze ágában sem volt másoknak is elárulni a Kör főhadiszállásának címét.
- Egyetértek Mordon úrral, Phaedra, szükséged van valakire, aki hazakísér a mostani állapotodban – szólt Draco.
- Jaj, Malfoy, csak nem aggódsz értem? De megható! – szólt szarkasztikusan a görög boszorkány. – Mitől féltesz, mondd csak? Attól, hogy fogom magam és öngyilkos leszek? Ó, ne félj, nem vagyok az a típus. Ami téged illet… - ismét Ginnyhez fordult. – Örülök, hogy nem sikerült elérned, amiért idejöttél, és hogy ismét Malfoyjal kell élned. Ez épp elég nagy büntetés a számodra, Ginevra.
Ginny pislogás nélkül meredt a másik nőre. Úgy látszott, ismét visszazuhant abba a kábult állapotba, amelyben Tonks és Mordon érkezésekor volt. Arckifejezése ebben a pillanatban Luna Lovegoodéra hasonlított: álmodozó volt, mintha nem is venne tudomást a körülötte zajló eseményekről.
Alastor és Tonks zavarodott pillantást váltott – fogalmuk sem volt, hogy mire célozgat Phaedra, és hogy miért lesz Ginny számára büntetés, hogy a férjével kell továbbra is élnie.
- Mindegy, mit mondasz, Phaedra, nem engedlek egyedül haza – szólt határozottan Draco. Ha Ginny nem zuhant volna vissza a letargiába, most tátott szájjal és egy ’elment az eszed, Draco?’ pillantással meredt volna a férjére. – Mordon úr, Tonks kisasszony, hálás lennék, ha hazakísérnék a feleségemet Angliába, míg én hazaviszem Mrs. Pottert – folytatta az ifjú Malfoy.
- Mondtam már, hogy nincs szükségem babusgatásra, Malfoy! Nem vagyok már kislány, tudok vigyázni magamra! – csattant fel Phaedra.
- Szerintem Malfoy úrnak igaza van, Mrs. Potter – jegyezte meg Tonks, igyekezvén palástolni afeletti meglepetését, hogy Harry képes volt elvenni egy ilyen nőt. Tonks mindig azt remélte, hogy Harry majd a kis Ginnyt vezeti oltárhoz, úgyhogy igencsak meglepődött, amikor tudomást szerzett Ginny és Draco esküvőjéről, valamint Harry eltűnéséről. Nehezére esett elképzelni, hogy Harry valaha is szerethette ezt a forróvérű, hisztis görög tyúkot. Teljes lehetetlenségnek tartotta, hogy Harry és a nő boldog házassága boldog volt… és most már sosem lesz alkalma Harryt bárkivel is boldog házasságban látni.
Az ifjú auror lenyelte a torkában képződött gombócot és visszapislogta azt a könnycseppet, amely le akart gördülni az arcán. Vajon mit fog szólni Remus Harry halálhíréhez? És mit fog szólni az egész varázslóvilág, különösen a brit varázslótársadalom? Rémület járta át a szívét a gondolatra: vajon mit fog szólni hozzá Tudjukki?
Harry egy mahagónifa alatt ült és a Reggeli Próféta cikkét bámulta. Vérzett a szíve a Diggory családért, de ami a leginkább megdöbbentette, az Mrs. Diggory lánykori neve volt.
- Papafotiu? – kérdezte Cedrictől, az újságból felnézve.
- Igen, az volt anyám lánykori neve – bólintott Cedric. – Miért?
- Csak mert ismerek egy Papafotiu névre hallgató testvérpárt Athénban… Spirót, és a húgát, Letót. Esetleg a rokonaid?
Az ifjú Diggory egy pillanatra a gondolataiba merült. – Azt hiszem, igen. Anya mintha egyszer említette volna az unokatestvérét, akinek a két gyermekét Spirónak és Letónak hívják, de én sosem találkoztam egyikükkel sem.
- Vajon mit akarhatott Voldemort egy a Papafotiu családról készült fotóalbummal? – tűnődött Harry, míg Cedric enyhén összerezzent a Sötét Nagyúr neve hallatán. Szemmel láthatólag még holtában is félt tőle.
- Gőzöm sincs, öregem – rázta meg a fejét Cedric, egy pitypangot pörgetve az ujjai között. A fa, amely alatt ültek, nem messze állt Hádész palotájától a festői Elízium közepén.
Az Alvilág két részből állt: Elíziumból és Tartaroszból. Elíziumban éltek a jók, míg Tartarosz azoknak az volt otthona, akik fenti életükben gonoszak és kegyetlenek voltak.
Harry eddig csupán Elízium kicsiny szeletkéjét látta, de sejtette, milyen lehet Tartarosz: lelki szemei előtt úgy jelent meg a gonoszak túlvilági otthona, mint Hádész szobája az Istenek Sorában: sötéten és baljóslatúan.
Ezzel szemben Elízium nagyon bájos hely volt friss levegővel, zöldellő mezőkkel, tarka virágokkal, csobogó patakokkal és andalító madárdallal. Harry még nem sokat látott ebből a csodás helyből, hiszen a királyi palotából egyenesen ide jöttek Cedrickel. Ahogy a távolba nézett, alakokat látott, jórészt fehérbe, halványrózsaszínben és sárgába öltözve, mintha ők maguk is a szélben hajladozó vadvirágok lennének.
- De… a halálfalók biztosan kerestek valamit abban az albumban, nem gondolod?
- Ugyan már, miért akarnának fotókat anyám rokonairól? – legyintett Cedric. – Őszintén szólva engem cseppet sem érdekel, hogy mit kerestek, csak az érdekel, hogy meggyógyuljanak a szüleim… és én segíthetnék nekik… Hádész viszont nem hajlandó elengedni engem, mert akkor az Elízium csapatának nem lenne fogója.
- Megértem a problémádat, Cedric, de nem várhatod el tőlem, hogy ki tudja meddig itt dekkoljak és kviddicsezzek, miközben Ginnyt lecsukták az aurorok! Segítenem kell neki, és a feleségemnek is…
- Te nős vagy? – csodálkozott Cedric.
- Az.
- Cho?
- Huh?
- Hát a feleséged.
- Hogy? Ja, nem, dehogy – rázta a fejét Harry mosolyogva. – Miért gondolod, hogy ő meg én…?
- Nézd, Harry, lehet, hogy annak idején elvakított a Cho iránti szerelmem, de nem voltam annyira vak, hogy ne vegyem észre, hogy neked is tetszik.
- Hát észrevetted… - harapta be az ajkát szégyellősen Harry. – Ha érdekel, nem volt köztünk semmi. Az ötödik roxforti évemben egyszer randiztam vele, de… ez minden. Egyszerűen nem illettünk össze… - Ami pedig azt illeti, nem lett volna szabad lefeküdnöd valakivel, akit Chónak hittél, amikor nagyon jól tudtad, hogy ti ketten nem illetek össze – emlékeztette egy hangocska a fejében.
- Mondd, ő talált valakit? – kérdezte Cedric. Harry rásandított, és látta, hogy a másik fiatalember szomorkásan mosolyog. – Ugye boldog?
- Igen, az – bólintott az ifjú Potter. – Feleségül ment egy Michael Corner nevű pasashoz…
- Nem is emlékszem erre a Michaelre…
- Nyugi, én sem tudtam a létezéséről addig, amíg ki nem derült, hogy Ginny vele randizik – fintorodott el Harry. – De szerencsére néhány hónap után szakítottak. Az a lényeg, hogy Michael rendes srácnak tűnik, és úgy hallottam, hogy neki és Chónak van egy kisfiuk… akit rólad neveztek el.
- Rólam? – kerekedett el Cedric szeme.
- Bizony – vigyorgott rá Harry.
- Izé… nagyon örülök, hogy Cho boldog. Megérdemli, hogy az legyen.
Ahogy Ginny is megérdemli – gondolta Harry. De ő nem lehet boldog, amíg Malfoyjal él… Biztosan előbb-utóbb kikerülnek a börtönből, hiszen Malfoy az a típus, aki mindig minden helyzetből kivágja magát… és ha most visszamennék Angliába, úgysem segíthetnék Ginnynek… még tíz hónapig Dracóhoz van kötve. Másrészt, ha most elvállalom, hogy fogó leszek, akkor Cedric segíthetne a szüleinek… - Harry magában erősen viaskodva meredt a fűre. Ha most nem megyek vissza, Ginny és mindenki más is azt hiszi majd, hogy meghaltam. Ginny teljesen össze lesz törve, és Phaedra is… meg Ron és Hermione… és Remus… - Harry idegesen végigszántott ujjaival kócos, fekete haján. – Hát nem vagyok szörnyen önző? Nem önző dolog a részemről, hogy vissza akarok menni, csak azért, hogy megmondjam nekik, hogy élek, miközben Mr. és Mrs. Diggory talán örökre a zárt osztályon marad? Annyi, de annyi rossz döntést hoztam életemben… először lefeküdtem az ál-Chóval, aztán hagytam, hogy Voldemort Amritával zsaroljon… aztán elmenekültem Angliából és összeálltam Phaedrával… Aztán megöltem azt a szicíliait… ha képes lettem volna uralkodni magamon, elég lett volna elkábítanom, és akkor az aurorok nem köröztek volna gyilkosságért, nem estem volna miattuk bele abba a hülye folyóba, és most nem kéne azon aggódnom, hogy szerencsétlen barátaim hogyan fogadják a halálhíremet… Minden az én hibám, minden! – Harry szorosan behunyta a szemét. Nem engedhetem, hogy Cedric ne mehessen el segíteni a szüleinek, bármily csekély is az esély a gyógyulásukra… Annyi embernek segíthettem volna, de mindenkire csak bajt hoztam azzal az öt évvel ezelőtti hibás döntéssel! Nem engedhetem meg magamnak, hogy megint rosszul döntsek! Ginny és Phaedra szenvedni fognak, és a barátaim is, de a fájdalmuk lassan el fog múlni, míg Diggoryék talán életük végéig szenvedni fognak, ha én továbbra is önzően viselkedek!
- Hát rendben – nézett fel Harry. – Menj, és segíts nekik, én pedig itt maradok kviddicsezni.
Cedric arca felragyogott. Még az amúgy áttetsző szeme is sokkal élettelibbnek látszott most.
- Hogy hálálhatom ezt meg neked, Harry?
- Ne hálálkodj, már rég tartozom a világnak egy áldozattal – felelte az ifjú Potter.
Rendes körülmények között Cedric bizonyára megkérdezte volna, hogy miféle áldozatról beszél Harry, de per pillanat túl lelkes volt ahhoz, hogy társa szavait analizálja.
- De tudod mit, Ced?
- Mit?
- Mégis meghálálhatod. Azt mondtad, úgy tudsz segíteni a szüleiden, hogy velük leszel és lelket öntesz beléjük… Mondd csak, meg tudnád látogatni ugyanígy Ginnyt is? Mondjuk elmehetnél hozzá, amikor alszik és azt sugalmazhatnád neki, hogy nem haltam meg és hogy tartson ki… vagy valami ilyesmi… Meg tudnád tenni?
- Hát persze, barátom, számíthatsz rám – bólintott Cedric szélesen mosolyogva. A mahagónifáig vezető útjukon Harry beszámolt neki mindarról, ami Draco miatt Ginnyvel történt, és tökéletesen megértette, hogy milyen fontos a lány Harry számára. – Gyere, mondjuk el Hádésznak, hogy te leszel egy ideig a fogó! Ja, és egy jó tanács: tartsd rajta a szemed a tartarosziakon. Még durvábban játszanak, mint a mardekárosok… ami egyébként elég vicces, mert maga Mardekár Malazár az őrzőjük.
- Ugye csak viccelsz!
- Nem én. A mi csapatunkban Griffendél is játszik, ő a kapitány.
- Azt a mindenit! Talán Hollóháti Hedvig és Hugrabug Helga is kviddicsezik?
- Nem, ők csak szurkolnak az Elíziumnak – kacsintott Cedric Harryre. – Igazán jópofa boszorkányok, meg fogod kedvelni őket. Ja, és ne lepődj meg, ha muglikat is látsz a csapatokban. Itt minden roppant különös, mint egy feje tetejére állított világ, szóval itt még a muglik is képesek seprűn repülni.
- Cedric… mit gondolsz, fogok találkozni a szüleimmel és Siriusszal?
Cedric ránevetett. – De még mennyire hogy fogsz!
- Szóval, hol is laksz? – tudakolta Draco, ahogy végigvezette a továbbra is hisztis Phaedrát a Falafel úton.
- Csak nem azt várod tőlem, hogy eláruljam a Kör főhadiszállásának címét? – ripakodott rá a nő. – Mert ha igen, akkor hülyébb vagy, mint gondoltam!
- Köszönöm, de ha nem bánod, ezt nem veszem sértésnek, ugyanis tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem vagy beszámítható – válaszolt a férfi hidegen. – Ha nem akarod, hogy hazakísérjelek, elviszlek egy szállodába.
- Rendben, ha más úton nem tudok megszabadulni tőled, akkor menjünk Nikiashoz, neki vannak kiadó szobái a taverna fölött – morgott a nő és az étterem felé vette az irányt.
o
- Szeretnék egy szobát, Nik – szólt oda a tulajnak.
- Máris, Mrs. Creevey. Ha megkérdezhetem, mit történt magával? Olyan szomorúnak látszik.
- Nincsen többé Mr. Creevey, Nik – suttogta a nő.
- Hogyan? – kerekedett el a tulajdonos szeme. – Csak nem azt akarja mondani, hogy Colin… meghalt?
- Pontosan azt akarom mondani, Nik.
- Őszinte részvétem, kedvesem – sóhajtott Nikias. – Hogyan történt?
- Talán majd máskor elmesélem… most túl fáradt vagyok.
- Természetesen. Tessék, a kulcsa – a tulaj átnyújtott Phaedrának egy kulcsot. – Seamus, vigyázzon rá – nézett Dracóra, akit továbbra is Harry unokatestvérének hitt.
- Vigyázok – bólintott Draco, és kissé kényelmetlenül érezte magát, ahogy felkísérte Phaedrát a lépcsőn.
- Most már magamra hagyhatsz, Malfoy – szólt a nő, amint belépett a szobájába. Draco követte. – Hidd el, itt biztonságban vagyok, nem leszek öngyilkos és ezt a kócerájt sem áll szándékomban felgyújtani…
- Rendben – bólintott a férfi. – Nyugodj meg és aludj, és holnap mindent másként fogsz látni.
- Másként? – meredt rá dühtől szikrázó szemekkel Phaedra. – Mi lesz holnap más? Mindegy, milyen nap van, a férjem halott, és sem holnap, sem máskor nem fog visszatérni!
- Tudom… sajnálom.
- Sajnálod? Ó, csodás, hogy részvétet nyilvánítasz, tekintve, hogy Harry halála legalább annyira a te hibád, mint a feleségedé!
- Az enyém? – pislogott Draco.
- Igen, a tiéd! – bökött a mutatóujjával Draco mellkasába Phaedra. – Ha nem erőltetted volna, hogy az a vörös hajú kis ribanc hozzád menjen, akkor sosem akart volna szabadulni tőled, és Harryt sem rángatta volna bele az egészbe… és akkor Harry most is élne… - Phaedra ismét könnyekbe tört ki.
- Gyere ide – zárta a karjába Draco, és a nő a vállán zokogott. A férfi gyengéden cirógatta a nő fekete haját, míg az egész testében remegett a karjai között.
Végül Phaedra visszahúzódott, és a férfi szemébe nézett. – Miért, Malfoy? Miért kellett meghalnia? Talán el vagyok átkozva?
- Dehogy vagy…
- Két hete elvesztettem a kislányomat… tegnap a férjemet… legközelebb kit fogok elveszíteni? A bátyámat? A barátaimat?
- Senkit sem fogsz elveszíteni… épp ellenkezőleg. Mindig lesznek barátaid… Én mindig az leszek. A barátod vagyok.
- Tényleg? – szipogott homlokráncolva Phaedra.
- Valaki, aki szövetkezett velem, hogy visszaszerezzük a házastársunkat, csakis a barátom lehet. Egy furcsa, temperamentumos, szarkasztikus barát, de akkor is csak barát.
- Engem vagy magadat jellemezted az imént? – mosolyodott el halványan a boszorkány.
Draco válasz helyett kinyúlt és letörölte azt az árva könnycseppet, amely legördült a nő arcán. Mielőtt visszahúzhatta volna a kezét, Phaedra megragadta, és olyan szorosan tartotta, mintha sosem akarná elengedni. Egy pillanatig egyikük sem mozdult, csak egymás szemébe meredtek… a következő pillanatban Phaedra ajka Dracóéhoz tapadt, és a férfi a könnyek sós ízét érezte rajta. Mit művelek én? – futott át az agyán a gondolat, de nyomban el is hessegette.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
