Harry hallotta a saját zihálását. Hangos és zaklatott volt. A keze izzadt a pálcán. “Talán aggaszt valami?” futott át az agyán, de a hang közbeszólt.

- Nagyon jó… Használd az Adavát… Most végre bosszút állhatsz rajta… Megölte a szüleidet, megölte Dumbledore-t…
- Igen… - suttogta megsemmisülten Harry belső hangja. Az eszébe sem jutott, hogy ezt az átkot még sosem próbálta ki: ösztönösen érezte, hogy menni fog. A tekintete önkéntelenül is a bájitaltanáréba fúródott. Furcsa volt… egy enyhe rémületen kívül beletörődést látott a fekete szemekben. “Gyűlölnie kéne” mondta magának, kicsit csalódottan “Hiszen épp most ölöm meg…”

A kétely hullámai lassú dagályként kezdték elborítani. Kezében megremegett a pálca.
- Itt az alkalom – duruzsolta a hang – öld meg, vagy ő öl meg téged, és mindenkit, akit szeretsz…

A pálcát újra határozottan szorította. Mintha mindent lassított felvételen látott volna. A lelke kiáltott, de a másik hang nagyon erős volt… És végig igazat beszélt. Az átkot ki kellett mondania.

- Adava… - hallotta a saját hangját. Úgy érezte, évek teltek el, míg kimondta a szót. A lassított felvétel közben folytatódott, de a férfi eddig mozdulatlan arca megváltozott. Már nem Harry szemébe nézett, hanem oldalra. Hirtelen lobogó talárral egy nő ugrott kettejük közé… Lil. Az arcán aggodalom. Kiáltott valamit. Lassan. Piton erősen megragadta, majd a mozdulat durvaságát meghazudtoló lassúsággal maga mögé taszította, és a testével takarta.

Harry hangja elakadt. Az újonnan feltámadt bizonytalanság szinte szétszakította a lelkét.

- Tedd meg! – parancsolta a hang – mire vársz még?

- Nem… Piton nem gyilkos…hiszen te is látod… megvédi őt…

- ÖLD MEG!

- NEM! – ordította Harry immár hangosan. Most minden erejével tiltakozott a varázs ellen, és az Imperius, mint egy könyörtelen béklyó, lehullott róla. Minden visszakapcsolt a normális sebességre. Piton lebegő pálcája új varázslatra készült, de ekkor Lil kilépett a férfi mögül, és a botját a tekercsre szegezte. Fényes, hideg átok csapódott a pergamenre, és a pálca, amit eddig az uralma alatt tartott, leesett a földre.

Vele egyidőben Lil is összeesett. Piton és Harry egyszerre ugrottak mellé. Harry nem tudta, hogy mit csináljon, ezért csak nézte, ahogy a bájitaltanár ellenőrzi Lil pulzusát, és magához téríti egy pálcaintéssel. A boszorkány Pitonra nézett, és megragadta a karját.

- Semmi gond – suttogta falfehér arccal – csak… befagyasztottam a tekercset az időbe… amíg kitalálunk valamit. Egy kicsit elfáradtam…

Fawkes odaszállt mellé, és a csőrével megbökdöste a nő arcát.
- Jól van na… - dünnyögte Lil – nem kell ekkora felhajtás, főnixkönny, meg ilyenek… - sóhajtott - Inkább a szokásosból adj, Perselus…

Harry meglepetten nézte, amint Piton gyengéden lefejti a karjáról a boszorkány kezét, és a talárjának egy belső zsebéből előveszi a “szokásosat”, ami ez esetben egy sötétzöld színű folyadék volt. Valahogy olyan szertartásos volt a jelenet, mintha gyakran csináltak volna ilyet. Lil gyorsan kiitta a kis üveget.

- Az apám…? – kérdezte aztán aggódva.

Harry csak most nézett arrafele, ahol Aberforth összeesett. Most Brian ült a férfi mellkasán, Hermione pedig mellettük állt, és pálcával a kezében mormolt valamit, majd felnézett.

- Megmarad, de eszméletlen – válaszolt a lány remegő hanggal – ez nem egy szokványos Cruciatus lehetett… minden izma görcsben van, és nem tudom felébreszteni…

Piton is letérdelt a férfi mellé, és megvizsgálta. Kipróbált néhány bűbájt, hogy magához térítse.

- Helyes diagnózis, Miss Granger…- mondta aztán kelletlenül – Egy szokatlanul erős Cruciatus hatása alatt volt. Már nem fiatal... Talán maradandó károsodást szenvedett. Súlyos izomgörcsei vannak. Adok izomlazítót, de mást nem tehetek érte, meg kell várnunk, míg magához tér.

Lil lassan felült.

- Akkor öten maradtunk. – sóhajtotta - Semmi gond, így is meg tudjuk csinálni, nem?

Fawkes egy kicsit bizonytalanul tekintett rá, és a másik főnixre nézett. Brian rövid töprengés után bólintott. Hermione és Ron most Harry mellé léptek, és igyekeztek eltökéltnek látszani.

Piton továbbra is zárkózottan viselkedett, végül ő is beleegyezett a folytatásba egy biccentéssel. Majd a tekintete önkéntelenül Harryébe fonódott, és a fiú meglepetésére nem szakította meg a szemkontaktust.

- Azt hittem, képes hamarabb is legyőzni az Imperiust, Mr. Potter – jelentette ki aztán enyhe éllel. Valószínűleg afféle köszönetnek szánta. Harry mogorván nézett vissza rá.

- Általában könnyebben megy – válaszolta – De elsöprő érvekkel szembesültem.

- Azt meghiszem. – Piton hangja tartózkodó és hideg volt, majd összevont szemöldökkel Lilhez fordult – Te meg ne csinálj még egyszer ostobaságokat! Odaállni valaki elé, aki épp a halálos átkot mondja ki, nem vall túl nagy intelligenciára. Az értelmetlen hősködés egyébként is Potter szakterülete!

Lil csak lesütötte a szemét, de Harryben ismét fortyogni kezdett a düh. Miért játssza a sértettet ez az utálatos denevér?
- Csak megjegyezném, hogy ő mentette meg az életét! – vetette oda neki - Remélem tudja, hogy rajta kívül ezt senki nem tette volna meg!

Csend lett. Piton arcára furcsa grimasz ült ki. Harry érezte, hogy ezúttal túl messzire ment. De Piton nem kezdett el kiabálni, csak lopva Lilre pillantott.

- Igen, tudom – jelentette színtelen hangon, majd az övébe tűzte a pálcáját – Nos, ha Mr. Potter befejezte a filozófiai eszmefuttatásait, talán foglalkozhatnánk a problémával.

Egy ideig senki sem válaszolt neki, Piton pedig igyekezett úgy tenni, mintha nem venné ezt észre. Végül Lil hangja törte meg a csendet.

- A pálcákat el kell szigetelnünk… Azt hiszem, szintén az Adavatius-bűbájjal elzárhatjuk őket, hogy ne tudjon hozzájuk férni a tekercs.

- De akkor azt is pálca nélkül kell elvégezni – szólalt meg most Ron.

Lil bólintott a vörös hajú fiú felé.

- Pontosan – válaszolta – Jó gyakorlás lesz. Mindnyájan megnézitek, hogy hogy csinálom, és így majd jobban tudtok segíteni a tekercsnél…

Harryék biccentettek. Lil akkor is tudná használni az erejüket a Körben, ha csak ő ismerné a bűbájt, de az közel sem lenne olyan hatékony. Követték a boszorkányt, amint a varázsbotját lerakta a szoba másik felébe, és ők is odatették a pálcákat.

- Perselus…? – nézett most maga mögé Lil. A férfi végül kicsit bizonytalan mozdulattal szintén lerakta a pálcáját. Harry ez esetben pontosan tudta, hogy mit érez: ő sem szívesen vált meg a védelmének egyetlen eszközétől.

Lil szótlanul magához intette a többieket

- Legjobb lesz, ha körbeálljuk a pálcákat, és megfogjuk egymás kezét…

Hermione az utasításnak megfelelően jobb és bal kezével rögtön megragadta két barátját, míg Lil a hozzá közel eső Ronhoz csatlakozott, de a bal kezével még nem fogta meg Harry jobbját.

- Perselus, rád is szükségünk van… – mondta óvatosan a férfinak.

Piton felmordult. Harry jól látta, hogy mi volt az arcára írva, mert ő is hasonlóan érzett. A volt bájitaltanár hangjában feltámadt a régi utálkozás.

- Csak nem gondolod, hogy beállok egy körbe, pont Potter mellé, és szorongatni fogom a kezét, mint az óvodások?

Harry mélyen egyetértett vele, majd Lilre sandított. Úgy vette észre, mintha a nő arcára bizonytalanság és szomorúság ülne ki.

- Én nem tudtam, hogy ennyire gyűlölitek egymást…
Piton erre nem válaszolt semmit, csak belépett a Körbe, és Harryre rá se nézve keményen megragadta a kezét.

- Akkor láthatnánk azt a híres Adavatiust? – sziszegte cseppet sem jókedvűen.

Lil viszont határozottan elégedettnek tűnt.

- Persze. A varázsszót sajnos nem tudom…
- Gondolom Adavatio – mondta Piton halvány mosollyal.

Mindannyian kérdőn Brianre néztek, aki még mindig Aberforthra vigyázott. A főnix bólintott, Lil nyugtázta ezt, majd folytatta.

- Igen… Nos, mondhatjátok, ha akarjátok, de szerintem nem sokat segít. Inkább figyeljetek, és próbáljatok együttműködni. Fel fogom használni a Kör erejét, de varázslatot én végzem el, ha nem gond. Nekem, hmm… nem jelent túl nagy gondot pálca nélkül varázsolni.

Senki sem tiltakozott.

- Most pedig, ahogy tanultuk, figyeljetek a gondolatok és érzések egységére…

Lil behunyta a szemét, hogy ellenőrizze a Kör egységét. Harry sokért nem adta volna, most le tudna nyugodni, de nehezen tudott a gondolatok harmóniájára gondolni, miközben Piton olyan erővel szorította a kezét, mintha az ő nyakát képzelné a hosszú ujjak közé.

Végül Lil türelmetlen sóhajtással kinyitotta a szemét.

- Cseréljünk helyet, Perselus, mert ez így nem fog menni… megszakad nálatok a lánc.

Piton egyetlen barátságtalan mordulással válaszolt csak, majd beállt Lil és Ron közé. Ron ugyan nem tűnt éppenséggel boldognak a szomszédságtól, de azért megfogta a volt bájitaltanár jobbját, és mindannyian igyekeztek koncentrálni. Még Piton is. Lil ismét becsukta a szemét, majd pár pillanat múlva elégedetten nyitotta ki.

- Remek. Most legalább létrejött a Kör… Bár Harry és Perselus eléggé kilógnak a sorból. Javaslom, hogy alkalmazzatok legilimenciát, ha csak úgy megy az együttműködés

Harry szívesen közbeszólt volna, hogy jobb lenne, ha Piton nem turkálna senkinek az agyában, de Lil folytatta.

- Most el fogjuk végezni a varázslatot. Figyeljétek, hogy hogy csinálom. Ti is érezni fogjátok, mint mindig, és jó lenne, ha meg is jegyeznétek…

Lil újból becsukta a szemét, és Harry szinte azon nyomban érzékelte a bűbájt, amit elkezdett. Először csak gyengén látta, de egy kis legilimenciával kiélesedett a “kép”. Nem tudta volna szavakkal körülírni, hogy a nő mit csinált, de érezte.

Lil varázslata láthatóvá tette magát a nyers energiát, ami a mágiából származott. Míg a többiek becsukott szemmel koncentráltak, ő lopva körülnézett. Szívfájdítóan gyönyörű volt. Álfutott az agyán, hogy csak ő látja, különben ezt mindenki nézné… A mágia sok ezer aranyló fonalként szőtte át a testüket, örvénylett és hullámzott körülöttük. A fonalak mindenütt ott voltak, kint a végtelenben, és bent a szobában is… Bonyolult örvényekbe gabalyodtak a pálcákon, és a saját testükön.

Harry csodálkozva pillantott végig a többieken. Hermione fejéből fegyelmezett, sima fonalak sokasága indult ki, míg Ron fonalaiból valamivel kevesebb volt, és rendszertelenül kavarogtak. Piton aranyszálai meglepően hasonlítottak Hermionéihoz, de sokkal feszesebbnek tűntek, és időről időre megrezzentek. Ezzel ellentétben Lil egész testét átszelték a fonalak, és a karjain bonyolult csomókba rendeződtek. Olyan feltűnő volt így nem emberi mivolta…

A kapcsolatot is látta maguk között. Lil fonalai kötődtek a legerősebben a többiekhez, és kifejezetten szoros kapcsolatot tartottak Pitonnal. Jól láthatóan Ron és Hermione között is nagy volt az egyetértés…

Aztán Harry tekintete önkéntelenül is a saját testére siklott. Majdnem felkiáltott attól, amit látott. Fonalak milliói, őrült hullámokat kavarva döfték keresztül a karját, a szívét, gerincét… A belőle kiinduló aranyszálak alig kapcsolódtak a többiekhez, és valahogy olyan mások voltak…

Lil is észrevehette Harry hangulatváltozását, mert kinyitotta a szemét. Harry látta benne a csodálkozást, ahogy végignézett rajta, de a boszorkány nem szólt semmit, hanem továbbra is fenntartva az erős kapcsolatot, a pálcák felé fordította a fejét. Harry is így tett, és próbált nem figyelni a testének különös mágikus jeleire.

Ekkor kezdődött el a varázslat lényegi része, a tényleges Adavatius. Lil, akár egy kertész, a bűbájával elvágta a pálcák felé induló, vagy a tőlük jövő fonalakat. Látni lehetett, hogy hogy végzi a varázst: a homlokáról kiinduló egyik fonál éles vágással szelte keresztül a nemkívánatos kapcsolatokat… A pálcákból kiinduló aranyló szálak ezután a önmagukba fordultak vissza, elszigetelve őket minden külső mágikus jeltől.

Lil nemsokára be is fejezte, végül megszüntette a varázst, és nagyot sóhajtva felbontotta a Kört is. Mindannyian elég megviseltnek tűntek. Harry érezte, hogy teljesen átizzadta a pólóját, de ez volt most a legkisebb problémája.

- Sikerült? – kérdezte Liltől.

- Azt hiszem, igen. Éreztétek a varázslatot?

Mindannyian biccentettek – ki határozottan, ki kevésbé.

- Tulajdonképpen mi volt az a sok aranyszínű fonál? – kockáztatta meg a kérdést Harry.

Lil összevonta a szemöldökét.

- Aranyló fonalakat láttál? Hmm… Érdekes. Az első bűbáj amit végeztem, lehetővé teszi, hogy érezzük a mágia áramlását… így könnyebb az elszigetelés. Ezt némely esetben látják a varázslók. Én is látom, de nekem inkább repdeső zöld szikrák.

Ron és Hermone elég csalódott arcot vágott.
- Én nem láttam semmit – monda Hermione letörten – csak éreztem, ahogy a pálcák kapcsolata megszűnik velünk, és minden mással…

- Az a normális – szólt közbe Piton halvány mosollyal, és némi gúnyos éllel – Bárki, aki ilyenkor dolgokat lát, annak valami nincs rendben odabent.

- Ó, én az tudom – szerénykedett Lil – és szerintem Harry is tisztában van vele.

Harry hálásan fogadta a professzor biztató mosolyát. Végül is, tényleg van egy pár furcsa tulajdonsága… de az a rengeteg fonál a saját testén elég bizarrul nézett ki. Sokkal több volt, mint bármelyiküké… De úgy tűnik, hogy Lil nem tartotta különösnek a dolgot (végül is a nagy Harry Potterről van szó, miért ne lehetne sok fonala?... gondolta keserűen Harry) és ismét érdeklődéssel fordult a Horcrux felé.

A tekercs mozdulatlanul hevert a földön. Körülötte néhány porszem lebegett. A tekercs fejlécén most az “Átkoc, melyec nem javallottac” felirat volt látható, és alatta rövid lista. Az Imperius, amit legutóbb használt, vörössel volt szedve, és rövid leírás is volt mellette, gyöngybetűkkel: “Minden faju ellened irányitva leszen akaratod által. Használd csak védekezésre, sosem ellened pusztulására. Setét varázs”

Hát ez jó – gondolta Harry – Úgy tűnik Voldemort lelke az apróbetűs részt figyelmen kívül hagyta…

Aztán lejjebb csúszott a tekintete, és megpillantotta a Sectumsemprát, amit a “Félvér Herceg” könyvében olvasott, majd használt Malfoyon… Hát mégsem Piton találmánya? De nem kérdezett rá.

- Álljunk ismét körbe – rendelkezett most Lil, majd megragadta Harry és Piton kezét – így ni… Az előbb is egész jól csináltátok. Most is hasonlóan kell, de mivel a Horcrux egy bonyolult mágikus tárgy, erős kapcsolatokkal, szükségem lesz minden segítségetekre. A kapcsolatokat minél gyorsabban el kell vágnunk, hogy ne keltsünk gyanút a Horcruxban. Próbáljuk együtt végezni a bűbájt…

Harry vetett egy pillantást a körülöttük repdeső két főnixre. Brian idegesnek tűnt, és őt nézte. Vajon Dumbledore közbe tud lépni, ha történik valami…? Szerette volna, ha az öreg varázsló is itt áll a körben, mondjuk Piton helyett…

Aztán erővel kényszerítette magát, hogy a Körre figyeljen. Most már elég rutinosan megtalálta az egyensúlyt Ronnal, Hermionéval és Lillel (Pitonnal nem próbálkozott), és létrejött a kapcsolat.

-Először megszűntetjük az Idővarázst a tekercsen – suttogta Lil.

Becsukta a szemét, és összegyűjtötte a Kör erejét. Harry érezte, hogy egy kicsit elgyengül, de közben Lil elvégezte a bűbájt. Az idő elindítása olyan érzés volt, mintha szabadon engedett volna egy markában tartott legyet…

A tekercs azon nyomban életre kelt. Sűrűn peregtek rajta a gyöngybetűk, átkokat keresett saját magában. Harry szinte érezte, hogy közben pálca után kutat, amivel elvégezhetné őket…
Ekkor azonban Lil varázslata nyomán ismét láthatóvá lett számára a mágia. Csodálkozva nézett a kör közepére. Meg kellett állapítania, hogy a Horcrux nagyon bonyolult mágikus tárgy, legalább annyira változatos fonalak szövik át, mint az ő testét. Persze, hiszen egy hatalmas varázsló lelkét zárja magába… Ismét egy apró hasonlóság Voldemort és közte – gondolta kicsit bosszúsan.

A Kör még sohasem volt ilyen egységes. Enyhe lelkiismeret-furdalással töltötte el, hogy ő nem vesz részt benne teljes erejével (mert valahogy ennél jobban nem volt képes eggyé válni velük) de a fonalakon látta, hogy mindenki erős kapcsolatokat épített ki.

Lil elkezdte az Adavatiust. A homlokából kiinduló fonalak pengeélesen hasították el a Horcrux mágikus szálait, amiből rengeteg volt, és mindegyik nagyon erősnek tűnt. A Hermione és Piton homlokáról kiinduló aranyfonalak is munkához láttak, és Ron is próbálkozott…

Aztán Harry is nekiállt a “kertészkedésnek”, követve azt a tanítást, amit Liltől vett át a Kör révén, és örömmel látta, hogy ő sem eredménytelen. Először azokat a szálakat vágta el, amik közte és a Horcrux között feszültek; Lil is ezekkel végzett először. A szálak lassan, de biztosan fogytak…

A tekercs megrezdült. Érezhette, hogy valami nincs rendjén. Bár azt nem tudhatta, mi történik vele, abban biztos lehetett, hogy ellenségek veszik körül.

Ismét a “nem javallott” bűbájok tűntek fel a lapon. Még jó, hogy nincs pálcája – gondolta Harry, amikor egy fájdalmas szúrást érzett a homlokán.

Még mielőtt láthatta volna, Harry tudta, hogy mi történt: a Kör hirtelen, durva szakadással felbomlott, és a keze lecsúszott Lil karjáról. Ránézett a boszorkányra, ahogy Hermione, Ron és Piton is őt bámulta.

Lil teste megfeszült. A szemében rémület, és felismerés keveredett, amint a karjai ijesztő csontropogással hajoltak be, és egyenesedtek ki újra. Felordított a fájdalomtól. A gerince természetellenesen hátrafeszült, és az egész teste felemelkedett a földről.

Hermione hirtelen felsikoltott.

- Sárkánycsont! – kiáltotta, miközben Lil karjai recsegve előrendültek, és az igézettekercs felől felcsendült a hideg női hang.

- SECTUMSEMPRA! – Az átok Lil mindkét kezéből teljes erővel robbant ki, égett hús szagát hagyva maga mögött. A vele szemben álló Ron és Hermione velőtrázó sikollyal, szétvagdalt testtel esett össze.

- NEE! – ordította Harry és Lil egyszerre, bár a boszorkány kiáltása inkább üvöltés volt. Harry nem figyelve semmi másra a barátaihoz rohant. Rettenetesen véreztek… Kétségbeesetten nézett fel Pitonra, aki falfehéren állt mögötte, majd mindkettőjük Lilre pillantott. A boszorkány minden épen maradt izmával küzdött a csontjait irányító igézettekercs ellen, de a kezén a húst mélyen felszakította az átok. Próbálta magát gombócba húzni, és közben nyöszörgött a fájdalomtól.

- Sárkánycsont… - suttogta Piton – a tekercs pálcaként használja a csontjait…

Harry nyelt egyet, és figyelte a gyötrődő Lilt. A nő vesztésre állt a tekerccsel szemben, a karja kezdett kibomolni a saját szorításából… Piton megőrizte a lélekjelenlétét, és egy fekete folyadékkal teli üveget lökött Harry kezébe.

- Ezt öntsd a sebekre – nézett Ronék felé – és hagyj nekem is belőle…

Azzal minden további magyarázat nélkül a rángatózó Lilre vetette magát, erősen leszorítva a szétszaggatott kezeit a földre…

- SECTUMSEMPRA! – kiáltotta a tekercs.

A boszorkány kezéből vaktában kirepülő átok felszaggatta Harry lábszárát, aki Hermione és Ron mellé zuhant. Az égető fájdalomtól könnyezni kezdett, de minden erejét felhasználva valahogy összeszedte magát. Sürgősen csinálnia kellett valamit… Először Ronékkal. Piton talán kitart, barátai viszont meghalnak, ha nem cselekszik gyorsan… Kinyitotta Piton üvegét, és a fekete folyadékból először Ron mellkasára löttyintett, majd Hermionééra… Látta, ahogy a folyadék gyorsan szétfut a vágásokban, és bezárja azokat… Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de egy újabb Sectumsempra hallatán összerázkódott.

Nem őt találta el az átok. Hátranézett, és látta, amint Lil Piton arcára nyomja a kezét, és a férfi felordít, de a szorítása nem enged. Lil szétzúzott kezén végigfolyt a bájitaltanár vére…

Harry nem tudta, hogy mit csináljon. Pánikba esett. Piton még kitartott, de nem tudhatta, hogy meddig,.. súlyosan megsebesült… Ismét be kéne fagyasztani a tekercset az időbe, de erre nem volt képes… Rápillantott a nyugtalanul köröző főnixekre.

Brian is ránézett, majd leszállt a vállára és megszorította. Harry a fejében hallotta az igazgató sürgető gondolatait.

- Harry, próbáltam visszaváltozni, de nem ment. Neked kell elvégezned az idővarázst!
- De nem tudom!! Sosem csináltam!
- Sajnálom, Harry. Még megmutatni sem tudom. De láttad, ahogy Lil feloldotta a varázst. Csináld a fordítottját! Biztos vagyok abban, hogy képes vagy rá…

Harry, ahogy egyszerre hallgatta Piton és Lil ordítását, legszívesebben maga is felkiáltott volna. Hogy gondolhatja Dumbledore, hogy segíthet rajtuk…? De egyedül ő van talpon és emberi formában ebben az átkozott szobában! Ha legalább a pálcája itt lenne…

A tekercs fölé hajolt. Legszívesebben szétszaggatta volna puszta kézzel.

- Csak nyugodtan… - hallotta az igazgató hangját – Zárd el, Harry. Fagyaszd be a mágia fonalait…

Igen… meg kellene állítania az arany szálak kavargását, ezt tudta. Zihált. Fogalma sincs, hogy kell ilyesmit csinálni! Nézte az arany fonalakat, amik a testéből a tekercsbe vezettek. Mintha a Horcrux felfigyelt volna rá, mert a mágiájának aranyló szálaival végigpásztázta Harryt. Érdeklődéssel szemlélte őt, a fonalak szinte gyengéden simogatták a bőrét… Erre az időre elcsendesedett Lil és Piton tusája. Harry légzése lelassult, és valami megváltozott benne…

- Nem. Nem fogom az idővarázst elvégezni – jelentette ki magabiztosan.
- De Harry …– az igazgató gondolatai aggodalmat sugároztak. Harry nem válaszolt rögtön. Tudta, mit kell tennie.
- Inkább a dolgomat teszem. – mondta halvány mosollyal. Most hogy tisztázta magában, megnyugodott. A gondolatai szárnyaltak. Ismerte a Horcrux természetét, hiszen ez Voldemort természete, amit volt szerencséje többször is közelről megtapasztalni…

Maga is meglepődött azon, hogy milyen könnyen összefogta a markaiba a Horcruxba tartó és onnan induló arany szálakat. Csak akarta, és ott voltak az összeszorított ujjai közt!

- Harry, csak nem…- Kérdezte az igazgató, de már nem figyelt oda rá, egyedül a markában tartott fonalakkal törődött.

Kuncogott, majd a gondolatának egyetlen suhintásával átvágta mindet. Egytől egyig, a Horcrux fonalai visszafordultak saját magukba. A tekercs belezuhant a Mágikus Magányba. A lap kifeszült, és hullámok futottak végig rajta.

- Harry – Dumbedore gondolatai komor suttogásba fordultak – Harry, fiam, most egyedül kell elpusztítanod… Csak egy perced van rá…

Ezt Harry is tudta, és nem volt képes megmagyarázni, mi volt az a váratlan önbizalom, ami ilyen felelőtlenségre kényszerítette. Még Dumbledore is bizonytalan a sikerében? Egy lázadó hang kezdett újraéledni benne, majd válasz nélkül felpattant, és a pálcákhoz rohant.

A pálcák még mindig el voltak zárva. Harryt ez nem zavarta. Ösztönösen tudta, mit kell tennie. Kezeivel újra feltépte az önmagukba visszafordult szálakat, amelyeknek szabad végei most megtalálták a kapcsolatot a külvilággal. Felkapta a saját pálcáját, és visszatérdelt a Horcrux mellé.

Az igézettekercsről eltűntek a betűk. Erős mágia működött benne. A lapja kidomborodott, és ezüstös felhő lebegett a felszínén, tele aranyszálakkal. Úgy tűnt, mintha két részre akarna szakadni… Ismerős volt neki ez a köd, és tudta, hogy nem szabad itt lennie…

Harry feltépte a Horcrux elzárt szálait, ami most ismét kapcsolatba lépett a külső mágiával, de a másolást már nem tudta abbahagyni. Harry magabiztosan rászegezte a pálcáját. Ha normális tudatállapotban lett volna, eszébe se jut, hogy erre a varázslásra készüljön. De nem volt normális tudatállapotban. A szíve őrült iramban vert, és nem látott semmi mást, csak a Horcruxból kidomborodó lelket…

Nem tudta, hogy mi az a varázs, amit el kéne végeznie. Csak azt tudta, hogy mit akar. Azt akarta, hogy eltűnjön innen ez a gyűlöletes ezüst köd. Nem akarta látni, soha többé. Nem akarta, hogy köze legyen ehhez a világhoz. Ezüst… tiszta, nemes szín, mint Dumbledore szakálla… Micsoda irónia! Voldemort lelkének szénfeketének kellene lennie!

Voldemort, zöld fény, sikoltás…

Emlékek… Honnan jöttek? Miért ilyen erősek? A keze izzadt a pálcán. Szinte fuldokolt az érzelmekben, amik hullámként törtek rá.

A szülei arca, anyja mosolyog rá, és átöleli…

Dumbledore varázslatos erdeje, ahol egy kócos kisfiú próbálgatja az első lépéseket…

A Roxfort vén falai…

Dumbledore mosolya…Az igazgató ezüstgépei…

A repülés…

Sirius nevetése…

Ron, Hermione…

Ginny…

Minden, amit elvesztett, vagy elveszíthet. Miért jutott mindez eszébe? Nem csak képek, hanem a hozzájuk tartozó érzések, százszorosára erősítve… Fuldokolt. Könny folyt a szeméből, megállíthatatlanul… Az emlékek szinte égették a nyakát, a karját, a kézfejét, amint görcsösen markolta a pálcát…

És ott, a szorítástól elfehéredett ujjaiban az érzések izzó parázsként összegyűltek, és varázslat született.

A forró, ősi mágia arany fényként kirobbant a pálcájából, és Voldemort lelkének csapódott. A felhő összerázkódott. Pulzált. Sikoltott. Dühöngött. Támadt. Harry keze perzselően forró lett. A húsa ég? Nem szakította meg a kapcsolatot, a világért sem… Ennek a szörnyetegnek pusztulnia kell…

A felhő nem engedett. Gyűlölettel támadt vissza, és elkeseredettséggel. Nem mozdult. Nem halványodott. Harry ordítani akart a fájdalomtól, ami a kezét végigjárta, és fogva tartotta. Nem enyhült. Nem lesz vége… A karjában mintha szétrobbantak volna a csontok, de nem hagyta magát. Mélységesen megvetette az a felhőt, ami ott lebegett előtte, mert az hideg volt. Sötét.

- TŰNJ INNEN! – ordította, s bár nem hallotta a saját szavait, erőt adtak neki – MENJ A POKOLRA!

Megremegett az egész karja, amint az arany fény felerősödött a pálcája végén. Csontjai helyén mintha izzó parázs lett volna. Már csak annyit látott, hogy az ezüst köd elhalványul, és hallotta a bestia sikolyát…

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Magához tért, de erre nem jött rá azonnal. Nem akarta kinyitni a szemét. A feje zúgott, és nagyon fájt mindene. A szájában savas íz… Semmit sem hallott (talán megsüketült?), csak érezte, hogy ütemesen rázkódik. Valaki a karjában viszi…

Nagy nehezen kinyitotta a szemét, de csak fényeket látott. Az arca mellett egy sötét folt… Talán egy talár? Ismét behunyta. Fájdalmat érzett, minden csontjában. Nem tudott mozogni.

Aztán robbanásszerű hirtelenséggel újból hallani kezdett. Dumbledore hangja. Nyugodtság töltötte el. Tehát nincs semmi baj…

- Ide tedd, Perselus – az igazgató hangja remegett. Mit kell letennie Pitonnak…? Miért aggódik ennyire Dumbledore? Csak ne zúgna ennyire a feje… Már a szemét sem tudja kinyitni.

Zökkenés, hideg a gerince alatt… Aha… hát őt tette le, nagyszerű. Valami megcsiklandozza a bal karját. Fű. Jó érzés. Kezek tapintása az arcán, a karjain… A jobb karját nem érzi…

Madárcsicsergés. Sóhajtott.

- Rendbe fog jönni – Piton hangja – Azt hiszem, magánál van, de nagyon gyenge…
- Harry, Harry… - Hermione hangja. Szaggatott sírás.
- Súlyosak a sebei? – remegő hang, Roné.
- Perselus, kezdd néhány erősítő bájitallal – furcsa akcentus. Lil.

Talársuhogás, egy dugó kipattan a palackból… Az ajkán hideg üveg, selymes ízű folyadék mossa le a savat a torkáról…

------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry lassan kinyitotta a szemét. Megkönnyebbült sóhajok hangzottak fel körülötte, és ő is megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a szemével végigjárta az arcokat.

- Jól vagytok? – nézett rá Ronékra. A hangja rekedt volt, a barátjai furcsán néztek visssza rá.

- Jah, mi igen… - válaszolt Ron hatalmas késéssel, mintha azon gondokozott volna, hogy mire céloz Harry - Piton professzor direkt a Sectumsemprára főzte azt a bájitalt – nyelt egyet - De neked… izé… leállt a szíved…

Hermione vállát ismét megrázta a sírást.

- Azt hittük, meghaltál…

Dumbledore gyengéden arrébtolta őket, és letérdelt Harry mellé.

- Harry, újra kellett élesztenünk téged Elanorral – kezdte lágy, megnyugtató hangon, pedig a téma cseppet sem volt az – nagyon sok főnixkönnyet nyeltél… Perselusnak ki kell derítenie, hogy nem ártott-e…

Harry nem tudott válaszolni rögtön, hanem Pitonra nézett, aki most föléhajolt. Az arcán még látszott egy-két vágásnyom, de jól volt ő is. A férfi elővett néhány további bájitalt, és ezekből kettőt összekevert.

- Lil és Aberforth…hogy vannak? – kérdezte közben Harry, még mindig rekedt hangon. Ekkor a boszorkány mosolygós arca is föléhajolt.

- Ó, én remekül… A kezeim kevésbé, de majd rendbejönnek. Apám is jobban van, magához tért. Most Elanor néni kezeli – majd kicsivel később hozzátette - Nem volt valami jó nap, mi?

Harry megkockáztatott egy halvány vigyort, bár semmi kedve nem volt hozzá.

- A tanárnő is rendesen ért a bajkeveréshez… - szemtelenkedett.
- Tehetek én arról, hogy egyesek varázspálcának használnak? – válaszolt Lil, kicsit erőltetett mosollyal. Az élmény túl friss volt még. Piton viszont határozottan indulatos lett.
- Igya meg ezt Potter, és beszéljen kevesebbet.

Harry engedelmesen lenyelte a rettenetes ízű és gyanús színű folyadékot. Piton ezután a szájába dugott egy csík pergament, majd kihúzta. A papír kék színű lett.

- Nem fog meghalni mérgezésben – jelentette ki, és társított hozzá egy eredeti Piton-féle csalódott fintort. Harry furcsa megérzése szerint azért, hogy jobb kedvre derítse. Ez majdnem sikerült is. Majdnem.

Míg Piton egy újabb bájitalt kotyvasztott, Harry az igazgató tekintetét kereste. Meg akarta kérdezni… Meg kellett kérdeznie, de félt a választól.
- Mi történt a Horcruxszal, igazgató úr?
A varázsló ránézett a félhold-lencsék mögül.

- Elpusztítottad, Harry. Immár csak a tekercs maradt, lélek nélkül.

A hangja valahogy mégis furcsán aggódó volt, és Harry tudta is hogy miért. Eszébe jutott, hogy hogyan történt a Horcrux elpusztítása… Az igazgató arca töprengve fürkészte Harryt, de ő nem tudta elviselni a pillantását, és elfordult.

- Bocsánatot kérek… a viselkedésemért – suttogta – nem tudom, mi ütött belém…

Ezt a jelenlévők közül senki sem értette, csak Dumbledore.
- Nincs miért bocsánatot kérned, Harry – válaszolt a halkan az igazgató– még majd beszélünk. Most pihenj…

Harry nem válaszolt. Némán hagyta, hogy Piton megvizsgálja az érzéketlen jobb kezét.
- Mi történt a karommal? – kockáztatott meg még egy kényes kérdést.

Piton Dumbledore-ra nézett, végül ismét az igazgató válaszolt.
- Szebb, mint az enyém volt. Tudod majd használni.
De Hermione összeszorított ajkai másról tanúskodtak. Harry sóhajtott, és becsukta a szemét. Semmi mást nem akart, csak aludni ezután a végtelen hosszú nap után.