De még sokáig nem alhatott. A fájdalom, ami újra meg újra felszivárgott a karjából, a nyugtatók ellenére ébren tartotta. Az Időtlen Idők Erdejében már lenyugvóban volt a Nap, és Piton még mindig nem végzett a bájitallal, ami rendbehozhatta Harry továbbra is mozdulatlan kezét. Mint mondta, képzett asszisztensek hiányában jobb teljesítményt ne is várjanak tőle.

Mostanra már mindannyian Dumbledore házában voltak, Harryt föllebegtették az első emeleti szobába, (ami úgy tűnt, hogy Elanor bájital-laboratóriuma volt) és lefektették egy heverőre. Piton tüzet varázsolt a sarokban levő üst alá, és azonnal nekilátott a főzésnek. Lil segített neki, és bár Piton váltig állította, hogy sérült kezével csak akadályozza a munkában, láthatóan örült a társaságának.

Annál ingerlékenyebb lett, amikor Elanor ellentmondást nem tűrően lehívta Lilt a földszintre, hogy „rendesen” kezeljék az ő sebeit is, így Piton egyedül találta magát a három griffendéles és az igazgató társaságában. Komoran visszautasította Dumbledore azirányú felajánlását, hogy segít a hozzávalók feldarabolásában, és elzárkózott a társalgás többi részétől is.

Harry halálosan kimerültnek érezte magát, fájt a karja, és mindennek tetejébe furcsán zúgott a feje. Örült, hogy ott van az igazgató és a barátai. Ron végig valami ostoba történetet mesélt az ikrek üzleti fogásairól (az igazgató hozta szóba a témát), Dumbledore pedig mindkét kezét ott nyugtatta a vállain.

Harry próbált Ronra figyelni, de közben az elmúlt órák eseményein járt az esze. Minden olyan valószerűtlen volt. Meghalt, de újraélesztették? Nem emlékszik semmire… Hogy lehetett annyira ostoba, hogy egyedül állt neki elpusztítani a Horcruxot? És egyáltalán, hogyan sikerült neki? Mi volt az a varázslat? Feltétlenül beszélnie kell Dumbledore-al… Az igazgató pillantásai elárulták, hogy jóval többet tud, mint amennyit eddig elmondott.

Ahogy Ron kifogyott a történetekből, szokatlan csend telepedett rájuk, csak Piton munkájának zörejei hallatszottak – tűzlobbanás, bugyborékolás, lombikok csengése. Harryt kezdte idegesíteni, hogy mindkét barátja leplezetlenül bámulja a karját, amit ő eddig még csak nem is látott, ugyanis mozgatni nem tudta, a felkeléshez pedig túl gyenge volt. Végül egy nagy sóhajtással törte meg a csendet, és összeszedte az erejét egy mondatra.

- Miután mindannyian már nagyon jól ismeritek a kezem, megmutatná valaki nekem is, hogy milyen? Ugyanis kicsit nehezemre esik a mozgás…

Hermione erre csak összeszorított az ajkakkal megrázta a fejét, és valami olyasmit motyogott, hogy „inkább majd a kezelés után”. Harry türelmetlenül felmordult, és Ronra nézett – aki végül vonakodva teljesítette a kérését, és Harry karja után nyúlt.

Harry nem is érezte, ahogy a barátja megfogja a kezét, és felemeli. Viszont egyszer csak az arca előtt látta a szinte teljesen fekete, aszott bőrt… Halkan felnyögött, mire az igazgató szorítása erősebb lett a vállán.

- Az én karom tényleg csúnyább volt, Harry. De Piton professzor bájitala csodákra képes, ő a legjobb ebben a szakmában.
Piton erre csak türelmetlenül megvonta a vállát (talán hogy éreztesse, ezt felesleges volt említeni), és tovább keverte a főzetet. A rosszkedve végül érezhetően arrogáns viselkedésbe torkollott, amikor nem sokkal később Dumbledore is távozott a szobából – Elanornak szüksége volt a segítségére, mert komplikációk léptek fel Aberforth kezelése során.

Harryt az egész tortúra egyre inkább egy bájitaltan-órára emlékeztette, (kiegészítve nem kevés fizikai fájdalommal is) amiben ő csak az egyik hozzávaló szerepét töltötte be. Talán azzal a különbséggel, hogy sosem látta még Pitont ennyit dolgozni. A férfi általában megelégedett azzal, hogy becsmérelje a diákjai teljesítményét, de szinte sosem mutatott be saját maga bájital-főzési módszert.

Azonban Piton egy idő után rájött, hogy teljesen egyedül nem lesz kész időben a főzettel. Ezért kelletlenül megkérte Hermionét, hogy segítsen a hozzávalók felaprításában, majd ellentmondást nem tűrően hozzátette:

- De maga, Mr. Weasley, ne jöjjön még csak az üst közelébe sem!

Ron arcán látszott, hogy ez eszébe sem jutott, és megkönnyebbülten visszaült Harry mellé, egy jelentőségteljes pillantást váltva a barátjával. Hermione viszont teljesen fellelkesült a megtiszteltetéstől, és a legjobb tudása szerinte követte Piton szigorú utasításait. Mindketten belemerültek a munkába, Harry és Ron csak sóhajtozva hallgatta az ismeretlen gyógynövények neveit, bár Harry a „Félvér Hercegnek” hála nagyjából képben volt. Piton hangja is a régi iskolai órák hangulatát tükrözte.

- Kérem, aprítson fel három levél holdfátyolkát, Miss Granger. Hangsúlyoznám, apró darabokra, ne úgy, mint ezt az ánizsfüvet – mondta, azzal az említett „durva darabokat” belepergette a hússzínű főzetbe.

Hermione megszeppenten állt neki a feladatnak, de Harry látta hogy kikívánkozik belőle valami. Végül nem is kellett csalódnia.

- Tanár úr, a holdfátyolka nem vérserkentő hatású? Harry kezén nyílt seb van, ettől csak jobban vérezni fog… Úgy tudom, ezt a növényt csak alacsony vérnyomásra használják…

Piton épp csak egy pillantásra méltatta.

- Nem azt kértem, hogy mondja fel a Bájitaltan Haladóknak 1-et, Miss Granger, hanem hogy aprítsa fel azokat a leveleket!

Harrynek két lüktető fájdalomhullám között eszébe jutott, hogy Piton elolvashatott volna egy-két könyvet a pedagógiáról, mielőtt tanítani kezd. Ám ekkor őszinte meglepetésére a varázsló hozzátette.

- A holdfátyolka serkenteni fogja a kézben a vérkeringést, és új ereket épít ki, ami nagyon fontos az izomnövesztéshez, mert a bájital csak ott fog hatni, ahova a véráramban eljut. Egyébként pedig ez az egyetlen ilyen hatású anyag, ami ellenáll a sérülést okozó fekete mágiának. Az egész főzet sikere függ ettől, úgyhogy ha kérhetném, gondosan aprítsa.

Hermione erre csak elpirult, és lesütött szemmel tovább vagdosta a leveleket.

A főzet – amit Piton Musculitas – nak nevezett, és célzott rá, hogy saját találmánya – tényleg bonyolult volt. Egy óra múlva végeztek csak a hozzávalók előkészítésével (ezután Piton „szükségtelennek” nyilvánította Hermione további közreműködését) és feljött Dumbledore is. A bájitaltanár ezúttal nem utasította vissza a segítségét, és együtt kezdték el a ráolvasásokat a főzetre, ami az egész munkafolyamat legfontosabb része volt.

Piton valami furcsa, éneklő hangzású nyelven egy varázsigét mormolt (hasonlóan, mint amikor Malfoyt gyógyította) Dumbledore pedig a saját pálcájával az ő pálcájára mutatott. Harry gyanította, hogy valamilyen varázslat-erősítő bűbájt alkalmaz, mivel ezt a ráolvasást ő sem ismerhette.

A folyamat percekig tartott. Harry légzése egyenletesebbé vált a monoton, dallamos varázsigétől. Közben befutott Lil is, de a két varázsló nem vette észre: mindketten erősen koncentráltak, miközben a főzet felszínéről lágy köd omlott le a padlóra. Lil amilyen csendben csak tudott, leült Harry mellé az ágyra, és figyelmesen hallgatta Piton varázslatát.

Ron viszont halkan kuncogott, és amikor végre befejezték, vigyorogva odasúgta a többieknek:

- Na, hogy tetszett az altatódal, Harry?

Harry egy erőltetett mosollyal válaszolt, de mielőtt mondhatott volna valamit, Piton szólalt meg helyette, egy lombikba kivett mintát vizsgálva.

- Sajnos azt kell mondjam, hogy kiváló a hallásom, Mr. Weasley. Nem úgy, mint a magáé. Aki nem tudja megkülönböztetni az ősi arámi nyelvet egy altatódaltól, az súlyos hallás- vagy intelligencia-problémákkal küszködik.

Majd a nyomaték kedvéért hozzátette a sápadozó Ronnak:

- Csak tájékoztatásul közlöm: ha eddig nem tudta volna, én sohasem éneklek.

Lil ezt valamiért nagyon viccesnek találta, és kuncogni kezdett. Harry úgy látta, hogy most Piton sápadt el egy árnyalatnyit. Megelőzendő a vihart Dumbledore gyorsan közbeszólt.

- Ühümm, Perselus… Megfelelőnek tartod a bájitalt?

Piton ekkor a kezében tartott kis lombikra nézett, amibe az üstből kimert mintát töltötte. Párszor rásuhintott a pálcájával, mire a főzet gyors színváltozásokon ment keresztül, végül ismét hússzínű lett.

- Nem – jelentette ki aztán határozottan – Az egyik legfontosabb alkotóelem, a főnixkönny hiányzik belőle. De a páciens vére eleget tartalmaz, talán túl sokat is, további adag mérgezést okozhatna. Majd kiderül.

Harry ezt valahogy nem tartotta túl biztatónak, de mivel a karjából felsugárzó sajgó zsibbadás már a tüdejét szorongatta, szinte bármilyen bájitalt megivott volna.

- A többi alkotóelem rendben van? – kérdezte tovább Dumbledore bizonytalanul, amire Piton tűnődve válaszolt.

- Nem. A fúriafűz-szirup már egy éves volt; általában csak fél évig használom. De feltételezem, hogy Potter nem akar öt holdtöltét várni, míg készítek egy frisset.

Szavait bizonytalan csend követte, végül Harry szólalt meg. A hangja olyan volt, mintha egy hatalmas súly préselné ki a levegőt a mellkasából.

- Nagyon jó lesz. Vállalok minden kockázatot…

Ahogy Pitonra nézett, Harry egy pillanatra meg mert volna esküdni, hogy a bájitaltanár egy halvány mosolyt villantott rá. Majd a varázsló, kezében a lombikkal, közelebb lépett hozzá.

- Akkor igya meg ezt, Potter. Aludni fog tőle, több mint tíz órát. Addig próbálkozok egy balzsammal a felszíni sebekre. – mondta, majd Harry értetlen tekintetére hozzátette – Gondolom a Griffendél sztárfogója nem akar fekete kézzel a cikesz után kapkodni.

- Ahh - mormogta Harry - értem…

Piton a lombikot Hermione kezébe nyomta – valószínűleg semmi kedve sem volt sajátkezűleg megitatni „Pottert” - majd hátat fordított, és az új kenőcs hozzávalóit kezdte előkeresni.

- Akkor hát – kérdezte bizonytalanul Herminone – felkészültél, Harry?

Harry jól tudta, hogy mire kell készülni – nem kevés kórházi tapasztalata után bizton állíthatta, hogy az összes nagyon hatásos és bonyolult bájital közös tulajdonsága a rettenetes íz. Most mégis gondolkodás nélkül válaszolt igennel, és nagyot nyelt az üvegből.

Kellemesen csalódott – a bájital leginkább forró húslevesre emlékeztette. Az utolsó, amit még két álmos pislogás között látott, Dumbledore föléhajoló arca volt. A szokatlanul fiatal vonások egy nagyon öreg, és gondterhelt ember aggodalmait takarták.

--------------------------------------------------------------------------------------

Amikor Harry újra kinyitotta a szemét, pillantása rögtön a heverő melletti ablakra esett. Még sötét éjszaka volt, pedig Piton ígérete szerint legalább tíz órát kellett volna aludnia. A keze kellemesen bizsergett – talán hatni kezdett a bájital?

Meg akart fordulni a szoba felé, de még mindig túl gyenge volt hozzá. Ezért csak az ablak tükrében nézte Piton homályos alakját, amint beleszór valamit a fortyogó üstbe. A felszálló szikrák vörösre festették a falat. A férfi egyedül lehetett, mert nem látott más mozgást a tűz fényében. Már azon gondolkozott, hogy megszólítja, és szemére veti a saját ébrenlétét (a fúriafűz-szirup fontos alapanyaga volt az Álomtalan Álom-italnak is, ha lejárt a szavatossága, nem csoda hogy nem alszik), ám ekkor kinyílt az ajtó, és újabb alak árnyékolta el a vörös szikrákat.

- Hoztam kenőcsöt az arcodra – hallotta meg Harry Lil suttgását – meg egy kis vacsorát… vagy reggelit, ahogy akarod.

A mondatát egy porcelántányér halk koppanása, és Piton sóhaja követte.

- Köszönöm, de feleslegesen fáradtál…
- Ugye most nem az fog jönni, hogy te sosem vagy éhes, és imádod a sebhelyeket az arcodon? – Lil hangjában cinkos kihívás bujkált, Piton viszont újra zárkózottan válaszolt.

- Ne légy nevetséges. Tudod, hogy nem erről van szó.

Most Lil sóhajtott. Harryt kezdte érdekelni a beszélgetés. Lil miatt ugyan kicsit lelkiismeret-furdalása volt, hogy kihallgatja, de a kíváncsisága gyorsan elűzte ezt az érzést. Hallotta, amint a boszorkány lecsavarja a kenőcsöt tartó tégely tetejét, és az alakja közelebb lépett Pitonéhoz. Látta a vörös szikrák tükröződésében, hogy Piton sziluettje megmerevedik, és abbahagyja a keverést. Lil keze az arca felé nyúlt, de ő gyorsan elhúzódott.

- Egyedül nem tudod bekenni a sebhelyeket, hacsak nincs tükröd – csendült fel Lil nyugodt hangja.

- Majd megoldom valahogy.

Egy rövid szünet. Aztán újra Lil szólalt meg. Halkan, tényszerűen.

- Menekülsz előlem, Perselus. Pontosabban, mindenki elől menekülsz, de rám különösen nagy figyelmet fordítasz.

Hallgatás.
-
Mert tőled tartok a legjobban. És neked is tartanod kéne tőlem.

Újabb csend.

- Mitől félsz ennyire? Tizenhat éve nem láttalak, és még öt teljes mondatot sem váltottunk! Ismerlek, jobban mint te magadat. Még mindig az apámmal folytatott veszekedés tart tőlem távol… Pedig azóta másfél évtized is eltelt!

- De semmi sem változott, nem érted? Még mindig ugyanaz vagyok, és ebben igaza volt Aberforthnak. Te csak… - a hangja elbizonytalanodott, ami hátborzongatóan szokatlan volt tőle, és Harry látta a tükröződésben, hogy elfordul Liltől – Te csak amiatt a két hét miatt kedvelsz engem, amit kénytelenek voltunk együtt túlélni. Amúgy is… állandóan csaponganak a gondolatid, azt hittem, rég elfelejtetted az egészet.

Harry magában megállapította, hogy Lilnek ennél nagyobb gorombaságot nem is lehetett volna mondani. Lil is így gondolhatta, mert árnyalakja a vörös lángok háttere előtt dühösen megrándult.

- Fogalmad sincs, min mentem keresztül, miután apám visszaküldött! Még hogy csapongó gondolatok! Ne merészeld azt mondani, hogy az én érdekemben történt minden, te egyszerűen csak imádsz szenvedni!

Piton meglepetten felszisszent, de nem válaszolt. Lil folytatta.

- Perselus, te még mindig vezekelni akarsz azért, amiért már rég nem kellene…

- Vannak jóvátehetetlen bűnök. Te is tudod. Most… Jobban tennéd, ha nem beszélnél velem többet…

Lil hangja türelmetlenné vált.

- Erre én nem vagyok hajlandó, hányszor mondjam még?

Harry kicsit megdöbbent – jó, Lil eddig sem úgy beszélt Pitonnal, mint a többi ember általában (vagyis minél kevesebbet, minél gyorsabban), de ez a határozott fellépés nagyon szokatlan volt. Sokért nem adta volna, ha megtudja, mit csinálhatott Piton két hét alatt, hogy egy kedves és érző lény ennyire ragaszkodjon hozzá. Piton viselkedése pedig egyenesen irracionális volt az elmúlt napokban – szélsebesen váltogatott a szokásos megvető hangnem, és a már-már emberi viselkedés között, ha Lil a közelben volt. Amit pedig az éjszaka csinált – pálca nélkül leszorította a boszorkányt, hogy Harry cselekedni tudjon – egyáltalán nem vallott egy régi Mardekárosra. Egészen hősies megnyilvánulás volt, ami szöges ellentétben állt Harrynek Pitonról alkotott képével. Végül ismét a varázsló szavai törték meg a csendet.

- Pedig bölcsen tennéd, ha elkerülnél. Ebben a háborúban az olyanok, mint én nem élnek sokáig – a hangjából némi öniróniával vegyített évődés csengett – Én személy szerint hozzávetőlegesen öt hónapot adok magamnak - persze csak akkor, ha nagyon ravasz és előrelátó leszek. Csak azt nem tudom még, hogy kik fognak végezni velem, a halálfalók, vagy az aurorok?

- Hülyeségeket beszélsz. Az aurorok nem bánthatnak…

- Igazán? Ha jól emlékszem, megöltem a nagybátyádat. A Minisztérium előkelő helyet tart fenn számomra a kivégzendők listáján.

Harry ebbe még nem is gondolt bele. Piton tényleg nem volt jó helyzetben: ha nyíltan Voldemort ellen fordul, nem sokáig marad életben. Ha látszólag a halálfalók oldalán marad, legfeljebb csak az ő szava mentheti ki egy éles helyzetből, mint ahogy annak idején Dumbledore is tette… Ez biztosan nem teszi boldoggá Pitont.

- Harry és én kezességet vállalunk érted – vágta rá Lil rögtön, mire Piton csak keserűen felmordult.

- Lehet, hogy Potter megtenné annak ellenére, hogy gyűlöl, hiszen túlteng benne az ostoba nemeslelkűség. De nem sokat adnak a szavára ilyen körökben. Neked meg nem szabad vallomást tenned – ellenőriznék a személyazonosságod, és feltűnne nekik a sárkány-véred. Lehet, hogy hamarabb végeznének ki, mint engem. Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy a Minisztérium tárgyalást rendelne el az ügyemben. Még néhány gyilkosság a halálfalók oldaláról, és bevezetik a rögtönítélő bíróságokat.

Mindketten elhallgattak. Harry homályosan látta, hogy Lil leül.
- Ezért gondolom azt, hogy nyíltan fel kéne vállalnod magad Voldemort ellen. Most még talán el lehetne intézni…

Piton válasza fáradtságot tükrözött.

- Hát még mindig nem érted? Ha ellene fordulok, utánam küldi a legjobb halálfalóit, esetleg abban a megtiszteltetésben részesít, hogy ő maga öl meg. Így vagy úgy, de napok alatt végeznek velem… és akkor ki szállítaná az értékes információkat Potternek? – tette hozzá kicsit gunyorosan.

Lil viszont a lepel mögé látott. Szavai furcsán-komolyan csengtek, és nagyon idegenül.

- Még mindig azt hiszed, hogy meg tudod ölni Voldemortot. Ez az, ami miatt végül felkelsz minden reggel. Ezért lélegzel és eszel… Ezért maradsz mellette. A gyűlöleted láncol hozzá, Perselus… Ott leszel a végső pillanatig, amikor majd eldől a sorsunk – és választanod kell majd a saját bosszúd és a helyes út között…

Harry annyira meglepődött Lil monológján, hogy ha akart volna, sem tudott volna megszólalni. Piton is így lehetett ezzel, mert másodpercekig tartott, mire megtalálta a hangját.

- Mi volt ez? Talán egy újabb jóslat? Rakjuk bele egy kis üveggömbbe, és címkézzük fel…?

- Nem értek a jóslatokhoz. Minden, amit mondtam csak színtiszta „logika” volt, amit te oly nagyra tartasz.

- Hát akkor be kell látnod, hogy ésszerű ott maradnom. Nem bízhatunk feltétel nélkül Potterben – ismerem a tudását, ami néha túlszárnyalni látszik mindent, de az idő java részében csak egy ostoba kölyök, aki kviddicsezik tanulás helyett. Fogalma sincs, milyen nehézségekkel néz szembe, ha Voldemort előtt fog állni… Nem tudja, hogy a Sötét Nagyúr elméje milyen csapdákat rejt a számára… Sokkal jobb és képzettebb varázslókat láttam könyörögve meghalni a Nagyúr lábai előtt. Mit fog vele csinálni Potter? Talán ráküld néhány vörös szikrát, vagy megkéri a barátnőjét, hogy tanítsa meg neki a rémdenevér-rontást?

Harry tüdeje összeszorult ezekre a szavakra. Olyan jó lett volna, ha képes őszintén dühös lenni Pitonra, de annak ellenére, hogy a varázsló jócskán kisarkította a helyzetet, lényegében igaza volt…

- Pontosan ezért kell segítened neki, Perselus… - szólalt meg most Lil - Nálad jobban senki sem ismeri a felnőtt Voldemortot. Hát nem érted? Ezért áldozta fel magát Albus. Ő csak Tom Denemre emlékezett, és mindent, amit tudott, már megosztott Harryvel is. Ezért kérte hogy élj. Mellette kell lenned, ha tetszik, ha nem. Én tudom, hogy legszívesebben te magad ölnéd meg Voldemortot, de rájöhettél volna az évek során, hogy minden ravaszságod és cselszövésed ellenére ez nem lehetséges. A halálfalóitól tart a legjobban, és kevésbé bízik bennük, mint az ellenségeiben.

Piton árnyalakjának mozdulatából úgy tűnt, mintha vitatkozni akarna, de végül nem szólalt meg. Talán nem tudott mit mondani. Lil felállt a székről, és lassan, tétovázva az ajtó felé indult, de Piton nem tartóztatta. Mielőtt kilépett volna, még visszafordult.

- A kenőcsöt tényleg használnod kéne. Ha szükséged van segítségre, tudod, hol találsz.

Harry látta, hogy Lil kimegy, és ketten Pitonnal magukra maradtak a gondolataikkal. A bájitaltanár hosszú percekig csak ült és nézett maga elé, Harry legilimencia nélkül és érezte a kavargó gondolatait. Aztán Piton matatott valamit az üst körül, és közelebb lépett a heverőhöz. Harry gyorsan becsukta a szemét. Kisvártatva érezte, hogy egy hideg kéz óvatosan felemeli a sérült karját, és valami hűvös kenőccsel keni be.

Szeretett volna beszélni Pitonnal, de tudta, hogy ez nem volna célszerű. Most érezte csak át, hogy milyen lenne, ha tőle tagadná meg egy jóslat a bosszú lehetőségét, és mindezt mondjuk Malfoy fiának adná… Utálná azt a gyereket. Ha tehetséges és kiváló volna, annál inkább utálná. Piton tudja, hogy nem kerülhet ki győztesen ebből a háborúból, és jó eséllyel élve sem, bár úgy tűnt, hogy ez utóbbi kevésbé zavarja. Elkezdte csodálni, hogy mindezek ellenére még mindig képes ellátni a feladatát.

Piton nonverbálisan kötést varázsolt a kezére, és hátrébb lépett. Harry résnyire nyitott szemmel látta az ablak tükröződésében, ahogy csak állt, és őt nézte, végül egy ingerült mozdulattal megfordult, és kiviharzott a szobából.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Arra riadt fel legközelebb, hogy valaki ismét nézi. Kinyitotta a szemét, és bárhomályosan látott, rögtön felismerte Dumbledore arcát. Már világos volt, a laboratóriumot és az igazgató barna szakállát aranyló fénybe vonta a felkelő Nap. Nyugodtság töltötte el, és óvatosan kinyújtózkodott.

- Hogy érzed magad, Harry? – mosolygott a varázsló.

- Hát…

Harry a válasz előtt felvette a szemüvegét, ránézett a kezére. Valaki levette róla a kötést. A bőre most sötétlila árnyalatú volt, de sokkal egészségesebben nézett ki. Óvatosan megmozgatta újdonsült izmait, és a keze remekül működött.

- Jól, köszönöm… Pontosabban… ez a szín már megmarad? – emelte fel a lilás kezet.

- Hmm, nem tudjuk biztosan. Piton professzor ezirányú kérdésemre azt válaszolta, hogy viselj kesztyűt. De már nem tudod bővebben kifaggatni, mert visszatért a kötelezettségeihez.

A kötelezettségeihez… gondolta tűnődve Harry. Remek szó ez a halálba vezető útra, Piton biztosan el lenne ragadtatva, ha hallaná.

- Jut eszembe – folytatta az igazgató, és a köpenyébe nyúlt – Neked szeretné adni ezt. Azt mondta, neki már nincs rá szüksége, ismer mindent, ami benne van. Viszont úgy gondolta, hogy te bőven találsz újdonságot benne.

Harry őszinte döbbenettel nézett az igazgató kezében ártalmatlanul heverő igézettekercsre.

- Piton…? Nekem adja az egyetlen örökségét?

Dumbledore arcán halvány mosoly tűnt fel.

- Csak kölcsön. Ragaszkodik hozzá, hogy személyesen add vissza neki a háború után. Különben is, mint említette, nem ezt fogja olvasgatni Voldemort kandallója előtt a téli estéken. Vedd úgy, hogy megőrzésre van nálad.

Harry még mindig nem akarta elhinni Piton gesztusát. Átvette az igazgatótól a tekercset. Tehát a férfi azt akarja, hogy tanuljon bűbájokat, mégpedig a Prince család örökségének segítségével… Át kell értékelnie magában sok mindent a volt tanárral kapcsolatban.

- Harry – zökkentette ki a gondolataiból újra Dumbledore halk hangja – Talán válthatnánk pár szót a tegnap estéről… Nem szeretném, ha vádolnád magad valami miatt, vagy nem értenél valamit. Ezért igyekszem válaszolni a kérdéseidre.

Harry nagyot nyelt. Zavartan lerakta az igézettekercset az éjjeliszekrényre. Tartott ettől a beszélgetésről, és vágyott is rá egyszerre – a kérdés már csak az volt, hogy Dumbledore mennyit fog elárulni abból, amennyit tud? Nehéz volt szavakba önteni, hogy mit gondol, de úgy vélte, a legjobb lesz, ha ismét bocsánatkéréssel kezdi.

- Igazgató úr, én nem tudom mi ütött belém tegnap… Csak az az érzésem támadt, hogy el tudom pusztítani a Horcruxot, és…

- És el is pusztítottad. Mint mondtam, nincs miért bánkódnod.

Harry sóhajtott. Dumbledore nem érti, mit akar mondani.

- Nem az bánt, hogy egymagam pusztítottam el a Horcruxot. Még csak az sem, hogy fogalmam sincs hogy hogy csináltam. Hanem az, amit éreztem közben.

Mivel szünetet tartott, Dumbledore halkan megkérdezte:

- Mit éreztél, Harry?

A hangján érződött, hogy nagyon fontos kérdést tett fel, és tart a választól. Harry vonakodva folytatta.

- Nem érdekelt, amit akkor mondott, igazgató úr. Nem törődtem vele, hogy az idővarázsra kér meg, és bele sem gondoltam, hogy ezzel talán mindenkit megölök, Voldemort lelke pedig elszabadul…

Dumbledore lassan hátradőlt a székében, mielőtt válaszolt volna. A fiatal arc ellenére öregnek és megviseltnek tűnt.

- Harry, a legjobbakkal gyakran előfordul, hogy úgy hiszik, egy helyzetben csak ők tudnak helyes döntést hozni. Velem is így van ez, nagyon sokszor. Te felülbíráltál engem, és kockáztattál. Ez csak azt jelenti, hogy kezdesz valójában felnőtté válni.
Harry erre határozottan megrázta a fejét, és elfordult.

- Nem vagyok felnőtt… és ne hasonlítson össze saját magával. Nem hiszem, hogy megérdemelném.

Dumbledore meglepetten felvonta a szemöldökét, és sokáig hallgatott, mielőtt gondosan tervezett hangon megszólalt.

- Harry, biztos vagyok benne, hogy zavaró lehetett ez az élmény… és most talán más embernek érzed magad. De hidd el, nem változott semmi. Minden harcod alkalmával bölcsebb és erősebb leszel, mindez csak annak a jele.

- De… ezek után hogyan tud bízni bennem, igazgató úr? Nincs rá semmi garancia, hogy… hogy legközelebb tényleg nem csinálok valami bajt… Ami valakinek a halálát okozza…

Végre kibökte hát. Ez volt az, ami a legjobban zavarta. Meglepetésére Dumbledore kicsit tétova mozdulattal megfogta a vállát, mintha a szorítással mindkettőjüket bíztatni akarná.

- Bármit is teszel, Harry, én bízom benned, mindenek felett. Nem hoztál tegnap sem rossz döntést, hiszen nem történt baj. Ne gondolj erre többet.

Harry lesütötte a szemét, hogy ne kelljen az égszínkék pillantást állnia. Remek, még egy ember, aki feltétlenül megbízik benne. Bárcsak ő is bízna saját magában…

- Egyébként mi volt az a varázslat, amit elvégeztem? – kérdezte, hogy elterelje kicsit a témát, bár lett volna tippje a válaszra. Dumbledore mosolygott, és leplezetlen büszkeséggel nézett vissza rá.

- A legerősebb szeretet-varázslat volt, amit tanítványomtól valaha is láttam. Nem használtál varázsigét a szó szoros értelmében, még nonverbálisan sem. Csupán az akaratodból, hogy elpusztítod Voldemort lelkét, és az érzésekből született egy egészen új varázslat, aminek csak egy célja volt: a Horcrux megsemmisítése. A legjobbak közül is csak kevesen képesek ilyesmire.

Harry úgy érezte, hogy az arcszíne jelenleg egy pulykáét is lepipálja, de nem válaszolt semmit. Dumbledore most felállt az ágya mellől.

- Ha jobban vagy, ideje lenne öltöznöd. Lil, Ron és Hermione már türelmetlenül várnak, visszamegyünk a Roxfortba.

Harrynek rögtön jobb kedve lett. A talárja után nyúlt, de mielőtt elérte volna, a ruhadarab beugrott a kezébe. Értetlenül bámult a saját teljesítményére, majd az igazgatóra pillantott szinte bűnbánó arckifejezéssel.

Dumbledore egy pillanatig mozdulatlanná dermedt, mintha valamitől megijedt volna, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Hát igen, egy Horcrux elpusztításának könnyen lehet mágikus mellékhatása. Mint például egy ilyen nonverbális, tudatalatti, pálca nélküli Invito – felteszem, Flitwick professzor el lesz ragadtatva ettől.

Harry ebben nem volt olyan biztos, és nem tudta nem észrevenni az igazgató kezdeti döbbenetét. Majd félretette ezt a gondolatot, gyorsan magára rángatta a talárját, és követte Dumbledore-t a földszintre.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Az Erdőből természetesen ismét a „tegnap” éjszakára éreztek ki. Ez egy kicsit zavaró volt, mert még éppen látták a „sokkal korábban” kilépő Pitont dehoppanálni, és Lupin zavart arckifejezéssel kint várt rájuk: tegnap pár másodperccel később futott be, mint ők, és ez már elég volt ahhoz, hogy csak a kijövő csapattal találkozzon. Ő jól volt, és elmondása szerint Mordon is, a halálfalókat magukhoz térítették, és módosították az emlékezetüket. Jó eséllyel fel sem tűnik nekik, hogy behatolók jártak a raktárban.

Lupin magára vállalta a még mindig kába Aberforth további kezelését, és hamarosan dehoppanáltak mindketten.

Dumbledore és Elanor immár főnixként egyetlen tüzes lobbanással vitte vissza őket a Roxfortba, áthatolva a biztonsági rendszereken. Harrynek eközben eszébe jutott, hogy Voldemort remélhetőleg nem ismer ilyen trükköket.

A két főnix a Griffendél-torony klubhelyiségében rakta le négyüket, majd rögtön el is repültek – mint mondták, utánanéznek, hogy Piton épségben van-e az őrhelyén. Úgy beszélték meg Dumbledore-al, hogy megpróbálja kideríteni a további lehetséges helyeket Griffendél pálcájára, és majd jelentést tesz a dologról – már ha nem tűnik fel a halálfalóknak a mostani több órás távolléte. Bár erre is elég jó hazugságokat találtak ki.

Lil is hamarosan visszament a szobájába – mint mondta, igyekszik reggelig rendbehozni a Griffendél-ház hivatalos pergamenjét, ha nem akarja, hogy McGalagony puszta kézzel fojtsa meg.

Harry, Ron és Hermione tehát végre egyedül maradtak – Harry csak egyetlen jelentőségteljes pillantást váltott a barátaival, majd a pálcáját elővéve elmormogott egy Metoralio-t.

Ezután senki sem akadályozta meg őket abban, hogy végigbeszéljék az éjszaka többi részét. Ron és Hermione elmesélték, hogy amikor magukhoz tértek a raktárban, épp azt látták, hogy Harry valahogy leszippantja a pálcájával az ezüstös ködöt a tekercsről, és falfehér arccal összeesik.

Ekkor Piton ugrott fel a szoba másik sarkából, és mivel alig látott a szétroncsolt arcáról folyó vértől, először használta a bájitalát, majd Harryn próbált segíteni – de ekkor a két főnix már tudta, hogy menthetetlen. Piton próbálkozott néhány ráolvasással, de hatástalan volt: Dumbledore és Elanor végül főnixkönnyekkel itatták meg. Hosszú percek teltek el, mire végre elkezdett köhögni (Hermione itt újra remegni kezdett az emlék hatására) de végül normális lett a légzése.

Ezalatt Piton nagyjából rendbehozta Lil szétroncsolt karját, majd a két főnix azonnal visszavitte mindannyiukat az Erdőbe, mivel jó esélye volt annak, hogy Harry nem éli túl a nagy mennyiségű főnixkönnyet.

Ronék ennyit tudtak elmesélni, és ezután végig arról faggatták Harryt, hogy mi történt.
- Nem tudom egész pontosan megmagyarázni – válaszolt végül Harry kényelmetlenül feszengve – Dumbledore azt mondja, hogy valami szeretet-varázst alkalmaztam, anélkül hogy tudtam volna…

Ron nagy szemeket meresztett rá, majd megkockáztatott egy vigyort.

- Hát nem ’tom hogy van ez, Harry, de te valahogy mindig túléled az ilyen dolgokat… úgy értem, általában meg szoktad oldani az ilyen problémákat, ez a specialitásod.

- Hja - horkant fel Harry – kíváncsi vagyok, meddig tart még a szerencsém. Mulatságos lenne, ha majd Voldemort előtt fogynék ki belőle…

De itt abbahagyta, és lesütötte a szemét. Nem akart semmiféle végső csatára gondolni. Legalábbis nem most. Csak néhány nyugodt nap kellene, itt, a Roxfortban… Gyorsan kellemesebb témákra terelte a szót, és megkérdezte Ront, hogy szerinte igaz-e a pletyka, hogy mégis alkotnak kviddicscsapatokat az idén. De ahogy az iskolára terelődött a szó, Hermionénak egészen más dolgok jutottak az eszébe.

- Te jó ég! Mára kell beadni a két tekercs dolgozatot Binnsnek? – kiáltott fel zaklatottan.

Ron bosszankodva nézett vissza rá.

- Hermione, nem tűnt fel neked, hogy nincs meg az RBF-ünk mágiatörténetből? Kábé hárman jártok arra az órára!

A lány elpirult.

- Oh, igen, persze… - egyre idegesebbnek tűnt – Elfelejtettem, mi a leadási határidő. Még jó, hogy a biztonság kedvéért már múlt héten megírtam…

Ron erre felháborodottan hördült egyet, Harry meg csak nevetett. Jó volt újra itthon lenni. Bármi is lesz, már csak két Horcrux van hátra: Nagini és a pálca. Csak kitartónak kell lennie… nagyon kitartónak.

--------------------------------------------------------------------------------------------

A következő két hét különösebb események nélkül telt el – Harry igyekezett azon, hogy nagy nyilvánosság előtt ne röptessen pálca nélkül tárgyakat, amik után nyúlt, de Hermione és Ron persze észrevette a változást. Valami történt vele, miközben elpusztította a Horcruxot: könnyebben mentek neki a transzformációs bűbájok (McGalagony nagy megelégedésére) és Lil óráin messze ő volt a legeredményesebb pálca nélküli varázslásból.

Harry arra gondolt, hogy a Horcrux elpusztításával valamiképpen előtérbe kerültek azon tulajdonságai, amiket általában csak vészhelyzetben tudott kihasználni. Most viszont állandó „készenléti állapotban” volt az egész teste.

Lil is megjegyezte a különórákon, hogy egyre nehezebb Kört alkotni vele. Harry ezt érezte, de nem tudott tenni ellene semmit. Viszont Lil sokat foglalkozott vele külön is, és pálca nélkül egyre több varázst tudott elvégezni. De erről mélyen hallgatott Ron és Hermione előtt, bár nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.

A legjelentősebb eseménynek ezekben a napokban talán az az öt perc számított, amikor Lil zavartan átnyújtotta a Griffendél-pergament McGalagony-nak azzal a megjegyzéssel, hogy „mostanában valahogy kevesebb üzenetet ír ki”.

Az eset nyilvános volt, ugyanis a nagyterem előtt történt. McGalagony magából kikelve követelte, hogy csinálja vissza azt a felháborító otrombaságot, amit a tekerccsel művelt. Lil kicsit megszeppenve azt válaszolta, hogy végül is képes lenne rá, csak vissza kéne utaznia a múltba, és megakadályozni saját magát a bűbáj elvégzésében. McGalagony ezt valami miatt nem tartotta célszerűnek, és a dühtől tátogva kikapta a boszorkány kezéből a papírt, majd elviharzott az igazgatói iroda felé.

Az esemény tovább növelte Lil amúgy sem csekély mítoszát, és örökre része lett a kastély-beli történeteknek, hiszen nem minden nap pusztítanak el ezeréve tartó varázslatokat. „Csak a Teszlek Süveget ne adják Boldemuder professzor kezébe” – mondták többen vigyorogva, de aztán lassan minden visszatért a rendes kerékvágásba.

Harry a viszonylagos békességben elmúlt napok ellenére egyre rosszabbul aludt. Éjszakánként többször felébredt, ilyenkor mindig Brian aggódó tekintetével szembesült. Hogyan tud ez a madár ugyanúgy nézni, mint Dumbledore…? – gondolta ilyenkor bosszankodva, és a másik oldalára fordult. Nem akarta említeni senkinek, hogy visszatérő álmaiban egy hatalmas kígyó szerepel: azt is csak remélni tudta, hogy ilyenkor nem kiabál párszaszóul.

Két hét múlva csütörtökön aztán nagyon későn feküdtek le – a szokásos Lil-féle különóra, és bűbájtan házidolgozat miatt. Hajnali kettőkor, a bűbájtan leckével a kezében ruhástul eldőlt az ágyon, és másodpercek alatt elaludt.

És a rémálom újból elkezdődött. Intenzívebben, mint bármikor.

Hosszú, pikkelyes test simult hozzá, és elsiklott a simogató, vékony ujjai alatt… a keze hófehér volt, az alakja magas… Fekete, lobogó talárt viselt, és a kezében vékony pálcát szorított. Nagini törleszkedve tekeredett köré, akár egy öleb…

„Ne… csak őt ne…” tudatos énjének már csak egy elkeseredett tiltakozásra futotta, aztán védtelen elméjét betöltötték a Sötét Nagyúr gondolatai…

----------------------------------------------------------------------------------------------

Végignézte, akár egy filmet. Érezte, amit Voldemort érzett, és tudta, hogy mit gondol. Minden apró részlet átjött. Végigborzongta, ahogy Bellatrix jelentést tesz a Nagyúrnak. Szerette volna megátkozni, vagy megölni, de a kígyószerű test nem az övé volt, nem engedelmeskedett…

Izzadva riadt fel. Alig kapott levegőt. Brian a mellkasán ült, és karmait szinte fájón belevájta Harry testébe, és becsukott szemmel koncentrált. Harry nemsokára a fejében hallotta a szavait.

- Bocsáss meg nekem, de el kell mondanod, mi történt…

Harry zihálva szedte a levegőt. Pokolian sajgott a sebhelye. Csodálta, hogy Ron és a többiek nem ébredtek fel a zajra, amit csapott. Először szavakban akart válaszolni, de aztán csak kigondolta a mondatokat, és remélte, hogy Dumbledore megérti.

- Ismét Voldemort testében voltam, mint két éve… Professzor úr, Voldemort jó hírt kapott Lestrange-től… ezért megtámadja a Roxfortot!

Brian kételkedve pillantott rá.

- Nem teheti, Harry. Te talán nem is érted, de nagyon erős bűbáj védi az épületet…
- A bűbáj folyamatosan gyengül… - vágott közbe türelmetleül Harry - ezt jelentette nekem, vagyis neki Bellatrix… Jövő héten már át tudják törni…

A főnix szemében rémület és bizonytalanság csillant. Válasz helyett elrugaszkodott Harry testéről, és kirepült a nyitott ablakon.

Harry felkelt, és látta, hogy Dumbledore egészen magasra repült. Aztán mintha látott volna egy halványvörös mágikus derengést, majd a főnix sebes zuhanásban visszatért, és megragadta a vállát. Az igazgató hangja megrendült volt.

- Sajnos igaz a hír, Harry. Bolond vagyok, hogy nem vettem észre… A pajzs… A varázslat gyengül…
- De hát mi történt? Mi ez az egész…?

Brian láthatóan nem koncentrált arra, hogy összefüggő gondolatokat közöljön Harryvel. Hangja most az öreg Dumbledoréhoz hasonlított jobban.

- A Roxfort létfontosságú, nem szabad veszni hagyni… - dörmögte - Talán még nem késő, Lil szólhat nekik… Nem engedhetjük át Voldemortnak…

Harry semmit nem értett.

- Mitől pusztulnak a védőbűbájok? – kérdezte, de a válasz nem tette okosabbá. Szinte hallotta a fejében, ahogy Dumbledore sóhajt.

- Ez csak egy dolgot jelenthet, Harry. Mégpedig azt, hogy Gishart haldoklik…