Az, hogy Harry és Ron megtalálták Mordon laposüvegében Dumbledore emlékét, futótűzként terjedt végig a renden. A sok kudarc után végre valami sikert is elkönyvelhettek. Ez óriási löketet jelentett az embereknek. Különösen Harrynek. A fiatal férfit mintha kicserélték volna. Újra eltökéltté és határozottá vált.

Ahogy kitudódott, hogy megvan az emlék, McGalagony azonnal elküldte Dumbledore merengőjét a Roxfortból Harrynek, hogy a férfi meg tudja nézni az emléket. Barátai tudták, milyen fontos Harrynek ez a dolog, ezért tapintatosan magára hagyták, mikor este elővette az emléket és a merengőt.

Harrynek kissé remegett a keze, mikor a merengő fölé tartotta a laposüveget. Nem is volt ez olyan könnyű, mint ahogy gondolta. Nemsokára újra látja Dumbledore-t. Hiába tudta, hogy beszélni nem tud majd vele, mégis az a tudat, hogy újra látja és hallja volt mentorát, félelemmel vegyes izgalommal töltötte, el.

Végül vett egy nagy levegőt, megrázta magát és beletöltötte az emléket a merengőbe. Megmarkolta az asztal szélét, és még szinte hozzá sem ért az arca a kőedényben lévő folyadék felszínéhez, máris érezte a rántást, ahogy a merengő magába szippantja.

Zuhant és zuhant a színek kavargó örvényében, és mikor már azt hitte, sohasem lesz vége, hirtelen szilárd talajt ért a lába.

Dumbledore irodájában találta magát. Fawkes a főnix békésen szunyókált az állványán. Maga Dumbledore az íróasztala mögött foglalt helyet. Mintha nem is változott volna semmi. Egyáltalán semmi.

- Szervusz, Harry! – köszöntötte a férfit az igazgató. – Ha most látsz, az sajnos azt jelenti, hogy én elbuktam, és egyszerre kell a nyakadba zúdítanom azt, amit csak apránként adagolva tudtál volna meg. Mondanám, hogy ülj le, de biztos vagyok benne, hogy úgyse tennéd!

Ez igaz volt. Harry inkább szerette volna állva végighallgatni Dumbledore történetét.

- Mostanára már biztos elkezdtek furcsaságok történni veled! És a te éles logikádat ismerve, már biztosan rájöttél, hogy ki is vagy te!

Harry türelmetlenül sóhajtott, Dumbledore pedig elmosolyodott. Harry erre felvonta a szemöldökét.

- Sejtem, milyen arcot vághattál az előbb! Túlzottan is ismerlek már. Igen, jól sejted! Te vagy Griffendél leszármazottja. Hogy mióta tudom ezt? Régen Harry, nagyon régen. Annak idején, mikor Voldemort hatalma egyre nőtt, és még nem ismertem a próféciát, megoldást kellet találnom arra, hogyan győzzük le. Tudtam, hogy Mardekár utódját, szintén csak egy alapító utódja állíthatja meg. Hogy miért? Egyszerű a magyarázat. Az alapítókat nem véletlenül hívták alapítóknak. Varázserejük nagysága mindenkitől megkülönböztette őket. Olyan ősi mágia birtokában álltak, ami a kezdetekről származik, és éppen azért az olyan hétköznapi varázslók, mint én, sohasem tudnak elérni és birtokolni.

Harry épp közbeszólni készült, mikor Dumbledore leintette. Ennyire ismerné őt az igazgató?

- Az alapítókhoz képest, én is hétköznapinak számítok, tarts bármilyen nagyra is, amiért igazán hálás vagyok! De ez most itt sajnos nem számít! - Dumbledore sóhajtott egyet, majd folytatta.

- Mint már mondtam, hogy egy alapító örökösét, csak egy alapító örököse győzheti le. Hugrabugg és Hollóhát családja addigra már sajnos kihalt. Hiába kutattam örökösök után abból a két családból, sajnos ezt a következtetést kellett, hogy levonjam. Griffendél családjába kellett, hogy vessem minden bizodalmamat. Deirdre Griffendéltől – akiről már bizonyára tudod, hogy Griffendél lánya volt – kezdtem levezetni a családfát. Kezdtem örülni, hogy végre megtalálom az örököst, de sajnos az 1800-as évek végén elvesztettem a leszármazottak fonalát. Féltem, hogy már a Griffendél ház is kihalt. Ha így lett volna, Mardekár örökösét nem lehetett volna megállítani.

- Tudnod kell, Harry, hogy az alapítók erejét nem minden leszármazott kapja meg. Ötszáz évenként csak egy ilyen varázsló vagy boszorkány születik és ennek az Örökösnek az eljövetelére egyértelmű jelek mutatnak. Mardekár családjánál, Tom Denem születésénél jött el ez az idő.

Dumbledore egy pillanatra elhallgatott. Az emlékbeli Fawkes felébredt és az igazgató vállára szállt.

- Sejtette, hogyha él még Griffendél leszármazott, akkor abból a családból később kell eljönnie az örökösnek, mivel Griffendél valamivel fiatalabb volt Mardekárnál. Tovább kutattam, remélve, hogy még nincs minden veszve. És szerencsém volt. Találtam egy varázslócsaládot, melynek az ősi címerében, egy oroszlán szerepelt. Innentől kezdve már nem volt nehéz megtalálni az összefüggést. Megtaláltam Griffendél leszármazottjait. Ez a család a Potter család volt, Harry. A te családod! Onnantól kezdve figyelni kezdtem a családodat, hogy mikor látom a jeleket. Mikor nem láttam az apádnál és tudtam, hogy Voldemort vadászik rátok, már féltem, hogy a szüleid nem biztos, hogy túl fogják élni. Addigra már megszületett a prófécia és megszülettél te is. Vészes volt az egybeesés: egy kiválasztott, akit a hetedik hónap halála szül. A hetedik hónap, az oroszlán hava. Voldemort is teljesen tisztában volt vele, hogy várható egy Griffendél örökös, aki rá nézve fenyegetés. A jel és a prófécia miatt még mindig két személy jöhetett szóba: Neville és te. Annak idején azt kérdezted, miért választott Voldemort téged. Akkor azt mondtam azért, mert te is olyan félvér vagy, mint ő. De volt még valami, ami hozzád vezette. Egy másik jel, ami Griffendél örökösére utal: a szülőhelyed, Godric’s Hollow.

Godric’s Hollow! – kiáltotta magában Harry. Hogy lehetett ennyire vak? Hiszen Godric, Griffendél keresztneve!

- Elég egyértelmű ugye? Voldemort azt támadta meg, akit a legnagyobb leendő ellenfelének hitt: a félvér örököst. Téged, Harry! Csak nem számolt édesanyáddal és a védelemmel, amit rád ruházott.

- Aztán jöttek a roxfortos éveid és egy sor új jel jött elő: a pálcád, ami vörös és arany szikrákat szórt, mikor megkaptad, a ház, amibe osztottak, és a kard, amit másodikban a süvegtől kaptál, mind csak egy valamire utalt: te vagy Griffendél örököse. Az, aki az alapítók varázserejét is megkapta. És gondolom ezekhez, a jelekhez azóta egy sor új csatlakozott!

Igen. Egy sor – gondolta Harry. – de ha Dumbledore tudta, hogy rá fogok jönni, miért pazarolt rám egy emléket?

- Hogy miért pazaroltam rád egy emléket? – mosolyodott el Dumbledore, mint aki pontosan tudja, mi jár Harry fejében. – Nem mondanám ezt pazarlásnak! Ennyi mindent magadtól biztosan nem találtál volna ki.

Ez igaz! – ismerte el Harry.

- De más is van, amiért ezt az emléket rád hagytam. Harry! Bíznod kell Perselusban!

- Na azt nem! – kiáltotta Harry. – Soha!

- Harry! Az én halálom szükségszerű volt! Ha én nem haltam volna meg, mindig lett volna valaki közted és Voldemort között, és soha nem tudnád teljesíteni a végzetedet. Ha Perselus ölt meg, amit gyanítok, akkor azért tette, mert nem volt más választása. De hidd el nekem: Perselus hű a mi oldalunkhoz! Keresd meg! Dolgozz vele együtt, mert az ő segítsége nélkül nem tudod megfejteni a horcruxok titkát!

Harry dühöngve járkált fel és alá. Úgy visszaszólt volna Dumbledore-nak, de nem tehette. Nem kiabálhatott egy emlékkel!

- Kérlek, ha benne nem bízol, bízz bennem! Dolgozz együtt Perselus Pitonnal, Harry!

Harry megállt a szoba közepén. Dühe már lecsillapodott kissé. Elhatározta, hogy a bizalmi kérdést későbbre halasztja.

- Van még valami, amit el kell mondanom neked! A Roxfortban, az irodámban, van egy díszes ládika, amit McGalagony professzor valószínűleg azóta sem tud kinyitni! Az a ládika a tied, és csak a te pálcád tudja kinyitni. Csak a te pálcádat és a te Alohomorádat ismeri el. Az, amit benne találsz, mind a tied! Remélem, tudod majd hasznosítani a harchoz!

- Most pedig Harry, elérkezett az idő, hogy elbúcsúzzunk egymástól! Örökre! Nincsen több emlék, nincsen több beszélgetés kettőnk között! Meghaltam és ezt el kell fogadnod, Harry! Hibáztatnod nem szabad magad! Az én halálom el volt rendelve, csak az ideje volt kétséges. De szeretném, ha tudnád: soha senki sem volt, aki ilyen közel állt volna hozzám. Azt hiszem te is így gondolod, hogy a köztünk lévő kapcsolat sokkal mélyebb volt, mint egy átlagos tanár diák kapcsolat. Én büszke voltam arra, hogy ismerhettelek. Megtiszteltetés, hogy a barátomnak nevezhettelek! Te sokkal több vagy, annál, mint ahogy gondolod! A szívedben rejlik a legnagyobb mágia a világon: a szeretet. Ez nagyobb erő az alapítók varázslatánál is. Soha ne feledd el, hogy ez a titkos erő az, ami Voldemortnak nincs. Minden tekintetben többet érsz nála. Ha most nem is, egyszer majd meg fogod érteni, milyen nagy erők lakoznak benned. És még valami! Ne utasítsd vissza az örökségedet, amit Griffendéltől, kaptál, hanem öleld magadhoz, mert ez a hatalom, erősebbé fog tenni, mint azt valaha is gondoltad. Nem kell félned attól, hogy nem tudod majd kezelni, mert a mágia és te egyek lesztek majd, és így nem lesz szükséged semmilyen gyakorlásra! Téged fog szolgálni a varázslat és te a varázslatot.

- Mikor a szüleid meghaltak, megfogadtam, hogy saját fiamként nevellek föl! Elkövettem egy pár hibát, tudom jól! De mindig is a fiamnak tekintettelek. Egy olyan fiúnak, aki nekem sohasem adatott meg. Igyekeztem tudásom legjavát adni neked, és itt nem a mágiára gondolok, hiszen abban messze fölém fogsz kerekedni. Nem. Én megpróbáltam embert nevelni belőled és ez azt hiszem sikerült is. Szeretném, ha tudnád, hogy becsüllek, tisztellek és szeretlek téged! Nem számít, hogy most már nem vagyok, de soha ne felejtsd el, amit egyszer mondtam neked: akik igazán szeretnek minket, sosem hagynak el, hanem ők az elsők, akik a segítségedre sietnek a bajban. Ezt most is így gondolom! Ne feledd, hogy én, itt leszek veled.

Harry ritkán engedte szabadjára könnyeit, de most nem tudott mást tenni. Némán folytak végig az arcán és nem is fáradozott, azon, hogy letörölje őket. Dumbledore felállt a székből és megkerülve az asztalt, megállt Harry előtt. A fiatal férfi meg sem próbálta kitalálni, hogyan tudhatta akkor Dumbledore, hogy ő, Harry hol fog most állni. Az öreg varázsló mélyen a szemébe nézett és Harry ekkor vette észre, hogy a kék szemek is fátyolosak a könnyektől. Dumbledore is sírt.

- Most pedig itt az ideje, hogy menj, Harry! – szólalt meg végül Dumbledore. – Térj vissza a saját világodba, a szeretteid közé! Teljesítsd be a sorsodat, de közben, légy hű magadhoz!

- Dumbledore professzor… - suttogta Harry és kinyújtotta a kezét az igazgató felé. Ám már érezte is a rántást, és a következő pillanatban újra kavarodni kezdtek a színek, és eltűnt az iroda. A következő pillanatban, már a Grimmauld téri ház szobájában volt, arccal a földnek, elhunyt barátjának emlékét siratva.