Alcím: Összecsapások – jegyzi, Nimol, mint keresztanya, még így látatlanban is.

Tartalom: Harry és Voldemort megtesz mindent, hogy valamelyikük felül kerekedjen. A sötét mágus végül meghátrálni kényszerül ugyan, de ez nem csupán Harry érdeme. Voldemort még mindig erősebb, és az emberei eltökélten harcolnak. Nagy a fejetlenség, de aurori segítség is érkezik, és ez talán már elegendő lehet ahhoz, hogy ezt a csatát a világos oldal nyerje meg.

Harrynek fogalma sem volt róla, mit fog tenni, ha majd odaér legfőbb ellensége elé. Nem tervezte, hogy máris szembe kell szállnia vele, viszont most az övén kívül rengeteg barátja, és ártatlan mugli élete is veszélyben forog.

Ha túl sok minden, és főleg a végső leszámolás nem is telik tőle, minimum útját kell állnia, míg mindenkit biztonságban nem tudhat. Hogy ezt pontosan hogyan éri majd el? Még ő maga sem tudta. Az egyetlen, amiben biztos volt, hogy Piton utolsó tanácsát, mind a jelenlévők, és saját érdekében megfogadja.

El kell érnie, hogy Voldemortnak ne legyen lehetősége túlzottan - mert hiú reményekbe azért nem ringatta magát, hogy képes lehet tökéletesen megakadályozni benne -, kihasználni a gonoszsága, és különleges pálcája okozta lehetőségeket.

A sötét mágus időközben cseppet sem tétlenkedett. Gyorsan átlátta a helyzetet, és nem volt nehéz megállapítania, hogy a Rend ismét sikeresen útját állta, és tervei messze nem úgy alakultak, ahogy eltervezte.

Vérfagyasztó mosollyal küldözgette átkait, épületeket, autókat rombolva, és nem utolsó sorban az éppen legközelebb lévő menekülő muglit, vagy egy halálfalóval küzdő Rend tagot támadva.

Ahogy Harry közeledett hozzá, és már nem sok választotta el őket, úgy kezdett lüktetni sebhelye is a homlokán. Közelségét maga Voldemort is megérezte, mert felhagyott áldásos és számára remek szórakozást nyújtó tevékenységével, és a közeledő fiúra tekintett.

Harry pálcája egy laza mozdulatával félre dobta az egyik, útjába álló halálfalót, és egy mozdulatlanul fekvő nő testét kikerülve lelassította lépteit. Egy gyors oldalpillantást vetett barátaira, akik maguk is észrevették milyen helyzetbe keveredtek már megint, majd megállt pár méterre a Sötét mágus előtt.

A vörös szemek izzottak, ahogy a zöldekbe meredtek, s Harry sebhelye máris hevesebben kezdett égi, mint korábban Anusha házában. Nem volt nehéz kitalálnia, mi lehet ennek az oka. Voldemort dühös volt. Iszonyatosan. A Kiválasztott újfent útját állta, láthatóan eredményesen, s az emberei ismételten nem boldogultak, így kénytelen volt maga is megjelenni.

Aztán számító, jéghideg mosoly terült el keskeny, szinte láthatatlan ajkain, ahogy kezdte látni Harry felbukkanásának előnyeit. Épp elég gondot okozott már neki a kölyök. Most letudhatják, egyszer és mindenkorra, és nem is kétséges, miként is zárul majd az összecsapás.

Ginnyék nem messze a Granger ház mellett küzdöttek, alaposan kihasználva a barátjuk által varázsolt pajzs nyújtotta előnyöket. Most azonban sápadtan figyelték, ahogy Harry megáll az újonnan felbukkanó Voldemort előtt, és maguk is érezték az erős hoppanálás gátló teret, mellyel ellenségük igyekezett bent tartani őket a területen.

Egy pillanattal később aztán mindenki megállt, és a környéket kezdte fürkészni, ahol számos autó fékezett le nagy lendülettel, és egyszerű járőrök, valamint komolyabb felszereléssel ellátott rendőrök pattantak ki belőlük, hogy körbevegyék a kérdéses utcát. 

A Rend tagok felnyögtek, mikor észrevették a muglik kezében szorongatott fegyvereket. Más sem hiányzott, mint hogy pánikolva lövöldözni kezdjenek. Arról nem is beszélve, hogy azzal ők válnának a halálfalók első számú célpontjává, mivel nem vennék jó néven, ha éppen a muglik támadnának rájuk.

Aztán számos, újonnan érkezett mágus hoppanálásának zaja hallatszott távolabbról, a gátló téren kívülről, a figyelmeztető kiáltások között, amikkel a rendőrök szólították fel a szembenállókat a megadásra. A halálfalók vicsorogtak, a Rend tagok nem tudták hirtelen, hogy mit tegyenek, majd változott a helyzet, ahogy a felbukkanó aurorok vezetője szétszórta embereit.

Úgy tűnt, a Minisztérium is értesült a válsághelyzetről, így alig egy perc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy immár a világos oldal képviselői csaknem kétszer annyian vannak, mint ellenfeleik. A halálfalók azonban egyelőre nem estek kétségbe, ahogy elnéztek vezetőjük felé.

Voldemort itt volt, és éppen figyelembe sem véve az utóbbi öt perc eseményeit a Kiválasztottal állt szemben. Harry nem vette le a tekintetét a sötét mágusról, nehogy meglepje valamivel. Így csupán fél szemmel mérte fel az újonnan kialakult helyzetet.

A rendőröknek egyáltalán nem örült, az aurorok azonban most nagy segítséget jelenthetnek. Közülük néhányan elindultak a mugli járőrök felé, s mielőtt azok lőhettek volna, különféle varázslatokkal megakadályozták az ő belefolyásukat is a harcokba. Ketten indultak magyarázatot gyártani, és elterelni, a többiek pedig szembe fordultak a halálfalókkal.

Voldemort ekkor gúnyosan elhúzta a száját, és sebesen meglendítette pálcáját, valamilyen furcsa, mélyzöld szálakat kiengedve a végéből, amelyek nagy kiterjedéssel az aurorok felé csapódtak, és egyszerre legalább tíz embert terítettek le, nem téve különbséget mugli, rendtag, és minisztériumi dolgozó között.

Harry sápadtan látta, hogy Luna is fájdalmasan hátratántorodik a testébe villanó átoktól. Ekkor már nem érdekelte, hogy éppen ő kezdi meg a küzdelmet, rátámadt a vele szemben álló Voldemortra.

El kell terelnie a figyelmét, és amíg csak erejéből telik, lefoglalni, hogy ne árthasson senkinek. Túl veszélyesek voltak az ismeretei, eszközei, amivel láthatóan nem okozott neki gondot egyszerre ennyi embert kiiktatni, úgy, hogy tökéletesen hidegen hagyta azoknak a sorsa, a saját csatlósait is beleértve.

Voldemort könnyedén hárította a felé tartó kombinált varázslatokat, bár be kellett ismernie, hogy nem árt, ha odafigyel a Kis Túlélőtől várható csapásokra.

- Ejnye, Harry. Ilyen türelmetlen vagy? – mondta megpöccintve a pálcáját, egy elemi erővel kitörő tűzgolyót útjára indítva.

Míg Harry védekezett, a halálfalók elvigyorodtak, majd újult erővel belevetették magukat a harcba. Mint az iménti példa mutatja, mesterük jelenléte nem éppen elhanyagolható előnyt jelent, még ha ők maguk számbeli hátrányban is vannak.

Harry erős védelmet vont maga köré, és egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Pálcája sebesen járt a kezében, akárcsak Voldemortnak, és igyekezett minden rendelkezésére álló varázslatot bevetni.

- Gondoltam, talán még most rávilágítok a gyengeségeidre – vágott vissza a vörös szemekbe nézve, majd elugrott pár borotvaéles tőr útjából, amint meggyőződött róla, hogy éppen a megfelelő helyre fognak becsapódni, és így nem volt szükség a hatástalanításukra.  

Kiáltás hangzott fel, és egy fekete hajú, durva arcvonású halálfaló a nyakához kapott, teljesen feleslegesen, hiszen akkorra már az oldalából is ömlött a vér. Élettelenül csuklott össze, míg a vele harcoló auror már tovább is állt, többet egy cseppet sem törődve vele.

- Ó, jaj! Ez fájhatott szegénynek – vigyorodott el Harry pimaszul, hogy kihozza Voldemortot a sodrából. – Látod, például erre. A saját embereidet is irtod. Pedig ezt igazán ránk hagyhatnád.

- Nagy a szád kölyök, de koránt sem végeztünk még – sziszegte a Nagyúr, és valamiféle sötét, füstszerű varázslatot indított Harry felé.

A fiatal férfi nem tudta hova tenni a dolgot, és pajzsa sem volt hatásos az átható fekete mágiát árasztó jelenség ellen. Fájdalmasan szúrt a tüdeje, ahogy belélegezte az őt körülölelő füstöt.

- Milyen a gyűlölet íze, Harry? – kérdezte jeges hangján Voldemort, és máris újra lendítette pálcáját. A fiú meggörnyedt, és levegő után kapott, tenyerét a mellkasára szorítva, majd felkiáltott, ahogy még a testébe csapódó Crucio is elérte.

Ron látva barátja helyzetét, félrelökte az egyik útjába akadó aurort, hogy minél hamarabb a közelébe kerülhessen, de Hermione elkapta a karját, és visszatartotta.

- Nem mehetsz csak úgy oda, könnyű célpont lennél, és ezzel el is vonnád Harry figyelmét. Nézd, ő nem adja fel olyan könnyen.

Ron ingerülten rántotta el a lánytól a kezét, de mikor ismét Harryre nézett, látta, hogy menyasszonyának igaza van.

Barátja éppen ekkor rántotta fel a bal kezét, hihetetlen gyorsasággal, hogy megakadályozza az átok fenntartását, majd pálcája egy bonyolult mozdulatával megtisztította maga körül a levegőt, s arrébb támolyogva nem túl egyenes tartással ugyan, de ismét szembe fordult Voldemorttal.

Az csak gúnyosan vicsorgott rá, majd folytatták a küzdelmet. Harry tudta, hogy az imént óriási ostobaságot csinált. Engedte, hogy a legfőbb fegyverét használja ellene a sötét mágus, azokat a dolgokat, amikkel megbéníthatja.

- Attól még segítenünk kéne neki – mondta Ron, majd Ginny felé kapta a tekintetét, aki félelemmel nézte szerelmét, és a vele harcoló emberre már igencsak kevéssé hasonlító alakot, s folyamatosan motyogta.

- Megöli. Meg fogja ölni. Megöli…

Ron rámordult.

- Abbahagynád végre?! Nem akarom hallani!

Húga rá sem nézett, úgy válaszolt, miközben még mindig tágra nyílt szemmel Harryt bámult.

- Én se mondogatni, de mit tehetnénk?

Ron nem ismert rá a lányra. Már épp nyúlt felé, hogy alaposan megrázhassa, hátha észhez tér, ám a mozdultból inkább az lett, hogy elrántotta a Hermione által kikerült, és ezáltal feléjük tartó fénycsóva útjából. 

A barna hajú lány hátra kapta a tekintetét, hogy némileg megmagyarázza a helyzetet, barátja pedig addigra mellé lépett, hogy átvegye a harcot Hermionétól.

- Eltalálta valami az előbb. Azóta zavart, és nem igazán lehet használni semmire. Érzékeny, és egyfolytában Harry miatt aggódik.

- Azt én is teszem – morogta Ron bosszúsan, és megdörzsölte a karját, amit súrolt egy jegesen fájdalmas világoskék csóva. – Mégsem vagyok tőle idióta.

- Megnézem, helyre lehet-e rázni – válaszolta Hermione, és maguk köré vonta a Harry által tanított halvány derengéssel világító pajzsot, és az apró gömböt, majd Ginny mellé lépett, aki könnyes szemmel kísérte figyelemmel a két hatalmas mágus küzdelmét, semmi mással nem törődve a környezetében. 

- Csak siess, mert már ketten is támadnak – kiáltotta Ron, mikor elugrani kényszerült egy nekiugró, véreres szemű kutyától. – Valaki megigézte ezt a dögöt is. Ahelyett, hogy követve a többit eliszkolna, már megharapott egy aurort, és Neville lábát is az előbb.

Az említett fiú éppen fájdalmas arccal készített kötést a sebre, némileg távolabb húzódva, az egyik járdaszegélyen ülve, majd pár pillanattal később újra talpon volt, és az utóbbi időben rá jellemző eltökélt arccal vetette bele magát ismét a küzdelembe.

Elképesztő, hogy Harry okítása alatt mennyit fejlődött.

- Az Incerta a varázsige. Azzal magához tér – vetette oda Hermione, mikor látta, hogy Neville határozottságával ellentétben Ron hiába röpítette el a kutyát, az újra támad.

- Incerta! – kiáltotta azonnal a fiú, majd mikor az állat eliszkolt, szinte rögtön utána. – Protego!

Még épp időben vonta fel a pajzsot, ami visszaverte a felé küldött kábító átkot. Az egy ilyen csatában, a halálos ítélettel egyenrangú.

Míg barátai ilyen problémákkal küzdöttek, Harry mély lélegzetet vett, miközben igyekezett egyszerre bevetni pálcás varázslatait, és bal kezével, megosztott figyelmének hála nem a kívánt erőséggel és pontossággal működő, de mégiscsak előnyére váló pálca nélküli átkait.

Jól látta, hogy ez a fejlemény meglepte Voldemortot, aki igyekezett hasonlóképpen visszavágni, bár Harrynek így is be kellett látnia, hogy ellenfele támadásai hatásosabbak. Még mindig lényegesen több átkot ismert, s természetesen a legtöbbet éppen azon formájában, amihez a fiú nem szívesen nyúlt volna, vagy folyt volna bele a tanulmányozásába.

Neki, ahogy már oly sokszor, csak a találékonysága, kiváló reflexei, és a szerettei védelmének nem csekély ösztönző ereje maradt. Erőteljes, kombinált, érzelem alapú varázslatokkal támadott, mert néhány perc elteltével észrevette, hogy ezek közül sokkal Voldemort nem tudott mit kezdeni.

Pálcáik már-már követhetetlen sebességgel villámlottak, ahogy előidézték a vizet, tüzet, szelet támadásként, és védelemként, vagy egymás erejének kioltására.

Harrynek nem volt könnyű dolga, mert míg ellenfelét egy fikarcnyit sem érdekelte, hogy a fiú által küldött, és kikerült átkok kit találnak el, vagy milyen hatást okoz a környezetében, addig neki azzal is foglalkoznia kellett, hogy Voldemort lényegesen veszélyesebb, és nagyobb erejű átkaival ilyen szempontból is kezdjen valamit.

Mielőtt még eltávolodhattak volna, kénytelen volt hatástalanítani őket, nehogy valaki mást találjon el a háta mögött. Az ott lévő forgatagban ugyanis már nem mondhatnánk száz százalékos biztonsággal megállapíthatónak, hogy ki-kivel van. S főleg, hogy kibe van esélye belecsapódni az átoknak.

Ezen törekvéseit Voldemort lesajnáló tekintettel figyelte.

- Sosem fogsz győzni, Kiválasztott. Mindig is gyenge maradsz.

- Nem gyengeség, hogy nem csupán magammal törődöm – sziszegte vissza Harry, és félve látta a sötét mágus szemében megvillanó különös, és nyílván semmi jót nem ígérő fényt.

Ötletet adott neki – futott át az agyán, s ideges pillantással nézte, kik vannak hozzájuk elég közel.

Nem messze tőlük a Weasley ikrek küzdöttek, a tőlük megszokott elképesztő összhangban, és csapatmunkával.

A vörös fejek sebesen buktak le, ha átok közeledett, egymást védve vontak pajzsot, ha a szükség azt követelte, és együttes erővel lőtték átkaikat, ha erősebb ellenféllel találtak magukat szembe.

Harry a szeme sarkából észrevette, hogy néha valamilyen segédeszközt is bevetnek, ami nyílván a Varászvicc Vállalat áldásos és hasznos termékei közül kerültek ki. Ami azonban sokkal jobban aggasztotta, hogy az ikrektől nem messze Hermione még mindig Ginnyt pátyolgatta, akinek barna tekintete kissé homályosnak tűnt, és jelen esetben túl közel voltak hozzájuk.

Voldemort hatalmas, pusztító tűzvihart indított Harry felé, s azzal egy időben hátrébb is taszította a fiút, hogy ő maga jobban hozzáférhessen a mellettük tevékenykedő barátaihoz. Harry elterült az őt ért átoktól, de egyelőre nem is sietett felkelni, hanem hagyta, hogy elsüvítsen felette a másik két fénycsóva, melyből az egyik forró levegőt vágott az arcába, sisteregve a távolba juttatva a lángnyelveket.

Abban a pillanatban, amint biztonságos lett, máris felült, és döbbenten látta, hogy Voldemort már nem felé fordult. Zöld szemeivel követte a mágus tekintetét, és rémülten vette észre, hogy annak pálcája Ginnyék felé mutat.

Felkiáltott, és izmait megfeszítve ugrott talpra, majd azonnal lendítette is kezeit.

- Nem! Őket nem bánthatod! – szólt furcsa hangon, amin még ő maga is meglepődött. Más volt, idegen. Érezte, amint gyűlik testében a mágia, hogy védelmezően, vagy épp pusztítóan kitörjön. Egy másodpercre megremegett, és tudta, hogy most észnél kell lennie. Irányítania kell ezt az erőt, különben nem csak Voldemortnak fog ártani.

Ekkor azonban, mielőtt még léphetett volna, meglehetősen sok dolog történt egyszerre.

A rendőrök tátott szájjal, ledermedve figyelték a lángok villódzását az égő autókban, a romba döntött házakat, a sűrűjében kiabáló és menekülő, esetleg éppen bajban lévő embereket. 

Bénultságukat nem csupán a félelem idézte elő, hanem az aurorok óvintézkedésből elvégzett varázslatai.

Ez azonban váratlan dolgot idézett elő.

Látva, hogy a rendőrök is tehetetlenek, nem egy mugli teljesen elvesztette a fejét, és tökéletesen irreálisan, mindent félretéve menekülni próbált. Kocsiba vágták magukat, és nem törődve vele, hogy eljutnak-e egyáltalán valameddig a törmelékek, kidőlt fák miatt, melyek útjukban voltak, vagy hogy éppen kit, vagy mit gázolnak el, míg haladnak, beletapostak a pedálokba.

Ezt azonban a mágusok nem engedhették.

Mind a halálfalók, mind a másik oldal képviselői saját védelmük érdekében eltérítették, egy erőteljes, együttesen elvégzett átokkal megállították, vagy a sötét mágusok egy jól irányzott átokkal felrobbantották a járműveket, mielőtt elérhette volna őket.

Így történt, hogy az egyik nagyobb autóban ülő rémült férfi elrántotta a kormányt, s az ezáltal csak a kerekét ért átok valósággal kitaszította a futómű azon részét a kocsi alól. A kormány feletti irányítást vesztett mugli egyenesen Voldemort felé tartott, akivel szemben Harry felemelt kézzel éppen a varázslatra készült.

Harry körül már örvénylett a levegő, és nem csupán pálcáján keresztül, de szabad bal kezén is kitört a mágia. A sötét mágus döbbenten pördült vele szembe, ahogy elröpítette átkát az egyik emberével küzdő Ronék felé, s rögtön utána megérezte milyen elemi erő közeledik hozzá.

Mielőtt azonban Harry láthatta volna becsapódni, az irányíthatatlanul közlekedő jármű neki sem hagyott sok választást. Lehajtott fejjel levegő után kapott, hogy kicsit kitisztuljon az agya, a nem mindennapi varázslat után, de ekkor már barátai rémült kiáltását is hallotta, s mikor felpillantott, látta, hogy elkésett. Nem sikerülhet megállítania.

Az autó már csaknem eltarolta, mikor valaki nekiugrott a fiúnak, és saját testével arrébb taszította, ily módon a túloldalra sodródva, s elkerülve az ütközést.

A ház melletti fűben landoltak, mellette az ismeretlen férfivel, és fülében barátai rémült kiáltásival, melyben a nevét ismételgették, szólítva őt. 

Mindez néhány pillanat alatt zajlott le, míg Voldemort felemelte pálcáját, hogy védekezzen a fiú által indított támadás ellen, de ekkor az események szemtanújaként egy halálfaló figyelmeztetően odakiáltott neki.

- Nagyúr! Balról!

Voldemort összezavarodva pillantott a megadott irányba, fel sem fogva hirtelen, hogy az autó még mindig nem állt meg, s gyorsan arrébb vetődött, ezzel azonban még nem került ki Harry támadásának hatósugarából. A pajzzsal viszont elkésett. A mágia hullám nem csupán arrébb lökte, valósággal elsöpörte.

Ekkor a háta mögül óriási reccsenés hallatszott, ahogy a mugli kocsija nekicsapódott egy öles fa törzsének, ami a motorházetető robbanását követően úgy döntött, végleg megadja magát. Harry és az ismeretlen megmentője a lökéshullámtól ismét elfeküdt a földön, Voldemort pedig velük szemben az őt ért ütéstől összeszorult mellkassal ezek közé a romok közé csapódott, egyik oldalán meggyulladt talárja, majd ahogy izzó tekintettel felnézett, és arra készült, hogy mielőtt talpra küzdené magát, viszont támadjon, ismét menekülni kényszerült.

Feje felett dőlni kezdett a fa törzse, így csupán földöntúli reflexeinek, és egy gyors varázslatnak – melyet a zuhanó rönk lelassítására mondott – köszönhette, hogy nem landolt teljesen a testére. Azonban még így is megtaszította az egyik vállát, mire felkiáltott, de nem is annyira fájdalmában, mint inkább dühében

Be kellett látnia, hogy így nem tudja tovább felvenni a versenyt az átkozott Potterrel. Emberei is jócskán megfogyatkoztak, akik közül most néhányat éppen azért sikerült lefegyverezniük ellenfelüknek, mert uruk helyzetét látva ledermedtek.

Harry sebesen felpattant, majd fel is szisszent, és fájdalmasan szorította a homlokához a kezét, mikor sebhelyébe már nagyon rég nem tapasztalt erős égető érzés hasított.

Soha nem látta még ekkora gyűlölettel, és haraggal izzani a vörös szempárt. Voldemort féloldalasan tartotta magát, pálcás keze erősen vérzett, s nem úgy nézett ki, mintha elég hatékonyan képes lenne mozdítani.

Mellkasa furcsán horpadtnak tűnt, a sötét talár takarásában, és átkozta a muglikat a találmányaikkal együtt, amivel ekkora gondot okoztak neki, és megalázó lépésre kényszerítették.

Mintha Harry is erre a következtetésre jutott volna, mert halkan megjegyezte.

- A sors fintora, nemde, Tom? Én, és az általad annyira megvetett muglik kényszerítenek visszavonulásra.

Voldemort vicsorogva mozdította felé a pálcáját, mire a fiú gyorsan pajzsot idézett, de még így is meglehetősen mély vágás keletkezett az arcán. Nem kapta oda a kezét, ellentétben a tekintetével, amivel gyorsan visszatért ellenfelére.

- Ugye tudod, hogy ezért még számolunk? – sziszegte fagyos hangon Voldemort.

- Nem kérdéses – válaszolt Harry nyugodtan.

Most nem tudott aggódni, megkönnyebbült. Túlélte, és a Nagyuruk nélkül a halálfalókat is hamarosan felszámolhatják. Bár talán saját erejéből nem ment volna, és a szerencse ismét a pártjára állt, a lényeg akkor is az, hogy a többieket biztonságba helyezheti. Aztán ha felkészült, és meglesz a pálcája, meglátják majd, mire mennek egymással.

Voldemort nem szólt többet, hanem némileg ügyetlen mozdulattal sérült kezét meglendítette, hogy szabad utat biztosítson magának a hoppanáláshoz, majd egy másodperccel később nyoma sem volt.

A harcok azonban nem álltak le. A lángok villódzása eltakarta őket, a küzdő felek nem látták, vagy csak néhányan voltak tanúi annak, hogy mi történt, akadt még dolga elég.

Hátrafordult, hogy felsegítse az ismeretlen férfit, aki kimentette a rohanó autó útjából. Az illető elég rossz bőrben volt, és a sebei furcsán ismerősek voltak a számára. Kinyújtotta neki a kezét, mire a sötét szemek felnéztek, és ekkor Harry hitetlenkedve nyögött fel.

- Perselus?

A férfi fekete talárban volt, de az arca nem a szokott formát mutatta, ahogy haja is rövidebb volt, tekintete azonban a régi.

- Igen – bólintott a már nem is annyira ismeretlen, és elfogadva a segítséget, Harry felhúzta maga mellé. – Az erőmből már csak erre a részleges külső változtatásra tellett. De semmiképpen nem akartam addig elmenni, amíg nem győződtem meg róla, hogy minden rendben lesz veled. Nem lett volna értelme a gyógyításomnak, ha időközben a Kiválasztottat megöli a Nagyúr. Meg akartam tenni, ami még tőlem telik.

Harry csak nézett rá, és nem tudta, mi mást tehetne azon kívül, hogy hálásan rámosolyogjon, és majd, ha minden rendeződik, saját kezűleg vigye a Promised házba, hogy rendbe szedjék a bájitalmestert. Bár remélte, hogy most már magától is belátja, hogy az ereje végén jár, s határozottan szüksége lenne szakértő segítségre, és rengeteg gyógyító igére és főzetre.

- Köszönöm – biccentett Pitonnak.

- Ezzel némileg törlesztettem – zihálta válaszul a férfi.

Harry bólintott, és odalépett, hogy megtartsa a kicsit megingó Perselust.

- Megtettél minden tőled telhetőt, menj, és hagyd, hogy ellássanak.

A férfi beleegyezően sóhajtott, Harry pedig épp indult volna, hogy visszatérjen a sűrűjébe segíteni a társainak, mikor három alak rohant ki az autó romjainak takarásából. Harry gyorsan megpördült, hogy védekezhessen, de csak barátai voltak azok. Arcukon aggodalom és félelem tükröződött, majd ahogy észrevették a fiút, határtalan megkönnyebbülés.

Ginny a szája elé kapta a kezét, mert felzokogott – mutatva, hogy Hermione még nem járt teljes sikerrel az észhez térítésében -, az említett barna hajú lány megtorpant, és örömmel megszorította barátnője karját, míg Ron mindenki döbbenetére Harry nyakába vetette magát.

- Harry, Harry! Itt vagy! Jól vagy?! – ölelgette megkönnyebbülve és örömmel a fiút, mert azt hitte az imént felrobbant kocsi mellett volt, vagy talán el is gázolta az, és nagyobb baja történt.

Harry erre megrökönyödve húzódott arrébb. Ronra nem túlzottan volt jellemző ilyes fajta megnyilvánulás.

- Mi bajod van?! Meghülyültél?

- Jaj, jól van, veszekedj csak velem – örült a vörös fiú továbbra is, hiszen Harry így szokott reagálni, ha türelmetlen, nem érti pontosan, mi történik, és ha már tenni szeretne valamit, amiben barátja jelenlegi kitörése éppen akadályozza. Tehát minden rendben. 

Hermione elvigyorodott.

- Ne haragudj rá, de az utóbbi fél órában borzasztóan aggódtunk érted, és Ron többször is oda akart jutni hozzád, hogy segíthessünk valahogy. Aztán jött ez a kocsi, meg Voldemort, és azt hittük elgázoltak…

- Oké, oké – szakította félbe Harry a szóáradatot. – Úgy látszik nem csak engem viseltek meg az események. De most vissza kell mennünk, segíteni a többieknek.

Mielőtt azonban bármit tehetett volna, ismét útját állták. Méghozzá Ginny, aki hirtelen odalépett hozzá, és szenvedélyesen a szájára tapasztotta az ajkait.

Mikor a lány már azon volt, hogy elmélyítse a csókot, a fiú arrébb húzódott, és ránézett. Most már szentül meg volt róla győződve, hogy egyikük sem normális.

- Ginny, szerinted most ez a legfontosabb?

A lány szorosan hozzásimult.

- Tudom, hogy nem. Viszont szükségem volt rá. Éppen most menekültél meg Voldemorttól, nem is akárhogy.

Harry igazat adott neki.

- Rendben vagy? – kérdezte alaposabban megvizsgálva szerelmét.

- Én igen. De te? – érintette meg Ginny óvatosan az arcán húzódó vágást.

Harry halkan felszisszent, majd legyintett.

- Ez a legkevesebb. Perselus megmentett attól a megkergült autótól – mutatott a bizonytalanul állongó férfire. 

A többiek felé fordultak.

- Perselus? – kérdezett vissza Hermione felvonva a szemöldökét. – De hiszen… - aztán látta megvillanni a sötét tekintetet, és máris elhallgatott.

Ron viszont nem volt ilyen éleslátó és óvatos.

- Várjunk, maga tényleg Perselus Piton?

A férfi elhúzta a száját.

- Örülnék Weasley, ha egyszer az életben megpróbálna végre gondolkodni, és túllátni a nyilvánvalón – szólt ingerülten.

Harry elvigyorodott.

- A stílusa hasonló.

Majd ahogy találkozott a tekintete a férfiével, és látta a fáradtságát, elkomolyodott.

- Nagyon ideje lenne, hogy el is juss odáig, hogy hoppanálj. Sőt talán jobb lenne - nézett Ginnyre, ugyanis nagyon jól tudta, hogy a lány sincs a legjobban az őt ért átok után -, ha Ginny veled tartana.

Piton már nyitotta a száját, hogy valami olyasmit mondjon, azért van még annyi ereje, hogy ne szoruljon kísérőre, mikor a legifjabb Weasley megelőzte.

- NEM! – vágta rá olyan határozottsággal, hogy Harry pislogott egyet. - Itt akarok lenni segíteni, és el sem mozdulok a tíz méteres közeledből.

A fiatal férfi fásultan, megadóan sóhajtott, de nem mondott a témában semmit.

- Akkor most már mozogjunk. Van még mit tennünk. Minél több halálfalót akarok bezárva látni a mai nap után – mondta barátainak, akik már indultak is.

Harry fordult, hogy kövesse őket, majd még odaintett Pitonnak, aki egy biccentés után összeszedve erejét, elhoppanált.

Harry egy pillanatig még nézte a helyet, ahol a férfi eltűnt, azon gondolkodva, vajon hol tarthatnak Pitonnal az „egymás életének megmentése” című játékukban. Akárhogy is, és akár mit is tett korábban a bájitalmester, az utóbbi időben véghezvittek, és az újonnan jött viselkedése alapján, nála jobban csak ez az ember szeretné örökre letudni Voldemort kérdését. 

Ez pedig, kettejük erejét és eltökéltségét figyelembe véve nem is kevés, és talán elégnek bizonyulhat.

Ahogy az égő roncsot kikerülve ismét a főutca szélére kerültek, és megállt barátai mellett, egyértelművé vált számára, hogy ennek a napnak még koránt sincs vége. Nem volt túl rózsás a helyzet. A küzdelem hevesen folyt, valahol a távolban egy halálfaló éppen egy nőt rángatott kifelé a házából, majd egy átkot lőtt annak falára, hogy beomoljon az idáig kitartott tetőszerkezet.

Az asszony zokogva nézte, mi történik otthonával, s próbált szabadulni a durva szorításból.

Harry arca megkeményedett. Erősen megszorította kezében tartott pálcáját, és megindult egy nagyobb csoport halálfaló és rendtag által alkotott varázsló forgatag felé.

- Akkor lássuk – morogta.

Néhány sötét mágus, ahogy észrevette őt, tekintetükkel mintha keresni kezdtek volna valakit a közelében.

A fiatal férfi elhúzta a száját. Bizony, az ő imádott uruk magára hagyta őket. Sosem érdekelte az emberei sorsa. Mégis mindig volt neki éppen elég. Milyen ostobák is tudnak lenni az emberek. Kinek van szüksége ilyen szolgálatra?

Már éppen harcba keveredett egy vicsorgó és néhol már vérző halálfalóval, mikor az égő házak mellett számos tűzoltóautó fékezett le, és pattantak le róla tettre kész, és még gyanútlan emberek, hogy végezzék a dolgukat.

- Nem tudtam, mi hiányzik – sóhajtott Harry, bár be kellett látnia, hogy lassan az egész városrész katasztrofális képet mutat. Ha javíthatnak ezen egy kicsit, úgy, hogy bajuk sem esik közben, akkor nem olyan tragédia a megjelenésük.

Aztán kicsit meg is nyugodott, mikor látta, hogy a tűzoltók mellé nem egy minisztériumi alkalmazott is csatlakozott a varázsbaj elhárítók közül. Már nem igen törődtek a titokvédelemmel, hiszen a helyzet magyarázhatatlan volt, a hadakozó varázslókkal és villanó átkokkal, így hozzá is láttak megannyi bűbájjal rendbe tenni némileg a környéket, vagy legalábbis eloltani a mágikus tüzeket, és visszaállítani az autókat, kitámasztani a megroggyanó falakat.

A tűzoltók becsületére legyen mondva, hogy nem egy szituációban eltátották a szájukat ugyan, de végezték a dolgukat. Együttes erővel kezdett némileg normálisabb képet mutatni az utca, bár a küzdelem minden jelét nehéz lett volna eltűntetni. Egyre többen kerültek földre, és az aurorokon át a rendtagokig, valamint a halálfalók fekete öltözetén át a mugli ruházatig minden megtalálható volt az emberek sűrűjében.

Aztán Harry észrevett nem túl messze egy hadakozó alakot a forgatagban, és agyát eluralta a harag és gyűlölet. Ez a szemétláda még mindig élt. Nagyon értett hozzá, hogy védje a bőrét a legveszélyesebb szituációkban is, és hogy éppen kit kell maga elé löknie ahhoz, hogy biztosan ő maga legyen a megjutalmazott és túlélő. Mindegy, hogy ehhez a barátait, vagy ellenségeit használta-e fel.

Harry már csak azon kapta magát, hogy megindul az alacsony férfi felé, és a barátai látva az úti célját követik. Ron, arcán legalább ugyan akkora undorral és dühvel, mint Harryén, nézte, amint a halálfaló pálcájának egy lendítése közben a rávetülő vöröses fénynyalábot visszatükrözi ezüstösen játszó keze.

Szerző: Remélem, izgultok még, mert a többit a következő fejezetre tervezem. :)