Ginny Weasley szomorúan ült a kertjükben lévő fűzfáról lelógó hintán. Előre, s hátra fújta őt a szél, vörös haja lobogott. Az eget csúnya, borongós, szürke felhők fedték. Az eső kezdett cseperegni. Ginnyt azonban ez zavarta legkevésbé. Épp az előbb veszekedett Harryvel. Mostanában egyre több volt köztük a vita. Ma azon vesztek össze, hogy Ginny nem ment el Harry megbízó leveléért, amit tegnapelőttig lehetett átvenni a Rendnél. Ginny azonban elfelejtett elmenni érte, és nem is mondta később Harrynek hogy nem ment el érte. Így a megbízólevél nem került Harryhez, aki így lemaradt egy küldetésről:

- Nem hiszem el Ginny! Tudod milyen fontos ez számomra! – kiabálta Harry.

- Persze! Ez fontos! Mindig csak a munka! Velem meg már nem is törődsz, mi? Mit érdekel téged, hogy én mit érzek! Mit gondolsz miért nem mentem el azért a nyavalyás megbízó levélért? Nem gondolod, hogy esetleg más dolgom volt? Vagy csak egyszerűen el felejtettem? Jól van Harry! Bocsánat! Bocsáss meg, hogy nem hoztam el a leveledet! Elfelejtettem. Más dolog járt a fejemben.

- Más mi? Mi lehet ennél fontosabb? Cserbenhagytam a Rendet! Dumbledore mit gondolhat most rólam! Ez a Te hibád! – ordította az utolsó mondatot Harry paprikapiros fejjel.

- Sajnálom! – kiáltotta Ginny már könnyekkel az arcán. – Sajnálom! – Majd kiszaladt az udvarra. Még hallotta, ahogy Harry egy kis pukkanás kíséretében elhoppanál. Ráült a hintára, hagyta, hogy hajába tépjen a szél, és zokogott. Pár perccel később megnyugodott. Most már nem a könnyei, hanem az eső mosta az arcát. Őt azonban ez nem érdekelte. Hagyta, hogy a zuhogó eső eláztassa. Amikor már nagyon fázott, bement a házba. Meggyújtotta a kandallót, odaült elé a szőnyegre, felhúzta a lábait és átkulcsolta a kezével. A percek teltek-múltak, a falióra engedelmesen kattogott. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és belépett egy bőrigázott feketehajú férfi. Amint belépett elmorgott egy megszárító varázslatot, kabátját a fogasra akasztotta, és elindult a konyhába. Hirtelen azonban megtorpant, mert észrevette a kandalló előtt alvó Ginnyt. Hiába haragudott a lányra, odament, és egy puszit nyomott a feje búbjára. Aztán bement a konyhába vacsorázni. Mikor befejezte az evést, elindult felfelé a hálószobájukba. A 3. lépcsőfokon járt, amikor:

- Harry?

- Hm?

- Én vagyok a hibás. Elfelejtettem. Más dolgom is volt, és a vele járó gondok kiűzték a fejemből ezt. Sajnálom – suttogta Ginny.

- Beszéltem Dumbledore-ral. Azt mondta, még lesz másik küldetés, amire elmehetek. Nem haragszik rám. – fordult vissza Harry. – És milyen dolgod volt? – kérdezte, miközben Ginny felé közeledett.

- Orvosnál voltam. Csak rutinvizsgálatok. Úgy éreztem, nincs rendben minden idebent – mutatott a hasára. -, de megnyugtattak, hogy nincs semmi baj.

- Akkor jó – guggolt le Harry Ginny mellé.

- Még mindig haragszol rám?

- Nem. Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. De ideges voltam. Szerettem volna elmenni erre a küldetésre. De már elfogadtam. És megértem, ha ideges voltál a vizsgálatok miatt. Más is elfelejt dolgokat. Mit mosolyogsz?

- Boldog vagyok – ölelte át Ginny Harry nyakát. – Nagyon boldog – lehelt egy apró csókot a szájára.

- Mert? – húzta fel a szemöldökét Harry.

- Hát tudod az orvos azt mondta, minden rendben van idebent, az amit éreztem egészen más volt.

- Nem mondod komolyan?

- De – bólintott Ginny. – Kisbabánk lesz. – Harry nem szólt semmit, csak mosolygott szerelmére, majd megcsókolta. – Szeretlek Harry.

- Én is téged!