A falak nem a kintről jól ismert Griffendél színekben, hanem szénfeketében és smaragdzöldben pompáztak. A padló Harry pálcájának fájából, magyalból készült. A terem meglepően hasonlított a Kiválasztott külső jegyeire.

De mindez szinte fel se tűnt Harrynek. Annál inkább szemet szúrt neki Ginny. Ez nem a diákéveiből, vagy az esetleg az újságokból jól ismert Ginny volt. Nem ez a Gin, egy szánalmat keltő Gin volt.

Láthatóan a földre rogyott, karjai természetellenes pózban helyezkedtek el, hosszú haja fénytelenül terítette be a vállát.

A nő kísérteties volt.

Ahogy Harry közelebb lépett, még inkább nem akart a szemének hinni. A lány mindig karcsú alakkal rendelkezett, de most más volt. Vészesen lefogyott, csontjai szinte átszúrták a vállát. A nő látványát leginkább egy haldokló unikornis látványához lehetett hasonlítani.

 A férfi úgy érezte, ha nem szól, menten elsírja magát.

 - Ginny… - kezdte halkan. Gondolatát nem folytathatta, mert az említett felkapta a fejét, és megszólalt.

 - Harry??? Te mit keresel itt? –kérdezte sírástól rekedten.

A kérdezett nem felelt semmit, csak mellé guggolt, és hosszasan szemlélte szerelme arcát. Nem akarta elhinni, hogy a két hónapja még egészségtől kicsattanó lány most ilyen állapotban van. De jobban belegondolt, s visszaemlékezve karácsonyra, megjelenése mintha már akkor se lett volna gondtalan.

Nem szólt semmit, csak figyelte szíve választottja arcának rezdüléseit. Az arc tulajdonosa nem bírta tovább visszatartani rég kitörni készülő sírását. Keserves zokogásba kezdett. Harry magához ölelte, és hagyta, hadd sírja ki magát…

Egy idő múlva Ginnynek eszébe villant, hogy tulajdonképpen most kinek is a vállgödrében van az arca. Hirtelen felkapta fejét, és vigasztalója szemébe nézett.

- Harry… Ne haragudj, mit sem sejtve idejössz, én meg így letámadlak…

- Nem történt semmi. Haza kéne menned…

- Persze, csak gondolom Adam kint vár… Nem szeretném, ha így meglátna… - suttogta szomorúan, miközben végig mutatott magán.

- Ahogy gondolod… De ha szeretnéd, szívesen idehozom a cuccaidat, aztán innen hoppanálunk.

- Köszönöm. A folyosó másik végén egy smaragdzöld szárnyas ajtó az irodám bejárata. A táskám ott van az asztalon – mondta Ginny halkan.

- Egy pillanat – s azzal Harry kilépett a teremből.

Gin mindeközben teljes mértékben össze volt zavarodva. Nem értette, hogy kerül ide Harry; a lelkét nemcsak Adam taposta össze, hanem Harry is, igaz önkéntelenül. Úgy érezte, Harry kétségtelenül barátként jött ide, és úgy is ölelte meg, azzal megint kisétál az életéből. Arra a belátásra jutott, ha ez úgy van, ahogy gondolta, akkor rövid úton végez magával. Még mindig sajgó sebként gondolt vissza ötödéves korára, amikor két meseszép hét után Harry ellökte magától. Haragudott magára, hogy miért hagyta, miért nem állt ki magáért, az érzéseiért, kettejükért, és az óta miért nem beszélt Vele, miért, miért, miért??? Ő még annál is jobban szerette Harryt, mint ahogy akkor, pedig az alatt a néhány nap alatt úgy érezte, ennél jobban már senki sem képes szeretni. Tévedett. Túl tudta szárnyalni. Naponta vágyódott akárcsak egy érintésre, néha, elkeseredett állapotban, bárkitől. De az a férfi, akitől élete minden percében, minden pillanatában álmodott, remélt egy érintést, egy csókot, a szerelmet, az Harry volt.

Most még inkább keserű érzés szállta meg, mert fogalma sem volt, hogy Harry mégis mit keres itt, és miért segít neki.

Elmélkedésének a férfi lépteinek hangja zökkentette ki.

- Tessék – azzal egyik kezével Ginny felé nyújtotta a táskát, a másikkal felállította a földön kuporgó lányt.

- Köszönöm – mondta a korábbinál kicsit erőteljesebb hangon. – De ismét a segítségedet kell kérnem… Az épületnek csak az aulájában nincs hoppanálásgátló-tér; de talán ketten át tudjuk törni, mert most senkivel nincs kedvem találkozni…

- Szerintem te most tartsd meg a varázserődet, így is elég gyenge vagy. Talán egyedül is menni fog, ha meg nem ott a jó öreg kiábrándító-bűbáj. Fogd meg a karom! – azzal a nőnek nyújtotta a bal kezét.

Gin engedelmeskedett. Ujjain érezte a férfiből áradó mágia elsöprő erejét. Néhány pillanat erejéig meg is rémült tőle, de Harry megszólalt, hangja pedig úgy hatott Ginnyre, akárcsak egy nagy adag nyugtató.

- Gin, most jut eszembe, nem mostanában jártam nálad. Hol laksz?

- Ugyanott, ahol régen. Pemberleyben. A változás csak annyi – ezt hallhattad anyáéktól -, hogy egy kicsit át lett alakítva a ház – felelt halk kézséggel Gin.

- Szuper. Akkor kapaszkodj meg jól! Egy… Kettő… Három! – egy egyszerű pukkanás keretében eltűntek a teremből, mintha az még nem is hallott volna a hoppanálásgátló-tér létezéséről.

Néhány pillanat múlva pedig Harryék már Észak-Angliában álltak. A férfi tátott szájjal nézett hol a házra, hol Ginnyre. Utóbbi kényelmetlenül érezte magát, így inkább kedvesen, és finoman megérdeklődte a meglepődést kiváltó okot.

- Mi van? Harry!

- EGY KICSIT??? Gin, ez nem kicsit! – emelte fel meglepett néhány decibellel Harry. – Azt mindig is tudtam, hogy jó ízlésed van, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire ügyesen tudod megvalósítani!

Eltűnődve figyelte meg szerelme aprólékosságával álmai otthonát a nő. Körülbelül három pillantás alatt belátta, hogy a mellette lévőnek igaza van. A ház, sőt inkább kastély igencsak hasonlított a Roxfortra, de valahogy mégis egyedi, „Gin-szerű” volt. Az épületnél már csak a park terült hatalmasabb területen. Az egészet fű lepte be – illetve csak lepte volna, révén, hogy február volt – szabályos közökben, különböző alakokban pedig ágyások helyezkedtek el, körbe sétány futott, valahol a park távoli csücskében pedig mintha kviddicspóznák emelkedtek volna ki a lemenő nap horizontjából. Az egész úgy festett, mint egy darab Sohaországból.

- Harry, bejössz? – kérdezte a még mindig ámuló tekintetű férfit Gin.

- Ööö… - mondta igazán értelmes motyogással a kérdezett. – Ha nem zavarlak, szívesen.

- Inkább örülök, hogy nem kell egész este egyedül dekkolnom. Különben is, ha zavarnál, miért kérdeztem volna?

- Puszta udvariasságból.

- Na jó, inkább gyere!

Azzal Ginny célirányosan a bejárat felé vette az irányt. A férfi némán követte.

Ha odakint elállt a szava, most újra kellet éleszteni Harryt. A falak a Griffendél színeiben pompáztak – akárcsak a Pontban -, néhol ízléses smaragdzöld és szénfekete beütéssel. A bútorok színben dominálóak, praktikusak, emellett feltűnően kényelmesek voltak. Mindent betöltött a ház tulajdonosának egyszerű bája és szépsége.

- Örülök, hogy tetszik –fordult Harryhez Gin.

- Az nem kifejezés…

Ginny halványan elmosolyodott.

- Éhes vagy?

- Nem akarok falánknak tűnni, de az ebédszünetet Kinsleynél töltöttem. Vagyis igen.

- Tedd le magad, rögtön készítek vacsorát –s azzal az egyik kanapéra mutatott.

Harry szót fogadott. Amíg várt azon tűnődött, hogy miért nem bízik benne Ginny. Ahhoz képest, hogy a Pontban egy haldokló unikornissal lehetett volna azonosítani, most – bár elég halkan beszélt – nem úgy festett. Ebből a férfi arra következtetett, hogy oly mértékben bizalmatlan vele szemben szerelme, hogy még a fájdalmát sem mutatja ki irányába.

Töprengéséből Ginny lépteinek zaja zökkentette ki.

- Kész van a kaja, az ebédlőben terítettem meg.

- Kösz.

Harry most már annyira meg se lepődött az étkezőhelység látványán. Látszólag. A gondolatai nem tértek magukhoz. „Ez most komoly? Olyan, mint a Nagyterem, Roxfortban. Bár az igazat megvallva, a bútorok szebbek, kényelmesebbek lehetnek – nem nagy kunszt… -, és valahogy otthonosabb. De hogy csinálta? Én is roxforti beütést szerettem volna magamnál, csak valahogy nagyon nem lett olyan.”

Mindketten leültek. Elsőképp a nő szólalt meg.

- Harry, te tulajdonképpen, hogy a Merlinbe kerültél az Abszol útra?

- Megbízásból. Kingsley küldött, hogy megbeszéljem Veled, meg szeretnénk hívni az aurori partira. Július 23-án lenne.

- Aha. Tudtommal az a nap még szabad. Majd beszélek Adammel. Még egy kérdés: és a próbaterembe hogy kerültél?

- Amikor felértem az emeletre, még próbáltatok. Én meg kint ácsorogtam, mert Seamusszal nagyon nem akartam találkozni. Aztán meghallottam a beszélgetést. Túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy tovább álljak. Aztán először kijött az a három egyed, majd a menedzsered. Ő küldött be, mondván, hogy tudomása szerint – az ő szavaival élve -, „valamilyen fokon” a barátod vagyok.

- Á.

Ginny a továbbiakban hallgatott, de a vele szemben ülőt nagyon zavarta a bizalmatlanság.

- Gin, légy szíves ne legyél ilyen!

- Milyen? – nézett rá kérdő tekintettel a kérdezett.

- Ilyen bizalmatlan. Miért nem bízol bennem? Próbálod elnyomni magadban a lelked vérző sebeit, mert nem bízol meg bennem olyannyira, hogy kimutasd a fájdalmadat, elmond, megoszd velem a bánatod okát. Tény, hogy Adam szavai váltották ki, de mégis vezetett idáig? Hidd el, jobban fogod érezni magadat, ha elmondod valakinek azt, ami kínoz – a férfi bátorítóan nézett szerelmére.

- Lehet, csak az a valaki nem Te vagy – szólt csendesen.

Harry csak pislogott.

- Tessék? – nyögte ki végül.

- Jól hallottad. Miért bíznék meg benned, ha te se teszed ezt meg nekem. Légy szíves ne próbáld meg tagadni, az évek során elég nyilvánvalóvá vált, hogy te sem bízol meg bennem!!! – kiabált rá Harryre Gin. – Ne nézz így rám! Ha nem lenne igazam, talán nem így ülnénk itt!!!

- De…

A nő vett egy mély levegőt.

- Bunkó nem leszek, nem zavarlak el, ha már egyszer behívtalak. Hogy lásd azt, hogy hálás vagyok a segítségedért és a vigasztalásodért, maradj éjszakára. Kipróbálhatsz bármit. A szobád a másodikon a lépcsőtől az első bordó ajtó – Gin már az étkező ajtajában állt. – Jó éjszakát! – azzal bevágta maga mögött az ajtót, és felrohant a szobájába.