Lám, itt állsz most királynői öltözékben, s a lelked mégis olyan vad és szelídítetlen, mint egy állaté, habár külsőd másról beszél. Látod, én mondtam, mind ez csak illúzió.

Hermione a fejében hallotta a Nagyúr hangját. E szavak oly ismerősnek tűntek, mint, ahogy a versike is. Valahol olvasta már ezeket a sorokat...

 - Draco, te elmehetsz. Veled később foglalkozom majd.

A fiú meghajolt, majd intett a Ginnyt fogva tartó alaknak. Az egy pálcaintéssel eltűntette a láncokat. A fiú megragadta Ginnyt és az ajtó felé indult. A halálfalók utat nyitottak nekik, s megvetően tekintettek a párosra. Mikor elhaladtak Lucius mellett a férfi megragadta Draco karját.

 - Mégis mit képzeltél? – sziszegte fojtott hangon. A fiú kitépte a karját apja szorításából. Undorral nézett a varázslóra, majd szó nélkül tovább indult.

Ginny azonban visszafordult, éppen elkapta Mr. Malfoy tekintetét.

Az a pillantása kísérteni fogja élete végéig, ebben biztos volt. Az a pillantás több volt puszta gyűlöletnél vagy haragnál. A hideg, szürke szemek mélyebb érzelemről árulkodtak, felfedték a pokol igazi kapuját. Ginny ijedten kapta vissza a fejét. Miközben kisétáltak az ajtón érezte, hogy a félelem szétárad az ereiben.

Ő az ok, amiért a fiú megtagadta az apját. Amiért ellenszegült neki, életében talán először.

Amint elhagyták a termet minden tekintet visszafordult Voldemortra.

 - Az ítéletem Censio Flagellum.

A nagyúr hangja halk sziszegés volt csupán, mégis olyan erővel bírt, akár a mennydörgés egy néma éjszakán.

A körül állóknak elakadt a lélegzete.

A Nagyúr valóban erre ítélte volna legkedvesebb csatlósát?

Ez volt a legnagyobb büntetés, amit kiszabhattak a halálfalók közt. A legsúlyosabb vétségekért járt csak. Innen egy ugrás volt csak a halálbüntetés.

Harry is felkapta a fejét, de tekintete nem tükrözött döbbenetet. Jól tudta, el kell rejtenie az érzelmeit.

 - A végrehajtók Renovate, Feig, Méfiance, Bruchus és Herbe. – szavai kéjes élvezetről árulkodtak. Úgy látszik Voldemort nem érte be ennyivel, az átkot a saját emberei végzik el a vezetőjükön, rajta.

Mind az öten tanácstalanul néztek egymásra, majd Harryre tekintettek.

A fiú alig láthatóan bólintott, lelkében halálos düh tombolt.

A Nagyúr jól tudta, hogy a fiú büszkeségét megaláztatással lehet csak széttiporni. Halvány mosollyal nézett fiára, smaragd tűzben égő szemeibe.

Szinte érezte a gyűlöletet, amely felé áradt, az ifjú tüzet, ami belőle kiveszett már évek óta. De Harryben még mindig ott tombolt, eszeveszett energiák, erő és hatalom.

Ő már réges rég megölte a szívét, már alig érzett bármit is. De ő még… az ő szíve még fogékony volt, élt és érzett.

Ép ezért tartott tőle.

Mert a szíve befolyásolhatta. Kemény volt és makacs, így nehezen tehette meg ezt bárki is, de ha valaki egyszer átjut a falon, amit a fiú maga köré épített, a kezében lesz.

Ő akar lenni az a valaki, aki végül ezt a szívet irányítja, neki kell megtörnie és magához láncolnia.

Harry némán dobta a földre a talárját s az ingjét. Szótlanul ereszkedett fél térdre a Nagyúr előtt, s hagyta, hogy emberei körül állják.

A csendet szinte hasítani lehetett. Hermione érzékeit újra támadásba vette a vérfagyasztó hideg, libabőrős lett a karja.

Az őt pálca egyszerre lendült.

-         Censio  Flagellum!

A feszült csönd idegeiket feszítette, a szavak késként hatoltak a dobhártyáikba.

Lángoló szíjjak csaptak elő s sújtottak le a fiú meztelen hátára mély sebeket ejtve.

Hermione szemben állt vele jól látta az arcát.

Mikor az első lángnyelv lecsapott várta a sikolyt, de az nem jött. Összeszorított szájjal bámulta a padlót, megfeszítette az arcát, de a vonásai nem árultak el fájdalmat, csak dühöt, végtelen dühöt.

A lány csak nézte, bámulta megbabonázva, ahogy szenved némán.

A fiú szájának sarkából vércsöppent alá.

Elharapta a száját belülről. Nem akarta elárulni a fájdalmát.

Hermione szeméből egy könnycsepp hullt alá.

Helyette kínlódik. Az ő hibájából.

Harry tekintete egyszerre ráemelkedett, a könnycsepp lehullt a földre. Hermione szíve kihagyott egy dobbanásnyit. A várt gyűlölet helyett keserű magányt látott.

Nem tudta mire vélni. De mielőtt megbizonyosodhatott volna, valóban jól látta e, a fiú elfordította a fejét.

Halk nyögés hagyta el a száját, mikor az egyik szíj a vállát érte, s széthasította a bőrt, le egészen a puha húsig.

A pálcák hetedjére csaptak le s lendültek újra a magasba, mikor Voldemort megállj-t intett.

Harry a földre szegezett tekintettel felállt, a lábai, minden erőfeszítése ellenére, megremegtek.

A Nagyúr elé lépett s az állánál fogva felemelte a fiú fejét. A pillantásuk találkozott.

Voldemort várta a féktelen gyűlöletet, kívánta, hogy lássa az ellene érzett indulatot.

Azt remélte, hogy ez lesz az az alkalom, mikor Harry óvatlanul végtelenül hagyja a gondolatatit, s átadja magát az érzelmeinek. S ő végre beleshet a fejébe.

De a pillanat nem jött el, fia arca újra megdermedt, s rideg közönynél többet nem mutatott

Valami mást kell kitalálni.

 - Hozd ide a lányt! – parancsolta hirtelen ötlettel.

A Hermionét fogva tartó halálfaló engedelmeskedett. Felrántotta földről, majd a Nagyúr elé lökte. A lány újra térdre zuhant, csapzott hajtincsei szemébe hullottak. Lánca vert kezeit hátra feszítették, s ő dacosan emelte magasba a fejét.

Nem méltatlankodott, nem tiltakozott. Ha ezt akarják, hát legyen. Ő is kibírja, néma marad, bármit is tesznek vele. Nem hoz szégyent Dumbledore- ra.

Harry felkapta a fejét. Voldemort elégtétellel nyugtázta a pillanatra felvillanó riadalmat a szemében.

Egy laza kézmozdulatot tett, miközben újra Hermione felé fordult. A lányon hátul szétnyílt a ruhája, s elől lecsúszott. Gyorsan odakapott, hogy eltakarja magát, de a halálfaló kaján vigyorral visszarántotta a kezét.

 - És most lássunk téged, Virágszálam.

 - De hisz én vagyok a bűnbak! Már kiszabtad a büntetést, végre hajtották, és én nem tiltakoztam. Mit kívánsz még?! - Harry hangja nyugodt volt és olyan hideg, akár a kőpadló, amelyen most Hermione térdelt.

Voldemort nem szólt semmit, csak hátat fordított. Hát többet jelent ez a lány neki, mint azt valójában hitte. Hirtelen megfordult. Talán ő lesz az a gyenge pont, amire már oly régóta áhítozik.

 - Végeztünk!

Csatlósai döbbenten néztek rá.

Harry odalépett a lányhoz s leoldotta a bilincseket a kezéről. Hermione megdörzsölte a csuklóját, miközben karjával próbálta magához szorítani a megtépázott ruhát.

Mindenki furcsán nézte őket, tekintetük zavart volt és értetlen.

Mégis ki ez a lány?

Ez a lány, aki hirtelen felborította a rendet.

Bellatrix Lestrange egyedül állt az ablak előtt. Szívében érzett valamit, valami nyugtalanított. Hermione Granger még sok bosszúságot okozhat neki.

Ahogy nézte őt és Harryt. Látott valamit a fiú tekintetében…

Lehet, hogy nem sikerült megtörnie őt egészen, de ez alatt az idő alatt, kellőképpen megismerte őt.

Ridegnek, nyugodtnak és megközelíthetetlennek látta eddig a fiút. Hatalmas energiákat birtokolt és nagy varázserőt. Minden meg volt benne, ami vonzóvá tehet egy férfit Bella szemében.

Mikor először indult el felé, egy beképzelt kölyökre számított, aki csorgó nyállal követi majd, őt minden hová. Azt hitte, könnyű dolga lesz és követeli majd őt, minden este, amint ízelítőt kapott. 

Oh, mekkorát tévedett.

Hideg és közöny fogadta. Szánni való gyerek helyett, egy halott embert talált.

Nem volt még férfi, de gyerek sem volt már.

Valahol mélyen a vámpírokra emlékeztette őt néha. Olyan elegánsan és hűvösen viselkedett. Mintha nem lennének érzései. Később persze, mikor elkezdődött ez az egész versenyfutás Longbottomért, rájött, hogy tévedett.

Volt szíve, csupán rejtegette.

Olyan hévvel vetette bele magát a vadászatba, amit még sosem tapasztalt.

Megszállottan üldözte ezt a lányt. – végig nézett Hermionén, amint Harryvel elhaladtak mellette.

Nem volt csúnya, de gyenge volt, egy kislány. Igen ő még ártatlan. A lány még nem ismeri mi is az igazi hatalom.

Nem értette Harryt. Miért vágyott ennyire őrá? Mit adhat az a lány, amit ő nem?

Csendesen ballagtak fel, vissza a szobába.

Hermione nem merte most kérdőre vonni a fiút a furcsa viselkedése miatt, majd később talán. De mindenképen tudni akarta.

Ahogy beléptek az ajtón Harry rögtön a kisszekrény felé indult, hogy töltsön magának.

Két pohárral hajtott le, mire végre észrevette, hogy a lány is ott van a szobában.

Talán a fájdalom csillapítása végett, talán a keserűség miatt menekült az italhoz. Már ő maga sem tudta igazán.

Letette a poharat.

 - Elégedett vagy? – kérdezte, az arca megvonaglott a fájdalomtól. Amikor leült az ágy szélére, Hermione láthatta a hátát átszelő mély vágásokat, melyet a tüzes ostor hasított a bőrébe.

Hermione nem tudta miért, de ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy közelebb menjen hozzá, hogy enyhítsen a kínjain.

Miért?

Talán a régi ösztönök, az emlékek miatt. Képtelen volt ellen állni a kísértésnek.

Felkapta a félig üres üveget a szekrényről és fölmászott az ágyra. A fiú mögé térdelt.

Maga köré tekerte a ruháját és csomót kötött az elejére. Így legalább már azt nem kellett tartania, mit érdekelte, hogy az anyag szakadásain könnyűszerrel át lehetett látni.

Ugyan mit számított. Most, mikor újra fellobbant a remény új lángocskája. Talán még sincs késő, talán még felélesztheti az ő Harryét.

Letépett egy darabot a ruhából és átitatta alkohollal, majd óvatosan rátette az egyik vágásra.

Harry azon nyomban elrántotta a vállát.

 - Nem szenvedtem már eleget, még is ráteszel egy lapáttal? – horkantott fel.

Hermione megállt a mozdulat közben.

Viccelni próbál?

Ez a hang másmilyen volt. Olyan, amilyet régen használt, még az előtt.

Újra hozzá látott a sebek tisztításához, Harry nem tiltakozott.

Talán ez volt a megfelelő pillanat, hogy megkérdezze.

 - Miért vállaltad helyettem a büntetést?

Nem felelt.

 - Tudtad, hogy mindent megteszek majd, hogy kiszabadítsam őket. Miért vállaltad helyettem a büntetést?

 - Mert csak így tarthattalak itt.

Hermione leengedte a kezét.

 - Miért jó az neked, ha itt tarthatsz? Miért nem ölsz meg, s azzal beteljesedne a bosszút egy része. Miért kínzol? – Az utolsó kérdés már csak megtört suttogásként hatolt a fiú füleibe. Megfordult.

 - A bosszú, akkor a legédesebb, mikor az ellenség a leginkább szenved.

 - Hogy vagy képes ennyire gyűlölni azokat, akiket valaha olyannyira szerettél?

Hermione hangjának őszinte ártatlansága elképesztette a fiút. A szemei bánatosan néztek az övébe, hiányzott belőle az utálat.

 - Megbíztam bennetek és ti elárultatok! – sziszegte és felállt.

 - Mi is megbíztunk benned, és te elhagytál minket!

Szavai visszaverődtek a szoba ablakairól, a parázs békésen ropogott a kandallóban.

Harry szívében zavarodottság lett úrrá, beletúrt a hajába.

 - Te ezt nem értheted! – sziszegte. Hermione felpattant az ágyról.

 - Mégis mit? Azt, hogy gyáva voltál és elmenekültél? – Harry megragadta őt.

 - Nem merj gyávának nevezni! – Neki taszította a falnak, majd hátrált egy lépést és lerogyott az ágyra.

 )*(visszapillantás)*(

Este volt, késő este. A hold mosolygós kerek arccal nézte a Roxfort legmagasabb tornyát, a csillagvizsgáló tornyot.

Három árnyék mozgott fent, az egyik az erkély párkányán sétált föl, s alá, a másik kettő az ajtóban állt és beszéltek hozzá.

 - Gyere már le! - kiáltott rá az egyik.

 - Gyere le, Harry! Megrémisztesz! – suttogta a lány megtört hangon.

De a fiú csak tovább sétált, nem is nézett rájuk. Aztán hirtelen megtorpant, hátat fordított nekik. Lenézett a kastély alatt elterülő tájra, amely most sötétbe burkolózott. Tett egy bizonytalan lépést a párkány széle felé, a lány felsikoltott.

 - Kérlek, ne! - A fiú után kapott. Harry visszafordította a fejét, arcán gúnyos mosoly terült szét.

 - Ilyenkor bezzeg mindenki siet a segítségemre. Mert tudjátok nélkülem esélyetek, sincs!

 - Nem azért vagyunk itt, hanem mert a barátaid vagyunk! - morogta dühösen a vörös hajú.

 - Persze.. – nevette - a barátaim. Csak tudnám hol voltatok, mikor Sirius meghalt, mikor egyedül rohadtam Dursleyéknél? Hol voltatok akkor, amikor szükségem volt rátok? - Tette hozzá elhaló hangon.

 - Tudod jól, hogy nem tehettünk semmit, Dumbledore ..

 -… megtiltotta, tudom. Csak azt nem értem, mi értelme van egyáltalán, annak, hogy élek. Mikor mindenkit elvesztek, aki közel áll hozzám. Mindenkit - suttogta halkan, inkább magának, semmint a másik kettőnek.

A szél felerősödött, s sötét felhők gyülekeztek, melyek eltakarták a holdtat.

A két alak az erkélyen összébb húzta magán a köpenyt.

 - Harry gyere le! Ez már nem játék, le is eshetsz! - szólt rá emelt hangon Hermione. – Mond el miért hívtál ide minket, aztán menjünk már végre!

A szél most már olyan erővel fújt, hogy a tiltott erdő fái meghajoltak. Menydörgés rázta meg a csöndes éjszakát.

 - Akárhányszor azt hiszem, már nem jöhet rosszabb, nem lehet még ennél is kegyetlenebb az élet… valakit elvesztek. Nincs értelme élni, ha minden nap, azzal kelsz és fekszel, hogy a talán már nem éled meg a holnapot. Nem akarok arra gondolni, hogy talán egy hónap múlva, egy év múlva meg kell küzdenem vele! Nem akarok tovább hazugságban élni, csalók és gyávák közt! –kiabálta.

Ron és Hermione értetlenül nézett rá.

Csalók és gyávák közt?

 - Nem értem miről beszélsz, Harry. – nézett rá a lány kétkedőn. Harry dühét csak még inkább szította a lány tudatlansága.

 - A mi drága igazgatónkról! Elárult! Elárult, ő akiben a leginkább megbíztam! Hazudott, átvert! A legaljasabb módon, ahogy tehette!

 - Miről beszélsz? Dumbledore sosem ártana neked! – csattant fel Hermione.  – Hogy vagy képes így beszélni róla? Hiszen annyiszor mentette már meg az életed!

 - Ha valaki akkor ő az, aki képtelen lenne ellened tenni bármit is! Hiszen mindenki tudja, hogy úgy őriz, véd téged, mintha a saját fia lennél – szólalt meg Ron.

 - Azért mert fél. Retteg. Ha elveszít, tudja jól, nincs aki, pótolhatna. Én vagyok a fegyver, a fegyver, amely képes elpusztítani az ellenséget. Minketten tudják. Dumbledore és Voldemort is! Az nyer, akit szolgálok.

Szavai megdöbbentették két barátját. Sosem látták még őt így beszélni, ilyen elfojtott dühvel és ridegséggel.

 - Ez butaság! Te is tudod, hogy Dumbledore-nak többet jelentesz puszta fegyvernél. – nézett rá Hermione könnyekkel a szemében – Tudnod kell! – suttogta, úgy hogy csak Harry hallotta.

A fiú csak nézte őt.

Hát nem érti meg? Képtelen felfogni, Vagy csak nem akarja megérteni?

Hermione okos lány volt, de túl naív, vajon most is csak ez áll az utban, a naivságuk?

Tudnia kell, kinél fekszik a hűségük. 

 - Kinek hisztek? Nekem vagy Dumbledore-nak?

 - De hisz el sem mondtad még mi történt!

 - Az lényegtelen. Válaszoljatok!

Szavait néma csend fogadta. Mindketten lehajtották a fejüket.

Szóval inkább hisznek az igazgató ártatlanságában és abban, hogy ez csak egy újabb paranoiás képzelgés, semmint, hogy igaza van és Dumbledore valóban helytelenül cselekedett.

 - Értem. – Ennyi volt csak, amit mondott.

Ennyi volt csak, amit tudni akart. Ez volt az, ami még visszatarthatta volna, a barátai. Ha ők mellette állnak még képes elviselni mentora hazugságát, de így… egy újabb árulással több. Hátátfordítottak neki.

Már nincs, ami itt tarthatná.

El kell mennie.

)*(visszapillantás vége)*(

- Végig tudta, tudta és eltitkolta előlem! – lehelte, miközben a kezeibe temette az arcát. – Dumbledore küldte el az anyámat és Alicia Longbottomot erre az átkozott helyre, Voldemort karjaiba. Rávette őket, hogy ágyasai legyenek magának az ördögnek, miközben mindkettő házasságban élt. Dumbledore rejtette el az árulkodó jeleket és hitette el James Potterrel, hogy a saját gyermekét tartja a kezében, nem pedig halálos ellenségének fiát. Ő bocsátotta rám a bűbájt, nevetséges, hisz nincs ember, aki ennyire hasonlítana a saját apjára!

   Dumbledore őrizte a titkot és temette el az igazságot. Mindezt miért? Hogy használhasson! Hogy a fegyvert a saját kezében tarthassa, és ezért kész volt feláldozni a bizalmamat. Az egész rohadt Rend sejtette! Azért kezeltek olyan tartózkodóan, nem értettem miért váltak hideggé és bizalmatlanná. Én bolond!

 - Miért nem mondtad el nekünk?

 - Nem hittetek volna nekem - a hangja gúnyos volt. – Hisz próbáltam elmondani, de még bele sem kezdtem, s kiderült kinek a pártját fogjátok. Ennyi elég is volt, hogy tudjam, Dumbledore szava többet ér a szemetekben.

Hermione lehajtotta a fejét. Igaza volt. Valóban nem figyelt rá kellőképpen, cselekednie kellet volna, mikor érezte a bajt. De ő elfordult és nyugtatgatta magát, hogy ez csak a Sirius halála miatti depresszió. Ő is érezte a Rend hozzá állásának megváltozását, de nem törődött vele. Mégis mit tett ő egyáltalán Harryért. A saját apró-cseprő bajai mindig fontosabbak voltak, Dumbledore-ba vetett feltétlen hite vakká tették Harry felé. – Szemében könnyek gyűltek. – Valóban elárulta őt. Elárulta a barátságukat.

És ezért a vakságért fizet most.

Térdre rogyott Harry előtt. Megérintette a kezét.

 - Bocsáss meg! – suttogta.

A fiú ránézett. A tekintete bizalmatlan volt.

Hermione most érezte csak át igazán, miről is beszélt Harry. A bizalmatlanság és a ridegség rosszabb volt, mintha megütötte volna.

A fiú már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor valaki kopogott az ajtón.