1998. szeptember

Esett. Nem látott semmit, amiből meg tudta volna állapítani, de hallotta a kicsi, hideg cseppek halk koppanását a rozoga viskó ablakának törött üvegén. Odakint kétségkívül zuhogott az eső, és ez egyre jobban kioltotta benne a reményt. A reményt a menekülésre.

Csaknem két hete raboskodott ebben a poros, dohszagú kunyhóban, ahol semmi nem volt egy kopott asztalon, és egy molyrágta pléden kívül. Állandóan sötét volt, így már az is felüdülést jelentett számára, ha naponta egyszer hozott neki ételt az a magas homlokú, sötét tekintetű halálfalócsemete.

Már első találkozásukkor undorodott a nőtől. Nőtől? Hisz alig pár évvel lehetett idősebb nála, de már most a velejéig romlott volt. Szinte fekete szemei mögött mérhetetlen vadság, és hatalmas mélység rejtőzött. Soha nem gyűlölt még senkit annyira, mint azt a nőt. Valósággal forrt a vére, ha belépett a viskóba. Jobban kívánta a halálát, mint az összes halálfalóét együttvéve.

Ma még nem kapott egyetlen falatot sem, amit nagyon furcsállott is. Rettentően éhes volt, és majd’ megfagyott. A földön kucorgott az omladozó fal mellett, szorosan bebugyolálva magát a takaróba, és kiscica módjára összegömbölyödve. Várta, hogy megtalálják. Abban biztos volt, hogy mindent meg fognak tenni azért, hogy szabad legyen. Főleg Harry. És ő éppen ettől félt: hogy Harry valami nagy ostobaságot tesz az ő kiszabadítása érdekében. Ha a fiúval bármi történne, azt soha nem bocsátaná meg magának.

Gyakran rágódott ezen tehetetlen magányában. Bámulta a kopár falakat, és gondolkozott. Volt min. És ezen a napon mindenképpen. Érezte, hogy ez a szombat más, mint az előző, amit itt töltött.

A levegőben érezhetőek voltak a mágia rezdülései, amik energiát pumpáltak ernyedt testébe. Valami történt odakint: ezt érezte minden porcikájában. Változás volt készülőben. Nagy változás.

Mikor idáig ért a gondolkodásban, sietős léptek zaja hangzott fel odakint, majd nagy lendülettel kivágódott az ajtó, és vámpírmosollyal az arcán ott állt a halálfalónő, akit annyira gyűlölt. Nem ételt hozott, most csak egy dísztelen, apró bájitalos fiola volt csontos, szinte fehér kezében.

Közelebb lépett hozzá, leguggolt mellé, és a haját hátrahúzva az arcába kacagott. Hosszú, örömtelen nevetéssel, ami vicsorgássá torzult. Az ő szájához emelte a bájitalos palackot. Próbált ellenkezni, rúgott, harapott, de aztán ereje végleg elhagyta. A nő megitatta vele a fiola tartalmát, valami förtelmes, zöld folyadékot.

Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy valaki „Capitullatus”-t kiáltott.

2003. szeptember

Ginny nehezen lélegezve, verejtékben fürödve ébredt. Mint mindig, ha annak a borzalmas éjszakának az eseményeiről álmodott. Újra és újra átélte. A visszaemlékezés könnyeket csalt a szemébe. Dühödt, fájdalmas könnyeket. Itt kezdődött el életének katasztrófasorozata, annak ellenére, hogy kiszabadították.

Aki a lefegyverzést küldte, Harry Potter volt. A szerelme elment érte, hogy megmentse a halálfalók karmai közül. Egyenesen a győztes csatából érkezett, ahol rengeteg viszontagság után legyőzte minden idők leghatalmasabb feketemágusát, Voldemort Nagyurat vagy, ha úgy tetszik, Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén.

Hogy mi volt ezzel baj? Természetesen semmi. A bajok csak röpke két hét múlva kezdődtek, mikor Ginny végre felébredt a kómából a Szent Mungo egyik különszobájában. Hermione, Ron és az édesanyja voltak vele.

Tudta, hogy szerelme életben van, ezért rögtön felőle kérdezősködött.

-         Harry hol van?

Erre barátnője elsírta magát, legfiatalabb bátyja pedig akkorát ütött az ágya mellett álló éjjeliszekrényre, hogy a sérülékeny bútordarab majdnem kettétört.

Ekkor toppant be Percy a szokásos fontoskodó arckifejezésével.

-         Miért nincs mindenki az esküvőn? – érdeklődött Mrs. Weasley, Ron és Hermione felé fordulva. – Á, Ginny! Látom, felébredtél. Remek.

-         Milyen esküvőről is van szó? – kérdezte a vörös hajú lány, aki már végképp nem értett semmit. – És miért ilyen ideges mindenki? – Felült az ágyban, és kíváncsian nézett körbe.

-         Hát te még nem is tudod? – kérdezte Percy, akinek fogalma sem volt húga gyengéd érzelmeiről a Kiválasztott iránt. – Hát Harry és az a Roxanne Hogyishívják esküvőjéről, természetesen.

Ginny nagyot nyelt, és krétafehér arccal nézett újból körbe. Azt várta, hogy valaki „Április Bolondjá”-t kiált, de senki nem szólalt meg. Csak meredten bámultak maguk elé.

-         Ki ez a nő? – kérdezte fakó hangon. Csoda, hogy egyetlen szót is ki tudott préselni magából. A levendulaillatú takarót gyűrögette idegességében. Úgy nézett ki, mint aki nyársat nyelt: merev tartással ült, de falfehér arccal.

Hermione válaszolt neki sírós hangon. Ekkor tudta már, hogy baj van, hiszen Hermionét még soha nem látta könnyezni. Pedig ismerte már jó ideje.

-         Roxanne Lestrange…, az… az a nő, aki… téged fogva tartott. Ő… Bellatrix Lestrange unokahúga.

Ginnyvel megfordult a világ. Minden a feje tetejére állt, de ő nem szólt semmit, csak félrehajtotta a takarót, leszállt az ágyról, lassú léptekkel odament a közeli szekrényhez, kivett néhány ruhát. Fogalma sem volt, mik kerültek a kezébe. A paraván mögé lépett, elhúzta a függönyt, és sietősen felöltözött. Barátai és a családja tudták, hogy nem kell ilyenkor bántani, így nem állították meg. „Úgy sincs elég ereje, hogy elmenjen. Biztosan azt akarja, hogy ne lássuk sírni.” – gondolta Ron.

Mikor újra szétnyílt a paraván, döbbenten meredtek rá. Azt hitték, dühöngeni fog, vagy legalább sírni. Arra egyáltalán nem számítottak, hogy a lány ilyen gyorsan visszanyeri a lélekjelenlétét. Az arca száraz volt, de nagyon fehér, de még mindig úgy állt, mintha nyársat nyelt volna. Gyors, és határozott léptekkel indult el az ajtó felé. Nyoma sem volt rajta az eddigi gyengeségnek.

-         Várj, Ginny! Még nem mehetsz el! Nem fejezték be a kivizsgálásodat! – kiabált utána az anyja.

A lány nem hallgatott rá, csak ment a hoppanálási pont felé. Túl volt már azon, hogy hassanak rá az észérvek. Arcán valami különös tűzzel vegyes elszántság tükröződött. Az akaratereje megvolt, de sajnos az energiája nem bizonyult elégnek. Két sarokkal a kórtermétől összecsuklott. Az utána siető Ron alig tudta elkapni.

Nem tudta megcsinálni. Nem tudta leállítani az esküvőt. „Harry nem szeretheti azt a nőt! Egyszerűen nem! Tudnia kell, hogy csak azért megy hozzá, hogy ne dugják börtönbe.”

Majdnem 10 hónapig volt benn a Szent Mungóban, ebből 6 hónapig megszólalni sem volt hajlandó. A gyógyítók súlyos idegi problémákkal kezelték. A Mungo szinte a második otthonává vált. Mindenkit ismert a gyógyítóktól a takarítókig, mindenki nagyon szerette, és rettentően sajnálta. Ez alatt a közel egy év alatt megtalálta életének új célját: gyógyító szeretett volna lenni az újonnan nyílt gyermekosztályon.

A következő szeptembertől visszament, hogy elvégezze az utolsó évét a Roxfortban. Nagyon szorgalmasan tanult, és remek eredménnyel zárta a RAVASZ vizsgákat. Ez alatt az idő alatt egyetlen szó sem esett Harry Potterről. Ron és Hermione is megszakítottak vele minden kapcsolatot. Néha azért hallottak felőle hírt a Prófétában, mint A Fiúról, Aki Legyőzte Tudjukkit. Ginny csak a Roxfortban tudta meg, hogy Harrynek egy gyermeke is született.

Az iskola elvégzése után felköltözött Londonba, és beállt gyógyítóinasnak Elizabeth Herbert mellé. Volt egy komolyabb kapcsolata egy bizonyos Nicolas Turnar nevű férfival, de ez sem tartott fél évnél tovább, hiszen ő még mindig Harry Pottert szerette, aki aurorként tevékenykedett.

Végiggondolta, amit az elmúl öt év alatt tett, és nem volt megelégedve magával. Főleg nem Harry-ügyben.

Úgy döntött, lemegy egy kicsit szórakozni, hogy megünnepelje teljeskörű gyógyítóvá való előléptetését. Egyedül. Mert barátja nem sok volt, és ők sem laktak Londonban.

Bezárta az ajtót, és mit sem sejtve indult el a Foltozott Üst felé, ahol szívesen időzött. Kedvelte az öreg kocsmárost, Tomot, aki már azóta ott dolgozott, mióta az eszét tudta.

Mikor belépett, nem voltak túl sokan, mivel fél 11 volt. Odament a pulthoz, és rendelt magának egy pohár Lángnyelv Whiskey-t, barátságosan biccentve Tomnak. Körülbelül fél órán keresztül iszogatott magában, gondolkodva az élet dolgain. Örült a kinevezésének, mert így a saját kezével segíthetett a beteg gyerekeken.

Merengését az szakította félbe, hogy valaki a nevén szólította.

-         Ginny… - Itt megszakadt a kép. Ez után semmire nem emlékezett az éjszakából. Egyértelműen felejtésátok volt, hisz csak érzések maradtak meg benne: meglepődés; hirtelen felcsapó, mérhetetlen gyűlölet; hitetlenkedés, aztán szinte minden átmenet nélküli csodálat, hála és hihetetlen mennyiségű vágy, odaadás, szeretet.

Másnap reggel a Foltozott Üst egyik szobájában ébredt, szétzilált ágyban, meztelenül. Egyedül volt, és fogalma sem volt, kivel töltötte az éjszakát, csak azt tudta, hogyan. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, de nem jutott semmire.

Ezzel eddig nem is lett volna olyan sok probléma, ha nem derül ki két hét múlva egy bizonyos dolog, ami az éjszaka következménye volt. De kiderült. Babát várt egy olyan embertől, akiről fogalma sem volt, kicsoda, de ösztönösen tudta, hogy nem akarhatott rosszat.

Elment a szüleihez az Odúba, hátha a szülei segítenek megtalálni az illetőt, mert édesapjának voltak kapcsolatai mindenhol. Nem úgy fogadták, ahogy várta.

-         Te szégyentelen! Hogy merészelsz a szemünk elé kerülni azzal, hogy segítsünk megkeresni egy vadidegen embert, aki szemét módon otthagyott téged az első éjszaka után? – vágta a képébe apja.

-         De apa! Tudom, érzem, hogy nem akart ő rosszat, akárki is legyen az! – sírta a lány. – Meg akarom találni a kisbabánk miatt!

-         Takarodj a házamból! – tajtékzott Mr. Weasley, aki meg sem próbálta nyugtatni zokogó feleségét. – Soha többé ne is lássalak! De, ha jót akarsz magadnak, vetesd el a gyereket!

Ezen nem csak Ginny, de Mrs. Weasley is felháborodott. Ha Mr. Weasley nem kiabál rá az asszonyra, Molly talán megenyhült volna, mert sajnálta a lányát, amiért tévhitekbe ringatta magát. Így Ginny kénytelen volt elhagyni a házat, amit sokáig az otthonának gondolt.

A történtek után a lány munkájába menekült, továbbra is kutatva az ismeretlen után, akiről csak azt tudta, hogy álmai férfija… Érdekes módon Harry Potter nem jutott eszébe ezekben a hónapokban.