2. Hope

Ginny egyedül üldögélt a Szent Mungo gyermekosztályának folyosóján. Jobb kezét domborodó hasán nyugtatva várta, hogy jöjjön egyik kollegája, aki a gyógyítója is volt egyben.

Elégedetten nézte az újításokat, amelyeket azóta csináltak, hogy ő három hónapja abbahagyta a munkát. De minden héten bement legalább egyszer – a vizsgálatra, és szemügyre vett mindent. Sok változtatást ő javasolt. Többek közt a sárga falakat, és a játszóterem berendezését is.

Mivel nagyon kíváncsi volt az utóbbi helyiségre, és Crissy, a gyógyítója még nem került elő, úgy döntött, megnézi. Pár ajtónyira volt csak tőle. Odasétált, és csendesen benyitott.

Nagyon meglepődött, hogy a korai óra ellenére nincs egyedül. Egy fekete, göndör hajú kislány térdelt neki háttal, néhány mugli építőkocka mellett.

Ginny véletlenül megrúgott egy búgócsigát, ami hangos csörömpöléssel gurult arrébb. A hirtelen zajra a kislány, aki még hálóingben volt, megfordult, és kíváncsian nézett a nőre hatalmas zöld szemeivel. Fekete fürtjei csak úgy repkedtek körülötte.

-         Mondd, miért nem alszol még? – kérdezte Ginny kedvesen.

-         Az apukámat várom – közölte a kislány komoly hangon.

-         Hogy hívnak? – érdeklődött tovább.

-         Hope. És téged? – kérdezett vissza a csöppség, majd elpirult, mert megkordult a gyomra.

-         Ginny. Mondd, Hope, nem vagy éhes?

A kislány bólintott, mire a nő kiment és két perc múlva egy tál eperrel,  és egy üveg mustárral tért vissza. Nemrég vásárolt be a mugli Londonban. Mostanában mindig korán kelt.

Letelepedett Hope mellé, lerakta az epret, és kinyitotta a mustárt.

- Te azt megeszed? – kérdezte a kislány fintorogva, mikor látta, hogy Ginny belemárt egy epret a mustárba.

- Meg – jelentette ki mosolyogva a nő. – Szerintem finom. De te edd csak az epret.

- Jó.

Pár perc múlva a mustár felére csökkent, a zamatos gyümölcs mind egy szemig elfogyott, Hope pedig Ginny ölében ült.

-         Miért ilyen nagy a hasad? – érdeklődött naivan a kislány. – Talán túl sokat eszel?

Ginny csengő hangon elnevette magát.

-         Azért, mert kisbabám lesz – válaszolta. – Te is benn voltál anyukád pocijában kilenc hónapig.

-         Apa azt mondta, az a nő, aki szült engem, nem az anyukám – jelentette ki komoly, szinte már komor hangon. – Ő bántott engem és aput. Miatta kerültem be ide.

Ginny teljesen ledöbbent. Az anyja képes volt megverni, vagy ami még rosszabb, megátkozni ezt az ártatlan gyereket. Sajnálta ezt a pici lányt, aki alig lehetett öt éves, de úgy viselkedett, mint egy igazi felnőtt.

-         Apa azt mondta, kapok egy új anyukát. És kistestvért is. – folytatta Hope. - De én nem akarom! Azt szeretném, ha te lennél az anyukám! – fakadt ki hirtelen.

A nő még jobban megdöbbent. Átölelte az apró kis testet, de nem volt képes megszólalni. Egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Sajnos az idilli pillanatnak hamar vége szakadt, mert belépett Crissy. Mosolyogva nézte őket pár másodpercig, aztán megszólította páciensét.

-         Gyere Ginny, megvizsgállak! Hope, te pedig menj vissza a szobádba! Apukád nemsokára jön.

A kislány felpattant, és köszönés nélkül elrohant. Ginny is felállt, egyik kezébe fogva a tálat és az üveget. Követte Crissyt egy másik szobába.

A helyiség egyik fele vizsgáló volt, a másik pedig egy paravánnal elválasztott öltöző. Ginny leült egy székre, még mindig az új, angyali kis barátján gondolkodva.

- Miért került be a kislány? – kérdezte gyógyítójához fordulva.

- Ismered a Végzet Könnye bájitalt? – érdeklődött színtelen hangon a nő.

- Azt, amelyikre nincs ellenszer? Ha jól tudom, a hatása öt évig tart. Bele kell rakni az ital egyik felébe egy könnycseppet. Ha a fiola, amiben azt tárolják, eltörik, akkor az illető, akié a könny, és akivel megitatták a bájital másik felét… meghal – válaszolta holtsápadtan Ginny. – A kislány… Hope… Ővele… megitatták?

- Igen, de az apja megtalálta az ellenszert egy ókori egyiptomi könyvben. Már be is adta neki. Igazi csoda… A kislányt azért hozta be, mert el volt törve mindkét keze, és az egyik lába – tájékoztatta a gyógyító komoran. – Az anyja adta be neki a bájitalt alig pár hónapja.

Ginny sápadtan, lehajtott fejjel szánakozott Hope-on és az apján. Merengését egy hirtelen felvillanó, piros fény szakította félbe. Crissy karkötőjéből jött.

-         Az egyik gyerek rosszul van – ugrott fel a nő. – Mindjárt jövök – azzal elrohant egyedül hagyva Ginnyt szomorú gondolataival.

Türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon. Mióta terhes lett, egyre ingerlékenyebbé vált. Sokkal gyakrabban hozta ki valami a sodrából.

Ajtó csapódott, de nem Crissy tért vissza – ahogy remélte. A szomszéd helyiségben két ember tartózkodott.

-         Gyere, kicsi angyalkám! Csüccs fel az ágyra! Felöltöztetlek. – Mély, erőteljes, de gyengéd férfihang volt.

-         Jól van, apuci – csacsogott egy kislány. Ginny felismerte, hisz alig pár perce beszélt vele. – Az a nő… - remegett meg a hangja – ugye már nincs a házunkban?

-         Nincs – válaszolta a férfi komoran. – Soha többé nem bánthat téged. – Ginny erősen megmarkolta a szék karfáját, még az ujjai is belefehéredtek.

-         Téged sem, ugye apu?

-         Engem sem. Kicsikém… figyelj csak!

-         Igen, apu? – Hope hangjából kiérződött a férfi iránti tisztelete, és mérhetetlen rajongása.

-         Ma elmegyünk ahhoz a kedves hölgyhöz, akiről beszéltem neked. Ha… elfogad minket, akkor ő lesz az új anyukád, és lesz egy testvéred is.

-         De, apaaa! – nyafogott a kislány. – Én nem akarom őt! Már találtam egy új anyukát! Ő is nagyon kedves! És kisbabát is vár! Még a pocakja is nagy!

-         Hope… nem vehetem őt feleségül, akármennyire is kedves. Hiszen az ő kisbabájának nem én vagyok az apja! – botránkozott meg a férfi.

„Szóval, megcsalta a feleségét…” – gondolta Ginny. Valamilyen szinten meg is értette. Hisz az a nő egy szörnyeteg. A kislány ragaszkodása pedig nagyon jól esett neki, de ő ahhoz a férfihoz tartozott, akinek a gyermekét hordta a szíve alatt.

-         Apu! Miért vetted el azt a gonosz nőt, ha régen is ezt a másikat szeretted? – érdeklődött Hope.

-         Kicsikém… - mormolta gyengéd, türelmes hangon az apja, figyelembe sem véve az előbbi kérdést. – Meg kell értened, hogy Ginny nem tudja: a babájának én vagyok az apja. Nem emlékszik, mert kitöröltem az erre vonatkozó emlékeit. Sajnos nem mondhattam neki semmit. Az anyád… az a szörnyű nőszemély őt is azzal az átokkal sújtotta, amivel téged.

A nő a paraván másik oldalán közel volt a rosszulléthez, és most nem a terhesség miatt. Forgott körülötte minden. Az ismeretlen férfi alig pár méterre van tőle, egy angyali kislánnyal, aki talán az ő gyermeke lehet, ha igent mond.

Megvan a válasz arra is, miért nem kereste a férfi: a Végzet Könnye bájital. Egyetlen alkalmat tudott csak, mikor megszerezhették a könnyét: mikor elrabolták. A bájital hatása tehát lejárt, ezért kellett alkalmazni Hope-on is.

Ginnynek fogalma sem volt róla, de más valakit is érdeklődéssel töltött el a neve: Hope úgy vigyorgott, mint a vadalma, miközben édesapja felhúzta a cipőjét. Rájött, hogy mindenkinek teljesülhet a kívánsága.

-         Apu… - mondta vigyorogva a kislány. – Van egy ötletem!

-         Ne nézz így rám! – szólt rá a férfi. – Ez a nézés nem jelent jót!

A kislány rendületlenül, angyalian mosolygott.

- Hope Angela Potter! Mit forgatsz abban az édes kis fejedben?

Ginny majdnem szívrohamot kapott. Mindenre megvolt a magyarázat… Olyan gyorsan ugrott fel, ahogy a hasa csak engedte. A függönyhöz lépett, és egy lendületes mozdulattal elhúzta.

Nem tévedett… Ott állta a kislány, és élete nagy szerelme…

-         Harry! – sikoltotta odarohanva a férfihoz.

Harry Potter még soha nem lepődött meg ennyire. Két puha, de erős kar ölelte át a nyakát, valami nagy, gömbölyű dolog nyomódott a hasához, és mindent beborított egy vörös hajzuhatag.

-         Gi…Gin? Te vagy az? – kérdezte elcsukló hangon.

-         Mindent hallottam – jelentette ki rekedten, két csók között a nő.

-         Ne haragudj, kicsim – ölelte át a férfi is. – Nem hagyhattam, hogy te vagy Hope meghaljatok. Roxanne képes lett volna szemrebbenés nélkül a halálba küldeni titeket.

Hope odalépett hozzájuk, és olyan hevesen ölelte meg őket, ahogy csak tudta.

-         Apu! Örülök, hogy Ginny lesz az anyukám! Ő az a kedves néni, akiről beszéltem – csacsogott a kislány. – Ginny… - nézett le a földre – te… bepisiltél?

Harry és a nő is odanéztek. A nagy izgalomban nem vették észre, hogy elfolyt a magzatvíz.

-         Szülni fogok! – sápadt el Ginny.

-         Hope! Fuss el egy gyógyítóért! – utasította Harry a lányát, majd szerelme felé fordult. – Ne aggódj, Gin. Minden rendben lesz. Megszülöd a kisbabánkat, és boldogok leszünk – mondta a férfi.

A nő bólintott, és megpróbált mosolyogni, de csak egy fájdalmas fintorra futotta.

- Harry! Szeretlek!

- Én is téged.

Ekkor rontott be a kislány egy fiatal gyógyítóinassal, akit Ginny még soha nem látott ezelőtt. A fiú odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

-         Kérem jöjjön velem – mondta ideges hangon. – Csak pár méter.

Látszott, hogy nincsen semmi gyakorlata. Ginny nagyon megijedt, ahogy Harry is. Ennek ellenére a nő elment a gyógyítóinassal.

10 perc múlva már a szülőszobában voltak. Harry pedig Hope kezét szorongatva rémülten, tehetetlenül dekkolt az ajtó előtt. Odabentről kiabálás hallatszott, és ez egyáltalán nem nyugtatta meg.

Hátulról megszólította egy kedves, középkorú boszorkány, aki láthatóan gyógyító volt.

-         Jó reggelt! Mi ez a zaj? Meg tudná mondani? Tudja, betegnél voltam.

-         Hát, Ginnynek elfolyt a magzatvize. Aztán jött egy gyógyítóinas…- mondta idegesen. De csak eddig jutott, mert a fent említett gyógyítóinas verejtékező homlokkal rontott ki az ajtón.

-         Madame Tanner! Ez a nő odabent úgy üvölt, mintha nyúznák. Azt kiabálta, hogy, ha nem engedem be ezt a férfit a szüléshez, és nem hívom ide magát, akkor repülök innen. Erre én próbáltam vele megétetni, hogy maga nincs itt, idegent meg nem engedhetek be, csak akkor, ha a férjről van szó. De nem akarja megérteni.

-         Nick, Nick… Ezt jól elszúrta, fiam – mondta Crissy. – Az a nő ott bent valószínűleg pár éven belül az egész gyermekosztály vezetője lesz. Az egyik legjobb gyógyító, akit ismerek. Viszont azt tényleg nem értem, miért akarja, hogy maga… - itt Harryre nézett – benn legyen a szülésnél.

Az ajtón keresztül kiabálás megint kiabálás hallatszott. Ez másodszor is belefojtotta a szót Harrybe.

-         Crissy! Te vagy ott kint? Azonnal mondd meg annak a hülye tanoncnak, hogy engedje be Harryt!

Madame Tanner nem válaszolt, csak a férfira nézett.

-         Harry! - hallatszott ismét Ginny hangja. – Azt akarom, hogy itt legyél mellettem, amikor megszülöm a babánkat! – sikította.

Fél óra múlva

-         Gyönyörű kislány. Gratulálok! – mosolygott Crissy. - Mi lesz a neve?

-         Cordelia Lily Potter – jelentette ki Ginny.

-         Gin… ez… az édesanyámról nevezted el a babát?

-         Igen.

-         Mondjátok csak, hogy lehet az, hogy ő – mutatott Harryre – a baba apja?

-         Hosszú történet – nevette el magát Ginny.

Egy év múlva

-         Elfújhatom a gyertyákat, anyu?

-         De, Hope! Ez a húgod szülinapja! – feddte meg Harry a kislányt.

-         Nem téged kérdeztelek, hanem anyát! – feleselt Hope.

-         Rendben. Fújd, kincsem – mosolygott Ginny.

-         Nagyiék mikor érkeznek? – érdeklődött a kislány.

-         Nemsokára. Ron, Hermione és az ikrek is jönnek.

-         Szuper!

Este…

-         Harry… - suttogta Ginny az ágyban felülve.

-         Igen, drágám?

-         Örülnél még egy babának? – kérdezte a nő.

-         Csak nem…? – lepődött meg a férfi.

-         Csak de – mosolygott Ginny.

A férje megölelte, és olyan szorosan húzta magához, mintha soha nem akarná elengedni. Most már összetartoztak.

- Vele minden másként lesz – jelentette ki a nő. – Azt akarom, hogy ne szenvedje annyit, mint Hope, és én. Azt, hogy soha meg ne tudja, mi is az a bánat.