-         Miiiiii? – kiáltott fel Harry. – Hogy én? Megátkozni Malfoyt? Te viccelsz?

-         Nem, csak érdeklődöm – szakítottam félbe a panaszáradatot.

-         Gin, ez túl jó ötlet ahhoz, hogy nekem jutott volna eszembe – vigyorgott rám szégyentelenül, mire közepes erősséggel a karjába bokszoltam.

-         Ez nagyon nem volt szép viselkedés! – mondtam megrovón.

-         És az szép volt, hogy Kingsley telibe átkozta? Kapj már az agyadhoz, ez az auror parancsnokság, vagy mi! – rázta meg a fejét. – Itt pláne nem szívlelhetjük a spicliket.

-         Marietta Egdecombe pattanásai megvannak még?

-         Nem fogod elhinni, de tényleg! – lelkesedett, mire én felnevettem. – Hé, de most komolyan! Ron állítólag a saját szemével látta… mondjuk épp egy mugli sebészetre ment be, de lényegtelen. – vont vállat csibészesen nevetgélve. – Ez az árulók sorsa.

-         De hát még azt sem tudjuk, pontosan melyik oldalt is árulja el…

-         Nagyon nem szép, hogy ilyeneket mondasz! – utánozta Harry a hangomat, mire újból a karjába vágtam, ezúttal nevetve. – Kicsim, szerintem túlteng benned az empátia. Malfoy is nagyfiú, majd vigyáz magára. Jó? – megvontam a vállam. – Legalább bólints … – eleget tettem a kérésnek. – Most mennem kell, de légy szi, ne felejtsd el az ebédet, mert éhen halok. – Gyors csókot adott, s miközben végigsimítottam a mellkasán, trükkösen begomboltam az inge nyakát. Nagy nehezen aztán kezébe vette a mappáit, és elindult a folyosó felé.

-         Sajnos nem megy… a pasimmal leszek, ez van – adtam a sajnálkozót, mire azonnal visszafordult, és nyelvet nyújtott. Még egy darabig utána néztem, ahogy hosszú léptekkel halad, és fél kézzel ismét kigombolja az ingét.

Kuncogva mentem vissza az irodámba, hogy befejezzek egy jelentést Danielnek. Csodák csodájára egy levél vagy látogatás sem zavart meg a koncentrációban, és a két legfontosabb munkát sikerült még ebéd előtt befejeznem. Felálltam, és kinyújtózkodva Daniel irodája felé indultam.

Bekopogtam, de semmi válasz nem érkezett, pedig mintha hangokat hallottam volna… és Daniel különben is azt mondta, hogy amint kész vagyok, szóljak neki. Újra kopogtam és rögtön utána óvatosan benyitottam.

Az íróasztalnál lévő hatalmas, támlás szék viharos gyorsasággal megfordult, így megláttam, ki ül benne. Hát, nem Daniel… hanem egy szőkés hajú nő, aki vállával egy mugli telefont szorított az arcához. Mikor észrevett, hangtalanul felnevetett, majd a szék további pörgését megakadályozandó, lábait egyenesen felrakta az asztalra.

-         Megmondtam, hogy még szerdára itt kell lenniük azoknak a nyavalyás iratoknak! – dörögte szemrehányón a mobilba, Daniel hangját utánozva. Még valamit mondani akart, de a szavak reménytelenül kacagásba torkolltak. A helyzet olyan komikus volt, hogy kénytelen voltam vele nevetni.

-         Na de Jennifer! – hallatszott a távolból az igazi Daniel hangja. – Megmondtam, hogy szólj, ha jön va-

-         Áh, szóval Minerva McGalagony! – kacsintott rám hatalmasat a nő, mire el kellett fordulnom, nehogy kitörjön belőlem a nevetés.

-         A...te… úúúrsten – hallatszott valamiféle motyogás Daniel irányából. Két másodperccel később megjelent, majd kis híján elejtette a kezében szorongatott kicsi, műanyag dobozkát.

-         A… Jen, ez… nem volt vicces! Jaj, hagyjátok már abba! – bosszankodott a férfi, majd dühösen lerakta a dobozt Jennifer elé.

-         Daniel, ne haragudj, de ezt nem lehetett kihagyni – mosolygott, és karjával átfonta a felé hajoló férfi nyakát.

-         Elengednél? – emelte égnek tekintetét.

-         Nem – nevetett fel röviden a nő, majd kihúzta magát, és adott egy csókot Danielnek. A férfi pár másodpercig tűrt, aztán szelíd határozottsággal eltolta magától a nőt.

-         Köszönöm, Ginny. Értékelni fogom, hogy bár párkapcsolatban élsz, képes vagy dolgozni… de komolyan – mondta faarccal, majd nevetve hagyta, hogy Jen beléfojtsa a szót egy heves csókkal. Mosolyogva elindultam megkeresni Harryt, és a küszöbnél még hallottam egy elhadart köszönésnek beillő motyogást…

 - Jé, honnan tudtad, hogy a csokis a kedvencem? – néztem mohón a Harry által elém pakolt süteménykupacra.

-         Biztos vagy benne, hogy ez kérdés, kicsim? – vigyorgott komiszul.

-         Annyira édes vagy… biztos, hogy nem lesz ez sok? – nyeltem egy nagyot. Eszméletlenül jól néztek ki azok a kis, csokiba mártott karikák…

-         Majd’ kiesik a szemed, kóstold már meg – nevetett. Hát igen, ez a jó Harryben: cseppet sem érdekli az ételek kalóriatartalma.

-         Fogadjunk, hoooogy – kezével tipikusan hipnotizáló mozdulatot tett – kalóriatáblázatok és mérlegek táncolnak a képzeletedben.

-         Harry, utálom, ha turkálsz az agyamban – motyogtam dühösen.

-         Francokat turkáltam! – háborodott fel, akár egy kisfiú. -  Csak ismerlek. Báár… felajánlhatok egy olyan lehetőséget, hogy este… hm… lemozoghatod.

-         Harry James Potter! Azért sem fogok elpirulni… a fenébe – húztam el a számat, mikor éreztem, hogy mégis sikerült. – Amúgy meg… hol kerülne sor az előbb említett tevékenységre? Sellyéknél teltház van, és nincs pénzem hotelszobát bérelni – húztam el a számat.

-         Édes, gyorsan kezd el a sütit, hogy elmesélhessem – kacsintott. – Én is észrevettem ám, hogy  több, mint egy hete csak a párnámat ölelgethetem… bár ott van David is, de tudod, nem az igazi – somolygott. Próbáltam szúrósan nézni, ha már a szám tele volt.

-         Van viszont egy lehetőség, csak épp… azt hiszem, elég feminista vagy ahhoz, hogy elutasítsd.

-         Micsoda? – állt meg a kezem a tányér fölött.

-         Van egy kis, belvárosi lakás, amit fősulis koromban béreltem, mert akkor a rengeteg magolás miatt nem volt megoldható, hogy Dave-vel lakjak együtt. Gondold el, ha nem szakdolgozatokat gyártottam, akkor megbűvolt mumusokkal párbajoztam, emlékszem, egyszer leomlott a fél fal is – nevetett fel. – Merlin, azok a boldog, lázadó évek… Amikor letettem az utolsó vizsgát is, nem nagyon tudtam, hol kapok munkát, és ösztöndíj nélkül hol szerzek magamnak valami zugot. Mondjuk, nem is mindig érdekelt, hogy van-e valahol egy ágyam, mert hajnalig élveztük az életet Daviddel… na mindegy,  Selly megvette nekem az addig bérelt lakást, és masszív fél évig laktam ott, mielőtt az aurorokkal kerestünk volna valami közelebbi megoldást, hogy kiiktassuk azt a pár metrómegállót. Lényeg a lényeg, ha kicsit rendbehozzuk, átrendezzük, akkor… szóval akár… nem tudom, ki merjem-e mondani – nézett fel rám szégyenlősen mosolyogva.

-         Össze… - suttogtam.

-         … költözni – mosolyogott kérdő tekintettel.

-         Ez… ez… - próbáltam valami értelmeset kinyögni.

-         Figyelj, ha nem akarod, akkor mondd meg nyugodtan, nem akarok rád erőszakolni semmit.

-         Csodálatos! – hebegtem. – És, mikor?

-         Amikor gondolod – vont vállat. – Szerintem egy hétvége alatt bőven megbirkózunk a rendezkedéssel.

-         De… ma csak szerda van – mondtam ki meggondolatlanul, amire gondoltam, majd gyorsan a számra csaptam. – Jesszusom! Nem akarok… rád akaszkodni, vagy ilyesmi, csak –

-         Gin – mosolygott rám eszméletlenül gyengéden. – Nekem is nagyon hiányzol. Minek olvasol annyi idióta női magazint?

-         Ülj ide mellém – mutattam a mellettem lévő székre. – Nagyon meg szeretnélek ölelni! – Harry eleget tett a kérésnek, én pedig egyből a nyakába vetődtem. Apró puszikkal haladt a nyakamtól az ajkaimig, majd végre valahára megcsókolt. Egyre közelebb húzódtam hozzá, ő pedig szorosan ölelt magához. Pár perc múlva kezdett kicsit melegem lenni…

-         Akkor este megnézzük a rezidenciát? – kérdezte Harry, miközben gyengéd ujjai végigcsúsztak a gerincem mentén, és megállapodtak a vége után valamivel… - Ha még mindig úgy gondolnád, hogy túl sok volt a süti…