|
2. fejezet: Találkozás Hermionéval
 ...
- Ginny?! Az a Ginny, aki tönkretette az életedet?! – értetlenkedett Vittoria.
- Igen, ő. De ezt beszéljük meg később, jó?! Nem akarok a fiúk előtt erről mesélni – magyarázta Harry, miközben kilépett az ajtón.
Néhányszor még végig pásztázta az utcát, de egyetlen vörös hajzuhatagot sem látott. Leült a többiek közé.
- Nem soká jönnek a fagyik – mondta tettetett vidámsággal Harry.
- Remek! – mondta Paolo.
- Ha az Urak megbocsátanak, akkor én most néhány percre, magukra hagyom Önöket! – szólt közbe Vittoria.
- MI?! – nézett értetlenül ’ál-barátja’.
- Csak kimegyek a mosdóba!
- Ja! Jó, de siess! Még a végén elég a fagyid! – mosolygott Harry.
A nő bement a fagylaltozó zárt részébe. Harry már nem figyelt rá, sokkal érdekesebb dolgok kötötték le. Még azt sem hallotta, mikor csapattársa, Sergio hozzászólt,
- Harry! Figyelsz?! Össze kell hoznod vele!
- Mi?! Kivel? – nézett rá értetlenkedő tekintettel.
- Hogyhogy kivel?! Hát nem figyelsz?! - szidta le barátját Sergio.
- Nem, sajnálom, kicsit elkalandoztam. Szóval kivel kell, hogy összehozzalak?
- Avval a vörös démonnal, aki nem sokkal előtted robogott ki a fagyizóból. Véletlen nekem jött, vagy én mentem neki, mindegy! Akkorát üvöltött rám, hogy még te is megijedtél volna! Ha nem tudnám, hol vagyok, akkor még mindig azt hinném, hogy Olaszországban. Micsoda temperamentum! Apám, muszáj összejönnöm vele!
- Mi?! Egy vörös hajú, szeplős nő, úgy 22 körül. És volt vele egy kisfiú is?
- Pontosan! – ismert rá újdonsült szerelmére Sergio. – Összehozol vele? Azt hiszem, a neve Ginny. Legalábbis a kisfiú így hívta.
- Kizárt! – szögezte le Harry, aki nagyon dühös volt Sergiora, amiért az szemet vetett arra a nőre, akiről úgy hitte, hogy a nagy Ő.
- Miért? Csak nem magadnak akarod? – kérdezte durcásan spanyol társa.
- Nem, dehogy! – vágta rá rögtön Harry, aki erre egy kicsit el is pirult.
- Ó, dehogynem! Csak Vittoria meg ne tudja! Te ismered ezt a lányt, igaz?
- Igen – vallotta be a férfi.
- És? – faggatták a többiek.
- Nincs semmi és! Egy iskolába jártunk, ennyi és kész! És szálljatok le rólam! – most már dühösen mondta Harry.
- Hohó, fiúk! Azt hiszem, nagyon érzékeny pontra tapintottunk Harry Potter életében. Megtaláltuk a múltbeli barátnőt… Nagyon csinos, Harry! Mindig is jól választottál barátnőt! – ütötték tovább a vasat a fiúk, mit sem törődve Harry érzéseivel.
- Szálljatok le rólam! Ő a múltam része, amit már rég elfelejtettem! Elég! – mondta csendesen, de annál határozottabban a férfi, de társait nem érdekelte.
- Harry! Mikor jártatok? – faggatta Francois.
- Hatodikban és hetedikben – válaszolta, mert rájött, ha kielégíti társai kíváncsiságát, hamarabb békén hagyják.
- És mi lett vele?
- Szakítottunk.
- Pedig nagyon csinos. Te vagy ő? – kérdezte Marcello.
- Én. Egy tévedés volt!
- Jó hosszú tévedés, amire csak másfél év után jöttél rá?
- Igen – Harry utálta, ha vallatták.
- Olyat tett, amit nem kellett volna, ugye?
- Igen, de nem fogom elmondani! Ne is várjátok!
- Jó, jó! Akkor kérdezek mást, ő volt az első?
- Mi?! – nézett értetlenkedve Harry, amikor vörössé vált az arca.
- Azt kérdeztem… - ismételte meg kérdését Fabio, mikor Harry közbe szólt:
- Értettem, de ez miért fontos?
- Csak kíváncsiság.
- Nem.
- Hát ki? – kérdezgették tovább.
- Egy lány, szintén a Roxfotból. Cho Chang a neve. De ez már majdnem tíz éve volt.
- Hát igen, csak két lány 18 éves korodig. A mulasztásodat jócskán bepótoltad, amikor hozzánk kerültél – mondta Leonard, aki az egyetlen olyan játékos a csapatban, aki még Harrynél is régebb óta játszik ott.
- Mi? – kérdezte Franco, aki ebben a szezonban igazolt át az olasz Velencétől.
- Bizony, barátocskám! Harry abban az időben szinte hetenként váltogatta a hölgyeket. A szebbnél szebb hölgyeket!
- Nahát Harry! Ezt nem is tudtam! Akkor ezért nem engedi sosem Maria, hogy veled menjek bulizni.
- Franco, az már rég volt! És csak azért volt, mert el akartam felejteni ezt a nőszemélyt! – mondta keserűen Harry.
- Akkor úgy sejtem, nem éppen barátságos hangulatban váltatok el? – kérdezte Fabio.
- Nem, egyáltalán nem. De Vittoria segített túllépnem rajta!
- Igen, lehet. De most, hogy láttad, megint érzel valamit. Ne is tagadd!
- De tagadom! És most már szálljatok le rólam! – mondta Harry. A többiek most már felfogták, hogy a témát tényleg lezárták.
Elfogyasztották a fagyit, és elindultak tovább az Abszol Úton, hogy megnézzék a Gringottsot, és a Weasley Varázsvicc Vállalat első boltját. Mindenki bement, kivéve Harryt, aki addig egy szemben lévő kávézóban várta meg társait. Nem akart még egyszer találkozni valamelyik régi barátjával. És a Weasley ikrek pont ebbe a kategóriába tartoztak
Ginnyvel való találkozása óta folyamatosan egy dolog járt a fejében.
Ki lehetett az a gyerek? Úgy négy-öt éves lehetett, barna haj, sötétzöld szempár. Ki lehet az apja? És tényleg Ginny az anyja?! Akkor miért hívta a gyerek őt Ginnynek, és nem anyának?!
Harryben ezer meg ezer kérdés merült fel, néhány perces számolgatás után dermedten nézett maga elé.
Nem! Az nem lehet! Vagy mégis?! Mondjuk a kis srác négy éves plusz a kilenc hónap… De hát akkor még együtt voltam vele! De nem is hasonlít rám! De Ginnyre sem! És ha már, akkor is mással járt, mellettem?! Nem, az nem lehet az ő gyereke! Biztos Hermionééké, csak ő vigyáz rá! Persze, vagy nem?! De Rá hasonlít! Neville! Azt hittem a barátom! És pont vele csalt meg Ginny! Mit szerethetett benne? Lehet, hogy az óta össze is házasodtak? És akár az ő gyerekük is lehet!
Harry! Elég! Felejtsd már el!
De nem megy! Beszélnem kell valakivel, aki tudja mi történt!
Hermione, persze! De lehet, hogy ő is utál, mint az összes többi Weasley! Próba szerencse! Írok neki!
Harry beszaladta a kávézóba és rendezte számláját. Mikor kiért, már Vittoria kint állt, és a többiekre várt.
- Vitt! – rohant oda hozzá Harry, és közben kiabált neki. – Kérlek, szólj a többieknek, hogy el kell intéznem egy nagyon fontos dolgot! Nem soká visszajövök, de most mennem kell! Majd később elmagyarázom! – tette hozzá, mikor észrevette a lány arcát, majd elrohant.
Egyenesen a postára ment, szerencséjére nagyon kevesen voltak. Kérte egy darab pergament és egy tollat. Odarohant az asztalhoz, és néhány másodpercig gondolkodott, mit is írhatna, aztán néhány szót firkantott a papírdarabra.
Kedves Hermione!
Biztosan, hallottad, hogy visszajöttem egy kupa erejéig. Nagyon fontos volna, hogy beszéljek veled! Csak te segíthetsz. Kérlek! Élet-halál kérdése! Mielőbb találkozzunk, ott majd mindent elmagyarázok! Ha lehetne még egy kérésem, egyedül gyere! Hogy mikor érsz rá, írd meg bagolyfordultával, és ott leszek!
Kérlek!
Üdvözlettel:
Harry
Harry összehajtotta a levelet, és oda ment egy varázslóhoz, aki a pult mögött állt.
- Ezt szeretném feladni! Nagyon sürgős! Viszont nem ismerem a címzett pontos tartózkodási helyét, és az is lehet, hogy közben férjhez ment.
- A leánykori nevét tudja? – kérdezte a varázsló.
- Igen. Hermione Granger – mondta gyorsan Harry.
- Rendben, megoldjuk! Bár kicsit drágább lesz.
- A pénz nem számít! – mondta Harry, és már vette is elő az erszényét.
A postás-varázsló, odalépett egy kecses, éjfekete bagolyhoz, rákötötte a levelet a lábára, elmondta neki a címzett nevét, és hogy sürgős, majd szabadon engedte.
- Nos, Uram! Ez annyi, mint – végzett egy gyors fejszámolást a mágus – 15 sarló 7 knút.
- Itt van! - Dobott egy galleont Harry az asztalra. – A visszajárót tartsa meg! Remélem, a bagolynak lesz még egy visszaútja is hozzám! Ez azt is fedezi! Viszlát!
Harry kilépett az üzletből, megkereste társait, és tovább folytatta útját. Senkinek sem számolt be, hol járt, még Vittoriának. Körübelül két órával később, egy bagoly szállt Harry vállára, egy levéllel a lábán.
Harry habozás nélkül kinyitotta a levelet, és olvasni kezdte:
Rendben van, Harry! Meghallgatlak! Én is akartam veled beszélni! Találkozzunk délután négykor a Foltozott Üstben. És ne aggódj, egyedül megyek!
Hermione
Harry az órájára nézett. Ez volt az egyetlen, ami a múltjára emlékeztette. Nem tudott tőle megválni. A tizenhetedik születésnapjára kapta a Weasley házaspártól.
Azon fél négy múlt tíz perccel.
- Öhm... Fiúk! Sajnos most egy ideig megint el kell, menjek! Egy hosszú beszélgetés vár rám. Kérlek, vigyázzatok Vittoriára! Sziasztok! – mondta, és adott egy puszit a nő homlokára, aztán a Foltozott Üst felé vette az irányt.
Mikor odaért, már majdnem négy volt. Keresett egy üres asztalt, majd leült. Tom ment oda hozzá, és Harry rendelt tőle egy pohár lángnyelv whisky-t, bátorításképpen saját magának.
Hermione négy után egy-két perccel érkezett meg. Mikor meglátta Harryt odament Tomhoz és rendelt egy pohár limonádét.
Harry addig alaposan szemügyre vette a lányt. Nagyon csinos lett. Hosszú barna haja, lágyan omlott a hátára, kevés smink volt rajta, teljesen természetes hatású. Egy zöld blúz és egy ciklámen szoknya volt rajta. Mikor odalépett Harryhez, ő fölállt, és két puszival üdvözölte a lányt.
- Szia Hermione! Nagyon csinos vagy! – üdvözölte Harry.
- Köszönöm, te is alaposan megváltoztál – mondta kimérten Hermione. – Térjünk a lényegre, Harry! Programom van hattól, és még el is akarok készülni! Hol voltál? – szegezte neki a kérdést.
- Öhm… – kezdte Harry, akit meglepett a kérdés. – Milánóban.
- Nem, Harry! Te is tudod, hogy nem így értettem. Mi elől menekültél el öt éve?
- Én…
- És most az igazat akarom hallani! Nem azt, hogy megijedtél a sok halottól meg ilyen maszlagokat! Az igazat!
- Rendben van! De meglep, hogy nem értesz! – kezdte Harry, de nem engedte, hogy a lány közbe szóljon. – Mikor Voldemort meghalt, és veletek beszéltem, utána visszamentem a Nagyterembe, és ott megláttam… - Harrynek ennyi év után is nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. – Ott voltak, és csókolóztak. Ginny és Neville. Utána elmentem a régi Dursley-házba és ott töltöttem néhány napot. Ott kaptam azt a baglyot is, amiben felkértek, hogy játsszam fogót Milánóban. Elvállaltam. És a többit te is tudod! Jól érzem magam ott! De nem ezért hívtalak.
- Hát? – kérdezte a döbbenettől elcsukló hangon Hermione.
- Ki volt az a gyerek?
- Milyen gyerek?!
- Aki ma Ginnyvel itt volt az Abszol Úton.
- Találkoztatok?
- Igen. Szóval ki az?
- Ted. Ginnyvel élnek ketten Londonban, egy tömbházban. Ő a te… - csuklott el a lány hangja.
- A mim? – Harry is egyre feszültebben érezte magát.
- A te …fiad – mondta Hermione olyan halkan, hogy Harry csak a végét és az elejét hallotta.
- A fiam? – Harryben megállt az összes vér.
- Nem. A keresztfiad! Ginnyvel él együtt Lupinék halála óta – mondta Hermione kicsit bátrabban.
- Jah! – Harry szívéről hatalmas kő esett le.
- De te hülye vagy, Harry!
- Mi? Miért? – nézett értetlenkedve.
- Azért mert olyan miatt mentél el, ami meg sem történt!
- Hermione! Köszönöm, hogy eljöttél. Ennyit akartam kérdezni. És nem fogok vitatkozni egy olyan dologról, amit láttam. Ha most megbocsátasz, mennem kell. Vár a mennyasszonyom! – hazudta Harry.
- Harry Potter! Ülj vissza! Nem mész innen, amíg végig nem hallgatsz! És nem szólsz közbe! Utána, mehetsz a menyasszonyocskád után, nem érdekel! – mondta fenyegetően a lány.
- Jól van! Mondd! – ült vissza Harry.
- Te nem azt láttad, amit láttál!
- Mi? Nem, Hermione! Láttam, amit láttam. Még egy troll is megértené, mi történt.
- De te felnőtt férfi vagy, és régen még több eszed volt, mint egy trollnak. Azt láttad, hogy Neville megcsókolja Ginnyt, ugye?
Harry kelletlenül bólintott.
- Nem azt láttad, hogy Ginny csókolja meg őt!
- Ugyanaz! Nem?! Tök mindegy! A lényeg, hogy engem valahogy elfelejtett Ginny!
- Harry! Hallgass már meg! Nem ugyanaz! Ginny elmesélte mi történt. Mikor a Nagyteremben várt rád, Neville ült le mellé. Először csak átölelte, aztán valamilyen elhatározásnál fogva megcsókolta Ginnyt. Ginny rögtön ellökte magától, de te ezt ezek szerint nem láttad!
- Nem, nem láttam! Én csak annyit láttam, hogy csókolóznak. Képzelheted, milyen érzés volt! Alig egy órája öltem meg Voldemort, valamiféle szeretetre vártam volna tőle, erre azt látom, hogy a barátommal csókolózik. Nem épp erre gondoltam!
- Harry! Nem érted? Tévedés volt! Egy buta félreértés miatt szenvedtek már öt éve mind a ketten! – magyarázta Hermione.
- Én nem szenvedek! Az elején tényleg, de megváltoztam. Itt van a mennyasszonyom, és nagyon boldog vagyok! – mondta Harry, aki nem akarta elhinni Hermione történetét.
- Harry! Nekem sosem tudtál hazudni! – mosolygott Hermione.
- Jó, lehet. De mit vársz tőlem?! Rohanjak Ginnyhez és esdekeljek neki, hogy bocsásson meg! Ez nem az én asztalom! Most viszont mennem kell! Tényleg! Hivatalos vacsorára vagyok meghívva, és már fél hat!
- Harry! De itt ne merj hagyni megint egy szó nélkül! – mondta kifelé menet Harrynek a lány.
- Rendben! Mehetünk? Szia Hermione! És jó lenne, ha erről a találkáról nem beszélnél senkinek! Jó?
A lány bólintott, de Harry azt nem láthatta, hogy a háta mögött keresztbe teszi az ujjait.
- Akkor, szia! – és elbúcsúztak egymástól.
Harry a hotelbe hoppanált. Átöltözött, majd lement vacsorázni, ahol találkozott a többiekkel. De senkinek nem mondott semmit.
Az a bizonyos beszélgetés Hermionéval hamarosan a homályba veszett. Harry idejét teljesen felélték a naphosszakat tartó edzés. Ereje sem volt arra, hogy másra gondoljon a döntőn kívül.
Így telt el az elkövetkezendő néhány hét.
A meccs előtti utolsó napon mindenki kapott egy kis szabadidőt. Harry úgy döntött, hogy elmegy még egyszer az Abszol Útra, mielőtt visszautazna Olaszországba.
Egyedül ment, nem volt kedve senkivel sem beszélgetni. Vittoria már rég visszautazott a vizsgáira, annyira rég, hogy hamarosan újra visszajön. Holnap érkezik. Így Harry egyedül, az Abszol Út forgatagában töltötte le utolsó napját. Leült egy kávézóban és onnan nézte a forgatagot. Inkább csak felnőttek voltak, ugyanis az iskolai év még egy egész hónapig tartott. Bár, ahogy hallotta, a meccsre elengedik azokat, akik el akartak menni.
Harry sokáig csak ült a cappucinoja felett, és nézte a tömeget, mikor valaki megfogta a vállát. Hátrafordult, és elakadt a lélegzete.
Ginny Weasley volt az, aki megérintette Harryt. Harry nem tudta, mit csináljon. Szerencsére Ginny hamarabb megszólalt:
- Harry! Beszélnünk kell! Leülhetek?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
