- Harry! Veled akarok menni! – toporzékolt Ginny.
- Nem érted, hogy nem lehet?! Túlságosan nagy veszélyben lennél! – érvelt fáradtan Harry. Mióta Dumbledore halála után egy hónappal visszaérkezett a Black-kúriába, ami újra a Rend főhadiszállása lett, azóta Ginny állandóan azzal nyaggatta, hogy vigyék magukkal.
Harry belátta, hogy nem tud Ginny nélkül élni, és az még rosszabb, ha úgy tesznek, mintha nem lenne köztük semmi. Épp ezért kibékült a lánnyal, de az útra nem viheti magával.
- Harry! Nem vagyok már kis pisis! Azt megértem, hogy nem mondod el, hogy minek kell elmennetek, de nem hagyhatsz itt!
- De igen! – emelte fel a hangját a férfi.
- Harry! – mondta halkan, és leült vele szemben. – Nem így akartam, hogy megtudd!
- Mit?! – kapta fel a fejét.
- Nem maradhatok itt!
- Ginny! Ezerszer mondt…
- Harry! Nem erről van szó! Itt sokkal nagyobb veszélyben lennék, mint veled!
- Nem, Ginny! A szüleid vigyáznak rád!
- De így még ők sem tudnak!
- Miért?!
- Harry! Én…
- Nyögd már ki!
- Sajnálom! Nagyon nagy hibát csináltunk!
- Mi?! Mit csináltunk mi?
- Gyereket, Harry! Én terhes vagyok! – mondta halkan Ginny, majd a szeme sarkából figyelte Harryt, amint épp az ablakhoz lép.
- Harry! Nem örülsz neki? – kérdezte félszegen.
- Nem, Ginny! Ami azt illeti, egyáltalán nem örülök neki! – mondta szomorú hanggal. Érezni lehetett, hogy hangja tele van csalódottsággal.
- Mi?! – kérdezte könnyes szemmel a lány.
- Én nem akartam gyereket, Ginny!
- De hát, Harry…
- Nem, Ginny! Ha én felvállalnám ezt a gyereket, akkor ti még nagyobb veszélybe kerülnétek!
- Harry Potter! Hogy lehetsz ilyen gyáva?! – kelt ki magából Ginny. Teljesen másra számított Harrytől, azt hitte, szereti.
- Ginny! Nem vagyok gyáva, de én nem akarok gyereket! Ennyi! Csak játék voltál nekem! – mondta fájdalmas hangon a férfi még mindig az ablaknál állva, háttal Ginnynek.
- Mi?! Harry! Nem teheted ezt velem! Én szeretlek!
- De én nem! És nekem nem kell a gyereked! – mondta halkan.
- Harry! Ez nem te vagy! – mondta döbbenten a lány, már nem is próbálta meg visszafojtani az érzéseit és könnyeit.
- De. Pontosan ez vagyok én! Egy érzéketlen tuskó, aki nem gondol más érzéseire! Ginny, jobb lesz, ha mi nem is találkozunk soha többet! – szólt Harry, és kicsordult szeméből egy könnycsepp.
Neki is pont annyira fájt ezeket kimondania, mint Ginnynek hallgatnia. De ezt kellett tennie.
- Hát, jó! Akkor menj! Én nem tartalak fel!
- Nem, Ginny! Nem értesz! Rám itt szükség van, neked kell elmenned!
- Mi?! Elküldesz az otthonomból.
- Ginny, ez az én házam! – mondta, és igaza is volt. Hiába lakott mindenki a Grimmauld téren, az attól még a Harry háza volt.
- És mégis hova menjek?!
- Mit tudom én! Franciaországban lakik valami rokonotok, nem?! Menj oda hozzá!
- Harry, de hát ez a te gyereked is!
- Nem! Nekem nincs gyerekem, és nem is lesz!
- Harry! – sápadt el Ginny.
- Menj már Ginny! Nem bírlak már látni!
- Rendben van, Harry Potter! Elmegyek! Örökre! De ne is keress, soha többé! Én meghaltam a számodra! És a gyerekedet is felejtsd el! – még néhány másodpercig zokogva nézte a neki háttal álló férfit, utána kirohant a szobából, összecsomagolt, majd lement a konyhába. Ott azt mondta, hogy Harry rávette, hogy menjen el a francia rokonokhoz, amíg a háború tart. A szülők is avvel nyaggatták a lányt már egy ideje, hogy ott sokkal nagyobb biztonságban lenne.
Mikor bejelentette, hogy elmegy, apjával együtt rögtön elhoppanáltak Franciaországba.
A terhességéről senkinek nem szólt, kivéve Hermionénak.
Harry még mindig az ablak előtt állt és sírt. Egyszer csak azt érezte, hogy valaki megfogja hátulról, és magával húzza. Leültette egy székre, aztán a nő is leült vele szembe. Pont oda, ahol néhány perce még Ginny ült.
- Elmondta? – kérdezte csendesen Hermione.
- Te tudtál róla? – kapta fel a fejét a fiú.
- Persze, hogy tudtam róla! Egy szobában alszom Ginnyvel… nem emlékszel? – próbált mosolyogni a lány.
Harry erre csak még rosszabbul érezte magát. Persze, hogy emlékezett. Nem lehetett elfelejteni azokat az éjszakákat, amikor ő és Hermione szobát cseréltek. Persze a legnagyobb titokban, nehogy valaki megtudja. Harry Ginnyvel, Ron Hermionéval töltötte az éjszakákat.
- Hermione! Én szörnyű ember vagyok! És, amit tettem, az még szörnyűbb! – bukott ki Harryből, majd újabb könnycseppek csorogtak le az arcán.
- Harry! Nyugodj meg! – vigasztalta a lány. – Igaz. Nem épp a legjobb módján, de végül is sikerült rávenned Ginnyt, hogy ne jöjjön velünk.
- Hermione! Nem érted?! Sohasem láthatom őket viszont!
- Ugyan, Harry! Ginny most még nem érti, de ha majd vége a háborúnak, mindent megtud! – érvelt a lány.
- Nem, Hermione! Te nem érezted, Ginny komolyan is gondolta! Nem fog visszajönni, még akkor sem, ha vége a háborúnak. Elvesztettem őket!
- Harry!
- Nem, Hermione! Megtettem! Ez az én döntésem! Belehaltam volna abba, hogyha valamelyiküknek is baja esne!
- Tudom, Harry! Nyugodj meg! Gyere, feküdj le! Aztán majd holnap jobb lesz!
Harry levettette magát az ágyra, majd behunyta a szemét, és elaludt.

***

Ginny verejtékezve ébredt fel az ágyában. Felkelt, hogy kimenjen egy pohár vízért, de valamibe belebotlott és elesett.
- Sophie! Ezerszer megmondtam, hogy ne hagyd szanaszét a játékaidat! – sziszegte a nő a sötétben.
A nő kiment a konyhába, hogy igyon, de mikor kiért, ott már ült valaki.
- Giselle néni! Ne haragudj! Felébresztettelek?
- Nem, kedvesem! Csak nem tudok aludni – mosolyogta.
- Hát az meg hogy lehet?! Mióta én itt vagyok még sosem volt olyan, hogy az én hétalvó nénikém ne aludna reggel kilencig, pedig már hat éve itt vagyok! – Ginny is mosolygott.
- Nem tudom, mi lehet velem! – sóhajtott az idős asszony.
- Kérsz valamit?! Egyáltalán hány óra? – állt fel Ginny.
- Nem tudom, de azt mond meg nekem, te miért nem alszol? Sophie jól van?
- Igen. Alszik. Nem is miatta vagyok ébren, hanem mert rosszat álmodtam.
- Jaj, kincsem! Meséld el, jobban érzed magad utána, meg azt is mondják, hogyha nem mondod el, akkor megtörténik! – biztatta a lányt az idős hölgy.
- Jaj, Giselle néni! Ha azt el tudnám kerülni! De ez már megtörtént! Megint ugyanaz! Mikor Sophie apja letagadta a lányát.
- Ginny! Annyira sajnálom! De miért nem mész vissza?! Hisz már vége a háborúnak! Biztos nagyon hiányzol neki!
- Nem, nénikém! Megfogadtam, hogy sosem megyek vissza Angliába! És te is megígérted, hogy sosem mondod el senkinek, hogy itt van velünk Sophie!
- Te tudod, kicsim! De a lánynak szüksége lenne az apjára!
- Majd keresek valamilyen férfit Franciaországban! De most megyek, visszafekszem, holnap fárasztó napom lesz! Jó éjt, nénikém! – köszönt el, majd visszament a szobájába.
Giselle viszont elővett egy nagy borítékot és egy lapot.
A borítékot megcímezte: Hermione Granger-Wasley, Grimmauld tér 12., London, UK.