Kedves Hermione!

Tudod, hogy nagyon ritkán írok neked! Inkább mindent ráhagyok Ginnyre, hisz ez az ő élete és én nem akarok egy pletykás vényasszonynak tűnni. De ezt sajnos nem tudom szó nélkül hagyni. Nem tudom, ki Sophie apja, ez nem az én dolgom, de azt tudom, hogy Ginnynek egyre jobban hiányzik. És a kis Sophie-nak is jó lenne, ha az apja itt lenne. Amit mondtál, azon nagyon sokat gondolkodtam. Tényleg csak azért mondta volna ezt Ginnynek, hogy biztonságban legyen?! Logikus, mégis olyan abszurd! Az a férfi nagyon sok mindent áldozott fel Anglia érdekében! Látnod kéne a kislányt! Annyira aranyos! Hihetetlen, hiába fésülöm ki a haját, az ugyanolyan kócos marad! De a szeme, az valami fantasztikus! Mint a smaragd!
Egyre többet érdeklődik az apja után! Ginny azt mondta neki a múltkor, hogy meghalt. Ez egy ideig segített is neki abban, hogy ne faggatózzon. De csak egy ideig! Egyre többet akar tudni! Hisz már majdnem hat éves! De én hiába beszélek Ginnynek, mintha a falnak beszélnék! Egyáltalán nem hatotta meg, amit írtál neki a legutóbbi leveledben. Utána annyira dühös lett rád, hogy egy szót se szól már senkinek sem az Angliában élő rokonokról! Most is éjszaka van! Nem rég beszélgettem vele, mert rosszat álmodott arról a férfiról.
Kérlek, segíts neki valahogy! Nem bírom nézni, ahogy szenved!

Üdvözlettel: Giselle

A nő bele tette a levelet a borítékba, majd odahívta magához a baglyát, Dilót. Rákötötte a lábára, majd kiengedte az ablakon. A bagoly észak felé vette az irányt, majd eltűnt az éj sötétségében.
Teltek a napok, de nem jött a válasz.
A három nő Lyonban élt nem messze a Rhöne folyótól. Ginny nagyon sokat volt a parton. Ha valami baja volt, akkor odament, ott képes volt órák hosszat sétálni, vagy csak ülni a parton, és gondolkozni. Most is ott voltak a lányával.
Öt nappal a levél elküldése után érkezett a válasz Hermionétól:

Kedves Giselle!

Nagyon sajnálom, Ginny nem hisz nekem! Semmivel nem tudom rávenni, hogy jöjjön vissza, vagy legalább mutassa meg a lányát az apjának. Azt mondja, ha hat éve nem volt rá kíváncsi, akkor most se legyen az.
Hiába, már senkire sem hallgat! Csak reménykedek benne, hogy a kis Sophie majd változtat a véleményén.

Üdvözlettel: Hermione


Giselle csalódott arccal rakta le a levelet. Már késő délután volt. A nő észre sem vette, hogy Ginny és a kis Sophie visszatért a szokásos délutáni sétáról.
- Giselle néni! Mit olvasol?! – érdeklődött Ginny.
- Semmit! Csak egy régi ismerősöm érdeklődik a hogylétem felől – lódította.
- Értem. Szóval semmi különös? – faggatózott tovább.
- Nem, semmi – vágta rá gyorsan, majd betette a levelet az egyik fiókba és kiment a szobából faképnél hagyva a lányt. – Sophie! Jót sétáltatok? – hallatszott a konyhából.
Ginny nem tudta, miért, de nagyon nagy késztetést érzett, hogy elolvassa azt a bizonyos levelet. Kinézett az ajtón, hogy mit csinálnak a többiek. Giselle épp Sophie-nak adott enni. Ginny visszament a szobába, kivette a levelet a fiókból, majd olvasni kezdte.
Mikor a végére ért, teljesen padlót fogott. Nem tudta, mit csináljon. A nénikéje és a volt legjobb barátnője arról leveleztek, hogy ő hogy jöhetne össze megint Harryvel.
Nyugi Ginny, csak jót akarnak neked és a lányodnak! – nyugtatgatta magát.
Mivel, hogy megint összehoznak engem Harryvel?!
Ő a lányod apja!
Aki letagadta!
Olvastad a levelét!
Jaj, annyira átlátszó!
De szereted!
És?
Menj vissza hozzá!
Nem!
Erre vársz már mióta!
Nem! Nem megyek! Harry Potter hagyjon engem békén!
Nem lehet! Sophie az ő lánya is! Joga van látni!
Jaj! Most egyszerre joga lett! Joga lett volna felvállalnia! De nem tette!
Mert félt!
Nekem nem kell egy ilyen férfi!
Dehogy is nem! Rá vársz 12 éve!
- Elég! – üvöltötte, úgy hogy most már mindenki hallotta.
Két hang viaskodott a fejében.
Egyik, aki makacs volt és büszke. Annyira, hogy nem hitt senkinek, és halálosan meg volt sértve.
A másik, aki szerette Harryt annyira, hogy megbocsásson neki.
Mindeddig azonban az első hang legyőzte a másikat, és egy szót sem akart Harryről hallani.
- Mi az, Ginny? Minden rendben? – kérdezte aggódva az asszony.
- Anyu! – rohant oda a nőhöz a lánya. – Mi a baj?
- Semmi kicsim! Semmi! Most menj! Beszélnem kell a nénivel! – mondta, miközben megsimogatta a lány fejét. Giselle addigra már mindent értett, meglátta Ginny kezében a levelet.
- Ginny! – szólalt meg síron túli hangon.
- Nem, Giselle! Most én kérdezek! Mióta levelezgetsz te Hermionéval? – dühöngött.
- Ginny…
- Az igazat akarom!
- Mióta idejöttél. Az édesanyád írt, hogy ő mindent tud rólad, és hogy ő a legjobb barátnőd, és ha valamit nem tudok, kérdezzem meg őt – adta be a derekát.
- És te szépen meg is kérdezted!
- Ginny! Annyira rossz bőrben voltál, mikor idekerültél. Nem tudtam semmit sem Sophie apjáról, azt hittem, segítek vele. Aztán meg egyre több mindent beszéltünk meg.
- Akkor azért írt nekem a múltkor három év után levelet! Azt írta, hogy a nagy Harry Potter mindent megbánt! – próbált nevetni, de csak valami furcsa hang jött ki belőle.
- Harry Potter? Sophie apja Harry Potter? – képedt el az asszony.
- Jah! Még ezt nem mondta el?! Igen, a nagy Harry Potter legyőzte a nagy Voldemortot! De attól megijedt, hogy apa lesz!
- Ginny! Én nem…
- Giselle néni! Köszönjük a vendéglátást, de azt hiszem, mi most elköltözünk!
- Mi?! Nem. Nem engedem, hogy elmenjetek!
- Nem engeded?! Köszönöm, de nem is kértem az engedélyedet! Nagyon hálás vagyok, hogy eddig itt lakhattunk, de már mindenki túl lépett egy bizonyos határt, úgyhogy, azt hiszem, jobb, ha mi most elmegyünk.
- Ginny! Most nagyon feldúlt vagy!
- Nem, el akarok menni! Kell egy kis levegőváltozás!
- Jó, menjetek fel a hegyvidéki házamba. Maradjatok ott, ameddig akartok. Csak kérlek, ne hagyjatok itt! Olyan jó, hogy nem vagyok egyedül! – esedezett az asszony.
- Rendben! De a házat nem fogadhatom el! Kiveszünk egy kis szobát egy síparadicsomban. Sophie még úgy se síelt! Hát most itt az ideje! – mondta Ginny nyugodtabb hangon. Leült az asszonnyal szemben.
- Köszönöm! És sajnálom! – hálálkodott Giselle.
- Nem, Giselle néni! Én sajnálom! Csak segíteni akartál, és ezt teszed már hat hosszú éve! Elmegyek Sophie-val síelni! Kiszellőztetem a fejem, aztán visszajövünk! Csak kérlek, többet ne írj senkinek se! Anyáék úgy tudják, hogy nagyon boldog vagyok, és hogy itt tanulok, ami igaz is! De semmi több! És ez pont jó így! Megyek, csinálok valami vacsorát! És sajnálom, Giselle néni!
- Minden elfelejtve! De mi lenne, ha inkább valahová elmennénk enni?
- Rendben! Gyere, Sophie! – szólt a lányának Ginny.
A három nő elment vacsorázni, és úgy tettek, mintha semmi sem történt volna.
Ginny és Sophie három nappal később összecsomagoltak, majd mivel egy mugli hotelbe mentek, mugli szállítóeszközzel indultak el síelni. A kislány, aki még sosem utazott mugli vonaton, nagyon boldog volt, hogy végre elmehet síelni. Giselle nagyon sokat mesélt neki erről, hogy decembertől egészen márciusig az egész világ felkeresi az Alpok ezen részeit, hogy áldozzon egy kicsit erre a téli sportra. Legyen az mugli vagy varázsló.
Ginnyék két órás utazás után meg is érkeztek a francia Alpok szívébe, Chamonix-ba. A hely gyönyörű volt.
Mikor az állomásról taxival elmentek a szállodába, ahol Giselle néni foglalt nekik lakosztályt, és meglátták a helyet, mind a kettejüknek leesett az álluk. A hotel hatalmas volt. Úgy nézett ki, mintha az lenne a legnagyobb luxus szálloda a környéken.
- Hát, kicsim! – szólt Ginny. – Úgy néz ki, Giselle néni ki tett magáért! – mosolyogta, majd megfogva a táskáikat bementek. Ott, mikor már beteltek a hatalmas hall látványával, odamentek a recepciós pulthoz.
Ott Ginny elmagyarázta, honnan jött, és hogy már le volt foglalva egy szoba a számukra, persze mindezt franciául. A hat év alatt Ginny tökéletesen, megtanult franciául. Eleinte varázslat segítségével tudott csak elboldogulni, aztán alig egy év alatt megtanult rendesen, mágiamentesen beszélni.
A nő átvette a kulcsot, majd elindultak a lift irányába. A poggyászát már előzőleg elvette egy itt dolgozó fiú, és már minden valószínűség szerint fel is vitte a szobájukba, míg Ginnyék elmentek bámészkodni.
Mikor a liftekhez mentek, Ginny elkezdte keresni a kulcsot a feneketlen retiküljében, nem is figyelve arra, hogy merre megy. Addig bányászott a táskájában, mire neki ment valakinek és az egész táska kiesett a kezéből, kiborítva belőle szinte minden.
- Óh, Mademoiselle! Pardon! Ööö… nem tudok franciául! De hagyja csak, összeszedem! – dadogta egy férfi.
- Köszönöm, de nem szükséges! – mondta Ginny, de valahogy túl ismerős volt neki ez a hang.
Mikor a férfi felállt, újra kiesett a kezéből a táska.
- Ginny! – suttogta.
- Harry! – döbbent le Ginny.
- Harry! Gyere már, Ronék már vagy húsz perce ránk várnak! Siess már! – hallatszott egy női hang a távolból.
- Mindjárt megyek, Juliette! – szólt vissza Harry, de még mindig döbbenten nézte Ginnyt.
- Anya! Gyere már! Pisilnem kell! – szaladt oda egy kislány Ginnyhez.
Harry még jobban megdöbbent. Egy öt éves kislány állt előtte, ugyanolyan koromfekete hajjal és smaragdzöld szemmel, minta amilyen neki volt.
- Megyek, Sophie! Megyek, de segíts összeszedni a táskámat. – szólt neki az anyja.
Gyorsan összekapkodták a földön lévő dolgokat, majd se szó, se beszéd, beszálltak egy liftbe, ott hagyva a még mindig maga elé meredő Harryt.