Ginnyn és Sophie-n kívül senki nem volt a liftben. Szerencséjükre. A nő ugyanannyira meg volt döbbenve attól, hogy itt találkozott Harryvel, mint amennyire a férfi, hogy ő itt van. Láthatólag egyikük sem számított a másikra.
Ráadásul Harry, életében először találkozott a lányával.
Ginny nem tudta, hogy mit tegyen. Nem akart visszamenni Lyonba. Szüksége volt egy kis időre, és Sophie is annyira várta már, hogy síelhessen. Másrészt Harryvel sem akart még egyszer találkozni, mert azt biztos, nem úszná meg egy értetlen tekintettel.
De, ha elmenne, akkor az azt jelentené, hogy ő menekül Harry elől. Pedig ez nem így van, ő nem csinált semmit. Harrynek kéne elmennie.
Ginny észre sem vette, hogy már a szobájuk ajtaja előtt állnak, csak mikor Sophie szólt hozzá.
- Anya! A kulcsot! Siess már! Be fogok pisilni! – sürgette a kislány.
- Jó! Máris! – felelete, majd kinyitotta az ajtót.
A szoba, illetve a lakosztály hatalmas volt. Mikor beléptek, egy hatalmas nappali szerűség volt előttük, amiből három ajtó nyílt. Egyik minden bizonnyal a fürdő volt, a másik kettő lehetett a két hálószoba.
Sophie elrohanta fürdőszoba felé, majd néhány perc múlva visszajött. Az anyja még mindig ugyanazon a ponton állt, ahol hagyta.
- Anya! Gyere! Menjünk ki a hóra! – türelmetlenkedett.
- Figyelj, kicsim! Mi lenne, ha játszanánk valamit? – kérdezte Ginny, akinek eszébe jutott valami, hogy elkerülje Harryt.
- Tényleg?! De kint a havon, ugye? – kíváncsiskodott.
- Ööö… ez egy olyan játék lenne, amit az egész hét alatt, folyamatosan játszanánk.
- Jóó… otthon miért nem játszunk ilyen sokáig?
- Szóval ez a játék olyan lenne, hogy megváltoztatjuk a külsőnket, és nem mondjuk el senkinek, jó?!
- Húú! Anya! Lehet lila a hajam? És a szemem rózsaszín? Az a két kedvenc színem – mosolygott Sophie, láthatóan tetszett neki ez az új játék.
- Nem. Nem lehet, kicsim! – nevette az anyja, és leguggolt mellé. – Tudod, elég sokan felfigyelnének ránk, ha rózsaszín szemmel mennénk ki! Nekem mondjuk, szőke lenne a hajam, és neked is! A szemedet meghagyjuk, mert azt annyira szeretem! De az én szem színemet te választhatod ki! Rendicsek?
- Aha! Legyen kék! Mint az ég!
- Jó, várj! Előbb átváltoztatlak téged! – mondta, aztán elővette a pálcáját és leírt egy kört a lánya feje körül, mire a haja szőkére változott.
- Hú! Ez sokkal jobb! Ilyen van Claire-nek is, tudod, aki a szomszédban lakik. Mikor Giselle néni ott hagy nála, akkor mindig megengedi, hogy játsszak a hajával. Anya! Nem maradhatna ilyen? – kérdezte vidáman.
- Nem, Sophie! Én a fekete hajadat szeretem! És most én jövök! – Ginny elvégezte ugyanazt a mozdulatsort a saját feje körül, melynek következtében az ő haja is világos szőke lett, és a szeme a mogyoróbarnából égszínkék. Odaállt a tükör elé, hogy megcsodálja újdonsült önmagát. De nem volt elégedett. A szeplők nem illettek az arcára, ezért ezeket is eltűntette, aztán lányához fordult.
- Na, milyen vagyok? – kérdezte.
- Nagyon szép, anya! Nekem így jobban tetszel! – mondta, majd megölelte.
A nagy átváltozás után kicsomagoltak, majd úgy döntöttek, megnézik a kinti dolgokat. Giselle néni még egy síoktatót is bérelt nekik, mivel még egyikük sem volt síelni.
Lementek, és szerencséjükre a recepciónál már más ült, ezért nem kellett elmagyarázniuk a külső változások okait.
Mikor Ginny idejött, Franciaországba, mindenki úgy ismerte meg, mint Virginia Stephenson, Amerikából.
Ez most pont jól jött neki, mert ha Harry mégis érdeklődne utána, varázslattal sem találná meg. Az új nevét meg még Hermione sem tudja.
Mikor odahívták hozzá a síoktatójukat, Ginnynek leesett az álla.

***

- Hermione! Beszélhetnénk? – mondta Harry sápadt arccal, majd arrébb húzta a lányt, hogy senki ne hallja őket.
- Mi a baj, Harry? Mióta Juliette-tel kijöttetek a hotelből, annyira sápadt vagy – állapította meg a lány.
- Igen, tudom. Nekem azóta van egy bajom, csak nem mondhattam Ron és Juliette előtt.
- Mi van? Nyögd már ki! Azért vagyunk itt, hogy kicsit kiengedd a gőzt!
- Hermione! Itt vannak! – nyögte ki Harry.
- Kik vannak itt? Biztosan képzelődsz!
- Nem, Hermione! Láttam őket, még beszéltem is!
- De hát kivel? Harry! Nyögd már ki, lent már várnak!
- Ginny! És Sophie!
- Mi?! – hápogott Hermione. – De hát, ők nem itt élnek!
- Te tudod, hogy hol élnek? És nem mondtad el nekem?! – háborgott.
- Harry! Ezt én nem dönthetem el! Ginny annak mondja el, akinek ő akarja! Én is csak onnan tudom, hogy a nagynénjével levelezek. De komolyan láttad őket?
- Igen, pontosabban Ginny jött nekem, mikor a liftből szálltam ki. Leesett a táskája, én meg mikor vissza akartam neki adni, akkor vettem észre, hogy ő az, aztán újra leesett. Mármint atáska. Aztán oda jött hozzá egy kislány, pont olyan a szeme, mint az enyém, és a haja is. Annyira aranyos, Hermione! Azt hiszem, Sophie-nak hívta.
- Igen, Harry! Ginny megírta nekem, mikor megszületett, csak hogy tudjam, jól vannak. Azóta sem írt nekem. De akkor leírta, hogy lánya született, úgy néz ki, mint te, és Sophie-nak hívja.
- Sophie Potter! Ez nagyon szép! – mosolygott Harry.
- Harry! Nem hiszem, hogy felvette volna a neved! – motyogta a barna hajú lány.
- Igazad lehet, túlságosan utál ahhoz, hogy a lánya az én nevemet viselje! – mondta szomorúan.
- Harry! Ne csüggedj! Most, hogy itt van könnyebben, visszahódíthatod! – biztatta a lány.
- Mégis mit kéne tennem! Tiszta szívből utál! Küldjek neki virágot meg bonbont?!
- Nem is rossz ötlet, Harry! Küldj neki virágot név nélkül! Halmozd el ajándékokkal! Menj! Kezd most! – utasította, mire Harry felállt és bement a hotelbe.

***

Ginny tátott szájjal nézte az előtte álló férfit, aki magas, izmos és eszeveszetten jóképű volt. A férfi kicsit zavarban volt attól, hogy Ginny már körülbelül három perce le sem veszi róla a szemét.
- Ööö... Jó napot! Ön Virginia Stephenson?
- Igen. – mondta Ginny, aki most kapott észbe, hogy mindenki szeme előtt fixírozza a férfit. – De nyugodtan hívjon Ginnynek. Ő itt a lányom, Sophie.
- Nagyon üdvözlöm! Én Mark Lang vagyok, és én leszek az önök oktatója!
- Nyugodtan tegezhet!
- Köszönöm! Akkor megvárjuk a férjedet, vagy ő majd később csatlakozik hozzánk? – kérdezte Mark.
- Mi?! Ja! Nekem nincs… - kezdte a magyarázkodást.
- Az apukám meghalt! – felelte egyszerűen Sophie. – Még mielőtt én megszülettem!
- Óh! Nagyon sajnálom! – mondta az oktató.
- Hát, igen… De már el is felejttetem! Nos, akkor mehetünk?! Még sosem síeltem! – váltott gyorsan témát Ginny.
- Persze! Menjünk arra! – mutatott az egyik sípálya felé a férfi.
A hármas kimentek, ott egy szabad területen megálltak és Mark elkezdte magyarázni a síelés lényegét és praktikáit. Aztán felvették a síléceket, és a leglankásabb pályán gyakorolni kezdtek. Sophie-nak rettentően tetszett, mikor az anyja eleset. Persze ő is sokszor esett hasra, de az anyját látni a hóban, sokkal viccesebb volt.
Négy óra gyakorlás után úgy döntöttek, bemennek, és esznek valamit. Elköszöntek Marktól, majd az étterembe mentek.

***

Mark is visszament a recepcióhoz, hogy megnézze, nem vár e valaki oktatóra.
- Na, Mark! Hogy ment? Az a szőke nő, nagyon beindult rád! – nevette a recepciós.
- Ugyan, Jean! Gyereke van! – legyintett Mark.
- Az lehet, de férje az nincs! Küldj neki valamit!
- Mit?
- Mondjuk egy csokor virágot! Csak azt ne mondd, hogy neked nem jön be!
- Mi?! Viccelsz?! Nem is tudom, mikor láttam ilyen csinos nőt!
- Akkor meg? Na várj! – biztatta. – Tessék, miben segíthetek? – fordult oda egy vendéghez.
- Ööö.. virágot szeretnék küldeni egy hölgynek, aki itt lakik! – felelte.
- Mi a neve? – kérdezte.
- Azt hiszem Ginerva Weasley – mondta Harry.
- Sajnálom, Uram! De itt semmiféle Weasley nem szállt meg! – válaszolta a recepciós, miután megnézte a számítógépében.
- Óh! Akkor valami más néven jelentkezhetett be! Köszönöm, de majd még gondolkozom, ha valami az eszembe jutott, visszajövök – válaszolta csüggedten Harry, majd tett egy lépést a pulttól hátrébb. Ott megállt és gondolkozni kezdett.
Eközben a recepciónál álló férfi visszafordult Markhoz.
- Na, mire jutottál? – kérdezte.
- Jó. Küldök nekik egy doboz csokit! – felelte.
- Nekik? Én azt hittem, csak a nő tetszik! – húzta fel a szemöldökét.
- Igen, a lányának is! Nem akarok úgy tűnni, mintha rögtön letámadtam volna!
- Jó, akkor egy doboz csoki! Kártyát írsz neki, vagy megmaradsz a jóságos Mikulásnak?! – nevette.
- Igen! Mondjuk… Megvan: Kedves Ginny és Sophie! Nagyon élveztem a ma délutánt! Remélem, holnap is ilyen jól mulatunk! Üdvözlettel: Mark! Na, milyen?
- Klassz! Akkor felküldöm nekik! Te meg menj, mert vár a következő áldozat! – mutatott egy négytagú család felé, akik minden sífelszereléssel ott álltak az ajtónál és Marknak integettek.
- Na, mentem! Pá! – köszönt el.
A recepciós hátrament a pult mögött álló szekrényhez, kivett egy doboz csokit, majd visszament. Ott elővett egy kis kártyát és egy hozzá illő borítékot.
- Mit is mondott?! – gondolkodott hangosan. Annyira hangosan, hogy Harry is meghallotta. – Jah, igen. Szóval: Kedves Ginny és Sophie! – kezdte, majd leírta. A két név hallatán Harry is felkapta a fejét. – Nagyon élveztem a ma délutánt! – diktálta magának. – Remélem, holnap is ilyen jól szórakozunk! Szeretettel: Mark – fejezte be, majd összehajtotta a papírt és bele tette egy kis borítékba.
- Klaus! Gyere ide! – szólt oda az egyik egyenruhás fiúnak.
- Mondd, főnök!
- Ezt vidd fel a 246-osba Virginia Stephensonnak! Siess vele! A mi Markunk szerintem szerelmes! – mosolyogta.
Harrynek viszont egyáltalán nem volt kedve mosolyogni. Tudta ugyan, hogy milyen néven jelentkeztek be Ginnyék, de az a legkevésbé sem tetszett neki, hogy ellenfele is lett. És ráadásul úgy nézett ki, hogy ennek a Marknak előnye is van vele szemben.