Ginnyék úgy döntöttek, hogy inkábba kettesben fogyasztják el a vacsorájukat, evvel is kerülve a lehetőséget, hogy találkozzanak Harryvel. Felmentek a lakosztályukba, majd vártak, hogy mindaz, amit rendeltek, megjöjjön. Úgy tíz perc múlva kopogtattak.
- Egy pillanat! – hangzott a válasz Ginny szájából. A nő felállt, elküldte Sophie-t kezet mosni, majd kinyitotta az ajtót.
- Jó estét! Meghoztam a vacsorát! – mutatott a pincér az előtte álló kocsira. – Illetve ezeket Önnek küldték! – mondta, majd a kocsiból előhúzott egy nagydoboz csokoládét és egy nagy csokor fehér orchideát.
- Köszönöm! – És Ginny behúzta a kocsit és átvette az ajándékokat. – Írja a számlámhoz!
- Rendben. Jó étvágyat! Viszontlátásra! – köszönt el a pincér, majd otthagyta őket.
Ginny becsukta az ajtót, betolta a kocsit a nappaliba, majd az ajándékokat kezdte nézegetni. Először a csokoládéhoz tartozó kártyát nyitotta ki és olvasta el. Mikor ez megtörtént, elmosolyodott, majd letette az asztalra. Azután a virágot nézegette.
„Honnan tudja, hogy a kedvencem az orchidea?! – gondolkodott. – Lehet, hogy csak ráhibázott?!”
Mikor keresett egy vázát, és bele tette a virágot, meglátott egy kis kártyát a virágon is. Érdeklődve nyitotta ki, hogy vajon ebben mi lesz. Mikor meglátta, mi van benne, kiejtette a lapot a kezéből.
Egy villám. Mindössze egy villám volt bele rajzolva, de Ginny pontosan tudta, hogy ki és miért küldte neki ezt a virágot.
„Azt hiszi, hogy egy virággal mindent jóvátehet?!” – füstölgött magában.
- Anya! Nem jössz enni? – kérdezte Sophie.
- Ööö… kicsim! Egy pillanatra el kell mennem! De nem sokára jövök! Addig egyél nyugodtan, és nem csinálj semmi rosszat! – mondta, majd kiviharzott a szobába. Egészen le a recepcióig.
- Kisasszony! Miben segíthetek? – kérdezte még mindig ugyanaz a férfi, aki a délután is ott állt.
- Virginia Stephenson vagyok! És nem sokkal korábban kaptam egy virágot Harry Pottertől! Szeretném visszaküldeni neki! – dühöngött.
- Értem! Valami üzenetet küld hozzá? – kérdezte Jean, akinek nagyon tetszett a helyzet.
- Nem. Csak kérem, küldje vissza!
- Értem. – mondta, majd elvette a virágot.
Ginny visszament a szobájába, majd mintha semmi sem történt volna, leült vacsorázni a lánya mellé.

***

- Egy pillanat! Megyek! – mondta Harry, akinél szintén kopogtattak.
- Monsieur Potter? – kérdezte a férfi, aki Ginnynek is vitte a virágot. Harry csak bólintott. – Ezt Virginia Stephenson küldi vissza Önnek – mondta, majd átadta a virágot.
Harry a döbbenettől szólalni se tudott, átvette a virágot. Mikor a pincér a borravalót várta, Harry hirtelen megszólalt.
- De hát ezt én küldtem neki! Neki, és nem nekem kéne vinnie – értetlenkedett.
- Igen. El is vittem neki, de a Mademoiselle visszaküldte Önnek! Úgy látszik nem ez a kedvenc virága! – somolygott a férfi.
- Magának semmi köze ehhez! – torkolta le Harry, majd elővett némi aprót a zsebéből, azt a pincér kezébe nyomta, majd becsapta az ajtót.
Még mindig dühös képpel visszament nappaliba, ahol Ron, Hermione és Juliette várt rá.
- Mi az, Harry! Mit akart? – érdeklődött Ron.
- Jaj de szép, Harry! – ugrott a nyakába Juliette. A lány félig francia, félig angol volt. Az anyja halála után visszaköltözött apjával Londonba, ahol elkezdte az Aurorképzőt. A lánynak hosszú barna haja volt, csokibarna szemekkel társulva. – De azt meg kell, mondjam, hogy nem ez a kedvenc virágom! A nárciszok azok, ha kéne majd máskor. De a gesztust jutalmazom! – mondta mit sem törődve Harry reakciójával. Kivette a csokrot a kezéből, majd vázába tette.
Harry Hermionéra nézett. A lány is kérdőn nézett a fiúra, akárcsak Ron, de Hermione kérdezni is akart valamit, csak nem a többiek előtt.
Harry bólintott. De a beszélgetést későbbre halasztotta, hisz mindenki előtt nem mondhatott semmit. Ron úgy tudta, hogy Ginny Marseille-ben lakik, és azért nem jön haza, mert nagyon jó munkát talált. És hogy Harryvel nagyon sokat leveleznek. Azt ugyan furcsállta, hogy Harry miért nem látogatja meg sose, de úgy döntött, hogy majd Harry beszél róla, ha majd akar. A gyerekről Harryn és Hermionén kívül senki sem tudott Angliában.
A vacsora után Juliette úgy döntött, hogy megnézi a kinti tájat éjjel. Ronnak is kedve lett volna megnézni, ezért kérdőn nézett Hermionéra, aki rábólintott a csillagfényes sétára.
Miután elmentek, Hermione Harryt fürkészte. De amikor látta, hogy Harry nem fog semmit mondani, úgy döntött, ő kérdez.
- Ginnynek küldted azt a virágot, ugye? – kérdezte, Harry csak savanyúan bólintott. – És? Visszaküldte?
- Nem látod?! – felelte dühösen.
- De igen. De honnan tudta, hogy te küldted neki?
Harry nem válaszolt, hanem felállt, odament a virághoz, majd elhozta onnan az üzenőkártyát, és Hermione kezébe nyomta.
- Harry! Ez…
- Hiba volt! Tudom! De valamit még nem mondtam el neked.
- Mit?
- Van itt, a hotelben még valaki, akinek tetszik Ginny – mondta keserűen, miután visszaült a helyére.
- Mi?! De hát ez te honnan tudod? És ki az? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom. Valamilyen Mark. Onnan tudom, hogy mikor rávettem magam, és lementem a recepcióhoz virágot küldeni neki, akkor ez a fószer is ott volt. Én mondtam, hogy Ginny Weasleynek akarok virágot küldeni, de a recepciós azt mondta, hogy ilyen vendégük nincs. Akkor én kicsit hátrébb álltam, hátha eszembe jut valami, de semmi. És akkor a recepciós biztatta azt a Markot, hogy küldjön neki valamilyen csokit. Azt üzente, hogy köszöni a délutánt, meg hogy reméli, holnap is jól mulatnak. És a végére azt írta, hogy szeretettel, Mark! Ezt küldte Ginnynek és a lányomnak! Annyi hasznom volt belőle, hogy tudtam, hogy hívják Ginnyit! Aztán küldtem neki a kedvenc virágából egy csokrot, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy az a Markocska – itt Harry grimaszolt egyet – küldte neki. Nem akartam odaírni a nevem, de kellet valami utalás. Ebből lett a villám. De tudom, hogy nem ezt kelet volna! – bosszankodott Harry.
- Harry! Nagyon sajnálom! De te féltékeny vagy! – próbálta viccesebbé tenni a helyzetet Hermione.
- Persze, hogy féltékeny vagyok! Én ugyanannyira szeretem Ginnyt, mint hat éve! Azt hiszed, azért mondtam neki azt, a szobájában, mert úgy gondoltam? – Harry szinte már ordított.
- Tudom, Harry! Sajnálom! De hidd el, minden meg fog oldódni! Majd valamit kitalálunk, hogy Ginny meghallgasson. Onnantól már könnyebb lesz a dolgunk – magyarázta a lány, majd lázasan elkezdett gondolkodni, de semmi nem jutott az eszébe. – Harry?
- Hm?
- Amúgy mi Ginny mostani neve?
- Virginia Stephenson, de Ginnynek hívják.
Hermione nem mondott semmit, csak mosolygott.

***

Ginny, miután lefektette Sophie-t, ő is elment aludni. De csak forgolódott az ágyában. Agya folyamatosan Harry körül forgott. Hiába gondolt másra, a vége mindig valahogy Harryhez kapcsolódott. Ilyen gondolatokkal nyomta el az álom is, s ennek következtében álmában újra lejátszódott a hat éve történt incidens, közte és Harry közt, aminek következtében Franciaországban kötött ki.
Újra verejtékezve ébredt fel, kinézett az ablakon, majd a vekkerre. Már nyolc óra volt. Elment lezuhanyozni, majd felöltözött. Sophie-t is felébresztette, utána lementek reggelizni. De előtte, úgy döntött, hogy visszaváltoztatja a külsejüket. Harry amúgy is tudja, hogy hol vannak. Más viszont még nem látta, hogyan néznek ki, mivel tegnap sapka, és napszemüveg volt rajtuk. Emellett Ginnynek sem tetszet új külseje. Szerette saját, régi, szeplős arcát. Az volt az övé, és nem akart úgy kinézni, mint egy szőke cicababa.
Reggeli után a recepciónál találkoztak Markkal. Illedelmesen megköszönte a csokoládét, majd kimentek gyakorolni.
Úgy egy óra körül, úgy döntöttek, hogy megebédelnek. Mark meghívta őket, amit Ginny csak nagyon sokára fogadott el.
Ebéd után kicsit pihentek kint a sípályák előtti kávézóban. Sophie összeismerkedett néhány vele hasonló korú lánnyal, majd velük játszott, otthagyva az anyját Markkal.
- Ginny? Kérdezhetek valamit? - Szakította meg a csöndet Mark.
- Persze – felelte Ginny.
- Sophie apja, ő…
- Sophie apja nem halt meg. Ő úgy tudja, hogy igen, de nem – válaszolta Ginny, mielőtt elhangzott volna a kérdés.
- Hát? – kíváncsiskodott tovább.
- Angliában él. De nem akart tudni a lányáról, ezért otthagytam őt. De ezt Sophie-nak nem kell megtudnia! Rendben? – kérdezte.
- Persze. És sajnálom, hogy…
- Ne tedd! Én se sajnálom! Életem legnagyobb hibája volt, hogy megismertem! De ha ő nincs, nincs Sophie sem. Ezt az ajándékot neki köszönhetem, de semmi más nem köt össze minket – mondta fagyos hangon a nő.
- Na, mehetünk? – váltott témát Mark, majd felállt.
- Persze! – Ginny is felállt. – Sophie! Gyere! – szólt a lánynak.
Sophie odaszaladt Ginnyhez, majd ártatlan kutyaszemekkel az anyjára nézett.
- Anya! Nem maradhatnék itt, csak még egy kicsit? Katie és én állunk nyerésre! Most nem hagyhatom abba! – kérlelte.
- Rendben van, de én elmegyek! Ott leszünk fent, ha végeztél, gyere fel! – utasította, majd adott neki egy puszit és elmentek.
A kislány is visszament az újonnan szerzett barátaihoz, és folytatták a hógolyózást.

***

Harry magányosan sétált a hógolyózó gyerekek között. Reménykedett benne, hogy esetleg megláthatja a lányát. Legalább messziről csodálhatja, milyen gyönyörű. De sehol nem látott senkit, aki kicsit is hasonlított volna arra lányra, akit tegnap látott a hallban. A séta közben valamit meglátott a földön, és kíváncsiságának engedve lehajolt, hogy megnézze, mi az.
Mikor lehajolt, neki szaladt egy nevetgélő kisgyerek, aki nem vette őt észre.
Harry, aki nem számított erre, elesett, és utána a kislány is ráesett.
- Jól vagy? Nem esett bajod? – kérdezte a lányt, de mikor a lány visszanézett, leesett az álla.
Egy ugyanolyan szem nézett vissza, mint az övé. Egy ugyanolyan smaragdzöld szempár. A lányáé…