Álom és valóság
Sötét és tragikus novella meglepő fordulatokkal. Főszerepben Ginny, Voldemort és Harry.
A nyár utolsó napja már a végéhez közeledett, este volt. A sűrű ködön át már az eget sem lehetett látni, s ha az ember észre is venné, nem sok vigaszt nyújtana fekete silánysága.
Az Odú népes lakossága már végzett a vacsorával. Mrs. Weasley és menye, Fleur már szedték is le a terítéket, míg az asztal körül halk beszélgetések kezdődtek.
Bill és felesége látogatóban voltak itt, ahogy az ikrek is, hogy elbúcsúzhassanak Ginnytől, és a triótól. Harryék idáig nem tudtak elszakadni, a valamelyest biztonságot nyújtó emberektől. Ám a nyarat sem töltötték haszontalanul. Kiderítették a R.A.B. relytéjt. Regulus A. Black-nek sikerült elpusztítania a horcruxot, de az életébe került.
Mint az már megszokott volt, a téma a háború volt, és persze a három jó barát tervei. Ginny ismét csak kívülállóként hallgatta a többieket Harry oldalán. Ugyan a nyáron nem történt köztük semmi, Harry mindig maga mellett akarta tudni, ami a lánynak nem esett nehezére. Most is csak bámult maga elé a jövőn töprengve, meg nem hallva a többiek miről beszélgetnek, miközben a keze a Harryében pihent.
-Kérlek, értsétek meg, ez csak hármunkra tartozik. Már ezerszer elmondtam ezt, és többet nem árulhatok el. Dumbledore kért rá, és én tartom a szavam. Ha Voldemort halott lesz, mindent megtudtok.- hadarta idegesen Harry, ezt a már sokszor előadott szöveget. Voldemort nevének említése drámaian hatott. Eddig ugyanis mind kerülték, és csak ’ő’-ként emlegették, most mégis kicsúszott a fiú száján. Mrs. Weasleyt az ájulás kerülgette, Fleur elejtette a tányérokat. Így sikerült elkapnia az ájultan hanyatt dőlő anyósát. Mindenki megriadt…Harry érezte, ahogy a névre Ginny erős reszketésbe kezd.
~Mennyire fél tőle.- suhant át a gondolat a fejében, de tévesen.
-…Voldemort…- Ginny csak ennyit hallott az egészből, és a további eseményeket is mintha csak külső szemlélőként látta és hallotta volna. Remegés futott végig rajta a név hallatán.
~Ő kell nekem! Csakis ő! Az álmom, a vágyam, az életem…már az övé. Az övé vagyok…-gondolta, és megijedt saját magától.
~Ez nem lehet! Ez, ez nem én voltam. Én ilyenekre nem gondolhattam!- s kezdett rajta eluralkodni a pánik. Harry kezének szorítása hozta vissza a jelenbe. Látszólag a kínos beszélgetésnek vége szakadt, és mindenki elindult a lefekvéshez készülődni.
-Ginny mindent összepakoltál? Mert ha nem, még most tedd meg, mert holnap nem leszek hajlandó a cuccaid után kutatni!- kiáltott még a lány után édesanyja. Ginny csak egy bólintással adta az asszony tudomására, felfogta.
Ginny a másnap délelőttből nem fogott fel sok mindent, mivel egész éjjel hánykolódott, és azok a gondolatok jártak a fejébe, amitől úja és újra megijedt az éjszaka során. Végül a Roxfort Expresszen jótékony álom ölelte körbe, és fel sem ébredt addig, míg a vonat nem kezdett fékezésbe.
De a lány furcsának találta a tájat, a világosságot, a fojtott, ijedt zsivajt, és rájött ez még nem a Roxmortsi megálló.
-Mi történik?- kérdezte Hermionét.
-Nem tudom. Halálfalókról beszélnek. Harry és Ron leszálltak. Engem nem engedtek. Azt mondták vigyázzak rád.- válaszolta a lány magas hangon, kezét tördelve.
-Várj! Ginny! Ne!- kiáltotta a rohanó lány után, aki izgatottsággal, vegyes félelemmel futott ki a fülkéből, rohant végi a folyosón és pattant le a harmatos fűre.
Egy mezőn állt… körülötte halálfalók, és nem messze ott állt a bátyja és Harry kivont pálcával. A két szeretett személy látványa valamelyest megnyugtatta.
-Ginny!- ordította Ron.
-Voldemort.- hallatszott Harry hangja. A többi ember hangját Ginny már értette, csak egy kellemes-kellemetlen borzongás futott végig rajta, ahogy megérezte a hátára szegeződött pillantást. Tudta, hogy Voldemort áll mögötte, tudta, hogy ő méri végig tetőtől talpig. Ő, kinek fiatal mása elrabolta szívét még elsős korában, az egyetlen személy, aki huzamosabb ideig feledtetni tudta vele Harry Pottert.
~Félek… de Griffendéles vagyok! Akarom… félek, mert… Mardekár!- kergetőztek a gondolatfoszlányok a lány fejében.
-Ginerva Weasley!- hallotta meg Tom Denem hangját. S Ginny erre villámgyorsan fordul meg, és ahogy meglátta a vele egyidős, magas, fekete hajú, jóképű fiút, elmosolyodott. Harry és Ron meglepetésükben eltátották a szájukat, és a varázspálcát tartó kezük lehanyatlott. Ginny, ahogy rámosolygott a formátlan massza arcra, és félelem nélkül, sőt természetesen nézett a vörös szempárba. A halálfalók pedig felnéztek a Sötét Nagyúrra, aki ismét megmutatta nekik hatalmát.
-Régen találkoztunk. – hervadt le a mosoly a lány arcáról.
-Tudom.- vigyorodott el szadistán Voldemort, majd karjait hívogatóan nyújtotta a ragyogó lány felé. Ginny pedig elveszítve józan tudatát, semmi kétely, ellenkezés nélkül, immár újra mosolyogva lépett Tomhoz, és helyezte bele tenyerét a fiúéba.
S mikor Ginny Voldemorttal kézen fogva készült dehoppanálni, egyszerre három szájból hangzott fel a lány nevének kétségbeesett kiáltása a leghangosabban. Ron összerogyott, Hermione pedig zokogva borult Harry vállára, mindhármukat elfogta a kétségbeesés, a félelem. S a vonaton maradt diákseregről ne is beszélve… eluralkodott a káosz.
A Roxfort bezárta kapuit, a Minisztériumban hatalmas volt a zavargás.
Az emberek féltek, s ha egy csöppnyi boldogság jutott osztályrészükül hamar sírásba torkollott még a nevetés is. De a trió, és a Főnix rendje minden erejével azon volt, hogy megtörjék a Sötét Nagyúr hatalmát.
Mire a Föld újra megkerülte a napot Harryék végeztek az utolsó előtti horcruxszal is. Már csak Nagini volt hátra, és a Voldemortban maradt utolsó lélekdarab.
Eközben Ginny boldog volt ’az álmomban, amit rábocsátottak’.
~Megkapott, megkaptam! Szeret, szeretem! Kíván, kívánom! Az ő parancs az én akaratom is! – ezek tették ki minden gondolatát. Bár csak egy báb volt Voldemort kezében, mégis boldog volt. S csak álmában kerekedett felül az álmon a józan tudata, s olyankor rémálmok gyötörték. Félt, kétségbeesést és fájdalmat érzett, a halált kívánta, s potyogtak könnyei megállíthatatlanul.
Voldemort is boldog volt, már amennyire egy szeretetre képtelen lény képes lehet. Boldog volt, mert halhatatlan volt. S azért mert a kis Ginny Weasleyvel kapcsolatos terve is sikeres lett. A lány felett teljesen eluralkodott Perselus új fejlesztésű álomfőzete, meg Harry Potter és a Főnix Rendje akciói is mind kudarcba fulladtak.
Ám nem számolt azzal, hogy Ginny tiszta tudat nélkül, az álom hatása alatt, megtudva legféltettebb titkát, a szerelemtől vakon cselekedve, árt neki. A saját fegyvere fordul majd ellene.
Ginny annyira kitárta Tom felé a szívét, hogy érzései eluralkodva a Voldemortban maradt kis lélektöredéken, megtudta réges-régi titkait.
~Nagini! Tom csak az enyém, nem akarom, hogy veled kelljen osztoznom a lelkén! – gondolta a vörös démon, és csábos mosollyal fordult a fiatalabb Malfoy felé.
-A Sötét Nagyúr Zambinire bízta Nagini megölését, de Blaise még az előző feladatát sem végezte el. Tedd meg te! Gyilkold meg te Naginit, és kiváltságot kapsz tettedért a Nagyúrnál. – suttogta Draco fülébe, miközben a vállát simogatta. Draco Malfoy pedig megtette, s a jutalom reményében egy Sectumsemprát küldött a kígyóra.
A Főnix Rendje megmaradt tagjai értetlenül álltak a közel múltban bekövetkezett események előtt.
-Voldemort halálra kínozta az egyik leghűségesebb és odaadóbb szolgáját, Draco Malfoyt, mert az megölte Naginit, a kígyót a Sectumsepmrával. – közölte Lupin.
S ez a mondat Harry Potternek és barátainak hosszú idő után újra reményt adtak a kétségbeesés mocsarában.
-Azt hiszem itt az ideje, hogy mindenről beszámoljak.- állt fel a székéről, és a gyűlés résztvevői egy emberként néztek rá csodálkozva. Jól emlékeztek még a sokszor ismételt mondatra, Voldemort halála után mindent megtudnak. De Voldemort még nem volt halott.
-Tudom, hogy nem halott. De már nem halhatatlan, ugyanis elpusztítottuk mind a 6 horcruxot, és már csak az utolsó, Voldemortban maradt lélekdarabbal kell végezni. Nekem. – folytatta, és ennyivel le is zárta a mondandóját, és barátaival otthagyta a gyűlést, hogy megbeszéljék a végső összecsapást.
Szeptember 1-jén végül megesett az utolsó csata, Harry Potter és Tom Rowle Denem között, a főnix rendje tagjai és a halálfalók között.
Elkeseredett küzdelem volt már rég, fájt a halál, de már szinte megszokták, s valakinek megváltó halált hozott, másnak meg erőt adott a folytatáshoz.
~Aljas söpredék, még mindig harcol, pedig már rég elvesztek!- gondolta Ginny, ahogy már ki tudja hanyadik fehér mágust ölte meg.
-Ginny!- halotta a nevét, egy olyan ember szájából, akit már egy éve nem látott.
-Ron! Bátyám!- kezdte gúnyosan, majd tudata kitisztult, és sikítva rohant a fiúhoz. Ron pedig minden tette ellenére ölelte magához, az ő kis, egyetlen hugicáját.
-Hát ismét találkoztunk Harry Potter! De most gondoskodom róla, hogy az utolsó legyen.- mondta gúnyosan Voldemort, ahogy összetalálkozott a kis túlélővel.
-Igen, ismét. De megnyugtatlak, ez lesz az utolsó. Ám te leszel az, aki itt meghal, Tom. – emelte fel a pálcáját Harry.
~Tom… Harry. Harry… Tom. – visszhangzott Ginny agyában, és összezavarodva lépett egyre távolabb Rontól, és lépett közelebb kusza gondolatai tárgyaihoz.
-Ne nevettess kölyök, hisz halhatatlan vagyok. A Föld legnagyobb feketemágusa. Ugyan.- nevetett a Nagyúr.
-Már nem! Elpusztítottam a horcruxaidat Hermionéval és Ronnal.- nézett Harry lenézően Tomra. Hermione pedig közelebb lépett Ronhoz, ahogy a Nagyúr rájuk pillantott. Ron pedig megfogta a lány kezét, és megszorította.
Voldemort szólásra nyitotta rés ajkait, de mondani nem tudott semmit, forrt a dühtől. Tudta, hogy igaza van a kölyöknek.
-Adava Kedavra!- ordította végül, és Harry szívére célzott pálcájából gyors iramban indult útjára a piros színű halálos sugár.
Harry tudta itt a vég, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen Ginnyre, mert ez a lány, már nem az ő szerelme. De nem tudta megállni, és elmosolyodott, ahogy újra a régi lányt pillantotta meg. Fel sem fogta, miért rohan a lány, Voldemort sem tudta mire vélni. Egészen addig, míg a lány Harryhez nem rohant, és utoljára átölelve, ajkaira csókot lehelve bele nem csapódott a fiúnak szánt halálos átok.
Voldemort ledermedve figyelte a jelenetet, nem hitte el, amit látott, ami történt vele. Már nem halhatatlan, és a saját fegyvere mentette meg ellenségét az ő gyilkos átkától, elvesztette az utolsó lehetőséget is.
Harry mintha csak álmodott volna, úgy ölelte át a lány derekát, és érezte, érezte utoljára édes csókjának ízét. S nézte, ahogy a törékeny test a földre rogy élettelenül. Látta, ahogy a barátai közte és Voldemort között várják a halált. Az ő vagy Tom halálát.
-Adava Kedavra!- kiáltotta a még mindig döbbent Voldemortra szegezve pálcáját, és erőt gyűjtött elvesztett szerettei halálának fájdalmából, s gyilkosuk iránt érzett dühéből.
Voldemort mellkasát elérte az átok, teste vörösen felragyogott, s olvadt viaszbábuként dőlt el a hideg kőpadlón.
|