Ginny azt hitte, menten elájul. Döbbenve nézte Harryt, aki bátorítóan mosolygott rá. Ő nem mosolygott, csak állt, és mereven bámult a szemébe.
Abba a ragyogó smaragdzöld szempárba, amibe már évekkel ezelőtt beleszeretett. A lány a férfi szemében nem látott mást, mint őszinteséget. De Ginny nem mert hinni neki. Túl sokat bánkódott miatta. Félt, hogy ez csak még jobban fájna neki.
Észrevette, hogy Mark, akit az előbb akart kidobni a szobájából, értetlenkedve kapkodja a tekintetét közte és Harry között.
- Ginny Weasley?! És Harry Potter? – szakította félbe a csendet.
Ginny nem válaszolt, csak meglökte a svájci férfit annyira, hogy a küszöbön túlra kerüljön. Mikor ez megtörtént, gyorsan be akarta csukni az ajtót. De Harry gyorsabb volt.
- Ginny! Ne! Beszélnünk kell! – tiltakozott. Ginny teljes testével nekidőlt az ajtónak, de Harry lába ott volt.
- Nem, Harry! Nekünk nincs miről beszélnünk! Ezt megmondtam hat éve is, amikor úgy döntöttél, hogy ellöksz magadtól!
- Ginny! Annyiira sajnálom! Ha hagyta volna, hogy elmagyarázzam, akkor most megértenél! Érted tettem!
- Értem?! – üvöltözött Ginny. Csoda, hogy Sophie még nem ébredt fel. – Értem?!
- Ginny!
- Azt mondod, hogy ezt értem tetted?! Azt, hogy hagytad, hogy minden éjjel egyedül sírjak?! Vagy, hogy egyedül szültem meg a lányunkat?! Fogalmad sincs, min mentem keresztül! Majdnem belehaltam a szülésbe! És ez mind miattam volt?! Nem, Harry Potter! Ez mind azért volt, mert gyáva voltál! – kiabált a nő, és közben néhány könnycsepp gördült le az arcán. Nem tudta, hogy ez a dühtől van, vagy a szomorúságtól. Inkább mind a kettőtől egyszerre.
- Ginny! Kérlek! Hadd magyarázzam meg! Akkor megérted! – könyörgött Harry.
Mark még mindig kapkodva nézte a két embert, akik előtte álltak. Teljesen meg volt döbbenve, mert a nő, akiről azt hitte, hogy Virginia Stephenson, arról kiderült, hogy Ginny Weasley. Ráadásul, szerelmes Harry Potterbe. Minden bizonnyal Harry Potter is ott állt előtte, akivel ugyanazt a nőt szeretik, csak neki egy lánya is volt a nőtől.
- Nem, Harry! Hagyj békén! Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra, sem semmi másodra! Hagyj minket békén! Örökre! És felejts el engem is és Sophie-t is!
- Ginny! Ő az én lányom! Szeretem, és ő is szeret! Szükségünk van egymásra!
- Szükség?! – gúnyolódott Ginny. – Szükséged? Eddig nem volt?! És megnyugtatlak, nekünk egyáltalán nincs rád szükségünk! Hat éve tökéletesen meg vagyok nélküled! Nem kell semmid! Menj innen! – mondta, majd belerúgott Harry lábába, aki fájdalmában elhúzta az ajtóból, és Ginny kapva az alkalmon, becsukta az ajtót. Elővette a pálcáját, ami ott volt az ajtó melletti asztalon, és elmormolt néhány varázsigét, hogy Harry véletlenül se tudjon bejutni.
Miután elvégezte a védőbűbájokat, nem volt már mitől félnie. Legalább is azt hitte.
Leült az ajtó elé, majd sírva fakadt.
Túl sok minden gyülemlett fel benne ez alatta a két nap alatt. A Harryvel való találkozás, a veszekedésük Sophie-val, az este Markkal.
„Szegény Mark! Biztos, fogalma sincs, hogy mi történt! – gondolkodott Ginny. – Majd holnap elmagyarázom neki. Mármint, ha akar még velem beszélni, amit kétlek a ma este után! De nem akarok lefeküdni vele! Senkivel nem voltam Harryn kívül! Nem vagyok még rá készen! Semmi köze Harryhez, csak Sophie-nak se lett volna jó!” – mentegette magát Ginny. Igazából meg akarta győzni magát, hogy azért nem hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok ma este, mert félti Sophie-t. És semmi képpen nem azért, mert még mindig szereti Harryt.
„Ugyan már, Gin! Valld be magadnak! Még mindig szereted!”
„Nem, nem szeretem! Elhagyott!”
„Nem tudod, hogy miért tette! Hallgasd meg!”
„Nem!”
Ginny tovább viaskodott magában. Legbelül tudta, hogy még mindig szereti Harryt. Sosem volt egy pillanat sem, amikor elfelejtette. Mindössze a büszkesége nem engedte, hogy visszamenjen. A büszkesége, és a szomorúság. Sosem hitte, hogy Harry számára ő csak egy játékszer lett volna. Nem is gondolkodott rajta, azok után a napok után, amit Ginny és Harry kettesben töltöttek. Egyszer Harry és Ginny egy egész hétvégét töltöttek kettesben a Black-kúriában. Ott voltak a legboldogabbak. Érezte, hogy Harry bármit megtenne érte. Ez után nem is gondolta, hogy csak egy játék lett volna. Mindössze nagyon fájt neki azok, amiket Harry neki mondott. De nem tudott rá igazán haragudni. Már akkor megbocsátott neki, mikor az apja otthagyta Giselle nénikéjénél.
Eközben Harry még mindig az ajtó előtt állt és nem adta fel. Kitartóan ütögette az ajtót, és kiabált.
- Ginny! Kérlek! Hallgass végig! – Nem jött válasz. – Szeretlek! Tényleg szeretlek! Sosem volt egy olyan pillanat sem az életemben, amikor nem szerettelek! Te vagy életem legszebb ajándéka! Ginny! Kérlek, hallgass meg! – Harry kitartó volt, de semmi jele nem volt arra, hogy Ginny hallja egyáltalán, amit mond.
- Hé! – szólalt meg Mark.
- Mi van? – kérdezte Harry, aki nem is nézett rá. Az ajtó, ami nem nyílt ki, sokkal érdekesebb volt.
- Te Harry Potter vagy!
- Nem – hazudta.
- De igen! Látom a sebhelyed!
- Akkor meg minek kérdezed! – gúnyolódott. – De te honnan ismersz?
- Én sem vagyok mugli! Varázsló vagyok, akárcsak te!
- Na, hagyj engem békén! Nekem beszélnem kell Ginnyvel!
- Ja, látom, ő is nagyon akar veled! – nevette Mark gúnyosan.
- Semmi közöd hozzá! Ismerem Ginnyt! Ellentétben veled! Mióta is ismered?! Két napja?! Én tizenkét éve!
- Hagyd őt békén! Eleget szenvedett már miattad!
- Pont azért vagyok itt, hogy abbahagyjuk a szenvedést!
- És ezt majd te fogod megtenni, mi?! Miattad szenved!
- Ja, te aztán gondolom, mindent tudsz!
- Nem, de azt tudom, hogy veled sosem lesz boldog!
- Igen? Majd veled, igaz?!
- Lehet. Ha nem jössz, akkor mi már a hálószobájában lennénk boldogok! – felelte dacosan Mark.
- Látom, egyáltalán nem ismered Ginnyt! Ő nem olyan nő, aki kétnapi ismeretség után odaadja magát holmi jöttmentnek!
- Én szeretem!
- Te?! Nem, barátocskám! Én szeretem ezt a nőt. 7 éve szeretem, és te nem fogod tönkretenni a boldogságunkat!
- A boldogságotokat? Nevetnem kell! És hogy lesztek boldogak?! Az ajtóval?
- Elegem van belőled! – dühöngött Harry. – Hord el magad!
- Vagy? Megátkozol?
- Nem. Megfojtalak! – mondta Harry, nyugodtan, aztán bemosott egyet Marknak.
A férfi nem vesztette el az egyensúlyát, de meglepte Harry tette. Néhány másodpercig még a zsibbadt állát masszírozta, de aztán ős is megütötte a férfit.
A két férfi teljesen megvadult. Néhány pillanattal később már a padlón folytatták a verekedést. Hol Harry, hol Mark ütött.
Ginny, aki még mindig az ajtó előtt ült, mindent hallott a két férfi veszekedéséből. De nem érdekelte. Zavarta, hogy Harry ilyen biztos magában. De zavarta Mark naivitása is.
Ne akarja őt senki se megvédeni. Az elmúlt hat év alatt meg tudta védeni saját magát. Nem kell egy férfi segítsége.
Most viszont nem hallott egy szót sem, csak fura zajokat. Először nem tudta mire vélni, de mikor megértette, felugrott, és kinyitotta az ajtót.
Megdöbbentő látványban volt része. Két férfi a földön verekedett. Eléggé groteszk látvány volt. Ginny akkor látott legutóbb ilyet, mikor Lyonban lent volt a játszótéren Sophie-val. Akkor két hatéves fiú egy hintáért verekedtek. Most két felnőtt férfi verekedett a saját igazukért.
- Elég! – kiabálta Ginny, de senki nem hallotta meg.
Ugyanúgy folytatták a harcot, mintha meg se hallották volna. Talán tényleg nem hallották meg.
- Azt mondtam, elég legyen! – kiabálta. – Ne gyerekeskedjetek már! Felnőttek vagytok! Merlin szakállára!
Semmi nem történt. Harry orra eltört, és ezt az is bizonyította, hogy hirtelen nagyon erősen kezdett el ömleni a vér belőle. Továbbá vérzett még a szája és a szemöldöke is.
De Marknak se volt már egyben mindene. A szája felszakadt, akárcsak a szemöldöke.
Ez persze egyiküket sem gátolta meg abban, hogy agyon verjék egymást.
Ginny, aki látta, hogy ez akár sokkal komolyabbá is változhat, úgy döntött, tesz valamit. De mit? Hiába rohanna oda, hogy szétválassza őket egymástól, semmi értelme nem lenne. Két erős, nagydarab férfival nem bír el.
Eszébe jutott, hogy ő boszorkány. Berohant a pálcájáért, majd körülnézett, hogy nem látja-e őket senki.
- Petrificus totalus! – üvöltötte, mire a két férfi megmerevedett, és egymás mellé zuhantak.
Ginny nyugtázta, hogy a két férfi most se mozogni, se beszélni nem tudnak.
- Mi a fészkes fenét csináltok ti itt?! – háborgott. – Olyanok vagytok, mint a gyerekek! Hagyjátok már abba! Nem vagyok egyikőtök tulajdona sem! És nem is leszek! Felesleges miattam veszekedni! Most elengedlek titeket, de ha egy rossz mozdulatot is tesztek, újra megbénítom mindkettőtöket! Világos?! – fenyegetőzött pálcával a kezében a boszorkány.
Mikor Harryék megint tudtak mozogni, egymásra sem nézve álltak föl. Mindketten vérző sebeiket törölgették.
- És most takarodjatok innen! Nem akarlak többet látni, egyikkőtöket sem! – zavarta el őket Ginny.
Mark szomorúan ránézett a nőre, majd lassan megindult a liftek felé. Harry azonban még mindig a törött orrát tapogatta. Ment volna ő is, mivel tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő Ginny visszahódítására.
- Apa! – szólt egy kislány az ajtóból. – Ne menj el! Gyere be! – mondta, majd odarohant hozzá, megfogta a kezét és behúzta a szobába.
- Sophie! Anyukád nem örül, hogy én itt vagyok! Majd…
- Apa! Ne menj! – ellenkezett a kislány, majd mikor Harryt leültette, a nyakába ugrott, és szorosan megölelte.
Harry a lány feje fölött Ginnyre nézett. A nő is meglepődött, hogy honnan tudja, hogy Harry az igazi apja.
- Sophie! – szólt az anyja. – Honnan tudod, hogy ő a papád?
- Te mondtad! – nézett rá mosolyogva.
- Én?!
- Igen. Marknak! És én hallottam! Én úgy örülök neki, mami!
- Sophie… - sápadt ál Ginny
- Apa! Miért vérzel?
- Ööö… tudod… - magyarázkodott Harry.
- Anya! Gyógyítsd meg! – utasította az anyját. – Úgy, ahogy engem szoktál! Légyszi!
- Rendben – egyezett bele a boszorkány. Elővette a pálcáját, Harry irányába tartotta, elmotyogott néhány varázsigét, mire a sebek behegedtek, és a vérzés elállt.
- Köszönöm! – hálálkodott Harry.
- Várj itt meg! Hozok valamit, ami összeforrasztja az orrod – mondta, majd letette a pálcát az asztalra, és bement a szobájába.
Sophie, aki pont erre várt, kiugrott apja öléből, és megfogta a pálcát, és az ajtó felé rohant.
- Sophie, mit csinálsz? - kérdezte az apja. A lány nem válaszolt, kivette a kulcsot az ajtóból, majd kinyitotta és kiment rajta. Harry hallotta, hogy kattan egyet a zár, jelezvén, hogy kulcsra zárták.
Mikor felfogta, mi történt, felpattant a székből, és a pálcája után nyúlt, az nem volt a helyén. A szobájában hagyta.
Ginnyét kivitte a lánya, és bezárta őket.
Harry elmosolyodott. Milyen okos lány! – gondolta.
Mikor Ginny visszaért egy pohárral a kezében, keresgélni kezdte a tekintetével a lányát.
- Sophie hol van?
- Kiment! Elvitte a pálcádat, és bezárt minket! Sok esze van! – mosolygott Harry.
- Micsoda?! Hova ment? – sipítozott Ginny.
- Gondolom felment Hermionéékhoz.
- Hermionéékhoz? Honnan tudja, hol vannak?
- Onnan, hogy egy órával ezelőtt még ott volt.
- Nem, lehetetlen! Én itt hagytam, de akkor már aludt!
- Lehet, hogy felébredt! Nem tudom. A lényeg, hogy most itt hagyott minket, bezárva egy szobába – vigyorgott a férfi. – És, ha jól ismerlek, te egy olyan bűbájt szórtál az ajtóra, amit csak a te pálcáddal, és csak te tudod kinyitni, igaz?
- Igen – pirult el a nő. Hihetetlen volt a számára, hogy Harry ennyire ismeri. És az is, hogy ilyen ostoba volt. Most lehet, hogy élete végéig itt fog maradni a szobába Harryvel.
A pálcája nélkül nem tudnak kimenni, de a pálca már kint van.
- Most pedig beszélgetni fogunk, Ginerva Weasley! De előtte egy halaszthatatlan dolgunk van! – vigyorgott Harry.
- Micsoda? – kérdezet a boszorkány, de tartott a választól, látván Harry vigyorát.
- Ez! – mondta, majd odalépett a nő elé, és hosszan megcsókolta. Ginny nem tiltakozott. Annyira hiányzott már neki a férfi, hogy mindent elfelejtett. A büszkeségét, a szomorúságát. Csak érezni akarta a férfit, és szeretni, amennyire csak tudta.
Ginny visszacsókolt, és érezte, hogy Harry belemosolyog a csókba. Mikor a férfi el akarta engedni, Ginny még közelebb húzta magához, és az ingjét kezdte kigombolni.