Ginny zokogva nézte vigyorgó barátnőit.
- Ginny! Mesélj már! Ez nem jó hír?- kérdezősködött Charlotte.
- Ginny, miért sírsz? Ez remek! Amúgy ki az apa? – kérdezte a fekete hajú Claire.
Ginny erre csak még nagyobb zokogásban tört ki.
- Ginny, sss… - nyugtatgatták, majd Claire átölelte. – Sss... Semmi baj. Ne beszélj róla, ha nem akarsz!
Így ültek a szobában, amíg egy negyed óra múlva az óra tartó tanáruk rontott be. Egy nagyon fiatal és jóképű férfi, aki Amerikából jött ide.
- Ginny, mi a baj? Most hallottam, hogy rosszul lettél! Jobban vagy? Te sírsz? Ennyire rossz hír? – tette fel ezer számmal kérdéseket.
- Semmi baj, Kevin! Jól vagyok, csak a stressz… - hazudta, aztán a barátnőire nézett, akik enyhén bólintottak.
- Ez biztos? Hölgyeim! – fordult a lányokhoz. – Önök állították fel a diagnózist, hallhatnám?
- Nem – felelte nemes egyszerűséggel Charlotte. – Tudja a Hippokratészi-eskü… - mosolyogta.
- De hát, én is gyógyító vagyok, és maguk azt még csak az év végén teszik le! – ellenkezett Kevin.
- És hadd emlékeztesselek rá, te is mindössze két éve tetted le! Másrészt, pedig megígértük Ginnynek, hogy tőlünk nem tudja meg senki!
- Értem – bólintott, majd Ginnyhez fordult. – Szóval, mint a tanárod, és mint a jelenlegi ügyeletes, elmondanád, mi történt?
- Nem. Sajnálom, de még ezt nekem is fel kell dolgoznom! Ha nem bánod, haza megyek, holnapra kipihenem magam.
- Rendben, de a lányok kísérjenek el, nehogy nekem megint elájulj, aztán senki sem talál rád!
- De…
- Nincs vita! Indulás! – adta ki a parancsot. – És lányok, nagyon vigyázzatok rá! Sziasztok! – köszönt el, aztán adott Ginnynek egy puszit. – Te, pedig gyógyulj meg!
- Igyekszem! – mondta Ginny, miközben rendesen elpirult.
Tudta, hogy Kevinnek tetszik. Egyszer, körülbelül egy fél évvel ezelőtt ezt be is ismerte a lánynak, és randit is kért tőle.
Ginny azzal utasította el, hogy ez nem lenne tisztességes a többi diákkal szemben, mivel ő egy tanár. Meg ott van Sophie, aki mellett semmi ideje nincs a férfiakra.
Ettől függetlenül nem hagyta magát a férfi. Sokszor, mikor kettesben voltak, újra felhozta a témát, de Ginny mindig kitérő választ adott rá. Az órákon is sokszor lehetett érezni, hogy Kevin kivételezik Ginnyvel, ez a nőt nagyon is zavarta, de társai csak bíztatták, hogy fogadja már el.
A lánynak azonban sokkal komolyabb indoka volt rá, hogy elutasítsa, Harry. Harry Potter, a lányának az apja, és életének a nagy Ő-je. Szerette, mindig is szeretni fogja, de nem tud neki megbocsátani. Ennek ellenére nem akart más férfival lenni. Az emlékeivel kelt és aludt el.
- Ginny! Figyelsz te rám?! – kérdezte felháborodva Charlotte.
- Ne haragudj, Lotte! Kicsit elkalandoztam, mit is kérdeztél? – kérdezte álmodozóan. Most vette csak észre, hogy barátnői kedvenc kávézójába hozták. És valószínűleg azt a teát is ők rendelték, amit kavargatott, mert ebből semmire sem emlékezett.
- Azt kérdeztem, hogy beszélnél végre az állapotodról!
- Milyen állapotomról? – értetlenkedett.
- Ginny! Nem felejthetted el! Terhes vagy! – somolygott Claire.
- Nem, dehogy is! Ezt nem lehet elfelejteni! – mondta szomorúan Ginny.
- Na elég volt! Mondd el, miért nem örülsz neki! Mikor Sophie született se voltál igazán boldog, de legalább azt mondtad, hogy ez a kislány majd megváltoztatja az életedet. Na ki vele!
- Nem.
- Nem Kevin az apja, ugye?
- Dehogy!
- Hát?
- Egy férfi…
- Ginny! Gyógyítóknak készülünk! Ezzel nem mondtál újat, még egy mugli is tudja, hogy egy gyerekhez kell egy férfi is! Honnan ismered?
- Jól van! – adta be a derekát. – Angliából…
- Micsoda?! Mondd, hogy nem ugyanaz a férfi, aki már egyszer…
- De igen, ő Sophie apja is – sóhajtott a lány. Ginny Giselle nénikéjén kívül mindössze a vele szemben ülő két lánynak mondta el a teljes igazságot, persze nevek nélkül, illetve csak Harry neve nélkül.
- Jaj, Ginny! Hogyhogy? Hiszen neked ez annyira fáj… - sajnálkozott Lotte.
- Tudom, de mikor ott ált előttem egy fél centire, akkor nem tudtam magamnak álljt parancsolni, tudjátok, hogy szeretem! – mondta Ginny, majd egy újabb könnycsepp gördült ki a szeméből.
- De hogyan találkoztatok?
- Abban a szállodában, ahol Sophie-val voltunk, eredetileg síelni mentünk. Aztán, mikor mentünk volna fel a lakosztályunkban, neki ütköztem.
- Milyen romantikus! – mosolygott Lotte. – Bocsi… - tette hozzá gyorsan, látva Claire dühös pillantását.
- Ne, tényleg az volt. Kilökte a kezemből a kistáskámat, aztán lovagiasan felvette, mikor felnézett rám, én is csak akkor jöttem rá, ki az. Belenézett a szemembe azokkal a smaragdzöld szemeivel. Azt hittem, menten elolvadok! Miért szeretem még mindig? – bukott ki Ginnyből.
- Mert ő életed értelme. Tudom, hogy bántott, de mindenkinek csak egy van, akit nem lehet kiverni a fejből – bölcselkedett Claire. – Na, folytasd!
- És amikor meg akart szólalni, rohant oda hozzám Sophie, és azt mondta anya. Harry azt sem tudja hova kapja a fejét.
- Harry?
- Hupsz! – kapta a szája elé a kezét. – Felejtsétek el!
- Szóval Harrynek hívják? Tetszik, olyan macsós!
- Nem mindegy, hogy hívják!
- De igen. Szóval, még mindig nem mondtad el, hogy hogy kerültetek az ágyba.
- Jól van, mondom – válaszolt, utána, pedig részletesen beszámolt mindenről. – Aztán pedig mellette ébredtem fel.
- Várj, azt kihagytad, hogy mi történt az éjszaka! – vigyorgott az egyik barátnő.
- Persze, hogy kihagytam! Nem fogom részletezni azokat a dolgokat! Még nektek sem! – ripakodott rá barátnőire.
- Jól van, de mi törtét aztán? Hogy jutottatok ki a szobából, és miért hagytál ott csapot-papot?
- Hermione, a sógornőm segített kijönnünk. Aztán felküldtem őket a saját szobájukba. Azt mondtam nekik, hogy mindjárt megyek utánuk. Bementem Sophie-val a szobánkban, összepakoltunk, kijelentkeztem, majd hazahoppanáltunk. Ennyi.
- És Harry? Ő hogy tudta meg, hogy hoppon maradt?
- Írtam neki egy levelet.
- Ennyi? És most lehet, hogy öngyilkos lett?
- Jaj, Claire! Ne próbálj meg bennem bűntudat ébreszteni! Elvégre is ő lökött el magától! Biztos, nem lett öngyilkos!
- Amit meg is magyarázott!
- El ne hidd már neki, Claire! – torkolta le barátnőjét Charlotte.
- De én igen is hiszek neki! Ginny! Legalább beszélj vele!
- Hát az érdekes beszélgetés lenne! – gúnyolódott a vörös hajú lány.
- El akarod neki egyáltalán mondani?
- Nem.
- Micsoda?! De hát ő az apja!
- És?
- És?! Nem büntetheted őt egy egész életen keresztül, mert tizenhét évesen egy kicsit megijedt! Ginny, te sem bírod már sokáig nélküle! Főleg nem így! – mutatott a szőke Ginny hasára.
- Az még soká lesz! Nyolc hónap!
- De te is boldog lennél, ha végig veled lenne a szerelmed!
- Persze, hogy..
- Na ugye! Akkor meg írj már neki!
- Nem! És most haza megyek! Meguntalak titeket! Nem akarok semmit Harrytől, értitek? – mondta dühösen, majd kiviharzott a kávézóból.
- Na most mi legyen vele? – kérdezte kétségbeesve Charlotte.
- Nem tudom! De ez így nem maradhat tovább, segítenünk kell neki!
- Mire gondolsz?
- Van egy ötletem! – vigyorogta gonoszul Claire.
- Nem tetszik nekem ez a vigyor!
- Mit mondott Ginny, hogy is hívják a sógornőjét?
- Hermione. Asz’szem.
- Tehát Hermione Weasley, ennyi már elég.
- Mire készülsz?
- Te is láttad, hogy Ginny mennyire szomorú! Ő már rég megbocsátott annak a Harrynek, csak még mindig fél. Ezen segítünk! Ha ő nem mondja el, majd elmondja más, hogy apa lesz.
- Ezt nem teheted! Soha nem beszél velünk többet Ginny, ha ezt megtudja!
- De akkor nem, ha minden jól sikerül!
- Mondd már, mit akarsz!
- Írok ennek a Hermionénak egy levelet. Elmondok neki mindent. Utána, majd beszélünk vele.
- Biztos vagy te ebben? – kérdezte aggódva Charlotte.
- Teljesen! Ezek nem maradhatnak így tovább! Sophie-nak is kell egy apuka, meg…
- Meg akkor biztosan lemond róla Kevin, igaz?
- Lotte! Nem, ez eszembe sem jutott! – háborodott fel a kérdésen a szőke.
- Nem? – kérdezte a fekete kuncogva.
- Na jó egy kicsit! – ismerte be. – De nem ez a fő cél! A lényeg, hogy a mi barátnőnk, végre boldog legyen!
- Rendben van! Benne vagyok! De akkor húzzunk bele!
- Rendben, gyere, menjünk a postára! – mondta, aztán mindketten felálltak, kifizették az italokat, és kimentek.

***

- Harry! Kész az ebéd! – kiabált Hermione.
- Mio, mondtam, hogy nem kell nekem főznöd! El vagyok én egyedül is! Köszönöm! – jött be a konyhába Harry.
- Harry! Dehogy vagy te el! Nézz magadra! Annyira sovány vagy! Tudom, hogy nagyon szomorú vagy, de avval, ha halálra éhezteted magad, attól semmivel sem lesz jobb!
- Hermione! Hagyj már békén! Nem vagy az anyám! Menj, és neveld Ront! Engem meg hagyjatok békén! Fogalmatok sincs, mit érzek! – kiabált mogorván Harry, de Hermione nem rémült meg.
- Harry! Ezzel már nem tudsz elijeszteni! Nagyon, nagyon régen ismerlek! Tudom, hogy nagyon fáj a szíved, de az nem jó, ha egyedül vagy!
- És akkor mégis mit tegyek?!
- Nem tudom, Harry! De hidd el, meg fog oldódni! – bizakodott a lány.
- Köszönöm, Mio! Ne haragudj rám, olyan hülye vagyok! Csak azt érzem, hogy nincs már értelme az életemnek.
- Nincs értelme? Tévedsz! Az életed most kapott igazi értelmet! A lányod imád! És ahogy mesélted, Ginny is szeret, csak még fél megbocsátani neked!
- De hát mitől fél? Nem bizonyítottam már elégszer, hogy szeretem!
- De igen, de fél attól, hogyha megint bízik benned, akkor megint fájni fog neki! Még nem mer bízni benned!
- És mégis mit tegyek?
- Nem tudom, Harry! De majdcsak lesz valami!
- Hermione! – kapta fel a fejét Harry.
-Tessék?
- Jött egy bagoly, a tietek?
- Mi? – kérdezte, majd az ablakra nézett. Ott egy hatalmas fekete bagoly volt. – Nem, de szerintem neked jött!
- Nekem? Ki küldene nekem levelet?
- Mit tudom én! Nézd meg! Menj már!
- Jól van! – Harry felállt, odament az ablakhoz, majd kinyitotta. A bagoly berepült, de nem Harryhez, hanem Hermionéhoz ment, majd a vállára szállt, és odanyújtotta neki az egyik lábát.
- Úgy tűnik, még a baglyok is kerülnek! – dörmögte a férfi, majd visszahuppant az asztalhoz, egy forró tál leves mögé, és unottan kavargatni kezdte.
Hermione, miután elvette a levelet a bagolytól, el kezdte olvasni.
- Na mi van benne? – kérdezte semmi kíváncsiságot sem mutatva Harry, aki halkan szürcsölgette a levesét.
Nem vette észre, hogy Hermionét az ájulás kerülgette. Holt sápadtra vált az arca, a szemei elfátyolosodtak, és a kezei úgy remegtek, mint a kocsonya.
- Mio? Minden rendben? – kérdezte még mindig a tányérját bámulva, aztán felnézett a lányra. – Hermione! Jól vagy? Mi történt? Ronnal van valami? – Harry felpattant a székéről, kiborítva a levest, és odarohant a nőhöz, és elvette tőle a levelet, majd segített neki leülnie. – Nyugodj meg! – mondta, majd el kezdte olvasni a levelet.

Kedves Hermione!

Nem ismerjük egymást. Én Claire Lippman vagyok, és a barátnőm Charlotte Fréres. Mindketten Lyonban élünk, és a gyógyító-képzőbe járunk. Egy osztályba Ginny Weasleyvel. És ami azt illeti, mi vagyunk a legjobb barátnői.
Persze Ginny nem tud erről a levélről. Ez most úgy tűnhet, hogy hátba támadjuk őt, de nem így van. Azért írtunk neked, mert nagyon is szeretjük őt, és segíteni akarunk neki.
Nem sokkal ezelőtt beszámolt nekünk arról a bizonyos néhány napról az Alpokban. Mindent tudunk róla, illetve azt nem, hogy mi pontosan Sophie apjának a teljes neve. Annyit sikerült kiderítenünk, hogy Harrynek hívják. Ebben szeretnénk a segítségedet kérni. Ahogy tudjuk, korábban te voltál Ginny bizalmasa. Biztosan tudod.
Nem köntörfalazunk. Mikor hétfőn Ginny bejött az iskolába, nagyon rosszul lett. Annyira, hogy el is ájult. Mi pedig alaposan kivizsgáltuk.
Nem akarja elmondani senkinek sem. Mikor bejött a tanárunk, Kevin, akinek mellesleg már nagyon rég óta tetszik Ginny. Még neki sem mondta el.
De mi tudjuk! És muszáj rajta segítenünk! Pont ezért kell megtalálnunk Harryt! Ginny, ő… Izé… Ha a tervünk nem sikerül, akkor meg fog ölni, de muszáj megtennünk! Kérlek írd meg a következő levélben a férfi címét, vagy szólj, hogy ő írjon nekünk!
Ginny terhes! Sophie apjától! Tudom, hogy ezt nem lett volna szabad elmondanunk, de muszáj! Különben Ginny sosem lesz boldog. Még mindig szereti azt a Harryt, csak fél!
Kérlek segíts neki!

Baráti üdvözlettel:
Claire és Charlotte

Harry kiejtett a levelet a kezéből, és ő is lerogyott egy székre Hermione mellé. Kétségbeesve nézett rá, de viszonzásul csak ugyanolyan, kétségbeesett tekintetet kapott.
- Harry… - mondta elcsukló hangon.
- Hermione! – jelentette ki szilárdan, néhány perccel később. – Meg kell, találnom! Két gyerekem is lesz! Ezt nem teheti velem! Vissza kell jönnie! Felőlem utálhat, de a gyerekeimet nem választhatja el tőlem! Nem hagyom! – kiabálta, majd felrohant a lépcsőn.