Hermione értetlenül bámulta, amint Harry felrohant a lépcsőn, és hallotta, amint dühösen becsapódik az ajtó.
Tíz perccel később Harry izgatottan huppant le mellé a konyhaasztalhoz.
- Hermione! Megtaláltam!
- Mit? Harry, tudom, hogy hiányzik…
- A bűbájt! – szólt közbe.
- Nem akarlak elszomorítani, de a Fidelius-bűbájt nem lehet feloldani a kívülállóknak!
- Te csak azt hiszed! – vigyorgott.
- Nem, Harry! Tényleg nem…
- Hermione! Nem akartam elmondani, de most, muszáj lesz.
- Mit?
- Mikor Sirius meghalt…
- Harry, erről muszáj beszélni? Már nem hallottam tőled ezt a nevet, mióta meghalt.
- Nyugi! Csak azért nem beszéltem erről, mert nem volt téma. De már rég túltettem magam rajta! Hidd le! – tette hozzá a lány aggódó arcát látva. – Tudom, hogy jó helyen van.
- Ennek örülök! – mosolyodott el Hermione. – Szóval? Mikor Sirius meghalt?
- Ja, igen! – kapott észbe. – Szóval, mikor Sirius meghalt, nem sokkal később kaptam egy levelet.
- Egy levelet? Kitől?
- Siriustól?
- Mi? De hát ő…
- Meghalt. És ez akkor furcsa is volt. De azóta megtudtam, hogy van egy ilyen szolgálat.
- Egy milyen?
- Olyasmi, mint a mugliknál a végrendelet, csak itt egy titkos kézbesítésről van szó. Az illető megírja a levelet, és elmegy ebbe az irodába.
- Iroda?
- Igen. Londonban van. Tehát ott odaadja a levelet, akik szórnak rá egy olyan sajátos bűbájt, ami jelzi, ha a levél írója meghalt. A halála után rögtön kézbesítik a címzettnek.
- És az te voltál?
- Én.
- Én még sosem hallottam erről!
- Mert iszonyatosan sok pénzbe kerül. Gondold el, hogy havonta tizenöt galleont kell fizetnie az illetőnek.
- Te jó ég! És mióta volt ott?
- A születésem óta.
- Úristen! – hüledezett a lány, miután gyors fejszámolás után kiszámolta, mennyit fizetett Sirius. – Az rengeteg pénz!
- Igen, de megérte.
- Mert mi volt benn?
- Egy hely címe, és egy jelszó. Meg még egy valami.
- Egy mi?
- Egy mozdulat leírása.
- És minek a címe?
- Egy szobának – válaszolt Harry, aki láthatólag élvezte a nő gyötrését.
- Harry! Ne kínozz! Nyögd már ki! – szidta le a lány.
- Jó! De akkor engedd, hogy végig mondjam!
- Mondd!
- Szóval. Sirius leírta hogy van egy könyves szekrény a szobájában, és ha elég érett vagyok, és ha tudom a jelszót, akkor találok ott valamit. Korábban sokat próbálkoztam. Ott álltam a könyvek előtt, a pálcámat lengettem és a jelszót mondogattam, de semmi sem történt.
- És aztán?
- Egy évig majdnem minden nap megpróbáltam, mondván, ha elég érett vagyok ahhoz, hogy megöljem Voldemortot, akkor csak ki tudok nyitni egy hülye ajtót! Aztán rájöttem, hogy Sirius nem a szellemi érettségre gondolt.
- Hát?
- Ugyan, szerinted? A koromra. Így már csak a szülinapom környékén próbálkoztam, de sokáig nem történt semmi. Aztán, mikor a 18. szülinapomra kaptam egy képet Ginnytől Sophie-ról, teljesen megfeledkeztem a szobáról. Leghamarabb karácsonykor jut eszembe, és akkor odaálltam a polc elé. Kipróbáltam. Sikerült.
- Mi történt?
- A szekrény kinyílt. És ami benne volt! Először azt hittem, vicc!
- Mi volt bent?
- Hermione! Ne legyél izgatott! Ami bent volt, az nem más volt, mint – Harry élvezte a kínzást. – egy rakás könyv!
- Micsoda?! Sirius rád könyveket hagyott, és te nem szóltál?! – háborodott fel Hermione.
- Tudom, de nem mondhattam el. Abban az időben, senkiben sem bízhattam meg, úgy igazán. Sajnálom! Aztán valahogy teljesen kiment a fejemből. Mikor Voldemort meghalt, csak az járt a fejemben, hogy megtaláljam Ginnyt és Sophie-t.
- Értem. De mit is találtál ott?
- Nagyon sok olyan könyvet, amiből mindössze csak egy, vagy két példány van a világon. Vagy olyan napló félék még a Tekergők-korából, ami vagy Siriusé, vagy az apámé volt. Nagyon sok féle bűbáj van benne. Olyanok is, amiket ők találtak ki.
- Ez nagyszerű! – tapsolt örömében Hermione. – És most is találtál valamit, ugye?
- Igen. Apám egyik régi jegyzetében. Azt ugyan nem írja, hogy miért kerültek ebbe a helyzetbe, de ez most nem lényeg.
- Milyen helyzetbe?
- Anyámat egy ideig a Fidelius-bűbáj alatt tartották. Szerintem apám elől, de ez nem fontos. A lényeg, hogy ő nem kapta meg a címet, viszont találkozni akart anyával. A Tekergők kitaláltak egy bűbájt, ami megtalálhatóvá teszi az illetőt.
- Harry! Ez nagyszerű! Ezzel híres lehetsz!
- Hermione! – szólt kelletlenül Harry. – Öhm… Már híres vagyok! És ez nekem pont elég! Nem akarok még jobban az lenni! És ez nem is az én érdemem, hanem a szüleimé.
- Jó, bocs! Persze, igazad van. De mi is az a nagy bűbáj?
- Igazából nagyon egyszerű. Szükség van két emberre. Ez vagyok én és Ginny. Az egyiknek a Fidelius-bűbáj alatt kell lennie, a másik nem tudhatja a címet. Ez is adott. Szükség van a legerősebb kapcsolatra egy férfi és nő között. Ez volna a két gyerek. És ami a legnehezebb, a kölcsönös szerelemre. Ha ez mind meg van, akkor a másikra kell gondolni, kimondani egy varázsigét, és utána elvileg automatikusan oda hoppanálok.
- Ez egész egyszerű! De miért vágsz ilyen képet?
- Van egy gond.
- Mi?
- A kölcsönös szerelem – mondta Harry savanyú ábrázattal.
- Ez miért gond?
- Miért?! Ezt mind nem kéne csinálnom, ha a szerelem kölcsönös lenne! Én szeretem, dehogy ő?! Nem hinném!
- Miért ne szeretne?
- Mert akkor nem bújna el! – fakadt ki dühösen Harry.
- Ugyan! Ezt annyiszor megbeszéltük! Te is tudod, hogy…
- Hogy csalódott és fél! Igen tudom – fejezte be a mondatot a férfi.
- És te mondtad, hogy mikor a hotelban együtt voltatok, akkor úgy érezted, szeret.
- Igen, úgy, De azt is éreztem, hogy mellettem marad. Aztán mégis otthagyott – kontrázott.
- Hát, Harry! Én is csalódtam benned!
- Miért? – döbbent meg.
- Én azt hittem, hogy bátor vagy, és hogy meg akarod találni a családod!
- Így is van!
- Akkor meg! Mi történik, ha kipróbálod?
- Semmi – vonta meg a vállát Harry.
- Hát akkor! Gyerünk!
- Most? – lepődött meg.
- Mikor máskor? Most kell beszélned vele! – unszolgatta a boszorkány.
- De hát már majdnem hét óra! Este! Ott, pedig meg már nyolc van!
- Annál jobb! Legalább biztos, hogy otthon van!
- De hát, mit mondjak neki?
- Harry Potter! Legyél már férfi! – kiabált Hermione. – Tíz perce még te voltál, aki mindet megtett volna azért, hogy megtalálja Ginnyt!
- És most is! – bizonygatta a varázsló.
- Akkor meg! Indulás!
- Jó, rendben! Hozom a dzsekim! – mondta, majd felállt és kirohant a szobából.
Néhány másodperccel később, cipővel a lábán, és kabáttal a kezében tért vissza.
- Szurkolj nekem, Mio!
- Jó! Na menj! – felelete, majd megölelte.
Harry megállt, elővette a pálcáját, és behunyta a szemét. Erősen Ginnyre koncentrált, no meg a két gyerekére, hogy mennyire akarja őket látni. Elvégzett egy pálcamozdulatot, és kimondta a varázsigét.
Aztán érezte, hogy behúzzák egy csőbe, és hogy nem kap levegőt. Aztán pillanatok múlva megint teleszívhatta a tüdejét a friss levegővel, aminek más volt az illata, mint a Grimmauld téri háznak.
Friss virág illata volt.
Harry kinyitotta a szemét, és egy emeletes házban találta magát. Előtte egy ajtó, amire valami franciául volt írva valami és egy monogram, G. B.
Nem teketóriázott tovább, becsöngetett. Egy ideig semmi sem történt, aztán lépteket, és egy női hangot hallott, franciául beszélni. Kattant a zár. Kinyílt az ajtó, és mögüle egy vörös hajú nő nézett rá. Élete szerelme, Ginny, ott állt előtte tátott szájjal.
- Szia Ginny! Beszélnünk kell!