Giselle a hangos koppanásra rohant be, és mikor beért, a földön találta az eszméletlen, sápadt Ginnyt.

 - Kedvesem! Ginny, drágám, ébredj fel! – mondta neki, mikor odament hozzá, leguggolt mellé, és enyhén pofozgatni kezdte az arcát. – Ginny! Ébredj fel! – De Ginny, mintha meghalt volna.

 - Anya! – kiabálta a kislánya, mikor észrevette a fekvő anyját. – Mi történt vele, Giselle néni? Ugye nem halt meg?

 - Nem, kincsem, még él. Érzem a pulzusát, de menj és hozd ide a kistáskámat, beviszem a korházba. Maradj itt, mindjárt visszajövök érted! – adta ki az utasításokat az asszony.

Sophie kiment, inkább kirohant az előszobába, és egy pillanat múlva egy fekete retiküllel érkezett vissza. Azt odaadta a nénikéjének, majd ő is lehajolt az anyja mellé.

 - Anya! Jól vagy? Miért nem kelsz már fel? – szólongatta Ginnyt, aki semmire sem reagált.

 - Figyelj, Sophie! – szólt hozzá Giselle. – Én most beviszem anyukádat a Szent Frigyesbe. Te maradj itt, és nehogy elmenj valahova! Miután anyukádat elviszik a gyógyítók, visszajövök érted!

 - Jó, de ugye anyának nincs semmi baja?

 - Nem tudom, Sophie! De megértetted, ugye?

 - Igen.

 - Szia – búcsúzkodott, aztán megfogta Ginny kezét és dehoppanált. Egyenesen a lyoni Szent Frigyes Ispotály és Továbbképző Központba. Itt tanul Ginny is, de az épület másik része kórházként működik.

Giselle az előcsarnok közepére érkezett, már alig bírta tartani Ginnyt.

 - Segítsen már valaki! – üvöltötte, minek hatására egy sereg ember sietett feléjük.

 - Madame Binoche! Mi történt? – kérdezte az egyik gyógyító.

 - Kevin! – mondta gyorsan a nő, örült, hogy végre valakit ismer. – Nem tudom, egyszer csak azt hallottam, hogy leesett a kanapéról, és azóta nem tér magához! – mondta, amilyen gyorsan csak tudta.

Közben Ginnyt egy ember a pálcája segítségével egy hordágyra reptette, és a lépcsők felé kezdte vinni.

 - Értem. Sophie hol van? – kérdezte a férfi.

 - Otthon hagytam ,de azt mondtam neki, hogy hamarosan visszamegyek érte.

 - Rendben. Azonnal el is engedlek, csak azt mondd meg nekem, hogy van e valami baja Ginnynek, mert korábban az iskolában is gyakran elájult. Persze ez körülbelül egy-két hónapja történt. De akkor semmit sem mondtak el nekem. Nos? – nézte kérdőn az asszonyt.

 - Én tudom, miért, de nem akarná, hogy elmondjam. Viszont ez most nagyon fontos, és előbb-utóbb úgyis kiderülne! – győzködte magát a hölgy.

 - Pontosan, nagyon fontos! Tehát? – bólogatott.

 - Ginny terhes – bökte ki.

 - Tessék? Mióta? Kitől? És miért nem mondta el?

 - Ööö… úgy három hónapja lehet, pontosan nem tudom. Az apja neve nem fontos, szerintem. És, hogy miért nem mondta el, azt én sem tudom. Nekem is úgy kellett kihúznom belőle. De ez ilyenkor megszokott? – kérdezte naivan a nő, akinek még sosem született gyereke.

 - Hát az ájulás a terhes nőknél elég megszokott…

 - Hála Istennek! – sóhajtott.

 - A második hónapig! – fejezte be a mondatot az amerikai gyógyító.

 - Micsoda? De attól még…

 - Madame Binoche! Maga most menjen haza Sophie-ért! Én itt most semmit nem tudok mondani. Bemegyek hozzá, megvizsgáljuk, aztán többet tudok majd mondani.

 - Rendben, köszönöm! És sietek! Viszlát! – mondta, majd gyorsan hazahoppanált.

Fél óra múlva már Sophie-val az oldalán járkált türelmetlenül fel-alá egy kórterem előtt. Mióta visszaérkeztek rengeteg fehérköpenyes ember fordult meg ott. Ki-be járkáltak a szobából, de senki sem szólt semmit a két aggódó családtaghoz.

 -Elnézést, mondana valamit, Ginnyről? – szólította meg hosszas várakozás után Giselle az egyik embert, aki épp kijött a szobából.

 - Öhm... Elnézést! Csak családtagoknak…

 - Én a nénikéje vagyok, ő pedig a lánya. – mutatott Sophie-ra.

 - Elnézést. Semmi biztosat nem tudunk még, hamarosan megérkezik egy ideggyógyász, aki már sokkal többet tud mondani, hogy miért nem ébred fel. Reméljük.

 - Egy ideggyógyász?! És még mindig nem ébredt fel?! Én ezt nem értem! – hüledezett az asszony.

 - Elhiheti, hogy mi sem! Nincsen semmi fizikai baja. A terhességével minden rendben. Rengeteg vizsgálatot végeztünk rajta. Szervi elváltozása nincs, a vérszintje normális, és az agyával is minden rendben. Minden fizikai okot kizártunk, ami arra utalhatna, hogy kómába essen. Épp ezért hívtunk egy idegspecialistát, hogy esetleg a kóma lelki eredetű.

 - Kóma?

 - Sajnos úgy tűnik. A pulzusszáma rendben, a pupillái reagálnak, csak éppen olyan, mintha megmakacsolta volna magát, és nem akar felébredni. Nem szokványos, de előfordult már az, hogy a beteget egy sokk éri, vagy egy szomorú dolog, és a kómába menekül. Persze nem tudatosan. Erről akarunk meggyőződni, és ezért hívtuk a specialistát. Aki hamarosan itt lesz.

 - Illetve már itt is vagyok!

 - Sebastian! Épp a hölgy rokonaival beszélgetek.

 - Üdvözlöm Önöket! Én Sebastian Reno vagyok! Úgy néz ki Stephenson kisasszony új gyógyítója, mert az említettekből én is ugyanarra a betegségre gondolok, mint kollégám.

 - Üdvözlöm! Én Giselle Binoche vagyok, ő pedig Sophie Binoche, Virginia lánya.

 - Ha megengedik, akkor én most bemegyek hozzá. Utána kijövök, és még szeretnék Önnel beszélni.

 - Hogyne! Tessék csak! – mondta a nő, és ezután Sebastian bement Ginnyhez.

 - Giselle! – szaladt feléjük Charlotte és Claire. – Csak most hallottuk! Mi történt?

 - És mi van a babával?

 - Sziasztok, lányok! Nem tudom, mi történt! Egyszer csak elájult, és azóta nem tér magához! A baba jól van! Az a Reno, azt mondja, valami a fejében van.

 - Micsoda? Tumor, vagy mi? – ájuldozott Claire.

 - Nem. Csak kómába van, de azt mondta, hogy mindjárt visszajön, és mindent alaposan elmagyaráz.

 - És már itt is vagyok! – jött ki a teremből a gyógyító.

 - Sebastian! – lepődött meg Lotte.

 - Lotte, te mit csinálsz itt?

 - Én vagyok Ginny egyik legjobb barátnője. De te mit csinálsz itt? Mert ha jól tudom, akkor te pszichológiai esetekkel szoktál foglalkozni…

 - És Virginia pont egy ilyen pszichológiai eset. A kollégák alaposan megvizsgáltak, és semmi fizikai betegséget nem találtak nála, épp ezért hívtak engem. És a gyanúm beigazolódott.

 - Micsoda?

 - Mentálisan beteg. Illetve olyasmi, mintha megmakacsolta volna magát, és nem akar felébredni.

 - Igen, Ginny elég makacs. De hát miért nem ébresztettétek fel?

 - Lotte! Te is gyógyítónak készülsz! Egy kómában fekvő beteget nem lehet felébreszteni!

 - Igen, tudom.

 - Madame Binoche! Nem tud olyan okot, vagy nem érte a hölgyet valamiféle trauma, ami miatt nem akar felébredni?

 - Hát… - gondolkodott. – Elég sok problémája van most. Többek közt összeveszett a gyerekének az apjával, de ez régen volt. Mostanában egész jól van, és nem úgy néz ki, mint aki elnyomott volna magában valamit.

 - És nem történhetett valami, rögtön az ájulás előtt? Mit csinált akkor?

 - Én kint voltam a lányával a konyhában, ő pedig a nappaliban ült. Nem sokkal korábban ébredt fel – magyarázta.

 - És akkor nem történt semmi különös?

 - Nem igazán. Sophie jött hozzám, mert kapott egy levelet a nagynénjétől, Angliából, és ő… Sophie! – fordult hirtelen a kislányhoz. – Anyukádnak nem jött valami?

 - De igen. Ő is kapott egy borítékot, de mikor elmentem, akkor még nem nyitotta ki – felelte a kislány.

 - Akkor abban lehetett valami, ami ilyen hatással volt rá! – bólogatott Sebastian. – Meg van még az a levél?

 - Nem tudom. Biztosan. Elmegyek, megkeresem! Claire, kérlek, vigyázzatok Sophie-ra!

 - Persze, Giselle! Menj, nyugodtan!

 - Köszönöm – hálálkodott, utána pedig eltűnt.

 - Lotte! – fordult Sophie a nőhöz. – Bemehetek anyához?

 - Sebastian, be lehet menni?

 - Be. Olyan, mintha aludna. És lehet, hogy még jót is teszünk neki azzal, ha bent van. Hamarabb rájön, hogy neki vissza kell jönnie!

 - Köszönjük! Gyere, kicsim! – mondta a kislánynak, aztán bevezette a szobába.

A szobában egyetlen egy ágy volt, azon feküdt Ginny. Sophie rögtön odarohant hozzá, és megölelte.

 - Anya! Mikor ébredsz fel? – kérdezte. – Ne aggódj miattam, én jól vagyok! Most Lotte és Claire vigyáz rám. Giselle néni hazament egy kicsit, de azt mondta, hogy mindjárt visszajön.

Egy jó negyed óra múlva Giselle üres kézzel tért vissza. Sehol sem találta a levelet, pedig sejtése szerint nem egy átlagos levélről volt szó, ha ennyire felzaklatta a nőt.

 - Harry, biztos, hogy meg akarod tenni? – kérdezte utoljára Hermione.

 - Igen. Mondtam már! És most már nincs visszaút! Itt vagyok a templomban. Körülbelül tíz méternyire jövendő feleségemtől, és már csak egy fal választ el minket.

 - De még lemondhatod! – erősködött a lány.

 - Nem. Ha eddig megcsináltam, akkor már nem fogok megfutamodni!

 - Értelek! Csak még egyszer meg kellett kérdeznem!

 - Tudom, Mio! És köszönöm, hogy ennyire aggódsz értem!

 - Nincs mit, hisz olyan vagy nekem, mint a bátyám!

 - És te nekem, mint a húgom! – mondta, majd megölelte a lányt. – És még valami. Ha kimegyek, akkor nem kell azon meglepődnöm, hogy Ginny ott áll, mint koszorúslány Juliette oldalán, ugye? – kérdezte erősen nyomatékosítva az ugye szócskát.

 - Nem, ne aggódj! Írtam neki egy levelet ugyan, de nem válaszolt. Igazából egyik levelemre sem válaszolt. Épp ezért írtam a nénikéjének, de ő sem írt vissza. Gondolom, Ginny miatt.

 - Nem érdekes! De azért köszönöm! – mondta.

 - Kész vagytok? – kukkantott be az ajtón Ron. – Gyertek már! Mindenki rád vár! Juliette is arra vár, hogy menj már ki!

 - Jó megyek! – sóhajtott Harry. – Hát ez is elkezdődött! – gondolta magában.

Tíz perccel később már az ifjú pár az oltár előtt állt, és az esküszövegét mondták.

 - Én Juliette McKellen, elfogadom, és tiszteletben tartom ezt az esküt. És fogadom, hogy kitartok az itt álló Harry Potter mellett jóban, rosszban, szeretni fogom, amíg élek – ismételte a lány.

 - És most Ön jön! – fordult a pap Harryhez.

Harry egy ideig csak némán állt, és nem csinált semmit.

 - Bocsáss meg, Ginny! – gondolta. – Én, Harry Potter, elfogadom és tiszteletben tartom ezt az esküt. És fogadom, hogy kitartok az itt álló Juliette McKellen mellett jóban, rosszban, szeretni fogom, amíg élek – mondta Harry is.

Miután egymás ujjaira húzták a gyűrűket, hosszasan megcsókolták egymást.

A ceremónia után a vendégekkel együtt átmentek a Három seprűbe, ami ez alkalomnak köszönhetően a legszebb külsejébe bújt. Csillogott, villogott, és csodaszép dekorációja volt. Kis négyszemélyes asztalok voltak felállítva, de úgy, hogy a terem másik végében lehessen táncolni. Már négy órája mulatoztak.

Harry a mulatság elején néhányszor megtáncoltatta az új feleségét, aztán leült a helyére, és Juliette a továbbiakban Ronnal táncolt. Hermione tüntetőleg nem csinált semmit. Egyszer sem táncolt, és még csak a vacsorából se nagyon evett.

 - Hermione! Tudom, hogy egyáltalán nem örülsz ennek, de már megtörtént. És örülnék, ha nem lennél ellenséges a feleségemmel! – hajtogatta Harry, de mintha csak a falnak beszélne.

Olyan éjfél körül Hermione úgy döntött, hogy kiszellőzteti a fejét, és elmegy egy kicsit sétálni egyedül. Miközben egyre inkább távolodott a friss májusi éjszakában a kocsmától, valami repült felé. Először megijedt, de aztán mikor látta, hogy az egy bagoly, megnyugodott. És mikor már közel volt, akkor arra is rájött, hogy ez a bagoly egészen Franciaországból repült ide.

A bagoly leszállt a nő vállára, és odanyújtotta neki a lábát, amin egy fehér boríték volt. Hermione elvette tőle, megpaskolta a bagoly fejét, mire az elszállt. A nő még egy ideig nézte a távolodó baglyot, aztán eszébe jutott a kezében tartott boríték, és mohón bontogatni kezdte.

Kedves Hermione!

Csak most találtam meg a leveledet, amit Ginnynek küldtél. Nem arról van szó, hogy nem érkezett volna meg a levél, csak hát mivel nem nekem jött én nem is tudhattam róla. Sajnos akaratlanul is nagyon nagy bajt okoztál.

Gondolom, tudod, hogy Ginny terhes. És mikor elolvasta a leveledet, akkor elájult. Nem ébredt fel, és én hiába szólítgattam, nem történt semmi. Aztán bevittem őt a kórházba, és ott alaposan kivizsgálták. Azóta sem ébredt fel. A gyógyítók azt mondják, hogy valamiféle sokk, vagy trauma hozhatta ki ezt belőle. Ginny kómában van.

Sophie mondta, hogy kapott tőled is egy levelet, de hiába kerestem, nem találtam, pedig jól gondoltam, hogy az abban írottak miatt esett kómába Ginny.

Harry tényleg elveszi azt a nőt? Kérlek, ne engedd! Ginnynek már csak egy kicsi kell, és sikerül meggyőzni, hogy visszamenjen Harryhez. A születendő baba nagyon jó hatással van erre a dologra.

Kérlek, amint megkaptad a levelemet, gyertek Lyonba, a Szent Frigyes Ispotályba. Itt fekszik Ginny, és a gyógyítok szerint, ha nem ébred fel hamarosan, az káros hatással lesz a babára.

Siessetek!

Üdvözlettel:

      Giselle

Hermione döbbenten nézte a kezében tartott levelet, aztán mikor túl jutott az első döbbeneten, azonnal visszafordult a kocsma irányába, és szinte futott. Már amennyire a magas sarkúja engedte futni. Öt perc múlva visszaért, és szemével Ront és Harryt kezdte keresni.

Mindketten az asztalnál ültek, és savanyú képpel egy-egy pohár pezsgőt szürcsölgettek. A nő odarohant hozzájuk.

 - Harry! Ron! Azonnal velem kell jönnötök!

 - Micsoda? Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre.

 - El kell mennünk Lyonba, a Szent Frigyes Ispotályba, amilyen gyorsan csak lehet!

 - De hát minek? – értetlenkedett a férje.

 - Ginny vagy Sophie? – kérdezte Harry, akinek sokkal gyorsabban járt az esze.

 - Ginny. Kómában van. Már egy hete, de majd ott mindent elmondok! Csak menjünk már! – sürgette a lány.

 - Hermione! Várj! Ez az én esküvőm, nem hagyhatok csak mindent úgy itt! Mit mondjak Juliette-nek? – kérdezte Harry.

 - Mit tudom én! Találj ki valamit! – felelte idegesen Hermione. A saját hibájának érezte, hogy Ginny most kómában van.

 - Kösz! – morogta Harry, miközben valami indokon gondolkodott.

 - Hagyd, majd én! – mondta gyorsan Ron. A másik kettő elcsodálkozott, hogy Ronnak eszébe jutott valami okos ötlet, de mire megkérdezték volna, hogy mi az, addigra eltűnt. Egyenesen az ifjú arához tartott. Harryék kitartóan nézték őket. Először Juliette döbbent volt, utána dühös, majd beleegyezően bólintott, és Harryék felé tartott.

 - Jaj, szívem! Tudom, hogy azért nem akarsz menni, mert nem akarsz itt hagyni, de menned kell! A vizsgád most sokkal fontosabb! A nászéjszaka, később is megtartható, de ha nem mész, akkor esetleg megbuktatnak! Legyél nagyon ügyes! – mondta majd egy csókot nyomott Harry homlokára, aztán visszament a táncparkettre.

Harry még mindig döbbenten nézett maga elé. Ennyire egyszerű lett volna?

 - Mit mondtál neki? – kérdezte Ront.

 - Azt, hogy most kell vizsgáznod – vigyorgott.

 - Mi?

 - Emlékszel, mikor a tanár azt mondta, hogy akármikor lehet vizsgáztatni? Még akár az elméleti vizsgák letelte után egy évvel is? Hát most te vizsgázol!

 - Zseni vagy, öregem! – veregette hátba Harry a barátját. – De most siessünk!

 - Oké! – válaszolta, azzal a trió kiment a kocsmából, megfogták egymás kezét, és erősen koncentráltak a Szent Frigyesre.

Harry érezte, hogy áthúzzák egy szűk, vákuumos csövön, aztán újra levegőhöz jut. Mikor kinyitotta a szemét, egy teljesen ismeretlen helyen találta magát. Egy hatalmas épület előcsarnokában. Mindenhonnan lépcsők vezettek felfelé, két lépcsősor között, pedig egy-egy kandalló volt.

Harryék körülnéztek, és végül megtalálták, amit kerestek. Egy magasított asztal mögött egy fehérköpenyes férfi szunyókált. Harryék odaszaladtak, majd miután felébredt, Ginnyről faggatóztak.

 - Ginevra Weasley hol van? – kérdezte Ron.

 - Egy pillanat, megnézem! – válaszolta a köpenyes alak. – Sajnálom, de nincs ilyen személy a nyilvántartásban.

 - Hogyhogy nincsen? – háborgott a vörös hajú férfi. – Azt mondták, itt fekszik a húgom!

 - Nyugi, Ron! – csitítgatta a barátja. – Akkor kérem, megnézné Virginia Stephenson néven?

 - Igen, máris! – mondta, aztán egy fél perc múlva felpillantott. – Ááá! Meg is van! Itt van nálunk már lassan egy hete. Kómában fekszik!

 - Melyik szobában?

 - A 426-osban. A 32. lépcsőn fel, aztán jobbra, és ott lesz. De nem vagyok benne biztos, hogy… - mondta volna tovább, ha nem hagyták volna ott.

A három ember felszaladt a kijelölt lépcsőn, aztán jobbra, és ott megtalálták a 426-os szobát. Egyszerre léptek be. A szobában nem volt senki más az ágyon fekvő női alakon kívül. Harry rögtön hozzászaladt, és megpuszilta a homlokát.

Sokáig nézték őt csendben, aztán egy jó tíz perc múlva Hermione szakította meg a csendet.

 - Harry!

 - Hm?

 - Mondanom kell valamit?

 - Mit?

 - Az a baba. Neki te vagy az apja – bökte ki.