Mind a hárman nagyon sokáig álltak a sötét csendben. Ron és Hermione azért, mert nem akarták megszakítani Harry merengését. Most tudta meg, hogy másodjára is apa lesz. Harry pedig nem tudott mit mondani. Itt feküdt előtte élete szerelme, kómában, a hasában a második gyerekével, akit előtte letagadott. Alig néhány órája nősült meg, és egy másik nőt vett el.

 - Ron, Hermione! – szakította meg a kínos csöndet. – Kicsit magunkra hagynátok?

 - Persze! Kint megvárunk! – mondta Hermione, majd enyhén az ajtó felé kezdte tuszkolni értetlen férjét.

Miután a Weasley házaspár kiment, Harry egy nagyot sóhajtott, majd húzott egy széket az ágyhoz, amelyre leült.

 - Ginny! – szólította meg halkan, de a nő semmire sem reagált. – Harry vagyok! Tudom, hogy hallod, amit mondok, és azt is, hogyha most ébren lennél, akkor valószínűleg páros lábbal rúgnál ki innen. De így legalább tudok beszélni! – mondta, majd megeresztett egy aprócska mosolyt, amikor arra gondolt, hogy régen milyen nehéz volt szerelme mellett szóhoz jutni.

 - Tudom, hogy az a baba, ami most a hasadban van, a kettőnk gyereke. Így utólag visszagondolva megértelek, miért nem mondtad el nekem, hogy az enyém. Én sem mondtam volna el magamnak a helyedben. Sajnálom, amiket akkor a lakásodon mondtam! Én még most is szeretlek, és csak azt akartam, hogy újra együtt legyünk a gyerekekkel.

 - Ginny! Fel kell ébredned! Gondolj csak Sophie-ra, mennyire hiányozhatsz neki! Vagy a nénikédre, a barátnőidre, és arra a rengeteg emberre, aki szeret. És ha a szüleid is meg tudják, hogy kómában vagy, azonnal iderohannak. És itt vannak Ronék, akik nagyon aggódnak érted! És én is… nagyon hiányzol! Lehet, hogy mi nem jövünk újra össze, de akkor is fel kell kelned! Ginny! – Harry még sok mindent mondott a széken ülve a sötétben, Ginny kezét fogva. Egyáltalán nem érezte az idő múlását, mikor egyszer kinézett az ablakon, már látta a felkelő nap első sugarait, de nem foglalkozott vele. Csak nézte Ginnyt, aki még mindig sápadt volt.

Aztán nem is tudta, mikor, de elaludt. Arra ébredt, hogy valaki lökdösi.

Harry nem akart felkelni, még nem érezte kipihentnek magát. Teljesen elfeledkezett róla, hogy hol van. De az a valaki kitartóan bökdöste, hangot nem hallott.

 - Igen? – kérdezte Harry, amíg kitörölte a csipáit a szeméből.

 - Uram! Mit keres Ön itt? – kérdezte egy mellette álló fehér köpenyes alak.

 - Ki maga?

 - A Hölgy orvosa, Kevin Cooper. És Önben kit tisztelhetek?

 - Ööö... én… Harry Potter vagyok.

 - Harry Potter? Ön…

 - Igen, én öltem meg Voldemortot! – fejezte be a mondatot Harry.

 - Örvendek, hogy megismerhetem!

 - Igen… én is! – mondta Harry, aki még mindig zavarban volt, ha egy úgynevezett rajongóval találkozik. – Elmondaná, mi Ginny baja?

 - Sajnálom, csak családtagoknak lehet.

 - Ginny volt vőlegénye vagyok, mellesleg mindkét gyerekének az apja!  - tárta fel a titkot.

 - Micsoda?! Az lehetetlen! Hogyan ismerték meg egymást Amerikában?

 - Mi?

 - Ginny amerikai, de én azt hittem, hogy maga sosem járt ott!

 - Nem is, igazából Ginny… De nem ez most a lényeg! Hogy van?

 - Ó, igen! Hát nincs túl jól! Eléggé legyengült a szervezete! Őt még csak tudjuk táplálni, vitaminokkal és más fontos anyagokkal. De a babának semmiképp sem tesz jót, hogy Ginny nem tud magához venni semmilyen szerves táplálékot! Ránézve nagyon veszélyes ez az állapot! És nem tudjuk kihozni belőle! Nem tudom elképzelni, milyen trauma érhette, ami elől ilyen kómába menekült! Ön tud valamit? – kérdezte, miközben mélyen belenézett a férfi szemébe.

 - Nem – vágta rá gondolkodás nélkül. – Illetve azt hiszem, igen – ismerte be.

 - Értem! – bólintott Kevin, és tudomásul is vette, hogy nem fogja neki Harry elmondani. – Viszont most lesz a reggeli vizit, és Ön nem maradhat itt! Menjen, és igyon addig egy kávét a lenti kantinban. Ha megvizsgáltuk, utána talán többet tudok mondani a javulásról!

 - Lehet, hogy lesz javulás? – kapta fel a fejét.

 - Nem tudjuk! Mindig ebben reménykedünk! De kérem…

 - Persze, már megyek is! Viszlát – mondta, majd még adott Ginny homlokára is egy puszit, és kiment.

Mikor kiment barátai után nézelődött, de nem kellett sokáig. Kicsivel arrébb, a folyosókon elhelyezett székeken szunyókáltak, kéz a kézben. Harrynek, erre muszáj volt elmosolyodnia, hiszen néhány éve még úgy marták egymást, mint a macska és az egér. Most meg! Elválaszthatatlanok.

Harry úgy döntött, nem ébreszti fel őket. A bajt ráérnek később is megtudni, de mikor elindult a kantin felé, akkor Hermione utána szólt:

 - Harry! Hová mész? – kérdezte álmoskásan.

 - Ööö… csak iszom egy kávét – felelte -, de ti csak aludjatok tovább!

 - Mi van Ginnyvel? – folytatta a kérdezősködést, miközben felállt, hogy kinyújtóztathassa magát.

 - Semmi. Nincs semmi változás! – válaszolta szomorúan.

 - Harry! – mondta bátorítóan. – Még sem várhatod, hogy csak mert itt vagy és megcsókolod, felébred! Ez nem a Hófehérke!

 - Hogy mi? – kérdezte egy másik álmos hang.

 - Egy mugli mese, Ron! – mondta a felesége.

 - Nem is várom azt, Hermione! De azt se várd, hogy mosolyogjak! Most beszéltem a gyógyítójával…

 - És mit mondott? – kíváncsiskodott barátnője felől.

 - Hogy a baba… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert most jött rá a mondat igazi értelmére, és elszorult a szíve. – Azt, hogy a fiam bármikor meghalhat.

 - Micsoda?! – pattant ki Ron szeme, mintha valaki a fülébe kiabált volna.

 - Gyertek, elmondok mindent, de ne itt!

 - Most ki van bent nála?

 - Valamilyen Cooper, azt hiszem. Elég értelmesnek látszik! – mondta. – Menjünk! Azt mondták, a földszinten van egy kis kávézó, üljünk be oda!

  - Oké! – bólogattak, majd egyszerre elindultak le a lépcsőn.

Az út alatt senki sem szólalt meg, mikor odaértek, leültek egy sarokban álló kis asztalhoz, rendeltek maguk egy erős eszpresszót.

Mikor mindenki megkapta, Harry egy nagyot sóhajtott, majd belefogott mondandójába.

 - Ginny, jól van! Azt mondták, csak kómában van. Illetve valami olyasmit mondtak, hogy egy trauma elöl menekült, és ezért nem akar felébredni. Így védekezik, vagy micsoda. De én nem tudok olyan indokot, ami elől csak most esne kómába. Ti igen?

 - Én nem – rázta a fejét vörös hajú barátja.

 - Hermione? – nézte kérdőn Harry. – Te tudsz valamit? – mondta, erősen hangsúlyozva a ’valamit’ szót. A lány, pedig kissé elpirosodott és kerülte az őt néző férfi szempárt.

 - Drágám, te tudod, mi van, ugye? – kérdezte reménykedve Ron.

 - Ööö… nézzétek, annyira sajnálom! Így is lelkiismeret furdalásom van, és tudom, hogy hülyeség, amit tettem, de muszáj volt! Azt hittem, utána jobb lesz! Harry, annyira sajnálom! – esedezett a lány, míg a két férfi egy mukkot sem értett.

 - Miről beszélsz? – értetlenkedett férje.

 - Mit csináltál? – húzta fel a szemöldökét a másik férfi is.

 - Tényleg nagyon sajnálom! – Hermione próbálta minél jobban elhalasztani a beismerés pillanatát.

 - Hermione! – szólt fenyegetően már Ron is.

 - Mondd már el! Nem fogjuk letépni a fejed! – biztatta Harry. – Már megtörtént! Most csak próbáljuk megoldani! Szóval, mit is tettél?

 - Én… írtam… egy… levelet. – mondta félve a nő.

 - Kinek?

 - Ginnynek?

 - Miről? Mikor? Miért? – döbbent meg Harry. – Illetve tudtam, hogy írsz neki egy levelet, vagyis azt mondtad, hogy megtetted. De amiatt esett kómába?

 - Giselle szerint igen – bólintott szomorúan a nő.

 - Giselle? – kapkodta a fejét Ron.

 - Anyukád nagynénje, akinél Ginny lakik – magyarázta a felesége.

 - Mit írtál benne? – kérdezte tovább Harry.

 - Utálni fogsz érte, de mindent!

 - Mindent? – krákogta.

 - Igen, sajnálom! Leírtam, hogy tudom, hogy te vagy az apja a második gyerekének is. Meg, hogy megnősülsz. És, hogy azért, mert te akarod nevelni Sophie-t. Tényleg nagyon sajnálom!

 - Semmi baj, Hermione! Amúgy válaszolt rá valamit? – reménykedett.

 - Nem – felelte. És miután meglátta Harry csüggedt arcára nézett, rögtön hozzátette: - De itt egy levél Giselle-től. Ebből kiderül, hogy miért nem tett semmit! – mondta, majd a retiküljéből előhúzta ugyanazt a levelet, amit tegnap ő kapott Roxmorts utcáin sétálgatva.

 - Mi ez, Mio?

 - Giselle-től jött tegnap éjjel, amiben szól, hogy Ginny kómában van.

 - És miért csak tegnap írta meg, hogy kómában van? – értetlenkedett a fekete hajú varázsló.

 - Olvasd már végig! – unta meg az értetlen kérdéseket a lány.

 - Jól van! – adta meg magát, majd belefogott a levél olvasásába.

Mikor a végére ért, azt sem tudta, hogy szólaljon meg, és hogy mit mondjon.

 - Harry! Nagyon elsápadtál! –aggodalmaskodott Hermione.

 - Csodálkozol? – suttogta.

 - Mit ír? – faggatózott Ron, majd utána megkapta a levelet barátjától, és ő is belekezdett az olvasásba. Ugyan ő nem sápadt el a levél olvasása után, de neki is leesett az álla.

 - Ginny beismerte, hogy szeret?

 - Még nem, de nem sok kellett volna hozzá! Én meg megnősültem! – mondta Harry önmarcangolóan.

 - Harry! Nem tudhattad! Én vagyok a hibás! Hamarabb kellet volna írnom neki!

 - Vagy nekem kellett volna észnél lenni, és hallgatni rád. Te megmondtad! Az a bűbáj nem működött volna, ha…

 - Ezen már kár rágódni! – szólt közbe bölcsen Ron. – Most inkább azt kéne kitalálni, mi lesz a következő lépés!

 - Mire gondolsz? –kérdezte Mio.

 - Mondjuk, hogy elmondjuk-e anyáéknak? Végül is joguk van tudni. Az ő lányuk, és lehet, hogy...

 - Nem fog meghalni! – szólt dacosan Harry.

 - Persze, hogy nem! – sietett a válasszal Ron. – De attól még csak tudniuk kéne róluk, hogy az egy szem lányuk kómában van! Viszont, ha megmondjuk nekik, akkor minden mást is el kell nekik mondani! Abból pedig nem sülne ki semmi jó, csak családi botrány!

 - Igazad van! Ebben is, abban is! Én is nagyon hajlok afelé, hogy avassuk őket be, de akkor biztosan halálra átkoznák Harryt – látta be Hermione is.

 - Igen, én is egyet értek! De figyeljetek! Állapodjunk meg abban, hogy ha rosszabbodik az állapota, akár egy kicsivel is, akkor én magam fogok nekik mindent bevallani! Eddig is csak azért nem beszéltem nekik erről, mert Ginny megkért.

 - Igen. Az biztos, hogy anyáék ki fognak borulni. És nem amiatt, amit tettél, mert ha azt mondod, ez az ő biztonságában volt…

 - És úgy is volt! – szólt közbe hevesen Harry.

 - Persze! Szóval, ha azt mondod, ez mind miatta volt, azt még meg is értik! Viszont amiatt ki fognak akadni, mert már van egy hatéves unokájuk, és ők erről nem tudnak!

 - Tudom! Ha itt lesz az ideje, ami remélem, még soká lesz, akkor majd állok elébe! – mondta bátran.

 - És van még valami… - kezdte most már Mio is.

 - Micsoda?! – nézett gyorsan felé Harry.

 - Juliette! – mondta ki. – Emlékszel még rá, hogy te tegnap nősültél?

 - Ne is emlékeztess rá! – húzta el a száját. – És nem Juliette-tel van baj, mert ő nagyon kedves, és aranyos, meg szép, és okos…

 - De nem Ginny! – fejezte be a mondatot helyette a nő.

 - Igen – ismerte be. – Be kell ismernem, hogy ez a házasság olyan volt nekem, mint Ginnynek a kóma. Mindketten egymás elöl menekülünk! Nem tudom, mi legyen vele!

 - Én se! – horgasztotta le a fejét Ron is.

 - El kell neki mondanod!

 - Tudom, Mio! De annyira nehéz! Tényleg azt hiszi, hogy szeretem! És ez egy bizonyos fokon igaz is, csak az a gond, hogy mint barátot, és nem, mint nőt!

 - Igen, de azt akkor sem érdemli meg!

 - Én is tudom! Csak annyira sajnálom! Azt hiszem, ő tényleg szeret, de ígérem, mindenképpen le fogom neki mondani, amint lehetőségem lesz rá! Most biztosan nagyon aggódik, de nektek is meg kell értenetek! Nem hagyhatom őket itt, mikor… - És akkor megint eszébe jutott, hogy a fia bármelyik percben meghalhat.

 - Harry! Még nem mondtad el, hogy mi történt! Mi az, hogy meghalhat a fiad? És honnan tudod, hogy fiú lesz?

 - Ez csak egy olyan megérzés! És onnan tudom, hogy az orvos azt mondta. Azt, hogy Ginnyvel semmi komolyabb baj nincs a kómán kívül. Persze nagyon le van gyengülve, de kap vitaminokat és minden mást. Viszont azt mondták, hogy ahhoz, hogy a baba is rendesen fejlődjön, Ginnynek fel kéne ébrednie.

 - Harry! Annyira sajnálom! – sopánkodott a nő.

 - Hermione! Hagyd már abba! – ripakodott rá a férje, akitől ez nagyon is szokatlan volt. – Harry! Te, pedig ne izgulj! Ginny is és a baba is jól lesz! És most menjünk vissza, és nézzük meg őt!

 - Oké! – mondta Hermione, aki még mindig az imént történtek kábulatában volt

Mindhárman szinte egy hörpintésre itták meg a kávéjukat, aztán elindultak vissza. Útjuk a hatalmas előcsarnokon keresztül vezetett.

Már a közepénél jártak, mikor valaki hangosan sikított:

 - Apa! – ordította. Harry automatikusan megfordult a hangra, de mire felmérte volna, hogy mi történt, csak azt érezte, hogy valaki a nyakába ugrott.

 Nem érzett mást maga körül, csak a szorosan ölelő karokat, és a fekete hajzuhatagot, amitől semmi mást nem látott.

 - Apa! Szia Apa! – nevetgélte a lánya. Harry elengedte és lerakta a földre, hogy alaposabban szemügyre vegye a váratlan embereket, de főleg a lányát.

Szinte semmit sem változott a legutóbbi találkozásuk óta, talán egy kicsit magasabb lett, és a haja hosszabb, de semmi más.

 - Szia, kicsim! – üdvözölte az apja is, majd miután adott leguggolt hozzá, adott neki egy puszit is.

 - Mit csinálsz te itt? – érdeklődött.

 - Anyukádat látogatom meg! – mondta, majd hallott egy köhögő hangot is maga mögött. – Ó, persze! Majdnem elfelejtettem! Sophie, üdvözöld Hermione nénikédet, és Ron bácsikádat! – mondta, majd mikor feléjük tolta a lányát, látta, hogy Ron egy kicsit zavarba jött a „Ron bácsi” szótól. Harry erre kicsit elmosolyodott, majd visszafordult a többiekhez, akik Sophie-val együtt jöttek.

Ott volt a még eddig nem látott Giselle néni. Legalább is így következtetett Harry.  És vele még két vele körülbelül egykorú, nagyon csinos lány.

 - Öhm… - Egy kicsit zavarban volt. – Harry Potter vagyok – mutatkozott be.

 - Giselle Binoche. Nálam lakik Ginny. Örülök, hogy megismerhetlek! Nagyon sokat hallottam már rólad, főleg Ginnytől, és Sophie-tól! – mutatkozott be az a nő is, akit Harry helyesen Giselle-nek ítélt.

 - Én Claire Lippman vagyok! Ginny egyik legjobb barátnője, és mellesleg az osztálytársa.

 - Örvendek! – rázott vele is kezet Harry.

 - Én Charlotte Fréres vagyok, és szintén Ginny barátnője, és osztálytársa.

 - Nagyon örvendek!

 - Mi nem különben! – mosolygott Claire, akinek úgy tűnt, nagyon tetszik Harry.

 - Harry! Beszélhetnék veled? – szakította meg a kínos csendet Giselle.

 - Persze!

 - Négyszemközt, ha lehet! – mondta. – Ne haragudjatok lányok! De…

 - Semmi gond, Giselle! Mi addig megismerkedünk Ginny testvérével! Gyere, Claire! – ráncigálta el a barátnőét onnan, aki már lassan elkezdett flörtölni Harryvel. Miután elmentek, Giselle még egy ideig Harry arcát fürkészte, és mikor meg akart szólalni, akkor Harry is gyorsan közbe szólt:

 - Nagyon köszönöm, Madame Binoche, hogy vigyázott a családomra! – hálálkodott Harry, és a szemében látszódott, hogy őszintén beszél.

 - Kérlek, Harry, nyugodtan tegezz! – még mindig mosolygott.

 - Köszönöm, Madam… izé… Giselle!

 - Kérlek! És semmi szükség megk…

 - De igen! – ellenkezett vele a férfi. – Nagyon hálás vagyok, hogy helyettem is vigyáztál rájuk! Tudom, ez az én feladatom lett volna, de…

 - De te a világot mentetted! – fejezte be a mondatot Harry helyett. - Én megértelek Ginnyvel szemben, nyugalom!

 - Szeretnélek valahogy kárpótolni! Hiszen hat évig szinte mindent te fizettél! Hadd fizessek érte valamit!

 - Harry Potter! – szólt hangosan a nő. –Ne hogy egy knútot is merj nekem fizetni! Hogy képzeled, hogy eladó vagyok!

 - Én nem… dehogy… csak, gondoltam… - habogta a férfi zavarában. – Sajnálom!

 - Semmi gond! Hidd el, én mindent szívből adtam Ginnynek! A sok közül Molly volt nekem a kedvenc unokahúgom, szeretnék mindent megadni a lányának. Ráadásul, nekem még saját gyerekem sincs. Ginny olyan nekem, mint a lányom! És miután meghalta férjem, Isten nyugosztalja! Örültem, hogy nem egyedül maradtam abban a hatalmas házban, és volt, akivel foglakozhattam, és akinek megadhattam mindent! Inkább én tartozok köszönettel!

 - Ööö… akkor azt hiszem, kvittek vagyunk! – mosolygott Harry.

 - Persze! Minden rendben! – veregette vállon Harryt. Majd Ronék felé fordult. – Hermione! – mondta hangosan, majd kitárta a karjait, és megölelte a nőt.

 - Szia Giselle! Hogy vagy? – kérdezte Mio, miután elváltak.

 - Köszönöm jól, a helyzethez képest! – mondat egy fanyar mosoly kíséretében. – És te? Örülök, hogy megkaptad a levelemet, és ilyen gyorsan ide jöttetek!

 - Én is jól vagyok! És hadd mutassam be a férjemet! Giselle, ő itt Ron, a férjem. Ron, ő itt Giselle. De azért csak emlékeztek egymásra, hiszen csak rokonok vagytok!

 - Én emlékszem, persze, bár, hogy te emlékeznél rám, Ron, azt kétlem! Legutóbb öt éves korodban találkoztunk! – mondta mosolyogva, majd megölelte unokaöccsét. Ron egy picit zavarban volt.

 - Én is örülök, hogy látlak! Bár tényleg nem nagyon emlékezek rád –felelte.

 - Semmi gond! Hermione! Kérdezhetek valamit?

 - Persze! Mondd csak nyugodtan!

 - Harry, megnősült? Ugye nem? – kérdezte reménykedve. Harry eközben visszament a lányához, és most vele beszélgetett.

 - Jaj, Giselle! Sajnos igen! Harry is, és Ginny is annyira makacs! Mit tehettem volna még?! Így is lelkiismeret furdalásom volta levél miatt!

 - Micsoda? – háborodott fel a nő. – Magadat hibáztatod?!

 - Giselle! Neked is be kell látnod, hogyha nem írom meg azt a levelet, akkor ez minden nem történik meg!

 - Hermione! Nézz csak rájuk! – mutatott Harryékre. – Ha nem írod meg azt a levelet, akkor most Ginny otthon tanulna, Sophie a barátnőjével játszana, míg Harry a lakodalmán táncolna. És tudom, hogy Ginny most kómában van, de fel fog ébredni, mert tudja, hogy nem bujkálhat a bajok elől, és akkor majd boldogak lesznek! Úgyhogy emiatt ne legyen lelkifurdalásod!

 - Tudom, hogy igazad van! És sajnálom, csak…

 - Nincs csak! Ginny fel fog ébredni, és akkor majd egy hatalmas boldog család lesz belőlük! – nézte még mindig Harryéket. – Jut eszembe! Nem ártana meglátogatni Ginnyt, hisz azért vagyunk itt!

 - Mi is visszamegyünk! – bólintott Harry.

Mind a heten elindultak a 32-es lépcső felé. Hermione továbbra is Giselle-lel beszélgetett, Harry Sophie-val játszott, míg Claire próbált minél közelebb kerülni hozzá, és Ron pedig élénken társalgott Lottéval.

Mikor megérkeztek a 426-os szobába, úgy döntöttek, hogy nem egyszerre mennek be. Először Harry és Sophie, mintha egy nagy boldog család lennének, és majd csak utánuk a többiek.

Mikor Harry már épp benyitott volna, a háta mögül egy francia akcentussal beszélő férfi üvöltött rá.

 - Vigyázzon! Sürgős! Leállt a nő szíve!