Harry automatikusan hátrébb lépett, és értetlenül nézett a Ginnyhez beszáguldó orvosokhoz.

 - Mi… mi… Mi történt? – nyögte ki végül zavarában.

 - Apa! Mi van anyával? – kérdezte nyugtalanul Sophie, miközben Harry érezte, hogy megszorítja a kezét.

 - Gyere, kicsim! – jött oda Hermione, és elvezette a holtsápadt Harrytől.

 - Elnézést, mi történt? - Kérdezte Harry az egyik fehér köpenyes nőtől, aki épp akkor lépett ki a kórteremből.

 - Ha velem jön, akkor elmondom! – mondta gyorsan, miközben egy pillanatra sem állt meg.

 - Persze! Megyek! – felelte, majd utána rohant.

 - Én Claudia Sheelds vagyok, az osztály főgyógyítója. És Ön? – nézett Harryre, miközben folyamatosan rohantak tovább.

 - Ööö... én Harry Potter vagyok! – mutatkozott be.

 - És a Hölggyel rokoni viszonyban állnak?

 - Ööö… nem.

 - Akkor sajnos semmit nem mondhatok!

 - Illetve én vagyok a vőlegénye, azt hiszem. És a gyerekeinek az apja! – világosította fel.

 - Értem! Nos, ez esetben célszerűbb lenne az irodámban beszélnünk. Rendben?

 - Hogyne! – válaszolt, majd néhány pillanat múlva el is értek a folyosó végére, ahol egy nagy fekete ajtón egy táblácska állt. „Claudia Sheelds; Osztályvezető”

Miután bementek, a nő hellyel kínálta a férfit, majd ő is leült, és előhúzott a fiókjából egy nagy fekete, bőrkötéses noteszt, amiben keresgélni kezdett.

Harry csöndben ült, és idegesen tördelte a kezét, de szólni nem mert. A nő felnézett, majd egy fém lapocskát is előhúzott, hozzá egy rézszínű tollat, amivel szorgalmasan körmölni kezdett. Mikor befejezte, lerakta, és Harryre nézett.

 - Nos, Mr Potter! Nyílván gondolhatja, hogy nem azért hívtam ide, hogy autogramot kérjek magától! – mosolygott.

 - Aha… - mondta zavarában, de neki egyáltalán nem volt kedve mosolyogni. A szerelme ott fekszik bent egy szobában, és amit a legutóbb hallott róla, az az volt,  hogy leállt a szíve.

 - Szóval! Azt nyílván tudja, hogy Ginny terhes, ugye?

 - Igen.

 - És azt is tudja, hogy ikreket vár?

 - Micsoda? – kapta fel a fejét Harry.

 - Szóval nem – bólintott a nő.

 - Ikreket?

 - Igen. Sajnos igen, ami még jobban megbonyolítja a helyzetet. Az ikerterhesség mindig több veszéllyel jár, mint az, amikor a magzat egyke.

 - Ginny tudja?

 - Nem hiszem. Legalábbis az előzetes kórtörténeti lapján semmi olyan nem szerepelt, hogy valamiféle immunrendszer erősítésre is járt volna. Márpedig az ikres anyukáknál ez bevált módszer.

 - De jól van? – kérdezte sápadtan.

 - Persze! Sajnos egy nagy félreértés történt! Valami történt a Ginny szobájában, és ennek következtében a szívműködést figyelő bűbáj megszűnt.

 - Akkor él még, ugye?

 - Persze! Le sem állt a szíve, csak egy hiba volt! Minden rendben! Mind a hármójukkal!

 - Hál’Istennek! – sóhajtott egy nagyot. – De akkor miről akart velem beszélni?

 - Kevin, azaz Cooper gyógyító azt mondta, hogy Ön feltehetőleg tud valamit Ginny állapotáról. Igaz ez?

 - Azt hiszem igen. Igazából minden egy félreértésen alapul! Én és Ginny elég rég óta össze vagyunk veszve. Úgy két hónapja meglátogattam itt Franciaországban, mert nem akarta elmondani nekem, hogy tőlem terhes megint. És akkor azt mondta, hogy a baba, illetve a babák nem az enyémek. Én meg csalódottságomban megkértem egy másik nő kezét. És a barátom felesége, aki mellesleg Ginny sógornője is, írt neki egy levelet, hogy megakadályozza az esküvőmet. És Giselle szerint, ő Ginny nagynénje, akinél lakik, akkor ájult el, amikor elolvasta ezt a levelet. Azóta itt fekszik – fejezte be a történetét Harry.

 - Huh! Bonyolult életük van, nem mondom! Azt hiszem, megtaláltuk a trauma forrását!

 - De fel fog épülni? – aggodalmaskodott.

 - Nem tudom, Mr Potter! Ha csak a saját életéről volna szó, akkor azt mondanám, minden bizonnyal igen. De így, hogy az a két kicsi baba elszívja az összes energiáját, nagyon nehéz lesz! Ginnynek mindenképpen fel kéne ébrednie, minél hamarabb! Ez nem csak neki, hanem a babákra is káros!

 - Tudok valamit segíteni? – ajánlkozott.

 - Azt hiszem igen. Nem szoktunk ilyet csinálni, de ez esetben muszáj lesz! Feloldjuk az ő esetében a látogatási tilalmat éjszakára is és mindenkorra. Keresse meg azokat az embereket, akik Ginnyhez közel állnak, és fel tudják őt vidítani. Beszéljenek hozzá sokat, és nyugtassák meg! Ha jól sejtem, betegünk mindent hall, csak makacskodik. Én ide hívtam Európa legjobb pszichológusát, aki ilyen esetekkel foglakozik. Sajnos elég messze van. Magyarországon. De szerencsére elég jó viszonyt ápolunk, úgyhogy lehet, hogy este már itt is lesz!

 - Köszönöm! Egyébként Ginny tényleg nagyon makacs. Mindig ilyen volt! Elég nehéz meggyőzni valamiről! – helyeselt. – Akkor én megyek is, és felderítem az embereket!

 - Rendben! Viszlát! – búcsúzott.

 -Viszlát, és mindent köszönök! – köszönt el Harry is.

Harry kiment a szobából, és elindult vissza felé a többiekhez. Néhány perc múlva meg is találta őket, és az arcukat elnézve ők is rájöhettek, hogy Ginnynek egyszer sem állt le a szíve.

 - Harry! Mit mondtak? Mi történt? – rohant eléje Hermione. Sophie Giselle néni mellett állt, míg Ron fel-alá járkált a folyosón.

 - Nyugalom! Azt mondták, hogy egy hiba történt, és ezért hitték azt, hogy Ginnynek leállt a szíve. Semmi nem történt a szívével – hangsúlyozta az utolsó szót.

 - Mert mással igen?

 - Igen. Az agyával. Olyan makacs, hogy nem akar felébredni! Pedig most már dupla annyi oka lenne rá!

 - Dupla? – vonta fel a szemöldökét Ron.

 - Igen. Ginny ikreket vár. Te tudtad, Giselle? – fordult a nőhöz.

 - Nem, és szerintem Ginny se. Tényleg ikrei lesznek?

 - Igen. Legalább is a gyógyítója szerint.

 - Hát, én most bemegyek! És addig üvöltözök vele, amíg fel nem ébred! – heveskedett Ron. – Az én unokaöccseimmel nem fog így bánni!

 - Állj meg, Ron! Nem mész sehová! – parancsolta Harry. – A gyógyító azt is mondta, hogy tudunk neki segíteni.

 - Mégis hogyan?- szólalt meg először Charlotte, aki eddig csendben hallgatta a családot.

 - Az a nő azt mondta, hogy abban tudunk neki segíteni, hogyha mellette vagyunk, és bíztatjuk, hogy érdemes visszatérnie. És azt, hogy hozzunk minél több olyan embert, akit nagyon szeret, és aki fel tudja őt vidítani.

 - Kikre gondolsz? – kérdezte Hermione.

 - Úgy gondoltam, hogy Giselle, te megkeresel mindenkit, akit Ginny szívesen tudna maga körül. És én is visszamegyek Angliába. Van még néhány elintézni valóm, illetve muszáj lesz ezeket elmondani a szüleinek.

 - Veled megyünk, Harry! – ajánlotta fel Hermione.

 - Egyikőtök, azt nem bánom. De valakinek itt kell maradnia, hogy vigyázzon Ginnyre.

 - Én maradok – mondta a legfiatalabb Weasley fiú.

 - Vigyük magunkkal Sophie-t – mondta a felesége.

 - Minek? – kérdezték kórusban.

 - Ha az anyád meg találná fojtani Harryt, akkor legyen mivel megvédeni! – magyarázta.

 - Jó ötlet! – bólogatott az említett. – Sophie! Volna kedved megismerni anyukád anyukáját? – fordult a lányához.

 - Naná! – vigyorgott. – Mikor megyünk?

 - Nem soká. Giselle, elengeded velünk Sophie-t?

 - Te vagy az apja! – hagyta rá. – De Ginnynek te mondod el, én már így is épp eléggé bajban vagyok, mert idehívtalak titeket! Ha felébred, akkor le fogja ordítani a fejemet!

 - Ha felébred, akkor az én fejemet fogja leordítani. Csak ébredne már fel! – sóhajtott szomorúan.

 - Harry! Biztosan fel fog ébredni! – nyugtatgatták többen is.

Harryék végre bemehettek Ginnyhez, de ez a látogatás elég rövidre sikerült. Gyorsan elbúcsúztak tőle, majd Hermione, Sophie és Harry az előcsarnokból Londonba hoppanáltak. Pontosabban a Szent Mungó előcsarnokába. Ugyanis két Ispotály, akármilyen messze is legyenek egymástól, és hiába az országok közti határoknak, el lehet hoppanálni. Itt beálltak egy-egy kandallóba, Harry persze Sophie-val együtt, majd az Odúba mentek.

Egymás után érkeztek oda. Előbb Hermione, aztán Harryék.

A Weasley-házaspár a konyhában ült, és a reggelijüket fogyasztották.

 - Harry! Hermione! Hol voltatok? – vonta őket felelősségre Molly, köszönés helyett. – És hol van Ron? És ki ez a kislány?

 - Harry! Juliette azt mondta, hogy a szüleinél lesz. Gyorsan menj érte!

 - Molly! Arthur! Sajnos el kell mondanunk néhány dolgot, aminek nem biztos, hogy örülni fogtok – vette át a szót Hermione.

 - Mi történt? Csak nem Ronnal… - kérdezte sápadtan Mrs Weasley.

 - Nem, ne aggódj! Ronnak semmi baja! Viszont, Ginny.

 - Mi van Ginnyvel? És honnan tudjátok? Mi van vele? Mondjátok már!

 - Mrs Weasley! Kérem, nyugodjon meg, és üljön le! Ginny egyelőre jól van. Franciaországban van. A Szent Frigyes Ispotályban fekszik, és kómában van! De jól van! És azért is jöttünk, hogy visszakísérjenek minket oda, de előtte, muszáj néhány dolgot elmesélnem. Kérem, hallgassanak végig! Utána majd ráérnek utálni! – hadarta el gyorsan a férfi.

 - Utálni? Mi történt?

 - Molly, drágám! Hagyd! Hagy beszéljen Harry! Mondd! – szólt, és egy székre mutatott, amire Harry azonnal le is ült.

Sophie Hermione ölében foglalt helyet, aki a Harry melletti széken ült.

 - Hát – kezdett bele – hat éve, mikor háború volt, akkor valamit nem mondtunk el Ginnyvel. Szerettük egymást, és jártunk is. De csak titokban. Nem tudott senki sem róla, csak Hermione és Ron.

 - És az egész Rend! – mosolygott Arthur. – Lesült rólatok. Csak azért nem szóltunk, mert arra vártunk, mikor jelentitek be – mondta Harry értetlen arcát látva. – Csodálkoztunk is, mikor nem jött vissza a háború után, meg amikor bejelentetted az esküvőd. Aztán rájöttünk, hogy bizonyára felnőttetek és ez csak egy tiniszerelem volt.

 - Tévedtetek! Illetve akkor tényleg jártunk, de nem volt tiniszerelem. Emlékeznek, mindenáron meg akartam győzni, hogy a háború idejére menjen el Franciaországba?

 - Persze. És azóta se értjük, hogy sikerült! – bólogatott Molly. – De köszönjük! Nem bírtam volna ki, ha meghal.

 - Nem is tudják, milyen árat fizettem ezért. Szóval, egyszer, még aznap, mikor elutazott, bejelentett valamit. Terhes volt.

 - Hogy mi? – ájuldozott a nő.

 - Harry! Ezért te vagy a felelős?

 - Arthur! Hadd mondja végig! – kelt Harry védelmére Hermione.

 - Kösz – bólintott a lánynak. – Higgyék el, engem is meglepett. Nagyon szerettem Ginnyt, és a mai napig szeretem, de akkor ez a baba felvállalhatatlan lett volna. És így Ginny még nagyobb célpontot jelentett volna Voldemortnak. Ezt nem engedhettem. Ezért akkor egy még nagyon ésszerű tervet találtam ki, amit ma már nagyon bánok!

 - Mit csináltál? – kérdezte Molly holtsápadtan.

 - Letagadtam – szólt szomorúan. – Azt mondtam, amit akkor úgy gondoltam, hogy mondanom kellett. Minden Ginny érdekében volt. Ha nem lett volna háború, akkor abban a pillanatban elveszem, de nagyon féltem. Ha valamelyiküknek baja esett volna, akkor abba biztosan belehaltam volna. Ezért azt mondtam Ginnynek, hogy nem szeretem, és hogy nem akarom a gyerekét. Erre Ginny megsértődött, és Franciaországba ment. Azóta nem beszélt velem, illetve nem nagyon.

 - És mi lett a gyerekkel? – kérdezte nagyon halkan Arthur.

 - Mr és Mrs Weasley! – állt fel Harry, és a kezébe vette Sophie-t. – Hadd mutassam be, Sophie-t. Az unokájukat.

 - Apa, ők anya szülei? – kérdezte halkan a kislány.

 - Igen, kicsim. Ők a nagyszüleid.

 - Sophie? – kérdezte a vörös hajú asszony.

 - Igen, Mrs Weasley. Ő Sophie, a lányom.

 - Hagyjuk már ezt a Mrs Weasleyt! Hiszen rokonok vagyunk! – mondta könnyezve, majd odament hozzájuk, és megölelte őket.

 - Köszönöm, Mrs… izé… Molly!

 - Szabad? – nézett Harryre.

 - Kicsim, menj a nagyihoz! – mondta a lányának, majd átengedte Mollynak.

 - Szia, Sophie! Én vagyok a nagymamád! Annyira örülök neked! – mosolyogta.

 - Szia, nagyi! – mondta kissé bizonytalanul a kislány.

 - Szia, Sophie! Én vagyok a nagypapád! – mondta vidáman Arthur.

 - Szia, tata! – mondta, majd neki is adott egy puszit.

Harry és Hermione kissé szomorkásan, de boldogan nézték a találkozást.

 - Harry, Ginny? Azt mondtad, kórházban van, miért?

 - Igen, sajnos ennek a bonyolult történetnek van folytatása is. Ami nem épp vidám!

 - Mi történt?

 - Emlékeztek, mikor február környékén Ron, Mio, Juliette és én elmentünk Franciaországba síelni. Ginnyék is pont ott voltak, ugyanott, ugyanakkor. Én próbáltam kibékíteni, de hajthatatlan volt. Nem hitt nekem, és nem tudott megbocsátani. Viszont az egyik éjszakán Sophie – itt a lányára nézett, akinek erre csak agy vigyor keletkezett az arcán – bezárt minket egy egész éjszakára a szobába. És, hát… izé… mi… - vörösödött el.

 - Oké, értjük! – kuncogta Molly.

 - A lényeg, hogy Ginny megint terhes lett. Nekem meg nem szólt. Aztán március környékén kaptam egy levelet, a barátnőitől, hogy terhes. Tőlem. Akkor azon nyomban megkerestem, és veszekedtünk egy sort. Emiatt vettem el Juliette-t. Mert csak akkor nevelhettem volna én Sophie-t, ha van egy feleségem. És én nagyon akartam.

 - És most megint terhes?

 - Igen. És az esküvőm előtt Hermione küldött neki egy levelet, amiben megkéri, állítsa le azt , mert ez nem szerelemből van. Ekkor ájult el Ginny, illetve esett kómába. Azóta nem tér magához. Erről én csak tegnap este szereztem tudomást, akkor rögtön bementünk hozzá, és azóta ott voltam. Ma reggel pedig beszéltem a gyógyítójával, aki mondott néhány új dolgot.

 - De ugye nem rossz?

 - Nem. Kiderült, hogy Ginny ikreket vár.

 - Hogy mi? – ájult el majdnem a nő. – Ikreket?

 - Hát, Harry! Gratulálunk! Te aztán nem gatyázol! – nevette Arthur, mire az említett a haja tövéig elvörösödött.

 - Ööö…

 - És mit mondott még? – terelte el a témát.

 - Hogy Ginnynek semmi baja, csak a levél miatti sokkból nem akar felébredni. Azt mondták, ez csak makacsság. És azt ajánlotta, hogy vigyünk mindenkit oda, akit szeret, és beszéljen hozzá mindenki. Többek közt ezért is mondtam ezeket most el.

 - És jó lenne, ha minél több családtag jönne le. Például az ikrek. Velük mindig jóban volt Ginny, és lehet, hogy ők fel tudnák őket annyira vidítani, hogy felkeljen - folytatta Hermione.

 - Sajnos ez az állapot a babákra nézve nagyon veszélyes! - mondta a fekete hajú.

 - Istenkém! Akkor mi most megyünk is és szólunk a többieknek!

 - Én pedig beszélek Juliette-tel – hajtotta le a fejét.

 - A Szent Mungóban találkozunk! – mondta Mione.

 - Nem. Ne várjatok rám! Hermione, te menj velük! Én még nem tudom, hogy mikorra végzek. Menjetek csak oda. Tudod, hol van, és vidd magaddal Sophie-t is. Kicsim, most visszamész anyuhoz – hajolt le a lányához -, és vigyázz ám rá! – mondta, majd adott neki egy puszit.

 - De siess!

 - Ígérem! – mosolygott.

Aztán mindenki egyesével beállta a kandallóba, kivéve Hermionét, aki Sophie-val ment, és elnyelt őket a zöld láng.