Harry szinte ugyanakkor egy másik ház nappalijában találta magát, egy olyan házban, ahol az utóbbi időben nagyon sokat volt.

Juliette ugyanis az apjával élt, és úgy volt, hogy majd az esküvője után Harryhez költözik a Grimmauld térre.

A korom fekete hajú férfi kilépett a kandallóból, leporolta magát, majd az ablakhoz sétált. A lakásból gyönyörű kilátás volt a Temzére, és majdnem szemben volt a Tower. Aztán vett egy mély lélegzetet.

 - Juliette! Mr McKellen! Hol vannak? Én vagyok az, Harry? – kiabált, mire két alak jött ki az egyik szobából, ami az ebédlő volt.

 - Harry! Jaj de jó, hogy megvagy! – ugrott a nyakába a felesége.

 - Juliette! Minden rendben! De muszáj lenne beszélnünk!

 - Potter! Elárulnád, hol a fészkes fenében voltál, mert vizsgán biztos, nem! – vonta kérdőre az új apósa.

 - Ööö… Mr McKellen! Igen… nem… izé… - hebegte. – Honnan tudja?

 - Nem mindegy?! Amúgy meg odajött az esküvőre a főnököd, hogy gratuláljon neked! Nos?

 - Ööö… sajnálom, de ezt előbb Juliette-tel kell megbeszélnem.

 - Apa, és köztem semmi titok nincs! Mondhatod! – húzódott el tőle a nő.

 - Én nem hiszem, hogy így kéne…

 - Harry! Ha már volt pofád otthagyni az esküvőnk kellős közepén, akkor legalább normális magyarázatot adj!

 - Juliette… Nem lehetne…

 - Nem lehetne! Halljam, hol voltál! – mondta dühösen.

 - De menjünk be a szobádba… - próbálta elkerülni, hogy az apja is megtudja. Legalábbis ne egyidejűleg Juliette-tel.

 - Nem megyünk sehová! Nyögd már ki!

 - Hát, jó! – hajtotta le a fejét. – Franciaországban.

 - Mégis minek? – lepődött meg.

 - Te elmentél Franciaországba, amíg a lányom, a te feleséged meg Roxmortsban várt rád?! – háborgott az apósa.

 - Mr McKellen… Hadd, beszéljem ezt meg négyszemközt Juliette-tel…

 - Nem! – szólt határozottan a nő.

 - Figyelj, kicsim! Lehet, hogy jobb is, ha ti beszélitek meg ketten. Elvégre most már házasok vagytok! Én addig elmegyek a Foltozott Üstbe, és iszom valamit. Majd jövök valamikor. Sziasztok! – búcsúzott, majd dehoppanált.

 - Na most már ketten vagyunk! Elmondanád végre, hogy minek kellett elmenned neked Franciaországba Ronnal és Hermionéval a lagzink kellős közepén?

 - Juliette! Kérlek, ülj le, mert ennek előzménye is van. És szeretném elmondani!

 - Rendben, leülök! De meg ne próbálj hazudni! – engedett, majd az egyik, nappaliban lévő fotelba leült.

 - Nem fogok. Na, akkor fogjunk bele – kezdte halkan, és mélyen belenézett a nő kék szemeibe. – Emlékszel Ginnyre?

 - Ron húgára?

 - Rá – bólintott. – Nem hiszem, hogy tudod, de mi hat éve jártunk.

 - Tudtam. Mrs Weasley mesélte egyszer. De azt mondta, hogy szakítottatok, és csak valami tiniszerelem volt.

 - Tévedett.

 - Nem szakítottatok?

 - De határozottan. Illetve én szakítottam vele, mire ő Franciaországba költözött. De egyáltalán nem volt tiniszerelem.

 - Hát?

 - Én nagyon szerettem, és ő is engem. Még el is jegyeztem, és azt mondtam neki, ha vége a háborúnak, akkor leveszem.

 - Micsoda? Bigámista vagy? – ájuldozott.

 - Mi?! Ja, nem. Mint mondtam, elköltözött Franciaországba, még a háború alatt, és azóta nem igazán beszélgettünk.

 - És ennek mi köze van ahhoz, hogy eltűntél? Várj… nála voltál... Franciaországban? – rakta össze, mire a férfi csak bólintott. – Te…

 - Várj! Még mielőtt elmondanál mindennek, még néhány dolgot el kell, mondjak.

 - Hallgatlak! – mondta szúrósan.

 - Mikor szakítottam Ginnyvel, az úgy körülbelül augusztus vége lehetett. Mi már akkor mindenkinek szóltunk Hermionéval és Ronnal, hogy nem megyünk vissza a Roxfortba, mire ő minden áron velünk akart jönni.

 - Te meg hősszerelmes lévén nem akartad veszélybe sodorni, mi? Ezért szakítottál vele?

 - Hidd el, ha Ginnyvel szakítok, attól még nem tért volna jobb belátásra, és átlátott volna rajtam.

 - Hát? – Juliette-et egyre jobban érdekelte a történet, tekintve, hogy soha senki nem mesélt neki Harry múltjáról, legalábbis nem ennyire részletesen. Vagy aki tudta, mi történt, az egyáltalán semmit nem mondott róla.

 - Egyszer történt valami. Ginny bejelentette, hogy terhes.

 - Micsoda?! – képedt el. – Az a kis… - fojtott el egy szitkot. – Avval akart magához láncolni!

 - Juliette! Ne ítélj elsőre! Ginny sosem akart volna így kényszeríteni semmire! Egyszerűen terhes lett, aminek mindketten az okozói és hibásai vagyunk.

 - És megszülte?

 - Igen.

 - És a szülei tudnak róla?

 - Nem, mert mikor bejelentette, akkor szakítottam vele. Elég sok dolgot mondtam neki. Ezért ment el, és nem beszél vele. A lányomról is csak akkor kaptam hírt, mikor megszületett, azóta semmit.

 - Úristen! Harry, figyelj! Én elfogadom, hogy van egy lányod, és majd valahogy megoldjuk! Együtt mindent megoldunk! De miért nem mondtad hamarabb? – állt fel, és odasétált Harryhez, hogy átölelje.

 - Juliette! Még nincs vége a történetnek. Kérlek, hadd mondjam végig! – tolta el magától, mire az visszaült eredeti helyére.

 - Mi van még?

 - A háború után próbáltam beszélni vele, és elmondani az igazat, hogy nem úgy gondoltam, meg még mindig szeretem. És kértem, hogy jöjjenek vissza Sophie-val Londonba.

 - És visszajött?

 - Nem, és a leveleimet sem olvassa el. Aztán Hermione tanácsára hagytam, hadd gondolkozzon. Aztán mikor februárban elmentünk síelni, teljesen véletlenül ő is ott volt.

 - Tessék?

 - Igen, én tényleg nem számoltam vele. Csak ki akartam szellőztetni a fejemet! És te is találkoztál vele.

 - Mikor?

 - Emlékszel arra a nőre, akivel összeütköztem, mikor síelni mentünk?

 - Az ő volt?

 - Ő, és a lányom, aki mellette állt.

 - Akkor azért hasonlított rád annyira!

 - Minden bizonnyal – bólintott Harry.

 - És akkor beszéltél vele?

 - Hát, először küldtem neki virágot.

 - Amit én kaptam? – Juliette-nek gyorsan járt az agya.

 - Igen. Visszaküldte.

 - Értem. És aztán?

 - Utána találkoztam Sophie-val, és beszélgettünk. Aztán kieszelt egy tervet, hogy beszélhessek Ginnyvel. Tudta, hogy én vagyok az apja – mondta, látva, hogy Juliette közbe akar szólni. – Ami bevált.

 - Amikor nem aludtál a szobádba?

 - Igen, Ginnyvel voltam – hajtotta le a fejét.

 - Lefeküdtetek?

 - Igen, de rögtön utána meg is bánta, és elment. Egyetlen egy levéllel. Aztán rá úgy egy hónapra a barátnői írtak egy levelet, hogy Ginny megint terhes.

 - Hogy micsoda? Már megint? Én megölöm!

 - Juliette! Hadd mondjam végig! Azután elmentem hozzá, és kérdőre vontam, de azt mondta, hogy az a gyerek nem az enyém.

 -Hál’Istennek! – sóhajtott.

 - És azt is mondta, hogy amíg Sophie nem tölti be a tizenhetet, addig nem láthatom. Épp ezért döntöttem úgy, hogy magamhoz veszem, és én fogom nevelni.

 - Harry! Én mindenben támogatlak!

 - Elmentem a bíróságra, és megkérdeztem, hogy ez miként lehetséges. Azt mondták, csak ha nős vagyok…

 - Micsoda? Egy eszköz voltam? Egy eszköz, ahhoz hogy a gyerekedet nevelhesd?! – ordította.

 - Juliette! Nagyon sajnálom!

 - Sajnálod?! Sajnálod?! Erre kellettem neked?

 - Juliette, hallgass meg! Igen, sajnos egy részem csak azért vettelek el, mert én akartam nevelni Sophie-t, de a másik részem tényleg szeretett.

 - Mint barátot, igaz?

 - Igen.

 - És azt elárulnád, hogy hova tűntél tegnap este, vagy van még titkod?

 - Van. Tegnap kiderült, hogy Ginny terhes, illetve ezt már tudtuk, csak hogy az én ikreimmel terhes.

 - Tessék?  Ugye ezt nem mondod komolyan?

 - Nézd, Juliette! Én szeretem Ginnyt, és ha majd felébred…

 - Felébred?

 - Kómában van.

 - Hát, ezt nagyon sajnálom! – mondta gúnyosan.

 - Tudom, hogy dühös vagy. De be kell látnod, ez úgysem működött volna…

 - Te el akarsz válni?

 - Hát, szerintem, ez lenne a természetes. Tudom, ezt szörnyű hallanod, de én mindig is Ginnyt szerettem. És nem soká három gyerekem lesz tőle…

 - Hát ne képzeld, hogy fogom hagyni, hogy csak úgy itt hagyj, mint egy játékot! Nem fogsz olyan könnyen elválni tőlem! – fenyegetőzött.

 - Juliette…

 - Az én családommal nem lehet játszani! Ha elvettél, az életre szól! Nem fogunk elválni!

 - Juliette, ennek semmi értelme! Nem szeretlek, és te is hamar ki fogsz heverni!

 - Persze! Téged sosem érdekelt, mit érzek én!

 - Ez nem igaz!

 - Oh! Dehogyis nem! Arra voltam neked jó, hogy bemutathass a bíróságon, mint törvényes feleséged, és keresztbetehess annak a nőszemélynek!

 - Sajnálom…

 - Én szeretlek! És küzdeni fogok érted!

 - Ennek semmi értelme!

 -Lehet, de nem fogok úgy végig menni az utcán, mint a nő, akit a nagy Harry Potter elvett egy napra! Ne is képzeld!

 - Juliette, miért kell ez? – kérdezte halkan a férfi. A legkevésbé számított erre a reakcióra a mindig csendes és nyugodt nőtől.

 - Mondtam már, én szertelek! És nem fogom hagyni, hogy itt hagyj! Küzdeni fogok a házasságomért. Az utolsó véremig!

 - Juliette…

 - Harry! Végre megvagy! – szólt izgatottan egy nő a kandallóból.

 - Hermione! – mondta elcsuklóan a másik nő.

 - Sajnálom, hogy félbe szakítottalak, de nagyon fontos dolog történt!

 - Ugye semmi rossz? – kérdezte aggódva.

 - Nem, nem kell aggódni! A legjobb! Felébredt! Végre felébredt! – újságolta vidáman. – Hupsz! – kapta a kezét a szája elé. – Tudja?

 - Igen, tudok! Mindent! Szóval felébredt? Nagyszerű, akkor én most el fogok vele beszélgetni! – mondta keserűen.

 - Micsoda?! – nézett gyorsan rá Harry. – Nem, Juliette! Elhiszem, hogy utálsz! De nem mész oda! Meg ne próbáld!

 - Nem akadályozhatsz meg! – vágott vissza.

 - Harry! Menj be hozzá, majd én addig itt maradok vele – suttogta Hermione, majd odament Juliette-hez. – Juliette, mi történt? – kérdezte figyelem elterelésképp.

 - Hogy mi történt?! Az történt, hogy ez itt… - mutatott arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban még Harry állt. – Hol van? Hova mentél, Harry Potter! – kiáltozott.

 - Juliette, nyugodj meg! – nyugtatgatta Hermione.

Közben Harry, amíg a felesége barátnőjére figyelt gyorsan elhoppanált a Szent Mungóba. Onnan pedig a hoppanálási helyhez érvén elment a Szent Frigyesbe. Ott gyorsan felszalad a 32-es lépcsőn, és egyenesen végigszaladt a folyosón, amíg el nem érte Ginny szobáját.

Ott megállt, és hallotta azt a sok hangot, ami a szobából szűrődött ki.

Hallotta a Weasley-házaspárt, az ikreket, Giselle-t, Sophie-t, és Ginnyt is. Harrynek gombóc nőtt a torkába, de vett egy mély lélegzetet, és lenyelte. Majd erőt vett magán és benyitott.

Jól sejtette, szinte az egész Weasley család ott volt, Ginny franciaországi barátai, és a lánya.

 - Harry! Gyere, drágám! Ginny felébredt! Reméltük, hogy Hermione megtalál! Ő hol van? – kérdezte Molly.

 - Nem soká ő is jön – válaszolta, de a tekintetét nem vette le az ágyon fekvő, enyhén sápadt, vörös hajú nőről.

 - Harry – hallotta a halk hangját.

 - Ginny! Mikor ébredtél fel? – kérdezte. Nem akarta elhinni, hogy élete szerelme végre felébredt, és nem is üvöltözik vele.

 - Úgy egy órája, mikor Fred valami hülye viccet mesélt – tájékoztatta Bill.

 - Nem is hülye! – ellenkezett az ikerpár egyike. – Az a vicc, hogy a nyuszika megy az erdőben…

 - Fred! – kiáltottak szinte egyszerre rá.

 - Jó, majd később elmondom! – forgatta a szemeit. – Amúgy, Harry! Jó nagy csibész vagy te! Nem is mondtad, hogy nagybácsit csinálsz belőlünk! – vigyorogta George-dzsal együtt.

 - Bizony! Nagyon huncut kisfiú vagy! – vigyorogta a másik.

 - Na, fiúk, elég legyen! – szidta le őket az apjuk. – Menjünk ki! Azt hiszem, van miről beszélgetniük! – nézett a lányára, majd Harryre. – Jó szórakozást! – kacsintott, majd kituszkolta a népes társaságot az ajtón.

Harry egy ideig idegesen nézte a nőt, és a nő is zavartan fészkelődött az ágyban.

 - Ginny! Figyelj… - kezdte a férfi, de a nő közbeszólt.

 - Nem, Harry! Hadd beszéljek én, és hallgass végig! – mondta suttogóan. – Kérlek, ülj le! – mutatott arra a székre az ágya mellett, amin Harry az éjszakát töltötte.

A férfi engedelmeskedett Ginny kérésének. Leült, majd kíváncsian fürkészte a két csokibarna szemet.

 - Valamit nem mondtam el – kezdte. – Azt már tudod, hogy terhes vagyok, de akkor azt mondtam, hogy nem te vagy az apja…

 - Ginny! Tudom, hogy én vagyok az apja! Hermione elmondta! De én is hadd mondjak neked valamit, amit valószínűleg nem tudsz. Ikreket vársz!

 - Micsoda? – ült fel hirtelen az ágyon, majd egy kicsit megszédült.

 - Ginny, feküdj vissza! Nem vagy még annyira jól!

 - Ikreket? – suttogta, miközben a férfi visszatuszkolta az ágyba, és betakargatta.

 - Igen, ikrek lesznek. Ezt mondta az orvos, valamilyen Sheelds, vagy kicsoda.

 - Claudia az orvosom?! Én azt hittem, Kevin!

 - Nem mindegy?

 - De, ne haragudj! Szóval tudod, hogy lesz még két gyerekünk.

 - Igen.

 - És mióta vagy itt?

 - Nem igazán tudom, azt hiszem éjfél körül kaphattunk egy levelet Giselle-től.

 - És miért vagy dísztalárban?

 - Ezt majd később! Hogy érzed magad?

 - Jobban. Tudod, mikor megkaptam Hermionétól azt a levelet, nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy elveszítelek. Be kell, valljam, hogy sosem szűntelek meg szeretni, csak nagyon megbántottál, meg vissza akartam vágni, amiatt, amit tettél. De aztán mikor a hegyekben találkoztunk, akkor rájöttem, hogy nem bírok nélküled élni.

 - Akkor miért hagytál úgy ott?

 - Annyira sajnálom, Harry! De nagyon féltem. Azután, az éjszaka után úgy éreztem magam, mint hat éve, és nagyon megijedtem, hogy ugyanaz fog történni.

 - Ginny, ígérem, hogy nem fog!

 - És amikor olvastam Mio levelét, rájöttem, hogyha tovább játszom a jéghercegnőt, akkor sosem leszek boldog. El akartam menni hozzád, de aztán elájultam, vagy valami ilyesmi történt.

 - Kómába estél. Kevin szerint ez valami védekezése az agyadnak, valami olyasmi, mint amikor a strucc a homokba dugja a fejét!

 - Semmit sem hallottam, csak éreztem dolgokat. Éreztem, mikor itt voltál. Akkor éreztem a szerelmed, és az aggodalmat. Aztán azt is éreztem, mikor anyáék itt voltak. Fel akartam ébredni, és sikerült.

 - El se hiszed, hogy mennyire örülök neki! Azt hittem, sosem ébredsz fel!

 - Meg kell, mondjam, egy ideig én sem akartam felébredni! De aztán eszembe jutott Sophie, és a baba, vagyis a babák. Komolyan ikrek lesznek? – Még mindig nem hitte el.

 - Tényleg – mosolygott Harry.

 - Annyira örülök neki! Az már három gyerek! Ajaj, el kell költöznöm Giselle-től, mert annyi gyerekkel nem nagyon fogok elférni ott. Keresnem kell egy másik házat.

 - Ginny, mit szólnál a Grimmauld térhez? – kérdezte Harry.

 - Grimmauld tér? Az Lyon központjában van, mert a külvárosban még nem találkoztam vele, de nem hiszem, hogy jó lenne, mert szeretek a folyóparton sétálni, olyan… - Ginny hirtelen elhallgatott, mert megértette, hogy mit akart a férfi. – Költözzek vissza Londonba?

 - Hát… Nem akarlak kötelezni rá, de ott rengeteg szoba van, meg ott van a családod is, és…

 - És te is közelebb lennél – fejezte be a mondatot.

 - Ginny, én még mindig ugyanúgy szeretlek, mint hat éve!

 - Én is szeretlek, Harry! – felelte, majd közelebb hajolt a nőhöz, és ajkaival lassan megérintette a másikét, majd egy ideig a másikra hajolva maradtak, és sokáig csókolóztak.

Végül a nő hagyta abba.

 - Harry! Anyáék, hogy fogadták? Mert erről még nem nagyon tudtunk beszélni.

 - Én mondtam el nekik, mindent. Ma reggel. De ne izgulj! – mondta, mikor meglátta a nő szemeiben villanó ijedtséget. – Egyáltalán nem haragudtak. Sőt! Nagyon tetszett nekik Sophie!

 - Jaj, annyira örülök! Mostanában egyre többet gondolkoztam, hogy elmondom nekik, de annyira féltem, hogy majd kitagadnak, vagy nem tudom, hogy mit tesznek!

 - Jaj, szerelemem! Emiatt… - de hirtelen elakadt, miután felfogta, hogy mit is mondott.

 - Azt mondtad, szerelmem? – csillogott Ginny szeme.

 - Azt hallottad? – vigyorgott.

 - Azt. És nagyon örültem neki, szerelmem! – mondta, majd magához húzta, és újra megcsókolta.

 - Azt hittem, hogy sosem fogsz megbocsátani nekem! – mondta, egy perccel később, amikor elengedték egymást.

 - Már akkor megbocsátottam, mikor elküldtél. Felfogtam, hogy miért tetted. Tudtam, hogy minden azért volt, hogy megvédj. Csak fájt, hogy feláldoztad magad a háborúért.

 - Nekem is. El se hiszed, mennyire szenvedtem, hogy nem tudok rólatok semmit. Aztán mikor írtál, hogy megszületett, és küldtél róla egy fotót, úgy éreztem, hogy nem érdekel a háború, és azonnal odarohanok hozzád. De nem lehetett, attól fogva minden pillanatot azzal töltöttem, hogy megöljem Voldemortot, hogy végre együtt lehessünk!

- Én meg elutasítottalak… Annyira sajnálom!
- Nem kell! Most már örökre együtt leszünk! Ígérem! – majd újra megcsókolta.
- Nagyon szeretlek, Harry! – suttogta.
- Én is! – Aztán sokáig csókolóztak, végül Ginny szakította meg. És kíváncsian nézett Harry szemébe.
- Harry! Valamit nem beszéltünk meg. Az esküvő…
- Ginny! Figyelj… - kezdte fájdalmasan, de ebben a pillanatban valaki hatalmas hanggal zúgott be a szobába.
- Harry James Potter! – mondta szinte ordibálva. – Hogy voltál képes engem ott hagyni csak úgy! Még nem fejeztem be a mondandómat! Megmondtam, nem fogom engedni, hogy ott hagyj… - de nem tudta befejezni, mert ekkor látta meg, hogy hol ül Harry, és kinek a kezét fogja.
- Juliette! Hogy jutottál ide? – kérdezte.
- Juliette? Milyen Juliette? – kérdezte naivan Ginny.
- Milyen Juliette?! – nevetett keserűen a nő. – Hadd, mutatkozzam be! Én vagyok Juliette Potter. Te biztosan Ginny vagy? – nézett a z ágyban fekvő nőre, akit megint az ájulás kerülgetett.