Itt a december. Lám, ezt is megértem. Pedig ebben az évben is voltak mélypontok, sőt vannak, mikor azthiszem, nem érem meg a következő másodpercet.

 Leginkább a munkámat hibáztatom, ami abból áll, hogy ülök az íróasztalomnál, körülvéve unszimpatikus kollégákkal, és megtudom, mi érdekli a velem egykorú boszorkányokat leginkább. Aztán azok bekerülnek a Boszorkányok lapja című női hetilapba. A Szombati Boszorkány Magazin fő riválisa, tehát egy gonddal több. Közvetlenül mellettem ül Claire, akinél jobban senkit nem rühellek a világon. Azóta gyűlölöm, hogy egyik nap egy méregdrága Donna Karan farmerben mentem dolgozni, (ugyanis én édes drága kedvesem aznap elhívott vacsorázni) erre Clairecicus, mikor meglát, megszólal a telefonba: Hát, itt egyesek odáig merészkednek, hogy a Tesco-ból öltözködjenek. Rémes! Nem is tudom, mit keresek én itt.

 Mikor aztán végre vége a munkaidőmnek, akkor sem vagyok túlzottan boldog : Hónapok múlva kezdődik a Kviddics Világkupa szezon, és ez nekem leginkább azt jelenti, hogy bevonulhatnék egy kolostorba, akkor sem változna meg az életem.

- Ginevra Weasley!

 A főnököm. Arra kíváncsi, hogy izzadtam-e magamból valami normális cikket.

- Nem.

 Ilyenkor nagyot sóhajt, és azt mondja: Holnapután.

 Ez nem utalás a muglik a jövőről alkotott képéről, hanem mindössze ennyit jelent: ha holnaputánig nem készülök el egy használható cikkel, szedhetem a sátorfámat.

 Ezután szépen összepakolom a válltáskámat, bemutatok a gonoszan vigyorgó Claire-nek, és kivonulok az épületből. Igen, körülbelül így volt ez minden nap.

 November vége felé megbízták az egyik kolléganőmet, hogy készítsen interjút Patrick Hamilton ír kviddicsjátékossal, akinek, hogy őszinte legyek, még nem hallottam a nevét. Éppen kávészünet volt, mikor a recepciós lány felkísérte az említettet a főnökhöz. Mivel a főnököt és minket csak egy üvegfal választ el, mindent tisztán láttunk. Mikor végre megjelent, a többiek szimplán lefordultak a székről, én meg lúzer módjára, tágra nyitottam a szemeim, és bámultam rá. Elég gáz lehetett, mikor ránk nézett. Őrülten helyes pasi volt… De minimum 27 éves.  Vagy több. Először az futott át az agyamon, hogy Ron mit szólna, ha egy nálam egynél több évvel idősebb pasival meglátna, de rögtön nyakon is szúrtam magam, hiszen nekem van pasim! De akkor is…

 Olyan.. Magas volt, szőke, ilyen… szembelógós, kócos, mint akinek sosincs ideje levágatni… Barna boci szemek, és az az ellenállhatatlan, irtó édes elálló fül… amit ugye normális esetben nem láttam volna, a haja miatt. Mikor elindultam haza, végig rá gondoltam. Elköszöntem a recepciós lánytól, és kiléptem volna az ajtón, erre.. Nekimegyek… Neki.

 Zavartan bocsánatot kért, rámvigyorgott, és továbbállt. Én meg szó szerint átszökdeltem a mugli Londonba, de még a metrón is ugrándoztam… gondolatban.

 Utána napokig repkedtem a boldogságtól, és csak rá gondoltam, meg a szőke hajára, meg az elálló füleire meg arra, ahogy mosolygott…

(Persze, ebből Harry a világon semmit nem vett észre.)

 De itt a December, Mr. Hamiltonnak se híre, se hamva, különben is, jön a karácsony, mikor akár még rendbe is jöhet a kapcsolatom…

 Írtam egy cikket a hülye főnökömnek… ami igazából az én lelki világomat tükrözte. Arról szólt, milyen érzés egyszerre két pasit imádni… Meg hogy visszatérnek-e még azok az idők, mint mikor 13-15 évesen titokban imádtunk egy-egy fiút…

 Furcsa mód, nagyon meg voltak vele elégedve.

 Este az utam nem az Oxford Street-i előkelő társasház 32-es lakásába vezetett, hanem a Hyde Park-i ideiglenes jégpályához. Tudtam, már rég bezártak, de nekem mikor gond bejutni bárhova is!? (mugli helyekre gondolok.)

 Tehát bementem. Felvettem a táncoskorcsolyát, és kisiklottam a jégpálya. Az sokkal nagyobbnak tűnt, mint szokott. Egyszer körülnéztem, aztán ijedten összerázkódtam, mert valami hiba folytán valaki beindította a hangszórókat, így aztán a rádiókat. Ezután fél órán keresztül forogtam, ugráltam, nyolcasokat írtam le, és…

- Szia! – szólalt meg mellettem egy magas hang.. Egy kislányé. Rettenetesen megijedtem. Egyrészt azért, mert: Egy kislány, akit biztosan keresnek, este, tök sötétben, velem… Másrészt, mert… Teljesen úgy nézett ki, mint én kislánykoromban!

- Szia.. Mit keresel itt ilyen későn? Anyukád hol van? Hol laksz? Gyere, hazakísérlek.

- Korcsolyázni szeretnék, anyukám Dublinban van, Dublinban lakom, és szerintem mostmár nem is szeretnél hazakísérni. És mondd csak, téged nem várnak otthon? – kérdezte a kislány a hangomat utánozva.

 Először elmosolyodtam, aztán lehajoltam hozzá.

- Engem nem várnak.

 A kislány rám meresztette barna szemeit.

- De mondd csak, hogy hívnak?

- Sarah.

- És kidnél vagy most?

- A nagybátyámnál. Nála fogunk karácsonyozni a bátyámmal Dannel, mert anya doktor néni, és egy iskolában lesz karácsonykor, mert nagyon sokan lettek betegek.

- Értem. És a nagybácsid hol lakik?

- Itt Kensingtonban.

 Ha Harry nem úszna a pénzben, akkor örültem volna, mint majom a farkának. Megtalálni egy nagybácsi imádott unokahúgát, nem beszélve arról, hogy a nagybácsi London legelitebb zónájában lakik…

- Oda tudsz menni egyedül?

- Már hét éves vagyok. Persze, hogy vissza tudok menni.

- De azért elkísérlek, jó?

 A kislány elgondolkodott.

- Előbb korizzunk, jó?

- Sarah! – kiáltott fel egy alak a pálya másik felénél.

- Ó ne. Ő Dan, a bátyám.  

 Az „alak” villámgyorsan hozzánksiklott. Egy kisfiú volt, 10 év körüli. És nagyon emlékeztetett valakire.

- Sarah, hol voltál?

- Kérdezz hülyét Dan. Neked mi is a neved?

- Ginny. Ginny Weasley.

- Dan, üdvözöld a barátnőmet.

- Szia Ginny. Sarah, el ne merj még egyszer így tűnni! Most nem otthon vagyunk!

- Nekem London az otthonom Dan. Sokkal menőbb hely, mint Dublin.

- Dan, Sarah! – kiáltott egy harmadik hang. Tudtam, ő a nagybácsi lesz. Gyorsabban vettem a levegőt, és összeállítottam magamban egy monológot, ami majd felment a gazdag nagybácsi előtt. Hallottam, hogy közeljött.

- Kérem ne haragudjon.. én… Csak idejött hozzám, és.. Haza akartam kísérni, de.. Ő nem.. És..

 Megfogta a vállamat. Mivel háttal álltam, nem tudtam, hogy mi következhet…

- Semmi gond.

 Lassan megfordultam. Még hosszú másodpercekig csak a korcsolyámra mertem nézni, aztán szépen lassan felemeltem a fejem.  Barna szem.. Hosszú haj.. És valószínüleg elálló fül…    

- Patrick Hamilton – mondta, és nyújtotta felém a kezét. – Várj csak! Nagyon ismerős vagy… És nagyon csinos. Tudom, hogy már találkoztunk.

- Ginny Weasley. Boszorkányok Lapja.

- Komolyan? Hát… ez.. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Tudod… Mindegy. Hagyjuk.

- Utálom, ha valaki nem fejezi be, amit akart.

- Én is. Tehát… Én… Nagyon reméltem, hogy még találkozunk, mert… Szóval megtetszettél nekem. És.. most jól elriasztottalak magamtól, mi?

- Nem.. dehogy.. Szeretem, ha valaki őszinte.

 Csend. Zavartan bámultam le a korcsolyámra… És ő is az övére. Dan és Sarah közben elfogócskázgattak, és ordítottak, mint a sakál, de mintha minden zaj megszűnt volna körülöttünk.

- Arra gondoltam… találkozhatnánk valamikor… Ha van kedved.

- Persze hogy van! A szerkesztőségben mindig megtalálsz, de mostmár mennem kell. Kérlek ne haragudj- és a lehető legGinnysebben köszöntem el tőle. Megfogtam a sálját, magamhoz húztam, és adtam neki egy puszit… a szájára.