-         Ne, Harry, ne!!! – sikította Ginny, de a halálfaló nem engedte le a pálcát. – Kérlek… inkább engem! Hagyja… hagyja őt!!! – Ginny összerándult a kíntól, arcán patakokban folytak a könnyek és ő a földön térdelt összegörnyedve.

Arca piszkos, ruhája szakadt, nyakán hosszú seb húzódott. A csuklyás halálfaló most elrántotta a pálcát és Ginny remegve, zihálva, zokogva nézett fel rá.

-               Na? Most már beszélsz, kislány? – kérdezte a csuklyás, s szeme gonoszan villant. – Beszélsz, vagy folytatom!

-               Könyörgöm…! – susogta Ginny. – Én sem tudom, hol van, Bellatrix Lestrange!

-               Nem? – Bellatrix levette a csuklyát, fekete szeme csillogott. – Úgy látszik, más eszközhöz kell folyamodnom…!

-               Hagyd, Bellatrix! – harsant mögötte egy éles, gonosz hang. – Majd megölheted, de előbb kiszedem belőle, hol van Potter! – mondta Voldemort nagyúr.

-               Voldemort! – sziszegte Ginny és felpattant, dühe erőt adott neki. De vasláncai mélyen bőrébe nyomódtak, s neki kiserkent a vére. – Te… te…! Megöllek! Megöllek! – rikácsolta Ginny. – Megölted… megölted őt!!

-               Én öltem meg Thomas Kell-t, belátom már, hiba volt. Talán őt jobban szereted mint a neves Potter-t?

-               Te sosem érted meg ezt! – vetette oda neki Ginny és szeme most bátran villogott. – Sosem fog szeretni!

-               Szeretni? Haha! Nem kell nekem holmi szeretet! Te kellesz nekem!

-               Soha! Nem fogok beszélni!!

-               Dehogynem! – Voldemort felemelte a pálcáját. – Legiliment! – kiáltotta.

Ginny-nek mintha felhasadt volna a feje. Érezte, hogy Voldemort betör az elméjébe. Mielőtt elindult, ő is gyakorolta kicsit az okklumenciát. Elég erős védelmet tudott felépíteni maga köré, de a Sötét Nagyúrnak ez meg se kottyant.

Ginny a roxforti tó szélén állt és a vizet bámulta. Harry-re gondolt. A fiú gyönyörű zöld szemére.

-               Harry… - suttogta és hirtelen eleredtek a könnyei. – Hol lehetsz? Gyere vissza, kérlek!! Könyörgök!

-               Ne sírj! – mondta neki egy hang a háta mögött. – Thomas vagyok. Thomas Kell. Ginny…

-               Thomas? – kérdezte Ginny és felnézett a magas fiúra, akit már látott a nagyteremben és nézte is, milyen jóképű. Nem volt belé szerelmes, de most feltört belőle valami. Közelebb lépett a szőke sráchoz.

-               Ginny… Szeretlek! – suttogta Thomas és magához húzta a lányt, aki nem ellenkezett, pedig Harry-t szerette.

-               Én… én…! – mondta Ginny, de nem fejezhette be, mert Thomas megcsókolta. Ginny is átölelte egy pillanatra, mint egy vigaszt nyújtó anyát, ám hirtelen eltávolodott tőle és megrázta a fejét. – Nem, nem… nem szabad…!

-               Ginny… Kérlek!

-               Nem, Thomas! – nézett rá a lány. – Én Harry Potter-el járok! Csak ő…

-               Látod? Potter nincs itt! Nem is foglalkozik veled!

-               De igen, csak ő most elment…

-               Hova? Hova ment? – kérdezte mohón Thomas.

-               Én… nem mond… Nem, ehhez semmi közöd, Voldemort! – kiáltotta és egy hirtelen lökés kizárta a fejéből Voldemortot.

-               Hm, Ginny! – nevetett kajánul Voldemort, bár alig tudta leplezni dühét. – Ki ez a Thomas? Az áldozatom, tudom, de részedről… szerető, Ginny?

-               Nem! – kiáltotta Ginny és újra potyogni kezdtek szeméből a könnyek. – Ő… ő csak…!

-               Csak? Hiszen úgy bántott, hogy a Sötét Nagyúr megölte, Ginnyke! – gúnyolódott Bellatrix.

-               A szád, Bellatrix! – kiáltott rá Voldemort. – Már megint jár! Nincs kedve elmenni valahová az arcodról? – mondta gúnyosan. – Jobban néznél ki száj nélkül! – és már emelte is a pálcát.

-               Ne, uram! – mondta Bellatrix, azzal feltette a csuklyát és hátrahúzódott.

-               Azért. Te meg, Weasley, holnapig döntsd el, mit akarsz, holnapig! – azzal a Sötét Nagyúr megpördült sarkán és eltűnt az éjszakában.