Siriusszal nagyon gyorsan telt az idő. Nem volt több óránk, így nem kellett emiatt aggódnunk. Kezdtem éhes lenni, és úgy vettem észre, hogy Sirius is.
- Nem megyünk vacsorázni? – kérdeztem.
- De igen, mehetünk – válaszolt Sirius, majd nyújtózkodott egyet és elindult az alagút kijárata felé.
Út közben senkivel sem találkoztunk, mivel mindenki a Nagyteremben volt. Tudtam, hogy mi fog következni. Belépünk a Nagyterembe és az összes szem minket fog figyelni…
Így is történt. Sirius, aki eddig némán sétált a folyosón, rávigyorgott Jamesre, aki elég dühösnek tűnt. Lily engem nézett, de nem tűnt feldúltnak. Végigmentem az asztalok között és leültem Lily mellé.
- Hol voltál? Mit csináltatok Siriusszal? – kérdezte.
- Hát… beszélgettünk. Lil, nem tudom mi a bajod vele, nagyon rendes – mentegetőztem.

Lily a szemeit forgatta.
- Em, ő nem „rendes”. Nem láttad mit csinált Persszel?
- Perselus csak veled „kedves”, ha nem vetted volna még észre, nekem mindig megemlíti, hogy zavaró tényező vagyok az életében – vágtam vissza.
- Emily…
- Nem vagyok Emily! – mondtam sértődötten.
- Bocs, akkor Em. Ő… nézz csak rá. Tiszta egoista és önimádó. Te is ilyen leszel, ha folyton vele lógsz. Nem hinném, hogy jó hatással lenne rád…
- Lily! Hagyj ezzel békén. Ő is ugyanolyan jó barátom, mint te!
- De Em, tudod jól, hogy… Alice-nak bejön! – suttogta.
- Tudom, de csak barátok vagyunk. Az miért baj? – kérdeztem.
Csend lett. Lily nem szólt többet, csak tovább ette a szendvicsét. Sirius James táraságában nevetgélt. Szegény Alice pedig még mindig a gyengélkedőn volt. Elment az étvágyam. Felálltam az asztaltól és kimentem a Nagyteremből. Mikor már elég messze voltam a Nagyteremtől, valaki vihogni kezdett mögöttem. Libabőrös lettem. Ismertem ezt a nevetést. Ez után a hang után mindig valami szörnyű történt. Nem álltam meg, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Nem néztem hátra, csak mentem és mentem, nem gyorsítottam vagy lassítottam.

- Állj meg, te kis mocsok! – ordított rám az eddig gonoszan nevető hang.
- Sajnálom, de nem tehetem. Majd legközelebb, Bella – szóltam vissza, még mindig háttal neki.
- Hogy merészelsz velem így beszélni?! Látod Lucius, ezt magyaráztam! Ez a kis féreg nem fél tőlünk! – mondta őrjöngve Bella.
- Félnem kéne? – mondtam, nyugodtságot színlelve.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól leplezem a félelmemet. Majdnem olyan jól ment, mint Dumbledorenak, amikor leplezni próbálja az érzéseit. Most már Luciust is sikerült felbosszantanom, úgyhogy jobbnak láttam eltűnnöm.
- Progreto! – kiabálta Bellatrix, de a bűbáj nem ért célba.
- Stupor! – mondtam én, mire Lucius összeesett.
- Stupor! Stupor! – ordítozta Bella, de kiugrottam a fénycsóvák elől.
- Obstructo! – ziháltam, és a fénycsóva éppen Bellatrix homlokát találta el.
Nem gondolkoztam, hanem azonnal elszaladtam. Még jó, hogy nem voltak többen. A szívem kalapált, nem tudtam, hova és merre menjek. Csak szaladtam, amerre a lábam vitt. Nem néztem hátra, attól féltem, hogy mégsem sikerült Bellatrixet eltalálnom. Mikor megálltam, a Gyengélkedőt találtam magam előtt. Bementem. Alice egész jól nézett ki.
- Á, szia Em! – köszönt boldogan.
- S-szia! – mondtam zihálva.
- Mi történt? Miért zihálsz ennyire? – kérdezte aggodalmasan.
- Öö… s-semmi – mondtam.
- De valami biztosan történt veled! Mondd el, kérlek! – Alice ijedten nézett rám.
Nem tudtam, mit mondjak. Mondjam, hogy Bellatrix megtámadt? Vagy azt is, hogy miért? Egy ideig csak néztük egymás Alice-szal, de kénytelen voltam elmondani.
- Na jó, elmondom. De kérlek, ne dühöngj, meg semmi – sóhajottam.
- Oké, oké, csak nyögd már ki! – vigyorgott.
- Hát… Tudod, mivel te lebetegedtél, Lily nem akart egyedül járni mugliismeretre. Már az első órán leghátra kellett ülnöm, Sirius mellé – Alice itt furcsa fejet vágott. – De nem volt semmi, nyugi! Aztán… hát… óra után, Sirius megmutatott valamit, de út közben találkoztunk Bellatrixszel, aki megpróbálta megátkozni Siriust, és én megvédtem. Ezért most én is rajta vagyok a listán.
Alice még egy picit meredt a semmibe, majd felnézett rám.
- Haragudnom kéne? – mosolygott.
- Dehogy! Nem csináltunk semmit! – mentegetőztem, de éreztem, hogy ha picit tovább maradunk volna, talán csináltunk volna valamit. Vagyis én biztosan.
- Rendben, rendben. De… nem tudnád megkérdezni tőle, hogy tetszem-e neki, vagy sem? – suttogta.
- De, de igen. Ha szeretnéd… - mondtam megkönnyebbülve. – Mikor engednek ki?
- Szerintem már ma. De még nem biztos – mondta, és ismét kedvesen mosolygott rám-
Nem értettem meg Alice-t. Természetesen nagyon szerettem őt, és Lilyt is, hiszen mi hárman legjobb barátnők vagyunk, de nem tudtam megérteni, hogy Alice miért bukik ennyire Siriusra. Oké, megértem, de… ők teljesen tűz és víz. Bár az ellentétek vonzzák egymást.
Nem volt több időm ezen töprengeni, mivel Madam Pomfrey kipenderített. Nem mertem visszamenni a Nagyterembe. Nem féltem, de kedvem sem volt. Lily kiselőadást tartott volna arról, hogy milyen ’arrogáns” leszek, ha Siriusszal barátkozok, és hogy James ma milyen bunkó. Bár Jameset nem ismerem annyira, de ha olyan, mint Sirius, akkor nincs mitől „tartanom”. Az egyetlen, akivel Siriuson kívül jóban vagyok, az Remus volt. Peter meg teljesen kívülálló volt. Mindig csak azért volt Jamesszel és Siriusszal, mert ők olyan népszerűek. Van valami fura ebben a Peterben, mintha titkolózna, vagy nem tudom.
Fogtam magam és felmentem a klubhelyiségbe. Senki sem volt ott, de éreztem, hogy fel kell mennem a szobánkba, mert nemsokára betódulnak a Griffendélesek, és elkezdenek kérdezősködni. Sírnom kellett. Nem tudtam miért, de sírtam. Sirius… miért volt ilyen kedves velem? Miért kellett? Miért mentem mugliismeretre. Próbáltam tagadni, de érezni kezdtem valamit Sirius iránt. Vissza akartam fojtani, és elfelejteni, hogy egyáltalán járok mugliismeretre. Bár nehéz volt, de addig sikerült másra gondolnom, amíg elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Lily simogatja a hajamat.
- Szia – suttogta halkan, amikor kinyitottam a szemem. – Bocsáss meg, hogy így letámadtalak Siriusszal kapcsoltban…
- Semmi baj, de kérlek, hagyjuk ezt. Nem akarok róla beszélni – mondtam, mivel éreztem, hogy megint jön az az érzés, amit az előbb is éreztem. Újra meg újra lejátszódott az a jelenet, amikor Sirius megfogta a kezem és elszaladtunk az alagútba. Tapmancs össze-vissza ugrált… Legszívesebben megöleltem volna Siriust.
- Em, ugye tényleg nem haragszol? – tette fel a kérdést Lily.
- Dehogy Lily, nem haragszom – mondtam halkan. – Miért?
- Mert… látom, hogy sírtál.
- Ó, a sminkem… - kaptam a fejemhez.
Az arcomon fekete csíkok voltak, mintha fekete könnycseppek rászáradtak volna az arcomra.  Letöröltem az elfolyt sminket az arcomról. Miután rendbe szedtem magam, Lilyvel lementünk a klubhelyiségbe. Siriusék is ott voltak. James felém mutatott, mire Sirius megfordult és rávigyorgott. Önkéntelenül is mosolyogni kezdtem. Sirius mesélt rólam Jameséknek. Lilyvel leültünk az egyik asztalhoz.
- Mit érzel iránta? – kérdezte Lily, és közben Siriusékat figyelte.
- Mi? Én? Ja… - dadogtam. – Csak egy jó barát.
Tudtam, hogy több, de nem akartam, hogy ezt bárki is tudja. Magam sem tudtam, hogy pontosan mit érzek. Szerettem Siriust, de nem voltam igazán szerelemes. Több volt, mint barátság, de még nem volt szerelem.
- Biztos? – húzta fel a szemöldökét Lily.
- Igen. – hazudtam szemrebbenés nélkül.
Sirius közeledett felénk. A szívem a torkomban éreztem. Mit akarhat? Hozzánk jön? Istenem… ne most!