Sok gond van velem, de ha egyet ki akarok emelni, az az, hogy sosem voltam túl jó, ha emberekkel kellett társalogni. Én voltam az a lány, aki minden bulin a sarokban gubbasztott, mert egy szokásos „Szia, mizujs?” után kifulladt a beszélgetésem bárkivel. Talán ez az oka, annak, hogy a szerelemben sincs szerencsém. Kezdem azt hinni, hogy a nagy Őt csak úgy találhatom meg, ha összeakadok valakivel, aki hasonlóan hibbant, mint én. Erre azonban elég csekély esély van. Mondjuk, azt mondják, a remény hal meg utoljára, nem?

Ezért is voltam akkora kínban, mikor drágalátos Hermione magára hagyott a lelkileg összetört Ronnal. Ugyanis valamit kezdenem kellett vele. Biztos, hogy ez könnyen ment volna BÁRKINEK. De nem NEKEM. Mert hát ugyebár én vagyok Kate Johnson. Az állandó pancser. Aztán csak összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, és gyorsan lezavarom az egészet.

Baromi kínos volt. Először is a lebőgött Ron továbbra is csak állt, és nem szólt semmit, mint aki megkukult. Én, meg mint egy balfék ültem egy helyben. Aztán csak összeszedtem magam, és feltápászkodtam.

-          Hé, minden oké? – szólítottam meg, életemben először.

-          Nem egészen – válaszolta, és láttam arcán az elkeseredettséget. – Egyébként, ki vagy?

Még hogy ki vagyok! Udvariasabb is lehetne…

-          Kate a nevem. Kate Johnson. Én vagyok itt a… könyvtáros.

-          Aha – válaszolta értelmesen. – Én meg Ron Weasley.

-          Tudom. – Hoppá! Ez kissé kínos. Meglepődve pillant rám. – Azaz, izé… Hermione sokat mesélt rólad.

-          Aha.

-          Figyelj, Ron… Szerintem igazán bátor dolgot tettél.

Úristen, miket beszélek!

-          Tényleg úgy gondolod? Szerintem tökre beégtem. Nem így terveztem ezt az egészet, az tuti. Szerelmes összeborulás helyett egy vödör hideg vizet kaptam a nyakamba. Kihagytam a számításból, hogy lehet, hogy van barátja.

-          Sajnálom…

-          Mindegy, ez van. Ezek után nem hiszem, hogy a szemébe tudok nézni.

-          Ugyan már! Emiatt ne szakadjon meg a barátságotok!

-          De én nem tudok csak barátként nézni rá! Hiszen szeretem!

-          Óh…

-          Istenem, hogy lehettem ekkora idióta?

-          Hát, ha tényleg szereted, meg kellett mondanod neki. Nem élhetted le az életed úgy, hogy szerelmes vagy valakibe, de ő ezt nem tudja.

-          Végülis, igazad van.

Büszkén húztam ki magam. Na, végre valamit csak sikerült jól csinálnom. Valamennyire. Szegény Ron azonban még mindig eléggé letört volt.

-          Én most azt hiszem, megyek. Valahogy túl kell élnem ezt a napot – mosolygott erőltetetten, és olyan édes volt. Kate, állj le!

-          Oké, persze – hebegtem, mert végül is nekem jól esett beszélgetni vele. – Ha gondolod, nézz még be valamikor, ha erre jársz...

Na, ekkor nézett teljesen lököttnek. Szerintem tuti, ezt gondolta: „ Persze... Azok után, hogy épp itt utasították vissza életem nagy szerelmi vallomását, csakis ide fogok visszajárogatni. Tök logikus, de tényleg.”

-          Hát, izé... Majd meglátom – válaszolta, majd elköszönt, és elment.

A következő napokban Hermione nem győzte elmondani nekem legalább százszor, hogy ő nem akarta megbántani Ront, bármennyire is úgy tűnt a viselkedése. Csupán zavart volt, hiszen ERRE aztán végképp nem számított. Megértem őt. Ilyen szituációban biztosan én sem lettem volna teljesen a helyzet magaslatán. SŐT! Ennél tuti, bénább lettem volna, tekintve, hogy Hermionénak van pasija, tehát ő legalább már valamennyire tapasztalt.

Egyedül azon kesergett, hogy ezzel valószínűleg elveszítette Ron barátságát. A férfi ugyanis nem jelentkezett azóta. Szerintem, még emészti a dolgot. Nem olyan könnyű feldolgozni egy ekkora lebőgést...

Én meg kezdtem lemondani arról, hogy valaha még újra látom Ront. Végülis, nekem aranyos srácnak tűnt. Esetlennek, de édesnek. Jól van na, tudom, hogy nekem úgyse jutna egy görög isten. De nem is kéne.

Be kell, valljam, amikor Ron újra megjelent a könyvtárban azon a péntek estén, eléggé hülyének néztem. Ha megint vallani jött, akkor megint csalódottan mehet haza. Hermione és John azóta ugyanis csak még boldogabbnak tűntek. Szóval szegény flótásnak nem sok esélye volt újonnan.

Hamarosan megtudtam, hogy nem vallani jött, csupán kívánságomnak tett eleget, és benézett, ha már erre járt. Hiszi, a piszi! Én láttam, hogy lógtak kocsonyán a szemei, mikor Hermione előjött a könyvespolcok közül. Nem csoda! Ha én férfi lettem volna, én is így tettem volna. Tény, ami tény, Hermione valóban szép nő volt, a nyomába se érhettem. Mesélte, hogy roxfortos évei alatt nem igazán tudta, mit kezdjen a külsejével. A problémája mára maximálisan megoldódott. Fogadni mernék, hogy a könyvtár nyolcvan százaléka csak Hermione miatt jön ide.

-          Hogy s’ mint? – kérdezte Ron, mikor visszanyerte józanságát. Sokat segített, hogy Mio eltűnt az irodájában. Úgy látszik Ron sem sokkal jobb, mint én, ha az emberekkel való társalgásra gondolunk.

-          Nem sok. Munka, munka, munka. De végre hétvége! Megérdemelt pihenés! – sóhajtottam fel boldogan, ha a késő délelőtti felkelésre gondoltam.

Ron édesen mosolygott. Sajnos nem beszélgethettem vele tovább, mert valami fontos elintéznivalóra hivatkozva magamra hagyott. Ahogy távozott, megjelent Hermione, arcán egy baromira zavaró cinkos mosollyal.

-          Mi van? – kérdeztem, mikor már nem bírtam tovább a vigyorgását.

-          Láttam ám – vigyorgott tovább.

Nem értettem, miről beszél.

-          Mit? – bámultam rá bambán.

-          Ahogy bámultad.

Mi van? Végül megelégelte, hogy nem reagálok úgy, ahogy szeretné, és kinyögte végre, miről is beszél.

-          Ahogy Ront bámultad – sóhajtott fel.

MI??

-          Nem is bámultam – pirultam. – Különben is! Te talán nem láttad, ahogy Ron rád nézett? Azt hittem, kiesnek a szemei, és mehetek felszedegetni.

Most Hermione pirult el.

-          Ez most nem lényeg... – suttogta, de én nem hagytam annyiban a dolgot.

-          Persze... – gúnyolódtam.

-          Jól van, sajnálom szegényt. De nem tehetek róla, vissza kellett utasítanom, bármennyire is becsülöm a bátorságát.

-          Tegnap teljesen maga alatt volt, de ma már jobban nézett ki. Mondjuk, még mindig odáig van érted.

-          Nem is múlik el a szerelem egyik napról a másikra.

És itt befejezettnek látta a beszélgetést róla és Ronról. Sokkal jobban érdekelte ÉN és RON.

-          Szóval? – könyökölt a pultra.

-          Mi van? – sóhajtottam.

-          Beleszerettél, mi? – vigyorodott el megint.

-          NEM! – vágtam rá. – Csak tetszik...

-          Ahá! Lesz ebből még lamúr – tette hozzá sejtelmesen.

-          Látod, hogy Ron érted van oda.

-          Hát ez a te peched Kate – nevetett. – De majd teszünk róla, hogy máshogy legyen.

-          Ö... Te csak ne üsd bele az orrod semmibe! – kértem, de nem szólt semmit, csak továbbra is VIGYOROGVA otthagyott.

Istenem, mibe keveredtem? Ez a nő még képes, és mindent elmond Ronnak. Na, azért annyira csak nem lenne szemét. Gondolom... Remélem... Nagyon!