Éjfélre járt az idő. Az Odú kertje kihalt és csendes volt ezen a kései órán. Csillagok pettyezték az eget, s pásztoruk, a Hold bevilágította a hosszú, téglalap alakú területet. Igaz, ezt csak a sok időt megélt fák engedték sejtetni, melyek úgy őrizték az udvar két oldalát, mintha ez volna a küldetésük. Hűvös szél suhant át, körbeölelve a törzsüket, megfodroztatva a leveleiket.

  Az egyik szomorúfűz alatt álló fiú szintén érezte a szél játékos kedvét, hisz’ az épp az ő haját táncoltatta. Felkapta, elengedte, így még kócosabbá téve az amúgy is borzas tincseket.

 - Élvezd, amíg teheted – szólt egy hang a fejében. – Nem fogod túlélni.

 - De igen! – vágott vissza egy másik.

 - Tudod, mire vállalkoztál. De tisztában vagy vele, mi a Végzeted?

 - „Nem élhet az egyik, míg él a másik…”

 - Pontosan. Szerinted, kinek a győzelmével fog zárulni ez a csata?

 - Nem veszíthetek! Meg kell őt ölnöm…!

 - De képes vagy-e rá? Ez a legfőbb kérdés.

 - Nem… Igen… Nem… Nem…

  A fiú halk nyikorgást hallott.

 - Ki lehet az?

Egy karcsú árnyék vetült a ház falára a Hold sugarának kereszttüzében. Skarlát haján egy pillanatra megcsillant a sejtelmes fény…

 - Nem… Mit keres itt?

  A fiú hitetlenkedve bámulta a helyet, azonban a jelenés már eltűnt. Tekintetét végigfutatta a fákon. Pont vele szemben támaszkodott egy tölgynek a lány, és őt nézte. Legalábbis a fiú így gondolta. A lányt ugyanis eltakarta a lombhullató sötét szilluetje, így csak a körvonalait látta. Pechére a Hold most éppen oda sütött, ahol ő ácsorgott. Már esélye sem volt elrejtőzni, talán nem is akart. Lazán, fél vállal nekidőlt a fűznek.

Ha nem lett volna tisztában vele, hogy a lány alig huszonöt lépésnyire áll tőle, bizonyára felkiált a meglepetéstől. Így viszont csak a remény hagyta el. Tudta, hogy nem könnyű fából faragták, mégis jobban örült volna, ha nem lép ki az árnyékból, az Égen Járó nem vonja be kecses alakját ezüstös ragyogásával, a szél nem fújdogálja a haját…

Vagy mégsem?

Úgy szerette nézni őt. Úgy szeretett a selymes, vörös hajzuhatagon végigsimítani. Úgy szerette ajkát érinteni. Úgy szerette… ezt a tüneményt.

De nem tehette. Ezernyi kétség hullámzott át rajta. Lassan teljesen elfordult a világtól, az emberektől, a barátságtól… Nem hagyta, hogy a szíve elterelje az eszét a szerelem felé… Nem.

 - Miért teszed ezt? – A tündér halkan és nyugodtan tette fel a kérdést, de a fekete hajú fiú kiérezte belőle a mardosó keserűséget.

 - Hogy miért teszem ezt, Ginny? Még kérded? El kell pusztítanom Voldemort horcruxait, meg kell ölnöm őt, ehhez el kell hagynom a régi életemet, el kell szakadnom a barátaimtól…

- Csss… - Ginny gyengéden a fiú ajkaira tette az ujját. – Harry, ismerlek. Tudom, hogy úgyse nyugszol, amíg nem vadászhatsz Voldemortra.* Hisz’, emlékszel. Egyszer már mondtam. De azt nem értem, miért kell ezen az úton nélkülünk végigmenned.

 - Voldemort engem akar. Ha nincs velem senki…

 - Ha nincs veled senki, összeroppansz e rettenetes teher alatt! Hogy tervezed Voldemort legyőzését? Elhagyatottan, betegen, egyedül készülsz elé járulni? Mert ez lesz, ha ellöksz minket magadtól.

Bár Ginny nem beszélt hangosan, Harryt megrémítette a hangjában csengő hidegség.

 - Nem szeretnélek titeket veszélybe sodorni, értsd meg! Ha együtt vagyunk, és Voldemort elkap, ti is a kezei közé kerültök! Nem érdekel, mit csinál velem, de azt nem engedem, hogy titeket is bántson! Számomra ti jelentitek a családot! Ha valamelyikőtök meghal, én… én azt nem élném túl!

Harry lehajtotta a fejét, de Ginny megfogta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. A félelem beköltözött Harry lelkébe, amikor meglátta a számára oly’ kedves, meleg, barna tekintetben kavargó haragot, fájdalmat, kétségbeesést… szerelmet.

 - Harry James Potter – kezdte Ginny vérfagyasztóan. – Mit gondolsz, ha te halsz meg, azt mi túlélnénk?

Egy kérdés, egy válasz. Ám, az utóbbi váratott magára. Harry nem volt képes egy értelmes mondatot kinyögni.

 - Tudod, mi a bajod? – folytatta a lány. - Kitértél a hitedből. Hitetetlen vagy.

  A fiú fejében csupán egy gondolat üvöltött. Miért? Miért?! Miért tudja ilyen pontosan megfogalmazni, mit érzek?! Miért?!

A lány elmosolyodott.

 - Én hiszek benned.

  Harry hirtelen megcsókolta Ginnyt, szorosan ölelte, kezével belesimított a skarlát hajzuhatagba.

Ginny Harry nyaka köré fonta a karjait, és beletúrt a fekete tincsekbe.

Mind a ketten belemosolyogtak a csókba. Harry egyetlen szót suttogott:

 - Köszönöm.

Vége

*Harry Potter és a Félvér Herceg, 614. oldal