Ginny Weasley fellöki a londinert, és rohan. Fut. Szalad. Siet. Iszkol.

De hova..?

 Eszembe jutott az is, hogy nem jutott eszembe hol lakik Patrick.

ÚÚ DE HÜLYE VAGY GINNY WEASLEY.

 Na most, az utca közepén megálltam gondolkodni, hogy hogyan érhetném utol – közben az újság a hónom alatt pihent. A fotón, a címlapon, abszurd módon ugráltam Patrick nyakába, a gyűrű meg csak úgy csillogott az ujján. Miért is nem vettem észre előbb…

 Sarah azt mondta Kensingtonban van a nagybátyánál. De Kensington nagy. És honnan tűnt fel Sarah? A Serpentine, és egyértelműen a Kensington Garden felől. Talán… A szerkesztőség! Ott tudnak tippet adni… Patrick Hamilton autogram címe?

 Turkálni kezdtem a zsebemben, emlékeztem, hogy nálam maradt Dan Kviddics kártya gyűjteményének néhány darabja. Add, hogy legyen köztük Patrick…

- Potter, Potter, Potter, Levine, González, Bradshaw, Potter, Reynolds, Weasley, Abrahams, Potter – és ez az! Hamilton!

 Végigfutottam a leírást, és végre megtaláltam az óhajtott címet.

  P. D. Hamilton 34. Rebell str. Kensington, London, UK

 - Ez hülyeség – motyogtam – Miért írnák rá Patrick címét egy olyan kártyára, amit bárki megkaphat? Harryén sem a lakáscímünk van ott… Persze, mert Patrick nem is Londonban él!

 Boldogan - vagyis, csak amíg feleszméltem – ugráltam az Oxford Streeten, egész a Park lane sarkáig, amikor is rájöttem, miért is sietek annyira Patrickhez. Az ugrándozás átment trappolásba, Aznap mindenki a Piccadilly felé tartott. Így egy rövid szakaszon alkalmuk volt alaposan hülyének nézniük. A fenébe is, muglik, kit érdekelnek…

 A „mindenki” jobbra ment, én pedig balra trappoltam, és dühöngve fogalmaztam magamban egy igencsak csajos lejárató szöveget. Maga a szöveg már meg is született bennem, És egyszercsak azon a bizonyos Rebell street-en találtam magam.

 Hümmögtem egyet, aztán továbbindultam.

Csupa társasház, de azokban a lakások még a mi Oxford Street-i, gondosan a Chanel szalon felé berendezett kuckónknál is extrásabbak lehettek. És minden második háznál volt recepció, meg londiner. Nem porta, nem portás, recepció, recepciós, és londiner.

 A harmincnégyes ház barackszínű volt, nagy erkélyekkel, és franciaablakokkal.

A recepciós felengedett. Nem tudta, hogy kicsoda, s micsoda Patrick, valószínűleg azért. Persze… Mugli házba költözött… Mint mi. És hogy ez miért jó? Ööö…

 Még mindig trappoltam, a recepciós meg valószínűleg fontolóra vette előbbi döntését.

Ez nem fogja hülyén kivenni magát? Bedörömbölök az ajtón, ő pedig még akkor is azon gondolkodik, hogy hogyan kerültem ide, mikor már nagyban befejeztem a monológomat…

 Tudtam, a következő lépcsőforduló után már a Hamilton-lak jön. A fejemet lehajtva, elhúzott szájjal, és már jóval halkabban haladtam felfelé. Az utolsó lépcsőfok… Innen jobbra…

- Hoppá!

 Na ne. Nekimentem valakinek. Felnézek, és elnézést kérek.  

- Ginny?

 Csak tátogtam, mint egy ponty

- Szia... Öö…

 Észrevette az újságot a hónom alatt, és beárnyékolódott az arca. A boci szemei olyan… olyan… A FRANCBA IS, ANNNNNNNYIRA HELYES…

- Jobb lesz, ha bejössz – mondta, és a kezével intett. Alig pár lépést tettünk meg, már ott is volt az óhajtott Hamilton névtábla, és persze a gyerekzsivaj.

 Patrick leültetett a nappalijukban.

- Lemegyek a postáért, egy perc és jövök vissza.

 Sarah és Dan mellém telepedtek.

- Kezdődik a Kaleido!!! – visongott Sarah, és bekapcsolta a tévét.

 Körbenéztem: a nappaliban a zöld szín dominált. A hatás kellemes és üdítő volt. Sarah és Dan még pizsamában voltak, egy nagy tál kukoricapehelyből csipegettek, közben petik a tévére meredtek. Egy rózsaszín hajú csaj röpködött ide-oda… A szőke meg közben baromi elégedett fejet vágott. Nagy szemeik voltak, kicsi orruk, és olyan… Olyan…

- Te jó isten – fakadtam ki – Ti meg miket néztek?

 Dan és Sarah a képernyő helyett most rám meredtek.

- Jaa, igen tudom, ez az az ufós, igaz? – tettem hozzá könnyedén, mintha nagyon vágnám a témát. A két vakarcs viszont összenézett.

- Ez a Kaleido Star – mondta kioktató hangon Dan.

- Igen, és én róla kaptam a nevem! – mutatott a képernyőn feltűnő szőke csajra Sarah. Miatta lettem Leila! Leila Hamilton!

- De ő Layla Hamilton, nem pedig Leila – magyarázta Dan – Csak Sarah bemesélte magának, hogy anyáék utána nevezték el Sarah Leila Hamiltonnak…

 A két testvér összekapott a dolgon, én meg remegő bokacsonttal néztem a bejárati ajtót. Az hamarosan kinyílt, és Patrick lépett be rajta.

- Na jólvan, Sarah, Dan, nyomás átöltözni – szólt Patrick, és felkapta Sarah-t a kanapéról. Az visítva kacagott, és vergődött Patrick vállán. Dan követte őket, és Sarah lelógó tincseit húzkodva bementek a gyerekszobába. Én mosolyogtam egyet. Olyan édik voltak ők hárman… Könnyű szívvel fogtam volna rá Patrickre, hogy ő az apukájuk. Abban a pillanatban, hogy ez eszembe jutott, lehervadt az arcomról a mosoly. Felesége van… És mi van, ha gyereke is?

 Patrick percek után tért csak vissza a nappaliba. Leült mellém, összekulcsolta az ujjait, és mélyen a szemembe nézett.

- Azt hiszem, most mindkettőnknek van mit magyaráznia.

Taktikáztam, persze, hogy nem viszonoztam kitartó pillantásait. Ott olvadtam volna el, mint egy jégkocka. Vagy mint egy gombóc eperfagyi…

 Az arcába vágtam volna minden rohadt kis érzelmemet, ehelyett csak motyogtam valami beleegyezésfélét.

- Te a… Azt, hogy meghívtalak a meccsre, randinak vetted igaz?

- Annak.

- Igen… Annak is szántam, de…

- Nézd, Harry és köztem már nem a régi…

- Csak te hiszed azt.

 Felnéztem. Patrick mosolygott. Nem értettem.

- Potter szeret téged… Láttam, mikor észrevett téged. Őszintén örült, hogy összefutottatok.

- Ebből még nem lehet rájönni…

- Oké, tőlem higgy, amit akarsz.

- Mióta tudod te ennyire, hogy mi van köztem, és Potter között? – kérdeztem dühösen. És abban a pillanatban megbántam. – Mindegy, akkor az van, hogy én… Egy kicsit…

- Figyelj Ginny, hallgass meg. Szóval a meccset randinak szántam. Minden szuper volt, de megjelent Potter, én meg rájöttem, hogy te az a Ginny Weasley vagy, aki nélkül Harry Pottert el sem lehetne képzelni.

- Neked sikerült – feleltem egy kis szünet után.   

- De csak mert nem érdekel a bulvársajtó… Azt sem szoktam elolvasni, hogy rólam mit írnak.

 A beszélgetés jó ideig nem folytatódott, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk.

- A gyűrű, amit bekarikáztak…

 Ginny bírd ki, Ginny, ne bőgj, ne bőgj…

- Családi örökség. Pecsétgyűrű, a családunk címerével.

 MI? Nincs is felesége?

- Szóval ennyit a bulvársajtóról… - nevetett, és hátradőlt a kanapén. Közel sem volt annyira megkönnyebbült, mint mutatta. Ő se, és én sem tudtam mi lesz ezután.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte, és már fel is állt. Bólintottam.

 A konyha egybe volt a nappalival, csak egy bárpulthoz hasonlatos asztal választotta el a két helységet egymástól.

 - Szeretlek Patrick – duruzsoltam alig hallhatóan. Ránéztem. Ő is rám. Nem hallhatta… De azért egy üvegpohár a  földön landolt.