A régi, kakukkos falióra lassan elütötte az éjfélt. A Malfoy – kastélyban síri csend uralkodott, csak az ódivatú gramofon halk, vontatott kattogása szűrődött ki a szalonból. Bent a teremben, egy magas, ezüstszőke férfi üveges, kifejezéstelen tekintettel meredt a kandalló tüzének vöröses lángjaiba. Egyedül volt, mint minden áldott este mostanában. Lassan az ajkaihoz emelte az ólomkristálypoharat, s nagyot kortyolt a méregerős Láng - Nyelv Whiskyből. Arca torz fintorba rándult, ahogy megérezte az ital kesernyés ízét a szájában. Lerakta a poharat a sötét dohányzóasztalra, s nézte, ahogy az aranyló folyadék olajos nyomott hagy az üveg szélén. Hirtelen egy ismerős, egyre erősödőbb zajra lett figyelmes, mely lentről, a földszinti bejárat felől érkezett… Egyenletesen koppantak a tűsarkak az emeletre vezető, széles márványlépcsőn. Megérkezett hát, nem mintha hazavárta volna… Draco Malfoy óvatosan feltápászkodott a sötétzöld bőrfotelből, s remegő kezekkel újra a pohara után nyúlt. Rövid tépelődés után azonban az asztalon várakozó, még felbontatlan whiskys palackot kapta fel, s részeg imbolygással kitámolygott a helyiségből.

Draco durva mozdulattal berúgta a hálószoba tömör tölgyfaajtaját, s egyik lábáról a másikra dülöngélve megállt az ajtónyílásban. A bronzszínű Florentin-keretes tükör előtt álló nő vetett egy lesajnáló pillantást a láthatóan kapatos férfira, majd visszafordult, köpenyének zsebébe rejtette varázspálcáját, s egyetlen szó nélkül vetkőzni kezdett. Fehér selyemkesztyűjét a fésülködő asztalára ejtette, talárját pedig gyűrötten az ágyra dobta. A férfi az alkoholtól kábán, párás pillantással követte a nő mozdulatait, s közben billegve próbálta megtartani az egyensúlyát.

- Hazataláltál… Astoria? Talán elromlott a zsupszkulcs, vagy netán lezárták a… a hopphálózatot? – kérdezte akadozva a mágus a magas, szinte betegesen vékony, szőke hajú nőtől. Astoria igyekezett úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna Dracót, s meglazította hosszú, méregzöld ruháján az ezüstövet. – Kérdeztem valamit Kedvesem! – szólt fenyegetőbben. – Hol a rongyos házimanóban jártál eddig? – dőlt az ajtófélfának a férfi. A boszorkány hirtelen felnézett a vizenyős, szürke szemekbe, arcán meglepődöttség és düh tükröződött, annyira irritálta a férfi szavainak számon kérő hangsúlya, és egyáltalán az a tény, hogy ennyi, kínzóan hosszú idő elteltével férje újra megjelent a hálóban. Draco már évek óta nem aludt egy szobában a feleségével, de ez valahogy csak Astoriát zavarta igazán…

- Jaj, Draco, ne játszd itt nekem a féltékeny férjet! Soha sem érdekelt téged, hogy hol vagyok, mint ahogy engem sem érdekel, a legkevésbé sem, hogy te mit teszel. Ezen a jól bevált szokásunkon ne akarjunk változtatni – fordult újra a tükör felé a nő, s magára erőltetett nyugalommal folytatta a hamisan és feltűnően szertartásos készülődést a lefekvéshez. - És most menj, kérlek, fáradt vagyok! Különben is már megint tök részeg vagy, nem hiszem, hogy ilyen állapotban kellene megbeszélni a házassági problémáinkat.

Astoria komótosan gombolni kezdte a ruháját, majd mit sem törődve az ajtóban tébláboló varázslóval, egyszerűen kisétált a hálóból nyíló fürdőbe, ezzel is jelezve, hogy részéről befejezettnek tekintett ez a kínos és sehova sem vezető beszélgetés.

- Ne, ne, ne… ne siess ennyire Astoria! – csuklott el Draco hangja, ahogy a boszorkány után szólt. - Igazad van! Rég teszek rá, hogy kivel kamatyolsz a hátam mögött, vagy akár a szemem előtt… de tényleg. Nem érdekel – kacagott fel keserűen, s nagyot húzott a whiskys üvegből. – Sőt, akarod tudni az igazat? Tulajdonképpen az első perctől fogva magasról ejtettem rá, hogy házasok vagyunk. Nem is értem miért vettelek el. Hát nem röhejes? – Draco már egészen a szoba közepén állt, megtámaszkodva az egyik koloniál stílusú fotel karfájába.

Astoria fehér, szatén hálóköntösbe burkolózva lépett ki a fürdőből, s idegesen fújtatva hátrált a méretes franciaágyig. Az ágy támláján faragott kígyómotívum futott végig, melyet dúsan megformált növényi ornamentika font körbe. Az ablakpárkányon smaragdzöld viaszgyertyák égtek, lomha, sárgás fényükkel megvilágítva, s kiemelve Astoria arcának sápadtságát és beesettségét.

- Az igazságról beszélsz? Jól van, legyünk csak kegyetlenül őszinték egymáshoz, ha mindenképpen ezt akarod. Azt hiszed, nem tudom, hogy csak azért lettem a feleséged, mert egyszerűen… így alakult? Sosem jelentettem többet neked, mint egy kényszermegoldás… csak egy pótlék – sziszegte az indulattól fortyogva Draco arcába a boszorka, s közben hosszú, selymes tincseit ingerülten hátradobta a hátára.

- Pontosan így van. Még én sem tudtam volna jobban összefoglalni a lényeget – vágta Astoriához maró gúnnyal a szőke varázsló. – Miért jöttél akkor hozzám, ha azt gondoltad, hogy nem szeretlek? – ragadta meg Draco ittas hévvel a nő csontos, szinte áttetsző karját, acélszürke pillantását a nő hideg, jég kék szemeibe fúrva.

- Ó, végre egy kitűnő kérdés! – rántotta ki Astoria már zsibbadó végtagját a mágus erős szorításából, majd hosszasan dörzsölgette a fájó pontokat. – Mikor megismertelek a Sötét Nagyúr udvarában, azt hittem lesz belőled valami… hogy te leszel az örököse, hogy te általad él majd tovább az eszme… az aranyvér szentsége és ereje… minden, amiben hittem – sorolta a boszorkány, szemben állva erőteljes cefreszagot árasztó férjével. – Ahogy megláttalak azon a Szilveszteri Estélyen, arra gondoltam, hogy benned minden megvan, ami egy vezetőt naggyá és félelmetessé tehet. A Malfoyok hűvös, kimért és szörnyen vonzó eleganciája és nemes szépsége, és ahogy finoman körüllengi a családot az ősi, arisztokratikus felsőbbrendűség… ki nem akart volna hozzád tartozni? Hmm? A szeretőd lenni, az ágyasod… vagy ami még kifizetődőbbnek látszott, az asszonyod – sétálta körbe lassan Astoria, apró, nőies léptekkel Dracót, miközben pengevékony ajkai szélére gúnyos mosoly ült. – Már hogyne imponált volna nekem, hogy a legreményteljesebb, ifjú halálfaló szeretne az ágyába csábítani, akiről minden aranyvérű lány álmodozott. Akiről mindenki azt hitte, hogy Lord Voldemort hűséges követőjéből, az egész nyamvadt varázsvilág ura lesz – kutatta fürkészően Draco meglehetősen szétesett arcát, várva, hogy a mágus miként reagál a súlyos szavakra. Ha mást nem is, legalább egy érdektelen félmondatot akart hallani, vagy bármilyen érzelmet kifejező kis villanást szeretett volna látni, ami némiképp tisztább képet festhetett a boszorkány sötét és hataloméhes vágyainak jövőjét illetően. Astoria ezt a vonást gyűlölte Dracóban a legjobban, hogy elrejtette mélyen, a lelke legeldugottabb kis csücskében zavaros érzéseit és kusza gondolatait. Soha nem tudhatta igazán, hogy a varázsló valóban veszélyes-e rá és titokban lázasan szövögetett terveire nézve. Az igazat megvallva, bármennyire is nehezére esett bevallania önmaga előtt, sokkal jobban tartott Dracótól és attól, hogy egy „véletlen baleset”, vagy egy ostoba hiba folytán kudarcot vallhatnak az elképzelései, és elfelejtheti az álmait, mint ahogy azt… az emberei előtt mutatta.

Astoria végignyúlt az ezüstvirág mintás ágyneműn, hátul megtámaszkodott a könyökén, s várta, hogy mi lesz vitájuk végkimenetele. Most már határozottan izgatta, mit tudhat meg, amit a saját javára fordíthat…

- Te csak egyre vágytál igazán Astoria. Bella helyére a Sötét Nagyúr trónjának árnyékában… és az ágyában. Nem engem akartál, csak azt, amit velem megszerezhetsz – dörmögte Draco összeakadó nyelvvel, közben visszatámolygott, s ismét a tölgyfaajtó keretének döntötte a hátát.

- Nem tagadom. Semmit sem szerettem volna jobban, mint a nénédet kiköpkövezni a Sötét Nagyúr mellől. Bármit megtettem volna, ha csak egyszer is úgy néz rám, mint ahogy Bellatrixra – vigyorgott gonoszkodón Astoria, majd arckifejezése hirtelen komorrá, sértetté vált, vonásai egyszerre megkeményedtek. – De sajnos be kellett érnem veled. Veled, aki még egy vén, legyengült varázslót sem voltál képes megátkozni – bökött hosszú, vékony ujjaival a férfi felé.

- Dumbledore egyáltalán nem volt ártalmatlan vagy veszélytelen, és veled ellentétben, én nem vagyok gyilkos – válaszolt hadarva Draco.

- Nem hogy gyilkos nem vagy Édesem, de… egy mocskos kis véráruló Weasley is több nálad – nevetett fel egy démonhoz hasonlóan a boszorkány. – Ők legalább hűek ahhoz, akit választottak, kitartottak Potter mellett, akár az életük árán is. De te… te sárkánytrágya… te füled – farkad behúzva hódoltál be a Kis Túlélőnek! – csapott mérges arckifejezéssel a puha párnára. – Az apáddal és az anyáddal együtt… a híres és teljeséggel fedhetetlen Malfoy család. Micsoda szánalmas képmutatás! Merlinre, hogyan lehetettem ennyire vak!  És most mi helyzet? Potter és az a… sárvérűekből és félvérekből álló sehonnai banda, egy megveszekedett mugliimádó csőcselék van hatalmon. Helyettünk… halálfalók helyett.

- Soha nem álltam be Potter talpnyalói közé – kiabált Draco dühösen. - Igaz, hogy nem szálltam vele szembe… sőt nem is fogok. Nem azért mert gyáva vagyok… vagy mert félek tőle, hanem mert akkor és ott ezt láttam helyesnek… így döntöttem, mert ez volt az egyetlen járható út, Astoria – mondta a férfi szenvedélyesen gesztikulálva. – Potter megmentette az életemet, cserébe az anyám is segített neki. Ennyi az egész. Szerinted, ha akkor nem állunk Potter mellé, most itt lehetnénk, ilyen körülmények között? Ó, nem! Az Azkabanban rohadnánk mindannyian… ha egyáltalán élnénk – hallgatott el Draco egy pillanatra, majd folytatta. - Az elátkozott halálfaló – birodalomnak vége, érted? Örökre vége! Senki nem hozhatja vissza azokat az éveket, mert ha kihagyna az a fene jó emlékezeted, Voldemort több mint harminc éve halott. És ha már itt tartunk… Drágám, megkérdezhetem, hogy te hol voltál Roxfort ostroma alatt? Nem úgy emlékszem rá, hogy harcoltál volna a Sötét Nagyúr mellett a kastélyban – vágott vissza Draco, miközben megtántorodott, majd nagy nehezen megkapaszkodott a ragyogó rézkilincsben.

- A Sötét Nagyúr megparancsolta, hogy maradjak itt, a Malfoy – birtokon. Megszöktem az idegesítően vassüveges szüleimtől, és apám határozott tiltása ellenére beálltam hozzátok… a Sötét Nagyúr is úgy látta jónak, ha nyugton maradok, amíg nem lehetek a hasznára… Így hát itt vártalak meg titeket – próbálta hárítani férje vádjait a boszorka, miközben hűvös, világos tekintete idegesen járt végig Draco arcán, és magas, vékony alakján. Valahogy kezdte úgy érezni, hogy a varázsló könnyedén átlát rajta, túl jól ismeri őt, s hogy többet tud múltról és jövőről, mint amit elárul a viselkedése és a szavai. És ez most felettébb nem tetszett Astoriának…

- Hát persze… persze. Bizonyára abban reménykedtél, hogy a győzelem hevében megkapod, amit akarsz… Ugye? – húzta fel kérdően a szemöldökét Draco. – Tudod mit, nem is vagyok kíváncsi rá. A mi házasságunk már a kezdetektől… egy színjáték az egész varázslótársadalom előtt… egy politikai tragikomédia. De van egy jó hírem, te vagy benne a primadonna, Astoria… Malfoy – tette hozzá szarkasztikus hangnemben, majd whiskygőzös lehelettel puha kézcsókot hintett a boszorka eres, hófehér kézfejére. Astoria undorodva húzta el a kezét, Draco pedig tüntetően a fekete talárjába törölte csóktól nedves ajkait. - Megyek, lefekszem… ha nem bánod – kortyolt újra bele a még mindig nyirkos kezei között tartott tüzes italba, s nehézkesen, vissza – visszahuppanva, ellökte magát az ajtókerettől.

- Meg kellett volna akadályoznod, a halálfalók bukását, bármi áron, de te csesztél kockáztatni az életedet. Elmenekültél, mint mindig, ha égett a lábad alatt a talaj. Hiába is magyarázod most másképpen – kiabált Astoria feldúltan a hálóból rogyadozó térdekkel kitántorgó varázsló után, aki ekkor már a sötét folyosón botorkált a baloldali szárnyban berendezett hálója felé. – Egy senki vagy, Draco Malfoy… hallod? Egy nagy senki! Egy koszos véráruló vagy, semmi több! – pattant fel a nő az ágy széléről, s az éjjeli szekrény előtt felejtett cipőjét a férje után hajította…

Astoria egyedül maradt az egykor közös hálóban, s dühös kétségbeeséssel túrt bele tincseibe. Nem is tudta azonnal, hogy mit tegyen. Annyira felbőszítette Draco és ez az egész furcsa, értelmetlen kirohanás, hogy akár egy kanál vízben meg tudta volna fojtani a férjét, vagy képes lett volna egyszerűen csak halálos átkot küldeni rá… Talán Draco sejt valamit? Lehet, hogy csak a megfelelő alkalomra, vár hogy kíméletlenül lebuktassa és eltapossa akár egy férget? Vagy mellé állna, s segítené a harcban, ha megkérné? Draco tényleg képes lenne elárulni őt, ha kiderülne, hogy miben mesterkedik? És Scorpius? Vajon megbocsátana – e valaha az anyjának, ha tudná, hogy az álmaiért gyilkolni is képes, vagy beállna hozzá, s együtt, vállvetve érnék el, hogy egy újfajta hatalom szülessen? Nem tudta a válaszokat, s tisztán látta, hogy pillanatnyilag nem is érdemes ezeken a kérdéseken morfondírozni. Az elkövetkező hónapok során, úgy is fény fog derülni mindenre, s megtudhatja ki melyik oldalon áll… ki az igazi ellenség, s ki az, akire számíthat…  

Az ablakhoz sétált, kinyitotta a szecessziós stílusú, opálos üvegszárnyakat, s hagyta, hogy a hűs, őszi szél végigsimítson az arcát, s összeborzolja szalmaszínű hajszálait. Nagyokat szippantott az égetett avar illatával keveredő tiszta, vidéki levegőből, úgy érezte, hogy ettől valamelyest megnyugszik zaklatatott lelke. Hideg, világoskék tekintete a lágyívű dombokon elterülő Malfoy – birtok sötétlő fáit pásztázta…

A boszorkány fejében cikáztak a zűrzavaros gondolatok, de megpróbált összeszedett maradni, és a rá váró, nehéz feladatokra koncentrálni. Mélységesen megvetette most Dracót és az egész Malfoy – klánt. Néha úgy érezte azért él benne harag a férfi iránt, mert az soha nem szerette őt, s mert már évekkel ezelőtt elhidegült tőle. A házasságuk romokban volt, bár ha őszinte akart lenni magához, talán soha nem is volt valódi kapcsolat közöttük, hiába éltek le már egymás mellett évtizedeket. Egyikőjük részéről sem az igaz szerelem volt az, ami összehozta őket, csupán érdekek, s kézenfekvőnek tűnő megoldások hosszú sora vezetett idáig. Astoriának ugyanúgy megvoltak a saját kis önző okai, mint ahogy Dracónak is… Szenvedett nap, nap után, mert mindezek ellenére Astoria titokban mohón vágyott a férfira. Draco ölelésére, az erejére, arra az emberre, aki a férje lehetett volna, de legfőképpen arra, hogy végre ő, Astoria az lehessen mellette, aki mindig is akart. A leghatalmasabb vezető a halálfalók élén… nagyobb és erősebb, mint egykor, maga Voldemort. Még mindig remélte, hogy sikerülhet… a kérdés csak az, hogy Dracóval vagy nélküle. Arra gondolt, hogy a varázslók elfelejtették, hogy milyen félelmetes és csodálatos erő lakozik a gyűlölet érzésében, hogy milyen édes a bosszú íze, s hogy milyen sóvárgón lehet kívánni a hatalmat…

Astoria sietősen bezárta az ablakot, s a ruhásszekrényéhez lépett. Lehajolt a legalsó polchoz, és szinte eltűnt a méretes gardróbban. Hosszas keresgélés után egy dísztelen, fekete selyemmel bevont dobozt húzott elő a fehérneműi közül. Leemelte a doboz tetejét, a fényes, sötét anyagon egy ezüstös fémálarc feküdt, melyre groteszk arckifejezést mintáztak a koboldok. Egy halálfaló maszk… ez maradt az egykori dicsőségből, ez az egyetlen emlék, amit Astoria megőrizhetett a Sötét Nagyúr mellett eltöltött időkből. Elővette a talárja zsebébe rejtett pálcáját, melyből egyetlen suhintásra sűrű, hamuszínűen gomolygó köd tört elő… Jeges tekintete a tükörbe révedt, s elégedetten figyelte, ahogy élesen kiugró arccsontját eltakarja a halálfaló maszk…