Próbálok láthatatlan lenni. A vörös hajam viszont csak nem akar beleolvadni a szürke falba. A francba. Így Malfoy is gyorsan észrevesz. Előbb csodálkozik, csak aztán mosolyog (inkább röhög).

- Nicsak Weasley, mit keresel te itt, ahol egy diák se jár?
- Bóklászom Malfoy.
- Eltévedtél?
- Azt mondtam, bóklászom.
- Szóval tényleg. És ezt hogy sikerült elérned?
- Tudod, az emberek, ha keresnek valakit, akkor nem tudják hova tartanak, csak mennek a saját fejük után.
- És kit keresel?
- Nem mondtam, hogy keresek valakit.
- De, az előbb.
- Azt mondtam emberek, nem azt, hogy én.
- Oh, az mindjárt más. És, kit keresel? - Csak nem akarja feladni, mi?
- Téged – nyögöm ki.
- És miért keresel engem?
- Ha megtudod, nem leszel ilyen érdeklődő.
- Nyögd már ki.
- Szóval, kidobtam Harryt.
- Nem úgy volt, hogy ő dobott ki téged?
- Én dobtam ki őt a szobámból, ma este.
- Mert?!
- Azt mondta nekem, hogy ha megváltozom, akkor újra járhatnánk.
- O.
- O, igen. Aztán meg azt, hogy orvosi segítségre van szükségem.
- Pszichológusra?
- Honnan tudod?
- Megkerestem, mit jelent.
- Szóval ezt mondta nekem. – De aranyos, megkereste…
- Erre te?
- Ledobtam a lépcsőn.
- Legalább fájt neki? – vigyorog.
- Gondolom.
- Sokan látták?
- A klubhelyiségben lévők.
- Szép volt kislány. De azt ugye tudod, hogy ezek után már nem valószínű, hogy visszamegy hozzád.
- Nem érdekel. Harryt én egyáltalán nem érdeklem. Ő valami tökéleteset akar, olyat, amilyen én sosem leszek. Ilyen pasi nekem nem kell.
- Akkor vége a játéknak? - kérdezi. Utálom, hogy sosem lehet semmit sem leolvasni az arcáról.
- Szerintem jól megvagyunk együtt – mondom. Haláli, mennyire nem látszik rajtam a kétségbeesés.
- Attól függ, mit értesz jó alatt.
- Összeillünk. Sok mindenben. Szeretem, ha velem vagy. Azt is, ha mellettem ülsz. Ha szidjuk egymást. Szeretem ezt csinálni. És még egy csomó más dolgot is csinálhatnánk együtt.
- Mint például?
- Áll még a megegyezés?
- Az arról szólt, hogy mennyi ideje járunk, mit híreszteljünk. Már nem nagyon aktuális a dolog, de ha még jobban meg akarod őt alázni, akkor igen.
- De te tudod, hogy most már nem Harry miatt tenném meg…
- Csak nehogy szerelmet vallj. Ha nem teszed, jól meg leszünk.
- Nem állt szándékomban.
- Akkor jó. Gyere – nyújtja a kezét.
Megfogom, úgy vezet. Nem gyaloglunk olyan sokat, és máris egy kőfalba ütközünk. Nem is tudtam eddig, milyen a mardekárosok klubhelyiségének bejárata. Már ezt is tudjuk.

Hirtelen állunk meg.

- Kiábrándító bűbájt szórok rád. – Értetlen tekintetemet látván elmagyarázza. – A többiek nem láthatnak. Gyors úton ki lennél átkozva. Egy griffendéles nem teheti be e lábát a mardekárosokhoz. Ez alapszabály.

Bólintok, mire rám emeli a pálcáját. Nem hallok semmit, még csak a száját sem nyitja ki. Odasúg valamit a kőfalnak, mire az átenged minket. Érdekes módon mindenki Malfoyra néz, mikor belépünk (mivel engem nem csodálhatnak meg…). Többen köszönnek neki, mire eljutunk a lépcsőig. Míg felérünk, újból megfogom a kezét. Belépünk a hálóba. Nem tudom, hol lehet Crack, Monstro, Nott meg Blaise, de nem hiszem, hogy a könyvtárban, mint az én hálótársaim.

Szóval itt állok a mardekáros hálóban, Draco Malfoy kezét szorongatva. Újból rám szegezi a pálcáját, és végre látom magam, vagyis a kezeim. Még mutogat néhány hely felé, majd eldobja a pálcáját és azzal a lendülettel magához húz, és megcsókol. Megjegyzés: ha vele csókolózom, az mindig másmilyen. Például, most úgy érzem, mintha egy hete nem evett volna és az én számmal szeretne jóllakni. Harapja, tépi. De nem ordítok, mert tudom, hogy én is ezt teszem. Rángatom le róla a talárt, a nyakkendőt, az inget. Majd ő teszi mindezt. És e tevékenység legjobb tulajdonsága, hogy el sem kell közben válnom az ajkaitól. Az övével bíbelődöm, mikor gondol egyet, felemel és letesz az ágyra. Így fekszem, majd feleszmélek, csípőm már a combjai között van. Ujjai egyre lejjebb és lejjebb haladnak a testemen , ahogy előbb a melltartómat, majd az övemet hajítja el valamerre. Megint elkezdek a nadrágjával bíbelődni. Érzem, hogy mennyire kíván. Végre kioldom az övét, ledobom és ő tovább halad. Előbb a nyakamat csókolja meg, majd a mellkasomat, a mellemet, a hasamat, a köldökömet. Legombolja a nadrágom, megemeli a fenekem, hogy lehúzza rólam. Majd a sajátjáért nyúl és lerángatja magáról. Újra felém mászik, immár meztelenül. Megcsókol, és amikor elválunk, látom, hogy lóg az arcába a haja, mennyire ki van pirulva, mennyivel mélyebb színű a szeme. Szinte bele tudnék esni...

Felemelem az egyik kezem és végigsimítok az arcán. Csodálkozó a tekintete, kissé fel is húzza a szemöldökét, mire elmosolyodom. Hirtelen csak egy kifejezés jut eszembe vele kapcsolatban – aranyos. De ha ezt megmondanám neki, biztos ki lennék átkozva a százméteres szférájából. Tehát nem mondom.

Újra ráhajol a számra és én már nem tudom, hol vagyok, és hogy ő hol van, hogy mit tesz velem, hogy mit nem. Arra eszmélek, hogy Malfoy már bennem van. Most nem fájt annyira, mint az első alkalommal. Csak egyszer voltam mással. Igazából, akkor baromira fájt. Nem tudom, hogy akkor az a fiú látta-e rajtam, hogy mi folyik le bennem, de nem hiszem, szerintem saját magával volt elfoglalva. Azután szakítottam vele. Soha nem olyannak képzeltem el az első alkalmat. Azt hittem, szép lesz, a fiú óvatos, én pedig nem fogok fájdalmat érezni…

Most nem fáj. Élvezem, amit csinál, bármi legyen is az. A hátát fogom, és minden egyes lökésénél egyre mélyebben vág a körmöm a húsába.

Mire újra érzékelni tudom a külvilágot, feltűnik, hogy már én fekszem Malfoyon, félig a mellkasán, félig az ágyán. Körülnézek a szobában. Azért mi nem vagyunk ennyire a házunk színeibe bújtatva. Méregzöld az ágytakaró, zöld a világítás és ezek a kőfalak… Az ezüst itt nem nagyon tűnik fel.

Mikor felnéztem, Draco behunyt szemmel feküdt, de most, hogy végeztem a nézelődéssel, már nyitva volt a szeme. Rámosolyogtam és befészkeltem magam az ölelésébe. Pillanatok múlva éreztem a kezét a hátamon: elkezdett az ujjaival cirógatni. Megborzongtam az érintésre és fölemeltem a fejem. Államat a mellkasára téve nézek a szemébe.

- Nem tudok mit mondani – kezdem rekedten.
- Nem kell dicsérned, tudom, hogy rendkívüli vagyok.
- Honnan veszed, hogy dicsérnélek? – kérdezem, de egy cseppet sem gondolom komolyan.
- Látszik a szemeden. Éreztem a bőrödön. A sóhajaidból. És még mindig érzem a hátamon a nyomát. Élvezted.
- Nem is akartam tagadni.
- Akkor?
- Csak... Én nem tudtam volna ezt így kimondani.
- Nicsak, zavarban vagyunk? – vigyorog.
- Nem, csak még nem voltam ilyen helyzetben.
- Mikor elvesztetted mondtatok egy pát és annyi?
- Nem, de nem volt ilyen.
- Engem ne hasonlítgass más kölykökhöz!
- Kölyökhöz. Egyhez.
- Miért, ki volt az?
- Corner. Micheal Corner.
- Nem ismerem, akkor meg nem számít.
- Az a marha nagy egód nem gátol a gondolkodásban? – emelem fel a fejem.
- Nem nagyon.
- Akkor jó – mondom, és visszafekszem.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy valaha egy ágyban leszek egy Weasleyvel.
- MALFOY, nekem sem te voltál álmaim pasija.
- Miért, már az vagyok?
- Ilyet nem mondtam.
- De gondoltál.
- Nem.
- De.
- Nem.
- Megint úgy viselkedsz, mint egy óvodás.
- Nem is!
- Hagyjuk inkább.

Csönd lett a szobában. Sikeresen eltereltem a témát. Büszke vagyok ám magamra. Bár, már nem is tudom, hogy mit gondoljak. Az sem biztos, hogy most ajánlatos megszólalnom. Igen, tudom, hogy későn jut eszembe.

Csak úgy szeretnék tenni valamit. Nem azért, jó így feküdni, de most fogalmam sincs, hogy mi jön. Nem értem, mit kéne tennem. Hogy mit várhat most tőlem. És legfőképpen nem tudom, hogy ez változtatott-e valamit köztünk. Mármint azt tudom, hogy bennem változott valami, de vajon most mit érezhet irántam?

- Elmondhatod nyugodtan, min gondolkodsz.
- Nem gondolok semmire.
- Ekkora csalódást azért ne okozz.
- Ezt meg hogy érted?
- Ha nem gondolsz semmire, hülyébb vagy, mint állítják.
- Jó, akkor gondolok valamire.
- Na, akkor mondd.
- Azon gondolkodom, hogy most változni fog köztünk valami, vagy sem.
- Nem valószínű.
- Miért?
- Mi változna attól, hogy az ágyamban töltöd az éjszakát? Neked is jó volt, nekem is. Ennyi. Elviekben a barátnőm vagy, szóval még sor fog kerülni ilyen dolgokra.
- Neked nem is jelentett semmit?
- Miért, neked igen?
- Igen. Sokat. – Még én is meglepődöm rajta, hogy ezt kimondom.
- Gondoltam. Túlságosan labilis vagy érzelmileg. Nem akarom, hogy azt hidd, ennyitől beléd szerettem vagy te belém. Ez nem így működik.
- Muszáj állandóan okoskodnod?
- Malfoy vagyok, lételemem az irónia..
- Jó. – Hallgatok. Hirtelen fordulok felé. – Szólíthatlak Dracónak?
- Eddig is megtehetted.
- Jó, de az mások előtt volt, most azt kérdezem, hogy akkor is lehet, amikor kettesben vagyunk. – Mintha kicsit meglepődne.
- Rendben.

Visszaraktam a fejem a vállára, és pillanatok múlva már aludtam is.