Tizenegy év. Ennyi telt azóta, hogy itt hagytam a Roxfortot. Furcsa érzés visszatérni ide. Főleg úgy, hogy nem tanulni, hanem tanítani jövök ide. Igen, igen. Tanítani. Én. Bűbájtant. Nem azt mondom, hogy nem tudok tanítani, egyszerűen csak alig hiszem el, hogy van végre munkám. Ugyanis az elmúlt tizenegy évben nem volt. Nem az én hibámból, tényleg. Csak amikor meghallották, hogy van egy lányom, valahogy már senki sem akart alkalmazni… Legalább már értem, hogy anya miért nem dolgozott soha.

És mivel munkát nem kaptam, így tanultam. Jártam gyógyítóképzőbe. Tanultam egy csomómás dolgot, mert ugyebár, volt rá időm.
És ugye itt a lányom, Daphnie. Az egyetlen, aki miatt még élek. Az egyetlen, ami rá emlékeztet. Rá, akit sosem tudtam elfelejteni. De hogy is tudtam volna, mikor, ha a lányom szemébe nézek, olyan lenne, mintha az övét látnám?!

Daphnie hasonlít rá, sok mindenben. Egyedül a haja nem olyan színű, mint az apjáé. Néha szőkébb, néha vörösesebb, néha mézszínű. Általában a szőkének egy sokkal mélyebb, vöröses árnyalata jellemzi. Változó, épp úgy, mint a kedve. Nagyon makacs lány, és egyáltalán nem buta, bár hogy is lehetne, aki két ilyen szülő gyermeke?

Persze, amint anya rákérdezett, Ron első dolga volt elújságolni, hogy kivel jártam abban az időben. Anya tajtékzott. Nem volt képes elhinni, hogy én igenis meg akarom tartani Draco gyerekét. Hogy egyáltalán szeretem. Azt hitte, valamit itatott velem, hogy vele legyek. Meg volt róla győződve, hogy én még akkor is titkon Harryt szerettem. Pedig ez nem volt igaz. Elmeséltem neki, mi történt. Jó, nem szóról szóra, azért kihagytam egyes részleteket…

Azt hiszem, sikerült az egész családnak megbékélnie a helyzettel, mire megszületett a lányom. Megkértem őket, hogy senkinek se mondják el Daphnie születését, se azt, hogy én hol vagyok.
A keresztelőt is szűk családi körben tartottuk, ha lehet ilyet mondani a mi családunkról… Daphnie keresztapja Harry lett. Igen, ő. Sokat segített nekem a terhesség alatt. Meg úgy egyáltalán. Rájöttem, hogy sokkal jobb barát, ha épp nem járunk. Lemondott arról, hogy megváltoztasson, és talán így lett a legjobb. Már nem veszekszünk. Ő az egyetlen ember, akinek bármit, bármiről elmondhatok. Meghallgat, ha tud, tanácsot ad. Néha nagyon tudom szeretni őt, de szigorúan csak baráti alapon.

Ron és Hermione immár egy pár, most várják a második babájukat. Rose az anyjára hasonlít. Remélem, a fiú sem fog az apjára ütni. Harry és Luna is összeházasodott. Luna most terhes. Egy hónapon belül bármikor szülhet. Remélem Harrynek lesz lelkiereje végigvárni a szülést, és nem ront be a kellős közepén, mivel Luna nem mondja el neki, milyen nemű a baba.

Harry volt az, aki felajánlotta az állást. Persze, tizenegy éve próbál segíteni nekem, mindenféle módon, én mégsem fogadtam el még egyetlen állásajánlatát sem. De most, hogy Daphnie is a Roxfortba fog járni, nem látom akadályát, hogy ide jöjjek. Igazából a lányomtól sem akarok elszakadni.

Túl sok időt töltöttünk mi ketten külön egymástól. Állandóan tanultam, úton voltam. Szinte nem is láttam őt. Csak az utóbbi néhány évben lettünk elválaszthatatlanok. Nem voltam ott, amikor kimondta az első szavát, sem akkor, amikor lábra állt. Szeretnék mindent bepótolni.

Alig van pár tanár a kastélyban, mikor megérkezünk, alig egy héttel tanévkezdés előtt. Gondolom, még mindenki nagyban vakációzik, és próbál a lehető legkevesebbet gondolni az elkövetkezendő időszakra, amiben csak dolgozatok, rossz diákok és idegesítő szellemek vannak. Megértem őket. Mégis, alig vártam, hogy megérkezzem.

A lakosztályom azon a folyosón van, ahol a többi tanáré is. Semmiben sem különbözik az övéiktől, de pár bűbáj segítségével máris van egy kisebb szoba is. Daphnie lerakja a cuccait, és körbenéz.

- Anyu, ez hatalmas. Nekem is ilyenem lesz?
- Nem, te másokkal is fogsz osztozni egy szobán.
- De én ilyen szobát akarok.
- Ilyen lesz, csak kisebb. De még csak pár nap múlva lesz a beosztás. Addig te is itt fogsz lakni.
- És hogy lehet ilyen szobát kapni?
- Legyél prefektus, akkor talán megjutalmaznak egy ilyennel.
- Mi az a prefektus?
- Egy olyan valaki, aki nagyon sokat tanul, azért megérdemli, hogy egy ilyen helyen lakjon. De ezt a címet csak ötödikes korodban kaphatod meg.
- Csak akkor? Annak meg miértelme? Ha négy éven keresztül tanulok, akkor az utolsó háromban lehet csak jó szobám? Ez annyira nem jól van megcsinálva!
- Ennyire nem akarsz semmilyen lakótársat?
- Nem is lesz lakótársam? Hát az úgy nagyon uncsi. Akkor nem is kell ilyen puccos háló. Még elraknának valahova ide, aztán nem is tudnék beszélni a barátaimmal, csak kilométerekről látnánk egymást… Nem is fogok tanulni, ha muszáj elköltöznöm.
- Épp ez az. Hogy nem kell, csak ha akarsz, akkor kaphatsz egy lakrészt, hogy ne zavarjanak a többiek. Attól még nyugodtan tanulhatsz.
- Ezt csak azért mondod, mert te is egy csomót tanultál.
- Igen. Pontosan.
- Jó, de ha griffendéles leszek, akkor bátornak kell lennem, nem? Nem okosnak?
- De te bátor is vagy, meg okos is.
- Végül is a lányod vagyok – mosolyog.

Megmutatom neki a környéket. A Griffendél-tornyot, a tantermeket, a konyhát, a tavat, Hagrid házát. Elbeszélgetek vele, míg Daphnie játszik valamelyik, Hagrid szerint ártatlan lénnyel. Persze, fél szemmel rajta vagyok a lányomon, emlékszem még Hagrid aranyos lényeire, amik csak néhányszor akarták megenni Harryéket…
Gyorsan telik el az a párnap, amíg kettesben lehetünk. Elérkezik szeptember elseje, vele a Roxfort Expressz. Leküldöm Daphnie-t, hagy ismerkedjen. Én még teszek, veszek. Aztán arra leszek figyelmes, hogy elég késő van, kint már besötétedett… Én pedig lekésem a beosztást.

Futok a Nagyterembe, hátha elérem még Daphnie beosztását. Először a nagy ajtón akartam bemenni, aztán rájöttem, hogy tanár vagyok, nem kéne már az első nap így megjelennem. Besurrantam az egyik oldalajtón, és elkaptam Harry aggódó pillantását. Intettem neki, hogy nincs semmi baj.

Megnyugodtam, még csak a P-nél tartanak. Gyorsan fogynak a nevek, de igazán nem tud lekötni a beosztás, túlságosan izgulok a lányomért. Körbenézek a termen. Nézem a négy asztalt, majd a tanári kart. Nem történt sok változás, mióta elmentem. Persze tudtam, hogy néhány tanár meghalt, mikor segítettek Harrynek a csatában, azok közül, akiket ismertem, egyedül Piton nincs már itt. Kíváncsi vagyok, ki tanítja a bájitaltant…

Biccentek Bimbának, Trawenleynek, Hagridnak, néhány nem ismert tanárnak, és mikor a sor végére érek, meglátok egy szürke szempárt, ami pont olyan, mint a lányomé…

- Weasley, Daphne – mondja McGalagony. Elfordítom a pillantásom, és nézem a lányom, ahogy cseppet sem félénken odabotorkál a székhez, és McGalagony rárakja a fejére a Teszlek Süveget. Milyen jól fog állni neki a piros-arany kombináció…
Majd meghallom a Süveg hangját:
- Mardekár!

Egyszerre két kérdő, szürke szempárt is érzek magamon. Teljesen elfehéredem. Daphnie pedig ahelyett, hogy a helyére menne, odarohan hozzám, és fennhangon kérdezi:
- Anyu, minden rendben? Anyu? – kérdezi. - Harry bácsi, csinálj valamit anyuval. Lehet, hogy valami baja van. Keresztapu!
Harry idejön hozzám, mire a teremben elhalkul minden.

- Ginny, jól vagy?
- Ezt most komolyan kérdezed? Te tudtad! Tudtad, hogy itt lesz, hogy látni fogja. Miért nem szóltál? – kérdezem fennhangon.
- Talán ezt most nem itt kéne megbeszélnünk.
- Úgy érted, hogy a több mint háromszáz diák nem hallhatja, hogy hogyan üvöltöm le a fejedet? Mégis hogy gondoltad ezt az egészet? Mardekáros lett a lányom! Érted? Mardekáros! Az én lányom. Évtizedek óta csak griffendélesek voltunk, erre jön egy vadbarom, tudod-hogy-kire-gondolok, és tessék. Nem mondtad meg, hogy itt lesz, mert akkor nem vállaltam volna el a tanítást. Csalódtam benned, Harry. Tudod, hogy mennyit szenvedtem miatta. Tudod, hogy mennyire fájt. Erre te csak így összehozod ezt az egészet.
- Azt hittem, már túltetted magad rajta.
- Harry! Te ismersz a legjobban. Nagyon jól tudod, hogy ez nem így van. Az még rendben lenne, hogy itt vagyunk, nem kell állandóan összefutnunk, de Daphnie-val mi lesz? Szerinted? – Őrjöngök.
- Ki a mardekár házvezető tanára?
- Hát… - Már az arckifejezésén látom, ki az.
- Ó, remek. Tényleg. Hát most mondd meg, normális vagy te? Nem, nem vagy az! Hogy tehetted?
- Ginny, én csak segíteni akartam…
- Hát köszönöm. Utállak!

Felpattanok, de mivel mindenki engem néz, már mégsem tartom ezt az egészet olyan jó ötletnek. Visszaülök.

- Daph, menj a helyedre.
- Biztos?
Bólintok. Míg odamegy a mardekár asztalhoz, őt nézik. Legalább egy kicsit fellélegezhetek. Ő nem fogalakozik senkivel, leül és engem bámul.
- Harry… - kezdeném. Valami olyannal folytatnám, hogy jó lenne tenned valamit a helyzet javítása érdekében, mégiscsak te vagy az igazgató.
De nem kell. Megérti. Feláll, és hangja, mint egykor Dumbledoré, betölti a termet.

- Mielőtt neki kezdenénk a lakomának, szeretném bemutatni az új bűbájtan professzort, Ginevra Weasleyt. Általában persze nem ilyen, mint most, egyszerűen csak sok sütit evett, neki ez mindig megárt. Persze holnap, tanórákon már nem ilyen viselkedés lesz tőle tapasztalható… Reménykedjünk. – Mosolyog. Mindannyian viccesnek találják. Én valahogy nem nevetek. – Tehát, együnk.

Egy falat sem megy le a torkomon. Érzem, hogy néznek. Nem tudom pontosan kik, a tányéromba meredek. Tudom, nem épp a legszalonképesebb belépő, így új tanárként. De megölöm Harryt, ha kikerülök innen. Hogy tehette? És pont ő?

Mikor végzünk a vacsorával, elszállingóznak a diákok. Nem is veszem észre, még mindig a tányéromat bambulom, mikor valaki megrázza a vállamat. Nyugtázom, hogy élek, nem haltam bele a vacsorába, és felállok. Éppen megfordulok, hogy megköszönjem, hogy kibillentett a mélázásból, mikor látom, hogy velem szemben Draco áll.

- Beszélnünk kell.
Persze, Daphnie is ezt a pillanatot választja, hogy idejöjjön.
- Anya, most mi lesz?
Nem szólalok meg. Eddig mindketten engem néztek, most egymást. És csak nézik, nézik egymást. Én pedig remélem, hogy nem veszik észre a hasonlóságot. Amiből sajnos annyi van, hogy lehetetlen nem felfedezni legalább néhányat. Aztán mikor megnyugodnék, hogy talán tényleg nem lesz semmi baj, Daphnie megszólal: - Önnek pont olyan szeme van, mint nekem. Anyu azt mondta, csak apunak van olya szeme, mint amilyen az enyém.

Kész, meghaltam. Én ezt nem bírom. Ez borzasztó. Még látom, ahogy Draco felém fordul, arcán a tipikus kérdő tekintet, amit nem sokszor láttam még tőle. Aztán úgy döntök, jobb, ha inkább elájulok. Így is teszek.

Már nem érzem, hogy eldőlnék.