A gyengélkedő helyett a szobámban térek magamhoz. Körülöttem sertepertélnek néhányan, hallom a hangokat. Majd ahogy a fejem tisztulni kezd, eszembe jut, mi is történt. A lányom, a beosztás, Draco, Harry. Merlinre, Daphnie!

- Azt kérdeztem, az én lányom?
- Nem, Malfoy, fogalmam sincs, kié. Sosem mondta el senkinek. Sőt, egyáltalán nem is beszélünk róla. Ha felébred, megkérdezheted tőle.
- Nem láttad azt a gyereket? Az én szemem. Az én hangom. Az én testtartásom. Biztos, hogy az enyém.
- Malfoy, beszélj Ginnyvel.
- Harry, ha tudsz valamit…

- Harry – szólalok meg. Épp elég kínos lehet számára ez a beszélgetés.
- Igen, Gin? – Észreveszik, hogy ébren vagyok, és felém fordul mindkettő.
- Menj ki, beszélek vele – mondom Harrynek, miközben felülök a kanapén.
- Biztos?
- Szeretném megtenni. Hidd el, nem lesz semmi baj.
- Rendben. – Kimegy és bezárja maga mögött az ajtót.

- Weasley, azt hiszem, magyarázattal tartozol.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak Draco, de én nem tartozom neked semmivel.
- Nem? Akkor mégis ki volt az a Nagyteremben?
- A lányom. Ha nem vetted volna észre, a neve Daphne Weasley. Weasley. Mellesleg, mivel a mardekárba került, te leszel a házvezető tanára, úgyhogy jó lenne, ha megjegyeznéd a nevét…
- Az enyém?
- Miből gondolod? – Higgadt vagyok, higgadt vagyok…
- Weasley, tizenegy éve nem láttalak. A lányod annyi idős. Akkoriban jártunk. Le is feküdtünk párszor. Majd nem jöttél vissza tanulni. Eltűntél a föld színéről. Erre most feltűnsz egy kislánnyal az oldaladon, aki egy csöppet hasonlít rám. Idézlek: „Évtizedek óta csak griffendélesek voltunk, erre jön egy vadbarom, tudod-hogy-kire-gondolok, és tessék.” Szóval, valószínű, hogy az apa mardekáros. Én vagyok az, ugye?
- Draco, még ha igazad is lenne, akkor sem mondanám meg.
- Nem fogok veled kitalálósdit játszani. Ha az én lányom, miért titkoltad ennyi ideig előlem? Mégis mit képzeltél? Hogy otthagytalak volna? Lehet, hogy nem örültem volna, de elvettelek volna feleségül. Megtettem volna.
- Ugyan. Semmi értelme nem lett volna…
- Szóval mégis az enyém. Most lebuktál!
- Draco. – Nyugodt vagyok. Én vagyok a legkisebb hópihe a hóban. Nincs semmi bajom. Én csak lebegek, szállok. A legkisebb hópihe… - Nem tartozol semmivel senkinek sem. Hagyd békén a lányom, hagyj békén engem. Csak ennyit kérek. Nem kell megjátszanod semmit. Daphnie tudja, hogy én nem szóltam neked róla, mármint, hogy az apja nem tudja, hogy létezik. Egyedül apámat és a bátyáimat hiszi családjában élő férfiaknak. Na meg persze Harryt.
- Na, ez a másik. Mikor engedtem én meg, hogy Potter legyen a keresztapja a lányomnak?
- Nem kellett az engedélyed.
- Az én lányom!
- Nem, az enyém.
- Nem tilthatod meg nekem, hogy lássam. Hisz tanítanom kell őt!
- Nem tiltok meg neked semmit. A lányom még egy csomó minden mást is örökölt tőled, nem csak a külsejét. Nem féltem tőled, sem attól, hogy összezavarod. Ő nem olyan, mint én.
- Miért, téged összezavartalak?
- Draco, menj aludni. Fáradt vagyok. Jó lenne, ha magamra hagynál.
- Ugye tudod, hogy a szemben lévő háló az enyém? – vigyorog.
- Igen? – kérdem unottan.
- Igen.
- Hát ez remek. Akkor nem is kell sokat gyalogolnod.

Felállok, és próbálom kinyitni az ajtót, hogy ki tudjam küldeni. A felkeléssel is problémáim akadnak, nemhogy az ajtó kinyitásával. Elbotorkálok oda, majd lenyomom a kilincset. Semmi. Meg sem mozdul. Rájövök, hogy csak nem lehetek ilyen béna. Aztán arra is, hogy bűbájtant jöttem tanítani. Megfogom a pálcám és rámutatok az ajtóra. Elsorolok néhány ellen bűbájt, majd suttyomban Malfoyt is megátkozom, de csak egy kise enyhe rosszulléttel.
- Szervusz.

Draco pedig szalad. Hát igen, ha jön a hányinger. Normális esetben persze rögtön felajánlanék egy kis bájitalt, ami jó erre az igen ritka és sokáig tartó betegségre. De persze, a Roxfort Bájital mesterének mi szüksége lenne egy egyszerű gyógyító által készített főzetre… Szenvedj csak!

Mivel nem tudok aludni, Dapniera gondolok. Szegénykém nagyon össze lehet zavarodva. Talán el kellene mondanom neki, hogy mi is folyik itt. Bár nem hiszem, hogy ennyire le kéne terhelnem. Az információ-megosztás híve vagyok. Egyszerre csak egyet. Hadd eméssze meg, hogy mardekáros lett, majd utána jöhet az, hogy az apja egyben a házvezető tanára. Szegény kislányom. Ő, a ronda mardekárosok között!

Reggel hatalmas karikákkal a szemem alatt kelek fel, valahogy nem aludtam valami jól. Lemegyek a Nagyterembe, de hiába kutatok a tanári asztalon sütiért, nem találok. Odamegyek a griffendéles asztalhoz, de ott sincs. Sorra járom a házakat, mire meglátom, hogy Daphnie előtt van egy óriási halom. Hiába, anyja lánya.

- Kicsim, ugye nem gondoltad, hogy mindezt egyedül eszed meg?
- Nem, hagytam neked is – mosolyog.

Leülök mellé, és elkezdünk enni. Én csokisat persze.
- Látom, teljesen egyformák vagytok – hallom a hátam mögül. – Csokis sütit reggelire, Ginny? Nem változtál!
- Jó napot, Malfoy professzor.
- Miss Weasley.

Nem fordulok hátra. Csak azért sem fordulok hátra. Nem érdekel.

Egy pillanat. Honnan tudja, hogy mit szoktam reggelizni? És Ginny?

Mire végiggondolom, már elmegy mögülünk. Megyek a tanári asztalhoz és leülök mellé.
- Ginny? Azt mondtad Ginny?
- Tudtommal így hívnak.
- És mi az, hogy nem változott a reggelizési szokásom? Honnan tudod, hogy mit szoktam enni?
- Régebben mindig sütit ettél reggelire. A csokis volt a kedvenced. Azzal mindig le lehetett nyugtatni téged.
- Öhhm… - Hallgatok, bőszen hallgatok.
- Meglepődtél? – néz rám.
- Azon, hogy figyeltél rá, mit eszem, vagy azon, hogy még mindig tudod?
- Azon, hogy odafigyeltem rád. – Nagyon gyorsan le kell lépnem innen.
- Hát azon… Most mennem kell, bocsánat.

Ááá, miért történik velem mindig ez? Azt hittem, kinőttem már, hogy minden mondatát iszom, mint a töklevet. Azt hittem, már nem lehet velem ilyen fölényes. Hogy nem mondhatja meg nekem, hogy mit, hogyan és miképp.

Óra. Nekem órám lesz. Merlin szent szakállára!

Benyitok a bűbájtanterembe, mire mindenki elhallgat. Még jó, hogy ezek másodévesek.

- Szóval, Ginevra Weasley vagyok. Weasley professzornak hívjatok, ha kérhetem. Nos, mivel ez az év – és egyben az életem - első tanórája, választhattok, hogy miről szeretnétek tanulni.

Mikor senki nem mond semmit, újra kezdem.

- Jó, gondolom, a tegnap esti szereplésem miatt nem akar velem senki sem szóba állni. Hát legyen. Viszont tudnotok kell, hogy nekem teljes mértékben igazam volt. Potter igazgató úr hazudott nekem valamiben. Vagyis nem hazudott, csak eltitkolt előlem valamit. Mert tudnotok kell, hogy mi nagyon régen ismerjük egymást. Több mint tizenöt éve. Szinte családtag nálunk. Szóval minden jogom megvan rá, hogy mérges legyek. Persze, ez rátok nem vonatkozik. Tőletek csak pontokat fogok levonni, vagy büntetőmunkára küldelek titeket, ha rosszak vagytok. Nem fogok ordítani veletek, megígérem.

- Nem tanulhatnánk esetleg… - kérdezi egy kissrác. Hát ennyire nem érdekel senkit sem a magánéletem? Felháborító!

Na, nem baj, már csak hatszor kell előadnom ugyanezt, és akkor talán nem fognak dühöngő őrültnek nézni.

Mire ebédelni kell menni, azt hiszem, egész jól elleszek itt. Persze, a hetedéves mardekár-griffendél csoportnak volt bőr a képén… Nem nagyon akarták abbahagyni a kérdezősködést, ami általában rólam és Harryről szólt. Hát ezeket nem zavarja, hogy Luna terhes? Hogy Harryék boldog házasságban élnek?

- Szia, Daph. – Az egyik folyosón futunk össze.
- Szia anyu.
- Milyen volt az első napod? – kérdeztük egyszerre. Hagyom, hogy először ő feleljen.
- Megkérdezték, hogy épelméjű vagy-e. Hogy ki nekem a keresztapu, bocs, Potter igazgató. Meg egy csomó más dolgot. De a lányok nagyon aranyosak voltak a szobámban. Tudod, csak négyen vagyunk az évfolyamban mardekárosok. Egyébként nagyon jó volt eddig. És neked?
- Szintúgy, persze, nem ilyen nyíltan.
- Nem vagy megijedve egy kicsit sem? Tudod, Mardekár, gonosz varázslók, meg ilyenek…
- Hát, először talán. De aztán elájultál, akkor rád figyeltem, aztán meg jöttek a fiúk, hogy mi történt. Sajnáltak, hogy ilyen elmebeteg szülőm van. Erre kaptak tőlem néhány ártást, de semmi komoly. Azóta már kibékültünk.
- Kitől tanultad azokat az ártásokat?
- Hát George bácsiéktól.
- Ó, az mindjárt más… - Ezért még kapni fognak az ikrek. – Folytasd csak.
- Szóval, keresztapu beszélt velem. Mondta, hogy nem olyan rossz dolog a Mardekárban. Őt is majdnem oda osztotta a süveg. Azóta már megnyugodtam. Mondta azt is, hogy mióta itt van, nincs olyan nagy ellentét a házak között. Meg azt is, hogy a Mardekárba ravasz és okos gyerekek kerülnek, és én pont ilyen vagyok…
- Akkor nincs semmi baj?
- Ugyan. Szeretem a zöldet. Jól megy a hajamhoz.
- Milyen óráid voltak ma?
- Eddig volt repüléstan. Keresztapu tartotta – nem megy nekem ez a Potter igazgató -, teljesen úgy tanít itt is, mint otthon. Aztán volt gyógynövénytanom, meg bájitaltan. Anyu, Malfoy professzor rengeteget kérdezett tőlem. Egész órán csak én beszéltem. Még jó, hogy elolvastam a múlt héten a bájitaltankönyv pár fejezetét. Teljesen rám volt szállva. Bár, óra vége felé már mosolygott rám. Érdekes volt.
- És miket kérdezett tőled?
- Mindenfélét. Órán főleg bájitallal kapcsolatosokat, de aztán óra után megkérdezte, hogy hogyan jöttem ide, hogy te mit csináltál eddig, ki nekem keresztapu, meg ilyenek. Csak olyan volt, mintha ismert volna engem. Aztán megjegyezte, hogy olyan a modorom, mint a tied. Ti ismertétek egymást régebben?
- Draco fölöttem járt egy évvel. Harry évfolyamtársa volt.
- Draco. Draco Malfoy. Draco Malfoy professzor. Jól hangzik. Így fogom hívni a fiamat. Mármint ha lesz. Draco. Még jó, hogy asszociál a Dapnéval.
Te jó Merlin! Azt hiszem, itt az idő. - Azt hiszem, mondanom kell neked valamit, kicsim. Lehet, hogy nagyon meg fogsz lepődni, de szeretném, ha tudnád. Először is, bocsánatot kell kérnem tőled.