Kopp, kopp.

- Ginny?
- A nevemet már tudod. Én is a tiedet. Örülök. Bemehetnék?
- Persze.
Ismét elhelyezkedem a kanapén. Ügyelek rá, hogy a hangom egyáltalán ne remegjen. Hogy ne adjam semmi jelét annak, hogy esetleg félnék, vagy ilyesmi. Mert szó sincs erről! – Beszélnünk kell.
- Igen?
- Beszéltem Harryvel ma délben, mielőtt összefutottunk. Azt mondta, hogy talán meg kéne beszélnünk a dolgokat. És úgy vélem, igaza van. Szóval. El akarsz venni?
- Igen – felel, miután kiheveri a meglepődöttségét. Na, tudok én határozott is lenni.
- És a lányunkat a nevedre venni?
- Igen.
- Úgy is, hogy nem végeztetünk apasági tesztet?
- Ginny. Az én lányom. Te is tudod, én is tudom. Nem kell teszt.
- Miért akarnád ezt az egészet megtenni?
- Mert szeretném.
- De mégis miért?
- Mert olyan kedvem van.
- Ez nem lesz elég Draco. Tudni akarom, hogy miért tennéd, azon kívül, hogy az az arisztokrata lelked nem viselné el a szégyent, hogy a lányod nem viseli a neved.
- Nem erről van szó!
- Hát akkor miről?
- Ginny. Te elmentél. Sok minden változott azóta. Én is, többek között. Nem gondolod, hogy tizenegy év sok idő? Túléltünk egy háborút. Elvesztettem a szüleimet. Tettem olyan dolgokat, amikre nem voltam és nem is vagyok büszke. Csak egyetlen egy dolgot nem bántam meg. Amit akkor mondtam és tettem, mára már nem érvényesek. Tizenhat éves voltam, könyörgöm! Egy elkényeztetett kölyök, akit a szülei irányítottak. Azt mondtam és tettem, amit mondtak. Csak az iskolában voltam független. De az ő nevelésük voltam. Egy Malfoy, akinek semmit sem szabad mutatnia a külvilág felé, csak azt, hogy megdönthetetlen. Gondolod, nekem jól esett? Elköszöntem volna, akkor év végén, de te nem voltál a peronon. Aztán láttam, hogy nem vagy a vonaton hetedév elején. Aztán addig szóltam be Potteréknek, míg rád nem terelődött a téma, csak, hogy tudjam, mi történt veled. Mikor sehol sem találtalak? Pedig kerestelek, szinte mindenhol. De senki nem mondott semmit. Mindenki hallgatott, a családod közelébe pedig nem is próbáltam meg beférkőzni. Aztán idejössz, mintha mi sem történt volna, miközben te fölnevelted a lányunkat, nekem pedig még egy levelet sem hagytál, mikor elmentél. Nekem már csak ti vagytok. Az egyetlenek, akiket családomnak nevezhetek. Szeretném, ha azok is lennénk.
- De miért?
- Mert szeretlek! Talán azért.
- De te nem szerethetsz engem.
- Mert?
- Mert azt mondtad, te senkit sem szeretsz.
- És az előbb mit mondtam? Amit akkor mondtam és tettem, mára már nem érvényesek. Köszönöm, hogy figyeltél.
- De…de…
- Tudom, információ megosztás. Várok, amíg megemészted.

Milyen kis aranyos, nem? Imádnivaló. Meg figyelmes. És azt mondta, szeret.

Eltelik két perc, aztán öt. De én még mindig csendben üldögélek.

- Ja, és az egyetlen dolog, amit nem bántam meg, az, hogy visszautasítottalak, mikor megkértél, hogy öljelek meg. Ha megteszem, te sem lennél, az éjszakák sem lettek volna, lányom sem lenne, és most már valószínűleg halott lennék.

Jó, most megint vagy tíz perc csönd következett. Most komolyan, hogy lehet ilyeneket mondani? Főleg úgy, hogy közben még csak nem is néz más felé, hanem pont bele a szemembe. Megint zavarba akar hozni. Mondjuk, már megszoktam.

- Ühhüm Draco, gondolom, most mondanom kéne valamit.
- Nem ártana.
- Tudod, honnan jött a Daphne? Azt akartam, hogy legalább ez emlékeztessen rád, ha már nem leszel velem. A neved kezdőbetűje. Tudom, hogy borzalmas vagyok. Bár, akkor meg voltam győződve róla, hogy remek ötlet. Most már viszont nagyon illik rá a név. Mikor elmentem, tudtam, hogy helyesen cselekszem. Nem akartalak tizenévesen apává tenni, főleg, miután tudtomra adtál pár dolgot. Gondoltam, hogy így mindenkinek sokkal jobb lesz. Semmi pénzért nem bíztam volna a szüleidre a lányom nevelését, ami valószínűleg megtörtént volna, ha elmondom neked a dolgot. Most nem téged akarlak hibáztatni, csak el szeretném mondani, mit éreztem, hogy megérthesd. Hiányoztál. Nagyon. De nem írtam neked. Csak a család tudta, hogy terhes vagyok. Külföldön szültem, nehogy elterjedjen itthon a hír. Anyám segített felnevelni őt, míg én tanultam. Viszont mostanáig sehol sem dolgoztam. Harry felajánlotta az egyik tanári posztot, és nagyon megörültem neki. Aztán megláttalak téged, és úgy éreztem, mintha megint tizenöt éves lennék. Nem akartam veled találkozni, mert féltem, hogy ugyanúgy járnék. Aztán jött Daphnie, és mikor egymásra néztetek, tudtam, hogy vége. Hogy kiderült a titkom, hogy valami olyasmibe csöppentem, ami már megint túl nagy falat számomra. Tudom, hogy így van. Aztán jöttél ezzel a házasság dologgal, és még gondolni sem mertem rá, mi lesz, ha azt mondod, amit az előbb mondtál. Hogy összetörsz megint egyetlen szóval. Hogy minden akaraterőmet el tudod tüntetni, csupán egyetlen mozdulattal. Mikor tegnap itt hagytalak, a szívem szakad bele. De megtettem. És az volt az utolsó alkalom, hogy képes voltam rá. Nem tudtam, hogy ismersz. Nem hittem volna akkor, hogy figyelsz rám. Csak remélni tudtam, hogy így van, de sosem gondoltam, hogy tényleg úgy volt. Mindegy, már nem számít.
- Szóval te is szeretsz engem? - Na, így kell a sorok között olvasni.
- Töröld le a vigyort a képedről Draco.
- Miért?
- Mert ha nem, akkor én fogom letörölni róla.
- És hogyan? – Jön közelebb.
- Draco - kezdeném fenyegető hangon. De megfog, felránt magához, és megcsókol. Úgy simulok bele ebbe a csókba, mintha maga lenne a tenger. Merlin, hogy én mióta akartam ezt az egészet! Van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk itt megállni.

A kanapén szedem le róla a talárt, majd a felsőjét, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó.

- Szia ap… Anya?
- Ohh, szia kicsim. – Nem tudom, milyen látványt nyújthatunk így, én Draco fölött, kezemben a felsőjével, enyhén kócosan mindketten, de azt hiszem, legalább tizenkettes korhatár kéne ide, szóval intézkednem kéne, hogy eltávolítsam egyetlen szem lányomat a helységből.
- Nem is zavarok, jó? Majd később megbeszéljük. Sziasztok!

Imádom a lányom! Mindig tudja, mikor kell menni. Alig öt perc múlva, viszont Harry ront be. Még jó, hogy magamra kapom a talárt a földről. Honnan tudja Draco szobájának jelszavát?

- Megszületett! És fiú! Draco lennél a… Ohh, szia Gin. De ha már te is itt vagy, akkor legalább nem kell kétszer elmondanom. Lennétek a keresztszülei a fiamnak? Igazán megtisztelnétek. Miután én lehettem a tieteké, nagyon örülnék neki, ha elfogadnátok a felkérést.

- Harry, majd máskor…

- Oh, igen? Rendben. Akkor el is mondom Lunának. Na, csak ennyire ugrottam be. Ne is zavartassátok magatokat miattam.

Azzal ránk csukta az ajtót.

- Ha még egyszer valaki benyit, azt jelnek fogom tekinteni – motyogtam, miközben ledobtam magamról a talárt.

Nem nyitott be senki sem.

(…)

- Jaj, anyu, csudaszép vagy.
- Köszi kincsem. Te is gyönyörű vagy.
- Na, most kell indulnom?
- Nem, még várj… Na, most már mehetsz.

Nézem, ahogy elindul a széksorok között. Megfogom az apám kezét, és mi is bevonulunk. Ahogy sorban elhaladok az emberek között, felismerek ismerősöket, barátokat. Látom a bátyáimat, feleségeiket, az összes pici Weasley gyereket. Volt évfolyamtársakat, iskolatársakat. Tanárokat, mostani diákokat. Néhol miniszteri alkalmazottakat. Majd látom anyámat, könnyes szemekkel áll fel, hogy jobban láthasson. Észreveszem Harryt és Lunát, a kicsi Jamesszel együtt. Lassan lépkedem, még véletlenül sem nézek előre. Csak akkor szeretném látni az arcát, ha már szemben állok vele.

De ez a pillanat is elérkezik. Megpuszilom apámat, és elengedem. Ránézek Dracóra. Mosolyog. Remélem is, hogy mosolyog. Nem tudnám túlélni, ha nem azt tenné. Ugye nem fog elfutni?

Nem figyelek a szertartásra, csak Dracót nézem. Gondolom ezzel ő is így lehet, mivel le sem veszi a szemét rólam. Persze, azért ez mégiscsak értem van. Nem, már nem értem, értünk.

- Fogadom – mondom, mikor már másodjára kérdezik tőlem. Néha én is lehetek szétszórt, nem? Néha… Jó vicc.

- Fogadom – mondja Draco. Hogy van az, hogy ő észreveszi, ha szólnak hozzá, miközben engem bámul? Én sose tudtam ezt megoldani. Hiába, ha ránézek, lefoglalnak bizonyos… képzelgések.

- Mrs. Ginevra Malfoy és Mr. Draco Malfoy.

Megcsókoljuk egymást. A házasságot megpecsételő csóknak mindig szépnek kell lennie. És ki mással lehetne szebb, mint azzal, akit szeretsz? Persze, a legjobb esetben, ahhoz mész hozzá, akit szeretsz, de most ez figyelmen kívül hagyom, mert mi lenne, ha mondjuk, hozzákényszeríttetek volna valakihez? Na, az már nem lett volna olyan jó muri.

Szóval a csók. Néhányan már köszörülik a torkukat zavarukban. Nem baj, ez most az én csókom, nem a tietek, szóval lehet elvonulni, ha nem tetszik!

- Anyu, állítsátok már le magatokat, még kiskorú vagyok. Egyébként is, mire való a nászéjszaka?