Sejtelemes, szürke, október végi köd terjengett London külvárosa felett. Csontig hatoló, jéghideg szél zörgette a kopasz fák ágait, szétfújva a lehullott, száraz avart. A környékbeli házak ablakai sötét lyukként tátongtak, s egyetlen teremtett varázsló vagy boszorkány sem merészkedett a kihalt, porlepte utcákra. A szeméttel teli, keskeny sikátor sarkán egy roskatag, málló falú fogadó állt, mely a csodával határos módon még állta a viharos időjárást, bár nagyon úgy festett, már nem sokáig. A közelben csak egyetlen magányos kandellábel pislákolt, megvilágítva az ivó nyikorgó cégtábláját…

A Háromlábú macskát mindenki rosszhírű, zűrös csehóként ismerte, hiszen csak a varázsvilág lecsúszott söpredéke látogatta a lebujt. Éjfélhez közeledett, a részeges törzsvendégek már hazatámolyogtak, csak egy foszlott, foltos, szürke talárt viselő, magas férfi támasztotta rendületlenül a pultot. A kövérkés csapos megbűvölte a falhoz támasztott seprűket, majd az elvarázsolt takarítóalkalmatosságok körbesöpörték az öregedő mágust, minduntalan neki - nekiütődve a cipőorrának. A férfi erre halkan, magában morgolódott, összeszedte szegényes cókmókját, aztán köszönés nélkül kitántorgott a sötét utcára. Fázósan húzta össze magán a hidegben a vékony köpenyt, s döcögős léptekkel elindult a közeli aluljáró felé. Lent csak néhány gyér fényű lámpa szórta fényét a színes, alaktalan graffitikkel telepingált, koszos falakra. Az idős férfi igyekezett a lehető leghamarabb átérni a veszélyes helyen, de lábai nehezen engedelmeskedtek a sürgetésnek. Félelem járta át a lelkét, s érezte, hogy valami szokatlan van a levegőben… Hirtelen elsötétült körülötte az aluljáró, sorban aludtak ki a lámpák, és fojtó csönd támadt, csak a saját kapkodó zihálását hallotta zakatolni a füleiben. Hamarosan sietősen közeledő léptek zaja hallatszott a másik oldal lejárata felöl, s két sötétzöld taláros, csuklyás alak tűnt fel az átjáró végében. A varázsló ijedten kotorászott köpönyege lyukas zsebében a pálcája után, mire a karcsúbbik támadó hangosan, éles női hangon ráripakodott.
- Meg ne próbáld Yaxley! – szegezte rá pálcáját a boszorkány. – Tudod, hogy mire vagyok képes, hiszen sok mindent épp tőled tanultam. - A nő hosszú, szalmaszőke tincsei kikandikáltak az arcát szinte teljesen eltakaró kámzsa alól, jégkék szemei pedig Yaxley ráncokkal barázdált durva arcára szegeződtek. A boszorkánnyal érkező, testes, nagydarab férfi hosszú percekig csak bambán meredt az egykori halálfalóra, majd a nő szúrós pillantását elkapva, ő is előhalászta az övébe rejtett varázspálcáját, s az öregre fogta.
- Tudod, hogy miért vagyunk itt. Csak az a kérdés, hogy mit választasz… segítesz – e nekem, és önszántadból elmondod azt, amire kíváncsi vagyok, vagy… meghalsz! – mondta Astoria Malfoy szenvtelen, szinte csevegő hangon.
- Ölj meg, te szuka, ha akarsz. Hiába fenyegetsz, akkor sem húzol ki belőlem, egyetlen szót sem – felelte dühösen Yaxley, s hátrált egy pár lépest, közben apró malacszemei a lehetséges menekülési útvonalat keresték. Valójában az agg varázsló a lelke mélyén sejtette, hogy ebből a szorult helyzetből már nem lesz számára kiút…
- Ó, ne aggódj, megteszem! Igen, ma véged van, Drága öreg barátom! Ismersz már! Amit akarok, azt megszerzem, bármi áron. Nem érdekel, hogy mekkora az áldozat – mosolygott hidegen a vékony, törékeny alkatú boszorka.
- Tisztában vagyok vele, hogy ki vagy Astoria! De tőlem akkor sem tudsz meg semmit. Nem vagy méltó rá, hogy eláruljam neked Bellatrix és a Sötét Nagyúr féltett titkait. Sosem voltál elég jó hozzá, hogy kiérdemeld! – hajolt egész közel a nő arcához a mágus, büdös, alkoholszagú lehelete súrolta Astoria nyakát. - Mit gondoltál, hogy majd a két szép szemedért, és néhány aranygalleonért eladom magam neked, és öregségemre folytatom a harcot Potterék ellen? Az eszme, amiért harcoltunk, sírba szállt a Sötét Nagyúrral együtt. Én csak hozzá voltam hű, és senki másnak nem hagyom, hogy uralkodjon felettem. Látod ezt? Te nem viseled a Jegyet, de én igen. Örökre! – Yaxley hirtelen felrántotta a talárja alatt viselt molyrágta ingének ujját, s fonnyadt karján halványan kivehetővé vált az elmosódott halálfejes – kígyós bélyeg. Egy darabig farkasszemet néztek egymással, míg a tagbaszakadt harmadik részvevő láthatólag unta már az értelmetlen és előre lejátszott huzavonát.
- Ne húzzuk az időt tovább! Siessünk, intézd el, aztán húzzunk innen! Nem szeretnék senkivel sem összefutni ilyen… kompromittáló helyzetben… - nézett körbe idegesen, a nyakát nyújtogatva újra és újra a lejárat felé a termetes férfi.
- De egy beszari alak vagy te, Greg Monstro. Itt legfeljebb nekem van mitől tartanom, nem neked. Te nem veszíthetsz, csak én – sziszegte a nyugtalan varázsló felé a szőke boszorkány, majd ismét az idős férfi felé fordult. – Nos, Yaxley, biztos, hogy ez az utolsó szavad? Vigyázz mit válaszolsz! Ez az utolsó esélyed… a nyomorult életre – figyelmeztette utoljára Astoria a koros halálfalót, miközben gonosz, fénytelen tekintete végigfutott a férfi gyűrött arcán, s az évek súlya alatt meggörnyedt testén. Dühös volt, hiszen a férfi minden próbálkozása ellenére hajthatatlan maradt.
- Mit gondolsz, ha megszerzed a cseppeket, akkor olyan hatalmad és varázserőt lehet, mint amilyen a Sötét Nagyúrnak volt egykor? Ne is álmodozz erről, te ribanc! Sose tudod meg, hogy hol van el rejtve az az üvegcse! Soha, ha rajtam múlik! – szuszogta erőtlenül, fuldokolva, levegő után kapkodva Yaxley…
Az egész egy röpke pillanat műve volt. Yaxleynak nem maradt ideje még egy ártalmatlan kis védekezésre sem, hát még arra, hogy esetleg előrántsa őskövületnek számító, haszontalan varázspálcáját. A mocskos földet söprő, hosszú talárba burkolózott boszorkány velőtrázóan felkiáltott, suhintott egyet a pálcájával, melynek végén azon nyomban szikrázó zöld fény gyúlt, felvillantva az eddig sötét, földalatti átjárót. Tompa puffanás hallatszott, majd a következő pillanatban, szürke hamuszerű füst lepett el mindent, s a támadók egyszerre eltűntek a felkavart, szállingózó porfelhőben… Csak Yaxley csöndes, örök mozdulatlanságba dermesztett holttestét hagyták maguk után, arccal az aluljáró hűvös betonpadlózatára dőlve.


A padlásszoba jégvirágokkal csipkézett, ovális kis ablakán erőtlenül sütött be a kora reggeli, szűrt napfény. A berendezés skarlátvörös és aranyos árnyalatai meleggé, barátságos hangulatúvá varázsolták a lányszobának használt helyiséget. A szobában szinte kínos rend és illatos tisztaság uralkodott, csak a földön hevertek szanaszét barna és fekete bőrkötéssel borított, súlyos könyvek. A fenyőfaágy melletti éjjeli szekreterről, egy nyitva tartott, míves kovácsoltvas kalitkában egy gyönyörű hóbagoly figyelte borostyán sárga szemeivel a békésen szuszogó gazdáját. A párnán hullámos, élénkvörös hajzuhatag terült szét, amit aranyló csillogással vont be a kandallóban vidáman táncoló lángok fénye. A lány hunyorogva kinyitotta a szemeit s meleg, aranybarna pillantása azonnal a szekrényen álldogáló, kakas formájú vekkerre esett. Látva, hogy mennyit mutat az elvarázsolt óra, mérgesen a fejére húzta a puha paplant, majd álmosan pislogva és nagyokat ásítozva kelletlenül feltápászkodott az ágyból. Lassan, ráérősen magára vette a fürdőköpenyét, majd kócosan, alvástól gyűrött arccal, mezítláb lemasírozott a konyhába…

- Jó reggelt Kicsim! Már azt hittem, rögtön az első munkanapodon el akarsz késni a minisztériumból. Nem hiszem, hogy apád örülne neki, ha nem érnél be időben, hiszen annyira büszke rá, hogy a kislányából auror lett - jegyezte meg Ginny Potter, miközben elnézően mosolygott legkisebb gyermekére, aki még mindig a rátelepedő álmot próbálta kidörzsölgetni szemeiből.
- Szió Hugi! Ma lesz a nagy nap, hm? – kavarta meg feketekávéját a borzos feketehajú, csillogó smaragdzöld szemű Albus, majd jóízűen beleharapott a tányérjára halmozott ínycsiklandozó sonkás szendvics legnagyobbikába.
- Hello Anya! Jó étvágyat Al! Hát igen! – sugárzott boldogan Lily szép vonású, az orra körül apró kis barna szeplőkkel telepöttyözött arca. - Semmiképp nem szeretnék elkésni, pedig majdnem sikerült elaludnom. A vekkerem elfelejtett felébreszteni - nyújtózkodott macskamódjára a lány, majd lehuppant a bátyja melletti tonettszékre.
- Tényleg, Apa már elindult? – kérdezte csodálkozva Lily, ahogy szétnézett a tágas konyhában, s rájött, hogy a szokásos reggeli, őrült menettől eltérően, Harry ma nincs ott a piros kockás terítővel megterített reggeliző asztalnál.
- Apádat még az éjszaka középen riasztották, úgyhogy azon nyomban rohant is vissza a parancsnokságra. Ami azt illeti, már kezdek izgulni miatta. Még csak baglyot sem küldött haza… - felelte Ginny aggódó arccal, majd egy gyors pálcamozdulattal megakadályozta, hogy a tej menthetetlenül kifusson, és ráégett nyomot hagyjon maga után a tűzhelyen.
- Nem is tudod, hogy miért hívták be? – törte le Albus átnyúlva az asztal fölött Lily kiflijének hívogatóan finom csücskét, miközben mindketten érdeklődve várták Ginny válaszát.
- Na, Al, ne már! – suttogta halkan Lily az égszínkék kviddicstalárba öltözött testvére fülébe.
- Nem. Csak annyit hallottam, hogy nagyon sürgős, meg hogy… közel egy ócska fogadóhoz történt valami, valahol a külvárosban – felelte Ginny bizonytalanul, s szórakozottan újabb adag kenyérhalmot púpozott gyermekei tányérjára.
- Én nem hiszem, hogy nagyon komoly lenne az ügy. Akkor arról már tudnánk, nem igaz? – morfondírozott töprengő arccal Lily, meleg, mélyreható tekintete találkozott az anyjáéval. A fiatal boszorkány úgy látta, hogy Ginny most sokkal feszültebb annál, mint amennyire mutatja, vagy amennyire szeretné, hogy gyermekei észrevegyék rajta. Megpróbálta titkolni, hogy mennyire megviseli, ha úgy érzi, hogy a családja veszélyben van… A vörös hajú, alacsony, karcsú termetű Ginny Potter lassan leereszkedett az étkezőasztal körüli székek egyikére, szemben Lilyvel és Albussal.
- Tudjátok, az a legrosszabb, hogy akármikor éjnek idején az apátokat felverik az álmából, mindig arra gondolok, ami régen volt… mikor még mindannyian Voldemort ellen harcoltunk. Folyton az jár a fejemben, vajon soha többé nem kell – e tartanunk attól, hogy valaki az aranyvér nevében az életünkre tör… Sokan haltak meg akkor, és… jaj, Merlinre, miket beszélek én itt! Harry kiakadna, ha most hallana. Teljesen elment az eszem! – nézett maga elé egy pillanatig Ginny, megrázta vörös üstökét, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant ültéből, és sürgető hangsúllyal a fiára csörrentett.
- Albus, igyekezz! Nem késhetsz az edzésről. A Tutshill Tornados csapatkapitányának példát kell mutatnia. Az edződ mérges lesz, ha pont te nem veszed komolyan a közelgő bajnokságot – nyújtotta át szája szélén kedves, pajkos mosollyal az áramvonalas versenyseprűt Albusnak.
- De Anyja! Te vagy az edző. Igazán lehetnél egy kicsit elnézőbb szegény, elfáradt fiaddal – húzta játékosan Albus Ginnyt, de amikor csodálkozó, zöld tekintete találkozott anyja szemrehányó, ellentmondást nem tűrő pillantásával, jobbnak látta, ha szó nélkül engedelmeskedik, s a bejárathoz lépett. A két vörös hajú boszorka kikísérte a távozó kividdicssztárt. – Akkor várunk a pályán, Anya, és Lily, te pedig légy szíves, szólj, ha megtudsz valamit! – Lily gondterhelten bólintott egyet, ezt követően Albus kilépett a faragott boltíves fenyőfaajtón át a Potter – házhoz tartozó takaros kis kertbe, majd egy könnyed, elegáns mozdulattal felröppent legújabb típusú Tűzvillámján a magasba, a metszően hűvös levegőbe, s eltűnt a szürke felhők között.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én is sietek, és gyorsan összekaparom magam. Figyelj, megkeresem bent apát, és azonnal értesítelek titeket, ha találkoztam vele. Ne aggódj, Anya, minden rendben lesz – tette le az étkezőasztalra a pöttyös kávésbögréjét a fiatal boszorkány, sietősen puszit nyomott az édesanyja idegességtől még mindig enyhén sápadt arcára, majd felrohant a csúszós, felcsiszolt falépcsőn. Ginny az övével nagyon is megegyező színű, libbenő hajkorona után bámult, és azon tűnődött, hogy bár külsőleg Albus hasonlít legjobban az apjára, valójában Lily örökölt a legtöbbet Harry jelleméből… A lányuk pontosan olyan vakmerően, bátran és lelkesen veti bele magát a veszélyes feladatokba, mint ahogy a férje. Pontosan ugyanolyan eltökélt, és ügyes, amilyen Harry… és pontosan ugyanúgy nem fél kockáztatni az életét sem, ahogy az apja…

Egy röpke negyedórával később, Lily már narancsszínű talárt öltve, útra készen, hopp – port szorongatva a kezében, állt a nappali vörös téglakandallója előtt.
- Mágiaügyi Minisztérium – mondta ki az úti célját Lily tisztán és érthetően, miután belépett a zöldesen lobogó lángok közé, melyek, mint könnyű, hűs szellő cirógatták, csiklandozták a bőrét.