Lily Potter nagyadag fekete kormot, hamut és elégett pernyét sodort ki magával a márványmintás kövezetre, ahogy vörös üstökét kissé lehajtva kilépett a kandallóból. Már csak néhány röpke perc volt hátra a hivatali munkaidő megkezdéséig, ennek ellenére az Auror Parancsnokság elsötétített, központi tárgyalótermében még néma csend honolt, mintha az egyébként ott dolgozó varázslók és boszorkák bojkottálták volna ezt a hideg, és szomorkás őszi reggelt…

Lily körbenézett a magas, hosszúkás helyiségben, melyet kékesen derengő fénnyel vontak be az előző este égve hagyott, lebegő jelzőmécsesek. Szinte nyoma sem volt annak, hogy az aurorok az egész éjszakát itt töltötték, csak néhány teljesen üres pergamen és egy ütött – kopott, rozsdás malícia mutató árválkodott magányosan a terem végében található kis tárolón, de ezeken kívül egyetlen árulkodó jel sem maradt. Furcsának és félelmetesnek tűnt a kihalt terem, és a kisebb irodákhoz vezető, keskeny paravánsor…

Lily csalódottan vette tudomásul, hogy valószínűleg az édesapja, Harry is – aki nem mellesleg az Auror Parancsnokság vezetője - a rejtelmes, éji események helyszínén lehet, valahol London egyik lepusztult külvárosában. Az ifjú boszorkány így joggal gyanította, hogy még hosszú órákon keresztül nem fog megtudni semmi érdemlegeset sem a történtekről.

Nem sokkal később, Lily halk, kotorászásnak tűnő neszt hallott az átjáró kapu felől. Odalépett, és szélesre tárta a nyikorgó ajtót. A nyíláson egy megbűvölt, papírrepülőszerű tárgy libbent be, egyenesen Lily kezébe pottyanva. A vörös boszorka azonnal kibontotta a meggyűrődött, cakkozott szélű pergament, s izgatottan olvasni kezdte a láthatólag sebtében ráfirkantott sorokat.

„Kicsi Lily!

Arra kérlek, hogy haladéktalanul keresd fel Hermione irodáját, és várj ott a következő utasításomig. Mindent elmondok majd személyesen, amint visszatértünk a Parancsnokságra. Légy szíves küldj baglyot az Édesanyádnak, hogy mindannyian jól vagyunk. Sajnos nem volt már alkalmam rá, hogy értesítsem. Ne aggódj, és főleg ne tégy semmit sem az engedélyem nélkül! Légy jó!

Ölel,
Apád”

Lily dühösen összegyűrte a rövidke üzenetet, - főleg a „Kicsi Lily” megszólítás és a „Légy jó” parancs miatt lett meglehetősen paprikás - majd halkan szitkozódva, kelletlenül engedelmeskedett az apai akaratnak. Először is sürgős baglyot postázott a Tornádók belvárosi kviddicspályájára Ginnynek, majd elhagyva a hideg, kékszínben úszó termet, a keresztanyja hivatala felé vette az irányt. Sietősen, szinte futva haladt végig a Minisztérium hosszú csarnokán, egy pillanatra lassított csupán, amikor elrohant a lágyan csobogó Mágikus Testvériség Kútja mellett.


Hermione Weasley mágiaügyi minisztériumbeli irodája tágas volt, és meglepően világos. A hatalmas, rombuszalakú ablakokon szinte bezúdult a késő októberi napfény, megcsillanva a sötétbarna tölgyfa bútorokon. A sárgára festett falakat a padlótól egészen a plafonig magas polcok takarták, melyeken szoros sorba rendezve, bőrkötésbe burkolt lexikonokat, és varázsjoggal foglalkozó könyveket tároltak. Az íróasztalon halomba pakolva vaskos iratkötegek hevertek, várva, hogy elolvassák őket. Az ajtó felett egy a házimanók jogaiért küzdő mozgalmat, a MAJOM – t hirdető poszter függött, s mellette néhány mozgó alakos fénykép lógott alá, melyek a Potter és a népes Weasley família tagjait ábrázolták…

Lily türelmetlenül téblábolt Hermione irodájában. Már hosszú órák óta várta, hogy rányissa végre valaki az ajtót, de nagyon úgy tűnt, hogy teljesen megfeledkeztek róla. Nem igazán értette, hogy mit keres itt, a Nemzetközi Varázsjogi Hivatalban, hiszen úgy érezte, hogy ebben a szent pillanatban neki is a többi auror mellett lenne a helye. A fiatal bűbájos azt bizton állíthatta, hogy egyáltalán nem így képzelte el élete legelső munkanapját… bezárva a négy fal közé, egyedül, míg odakint ki tudja milyen fontos, és szörnyű dolgok történnek… Végül unalmában leült Hermione dolgozóasztalához. Erős késztetést érzett rá, hogy beletúrjon az ott tornyosuló, vélhetőleg varázslótörvény tervezeteket rejtő aktákba, aztán mégis meggondolta magát. Aranybarna tekintete az asztalon felállított, díszes kovácsoltvas keretbe foglalt fotóra vetődött, melyen még gyermekként bátyjaival és unokatestvéreivel együtt felhőtlenül, boldogan vigyorognak bele a mágikus kamerába… Hosszasan bámulta a képen a játékseprűjével hadonászó Albust, az egymás feje fölött szamárfület mutató Rose – t és Hugót, végül önmagát idősebb bátyja James biztonságot nyújtó, ölelő karjaiban.

Lilyt nosztalgiázó mélázásából hangos, határozott kopogás zaja térítette magához.
- Tessék! – szólt a vörös hajú boszorka, s örömmel, érdeklődve figyelte, hogy ki lehet az, akinek végre eszébe jutott, hogy ő itt senyved ebben a Merlin – verte helyiségben. Megdöbbentő módon azonban, az ajtóban nem Hermione, nem Harry, se nem az auror különítmény valamely tagja, hanem egy fiatal, ezüstszőke hajú varázsló állt, akire Lily még iskolás éveiből emlékezett…

- Szia! A nevem Scorpius Malfoy! – mutatkozott be az elegáns, suhogó, fekete talárba öltözött mágus, széles – kedves mosollyal - Mrs. Weasley - t keresem! Ne haragudj, de esetleg meg tudnád mondani, hogy merre találom újdonsült főnökasszonyomat? – Scorpius hűvös, szürke pillantása szinte rátapadt a lány selymesen hullámzó, égővörös tincseire… Lily felnézett a fiúra, Scorpius csak ekkor ismerte meg a boszorkát. Egy pillanat erejéig meglepett arckifejezés ült vonásaira, majd újra flegma félmosolyra húzódtak vékony ajkai.
- Tényleg te vagy az, Potter? Lily Potter, a szépreményű auror újonc, személyesen? – húzta fel kérdően a szemöldökét Scorpius, s továbbra is szemtelenül legeltette vetkőztető tekintetét Lily alacsony, mégis arányos alakján.
Szemei végigfutottak a lány apró szeplőkkel tarkított, szép arcán, nőisen telt keblein, derekán, majd illetlenül hosszú másodpercekig megállapodtak a rövid, fekete selyemruha és a tűsarkú bőrcsizma között kivillanó formás combjain és térdén. Évek teltek el mióta nem látták egymást, de Scorpius kénytelen volt magában megállapítani, hogy Lily külsejének különösen jót tett a múló idő… Nem mintha nem lett volna mindig is elbűvölő lány… persze Scorpius soha nem felejthette el, hogy a boszorkány vezeték neve történetesen Potter…
- Igen, én vagyok! Megkérdezhetem, hogy mit keresel te itt a keresztanyám irodájában, Malfoy? – kérdezte Lily enyhe pírral az arcán. Lily és Scorpius nem voltak kimondottan jóban a Roxfortban, hiszen a kastély magas falaitól körülvéve, a kölcsönös ellenségeskedés szinte kötelezőnek számított a Potter és a Weasley gyerekek, valamint a legifjabb Malfoy csemete között…
- Hátrébb a durrfarkú szurcsókokkal, Potter. Lehet, hogy nem tartották fontosnak, hogy beavassanak téged a változásokba, de… mától én vagyok Mrs. Hermione Weasley asszisztense - közölte Scorpius nem leplezett cinizmussal a hangjában, s büszkén kihúzta magát.
- Értem – válaszolt a boszorka szűkszavúan, majd rezzenéstelen arccal még hozzátette. – Nos, mint látod Hermione még nem érkezett meg, úgyhogy amíg kénytelenek vagyunk várni rá, foglald el magad valami csöndes szórakozással, ha kérhetlek, mert ha megengeded, én most olvasnék. - Lily felhúzott orral a polchoz lépett, és szinte oda sem figyelve, találomra levett róla egy súlyos, zöldborítású, ezüsttel nyomott könyvet. Beporosodott szerzeményével visszahuppant a nem túl kényelmes ülőalkalmatosságra, lábait hanyagul keresztbetette az intarziamintás íróasztal mögött, és gyorsan felütötte a lapokat…

Scorpius nem bírta megállni, párás, szürkés tekintete akaratlanul is, újra és újra Lily karcsú vádlijára szegeződött. Lily láthatólag teljesen átadta magát a kezeiben tartott iromány varázsának, úgyhogy még néhány nagyon lassan múló óra múlva sem vetett ügyet az asztalon hosszú ujjaival nyugtatanul kopogtató, szöszi mágusra. Már dél is elmúlt, mikor Scorpius végre megtörte a kínos csöndet.
- Jól sejtem, Potter, hogy leátkozod a fejem a helyéről, ha merészelem megkérdezni, hogy milyen olvasmányba merültél bele ennyire? – Lily felnézett a fiú arcára, majd sugárzóan elvigyorodott, mint egy kisboszi, akinek épp valami csíntalanságon jár az esze…
- Nagyon érdekes könyv. Lehet, hogy már te is találkoztál vele, hiszen neked az ilyesmi úgymond esti mese lehetett gyerekkorodban – vágott elgondolkozó ábrázatot Lily. – Az a címe, hogy A halálfalók lélektana… avagy hogyan légy a Sötét Nagyúr követője… Várj csak, egyes varázslócsaládok történetéről is olvashatunk ebben a műben… Jé, nézd, csak nem egy ismerős név?... Malfoy.
- Nagyon viccesnek hiszed magad… hmm? Igazam van, Potter? Képzeld, az apám már egyévesen az étkezőasztal körül kergetett, szívemre szegezett pálcával, ha nem gyilkolásztam mindennap félvéreket, és vérárulókat, úgyhogy jó lesz, ha vigyázol velem! – préselte ki Scorpius dühösen fogai között a szavakat, s közben minduntalan kereste lány csillogó pillantását. Lily nem felelt, csak szótlanul, kissé szégyenkezve elfordította a fejét.

Az futott át a lány agyán, hogy most talán túlságosan is messzire ment, és, hogy nem kellett volna hagynia, hogy az előítéletei és a régi, családi berögződés irányítsák a viselkedését. Igaz, hogy a mágus egy hidegvérű és idegesítően arrogáns. Nagyképű, büszke a nevére és az aranyvérűségére… egy igazi Malfoy… De a tekintetében mégis volt valami megfoghatatlanul csábító, és közben gyermekien ártatlan. Olyan tiszta, mint egy mély tó háborítatlan, szürkéskék víztükre. Bele lehet veszni ezekbe a hűvös, jegesen perzselő szemekbe…
Lily zavarában épp valami frappánsat, és az eddigieknél kevésbé sértőt szeretett volna válaszolni a magas varázslónak, de valahogy bent rekedtek a szavak. Vett egy nagy levegőt, hogy megszólalhasson, de ekkor váratlanul a folyosó felöl döngő, koppanó léptek és talársuhogás zaja ütötte meg mindkettőjük fülét…

- Szia Lily, Drágám! Á, Mr. Malfoy – lépett be az irodájába Hermione, férje Ron Weasley, Harry Potter, valamint néhány idősebb, vélhetően magas rangú auror és mágiajogtudós társaságában. Hermione barátságos mosollyal köszöntötte Scorpiust, aki ezt méltóságteljes fejbólintással viszonozta. Lily megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy meglátta az érkezőket.
- Harry Potter – fogott kezet Harry Scorpiussal. - Látom, már megismerkedtetek – mérte végig kerek szemüvege mögül lányát, és a Malfoy fiút. Persze azonnal konstatálta magában, amit már akkor is, amikor először látta Scorpiust, hogy a fiú legalább olyan szembetűnően hasonlít Dracóra, mint amennyire középső gyermeke, Albus őreá…
- Igen – vágta rá a két fiatal bűbájos egyszerre, kényesen kerülve az egymás közötti szemkontaktust, majd Lily csípősen hozzátette. – Volt rá alkalmunk, mivel életünk első munkanapján magunkra hagytatok minket, így nem nagyon volt más választásunk, minthogy együtt töltsük a délelőttöt.
- Hát, igen, elismerem, hogy nem ez volt a legjobb megoldás, de egyszerűen már nem tudtunk titeket értesíteni. Mindenki mozgósítva lett. Aki csak elérhető volt, azt kivezényeltük a helyszínre. Még egyszer elnézést kérünk! – válaszolt Hermione.
- Apa azért felkelthetett volna, mikor riasztották. De neki ugye eszébe sem jutott, hogy a lánya is auror, és talán jó ötlet lenne, ha végre élőben is láthatna egy akciót. – duzzogott Lily, villámló pillantásokat küldve a sötéthajú varázsló felé.
- Nem hiszem, hogy egy éjjeli helyszíneléssel kellene kezdened a feketemágus vadászatot, Lily – adta meg a feleletet nyugodt hangon Harry. Lily épp azzal szeretett volna visszavágni, hogy már miért ne lenne jó ötlet, ha egyszer ő is végzett auror, de bele sem kezdhetett jól eltervezett, számon kérő monológjába. Az apja váratlanul egy igencsak meglepő bejelentést tett. - De van egy jó hírem számodra, és természetesen Mr. Malfoy számára is. – Hermione ekkor lopva összenézett Harryvel és Ronnal.
- Tehát hallottatok arról, ami az éjszaka történt… London külvárosában megöltek egy idős és a Minisztérium által számon tartott, egykori halálfalót. A neve talán ismerős lehet… Yaxley – kezdett bele a magyarázatba a rakoncátlan, barna tincseit most laza kontyban viselő Hermione. Scorpius borzongva összerezzent Yaxley nevének hallatán, hiszen nagyon is sokat tudott a sötét varázslóról, méghozzá megboldogult nagyapjától, Luciustól. Lily érdeklődve figyelt keresztanyjára, kiváncsi volt, miért kellett az a kissé rejtélyesre sikeredett bevezető. - Szinte semmit sem tudunk a körülményekről és a miértekről, csak azt, hogy valószínűleg a gyilkos átokkal ölték meg, és hogy egy aluljáróban találták meg a varázsló holttestét. A gaztevők nem hagytak maguk után használható, vizsgálható nyomokat. Egyelőre ennyit tudunk, semmi többet.
- Mr. Potter, nem azt mondta az előbb, hogy van egy jó híre számunkra? Nem igazán értem, hogy egy gyilkosságban mi lehet a jó hír? – tette fel a kérdést homlokráncolva Scorpius.
- De igen, Mr. Malfoy. Valóban ezt mondtam, és azonnal azt is megtudja, hogy miért – válaszolt Harry, mire a magas fiú közbevágott.
- Scorpius… ha kérhetem, Uram. Csak Scorpius.
- Köszönöm… Scorpius – bólintott Harry. – Kingsley Shacklebolt Miniszter Úr úgy döntött, természetesen Mrs. Weasley – el és velem egyetértésben, hogy… besegíthettek a nyomozásba.
- Mármint, úgy érted… Scorpius és én? – nézett Lily értetlenül az apjára, majd a hozzá hasonlóan ledöbbent Scorpiusra. – Azt akarod mondani, hogy mind a ketten részt vehetünk a tettesek utáni kutatásban majd ebben a halálfaló – gyilkossági ügyben?
- Pontosan így van – felelt Lilynek az apja, majd hozzátette. – Persze, minden lehetséges segítséget megkaptok a kollégáktól. Szeretném, ha a nyomozás érdemi részét ti végeznétek, így az összes lényeges mozzanatot és folyamatot megismerhetitek, ami csak előfordulhat egy ilyen nehezen megoldható eset kapcsán. És csak hogy tisztázzuk a legelején, a nyomozást én vezetem, én döntök minden apró részletben, az utasításokat is tőlem kapjátok. Nem tűrök meg semmilyen magánakciót, viszont elvárom, hogy mindig a parancsaim szerint tegyétek a dolgotokat. - Lily tudta ezek a figyelmeztető szavak elsősorban neki szólnak, s magában már előre tartott tőle, hogy ebben a tekintetben nem fog tudni megfelelni az apai elvárásoknak. - Amennyire csak lehet, igyekszem majd szabad kezet adni nektek. Ha bármilyen kérdés merülne fel bennetek az üggyel kapcsolatban, kérlek, forduljatok bizalommal hozzám vagy Hermionéhoz.
- Remélem, mindketten tudjátok, milyen fontos, hogy a Minisztérium minél hamarabb felderítse ezt a gyilkosságot, és kézre kerítse a tettes varázslókat vagy boszorkányokat. Még ma különkiadásban, címlap hírként hozzák le Yaxley halálát a Reggeli Prófétában és a Hírverőben, ebben biztos vagyok – szólalt meg Lily keresztapja, a szintén aurorként dolgozó Ron Weasley.
- Ez így igaz! – helyeselt elszánt arccal Hermione – Mindenképpen gyorsan kell lépnünk, mert a varázsvilág egyértelműen ezt várja el tőlünk. És még valami… valószínűleg az elkövetők is régi halálfalók lehetnek, és mint jól tudjátok, nem Yaxleyé az első gyilkos átokkal sújtott holtest, ami az utóbbi időben rejtélyekkel övezve előkerült.

Lily sejtette, hogy Hermione attól tart, a szóban forgó varázsbűntények esetleg egy nagyobb horderejű megmozdulás, vagy valami gonosz terv szerves részei lehetnek. Mintha attól félne, hogy a sötét oldal hívei újra munkálkodni kezdenek majd, és hogy veszélybe kerülhet mindaz, amiért Harryvel és a férjével küzdöttek, szinte már gyermekkoruktól, és amit felnőttként felépítettek a varázsvilág békéjének érdekében. Lily tisztán emlékezett rá, hogy az anyja reggeli közben hasonlóan sötét és borongós gondolatokat fogalmazott meg…
- Nos, akkor, számítunk rátok – mosolygott Hermione Lilyre és Scorpiusra. - Ne feledjétek, lehet, hogy olyan varázslókról van szó, akik többet tudnak a sötét mágiáról, mint ti. Tudom, hogy mindketten jól képzettek, és tökéletesen felkészültek vagytok, mégis arra kérlek titeket, hogy legyetek nagyon óvatosak.
- Igaza van Hermionénak. Ahogy egy kedves, régi professzorom mondaná, lankadatlan éberség! – folytatta Harry az aggódás szülte jó tanácsok sorát, majd smaragd pillantását, Lily Ginnyére emlékeztető, tüzes tekintetébe fúrta, mintha ezzel azt akarná kideríteni, hogy a lány elégedett – e a hirtelen jött lehetőséggel. – Most megmutathatjátok, hogy mire vagytok képesek. Én bízom bennetek – biccentett Harry most Scorpius felé.

Az ifjú mágus összeszorított ajkakkal, elgondolkozó arckifejezéssel állt az aurorok és a varázsjogászok gyűrűjében. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de egyre csak egy megfoghatatlan, rossz érzés kerülgette, mintha egy komor, fekete felhő lebegne a feje felett… Vajon lehetséges az, hogy ehhez a kegyetlen gyilkossághoz – vagy esetleg a korábbi baljós esetekhez – köze van az ő fedhetetlen és páratlanul előkelő családjának? Nem volt titok előtte a Malfoy – klán előtörténete, mindent tudott a felmenői, köztük a szülei és a nagyszülei kínosan elhallgatott halálfaló múltjáról. Lehet, hogy Lily Potternek igaza volt, amikor nem is olyan burkoltan utalt valami ilyesmire, pedig csak kíméletlenül szúrni akart egyet rajta?


Draco a zöld selyemfüggönyök mögött megbújva, kibámult a Minisztérium elbűvölt parkjára, és közben szórakozottan pörgette vékony ujjai között a varázspálcáját. Élvezte a kora délután hallgatag, őszies nyugalmát, s igazából nem is terhelte az agyát semmiféle komoly és borús gondolattal. Pedig tudta, hogy bőven lenne min morfondíroznia, de Draco Malfoy menekült még a saját megérzései elől is…
- Mr. Malfoy, megbocsát egy pillanatra? – nyitott be az iroda ajtaján a kopasz, fekete bőrű Mágiaügyi Miniszter, nyomában egy fiatal, gazellatermetű boszorkánnyal.
- Természetesen Mr. Shacklebolt. Fáradjanak csak nyugodtan beljebb! – invitálta be a hirtelenszőke varázsló a helyiségbe a vendégeit.
- Engedje meg, kérem, hogy bemutassam önnek legújabb munkatársunkat – dörmögte a jól megtermett Miniszter. - Ez az elbűvölően gyönyörű hölgy itt mellettem, Miss Perla Vraiemount. Mint bizonyára értesült róla, Miss Vraiemount az Ön asszisztenseként fog tevékenykedni Minisztériumunkban.
- Ó, hogyne – válaszolt Draco. – Draco Malfoy. Örülök, hogy megismerhetem Kisasszony. Csupa jót hallottam már magáról –
- Részemről a szerencse Mr. Malfoy. Remélem, nem okozok majd Önnek csalódást. Tudja, szeretném, ha valóban a segítségére lehetnék – villantotta ki Perla szabályos, hófehér gyöngyfogsorát, s kezét Draco felé nyújtotta.
- Biztos vagyok benne, hogy remekül fogunk tudni együttműködni. Az önéletrajza és az ajánló levelei alapján keresve se találhattunk volna Önnél jobb pályázót erre a pozícióra – felelte a mágus tőle szokatlan udvariassággal és kedvességgel.

Draco a kötelező formalitások megtétele közben, tetőtől talpig, alaposan megnézhette magának a szép arcú boszorkát. Perla derékban karcsúsított, orgona lila szaténtalárt viselt, mely finom redőkben gyűrődve követte nőies, szemrevaló domborulatait. Fénylő, sötétbarna haja hosszú bársonyfátyolként omlott vállaira, és királynői tartása szinte mágnesként vonzotta a tekinteteket. A nőt vizslatva, Dracónak az a furcsa kényszerképzete támadt – ami idővel aztán meggyőződésévé vált – hogy már régről ismeri Perlát, csak arra nem tudott rájönni, hogy honnan… Főleg abban lett egyre biztosabb, hogy ezekkel, a hosszú pillákkal keretezett, mandulavágású szemekkel, ezzel a sötét, mélyreható pillantással már találkozott a múltban…