1. Új ismeretség

Álmosan léptem ki a hálómból, egész korán volt ahhoz, hogy üres legyen a klubhelyiség. Nagyokat pislogtam, ahogy körbetekintettem a szobában, s szemem megakadt egy kicsiny tárgyon. Boldogan lélegeztem fel… hát mégis megvan! Lesiettem az asztalkához, ahol a naplómat felejtettem, majd felkaptam, és szorosan magamhoz öleltem a kis könyvet.
– Mit keresel itt hajnalok hajnalán, Wilson?
– Semmi közöd hozzá – fordultam a hang irányába, s tekintetem megakadt magas alakján: barna testén, fekete haján és mandulavágású szemein, melyek arany barnán csillogtak.
– Huh, milyen morcos vagy ma. Pedig te általában meghúzod magad és tanulsz és tanulsz... – Gúnyos mosoly jelent meg ajkai körül, és mélyen belenézett tengerkék szemembe.
– Neked sem ártana néha, Zambini! – grimaszoltam, majd próbáltam megkerülni, kevés sikerrel.
– Tudod, néha elgondolkodom, hogy te hogyan kerülhettél a mi házunkba: te más vagy, mint a többi lány – csóválta meg a fejét.
– A süveg ide osztott, és kész. Ám azt hiszem, az utolsó mondatodat bóknak szántad, szóval köszönöm, igazán kedves vagy – küldtem felé egy bájos mosolyt, s csak ekkor vettem észre, hogy mennyire közel volt az arcunk egymáshoz. Kicsit el is pirultam, mikor a tekintetünk találkozott.
– Annak vetted? Tévedésben vagy, Wilson...
– Már majdnem megijedtem, hogy komolyan gondolod! És most hálás lennék, ha elengednél. Van jobb dolgom is, mint veled csevegni – böktem ki nagy nehezen, ahogy szemében felfigyeltem visszatükröződő alakomra.
– Nekem is van jobb dolgom, jó, hogy mondod! – Már majdnem fellélegeztem, mikor megéreztem meleg ajkait az ajkaimon. Rögtön el akartam taszítani, de már késő volt, abbahagyta. Legszívesebben felképeltem volna, mikor hangos nevetésbe kezdett, és elkurjantotta magát.
– Meg volt a csaj, Draco!
A döbbenettől meg se tudtam szólalni. Mindig is tudtam, hogy Zambini és társai maguk az ördögök, de azért ez nekem is sok volt. A kezem magától mozdult meg és csapott le Blaise helyes arcára, aminek következtében tenyerem nyoma piros foltként világított bőrén.
– SOHA NE MERÉSZELJ HOZZÁM ÉRNI, EGYETLEN UJJAL SEM! – süvítettem felé, akárcsak egy fúria. Megérdemelte! Azzal ellöktem, hogy ne legyen útban, és elviharzottam Malfoy mellett, aki úgy vigyorgott, mintha megnyerte volna a házkupát.

Mit képzel ez? Ki ő? A szó szoros értelmében berontottam a hálóba, amivel felébresztettem a lányokat. Pansy elkezdett vinnyogni, hogy ha rajta múlna, kicsapna a suliból az ilyen viselkedésért, azonban válaszra se méltatva, morcosan ugrottam az ágyamba. Kate kidugta fejét a paplan alól a szemközti fekvőhelynél.
– Mi a baj, Holly? – Nézett rám barátnőm.
– Zambini – morogtam. – És Malfoy, csak hogy kerek legyen a világ! – kiáltottam fel savanyúan.
– Mi bajod van az én Draco cicámmal?
– Nem érdekes, Pansy – legyintettem le a rókaképűt, s elkezdtem játszani egyik szőke tincsemmel, mikor egy kislány rontott be a szobánkba. Mindenki megütközve nézett rá, míg ő vörösödő fejjel az ágyamhoz lépett.
– Ezt Blaise Zambini küldi neked – nyújtott felém egy pergament. Kicsit elgondolkodtam, majd habozva ugyan, de elfogadtam, s a kislány gyorsan kisietett a hálóból. A kezemben megforgattam a levelet. Kate, Rita meg Anna pedig – és végül Pansy is – odajöttek az ágyamhoz, hogy bele nézhessenek a <b>magán</b> levelembe, amiben csupán ennyi állt:

Blaise Zambini és Draco Malfoy áldozata voltál. Kérjük, légy oly’ kedves, és ne bombázz majd szerelmes levelekkel és egyéb kellemetlen dolgokkal: csak egy csók volt. Megértésedet köszönjük.
Üdv: B. Zambini és D. Malfoy

Dühöngve téptem szét a levelet, s fájó – igen fájó – szívvel konstatáltam, hogy nekem több volt egy csóknál. Ah! Nem foglalkozom vele, és kész. Nem törődve a lányok kérdő pillantásaival, kiszaladtam a szobánkból.
Már összegyűlt pár diák a klubhelyiségben. Szombat lévén sokan később keltek. Gyorsan átvágtam a klubhelyiségen, és pár perc múlva megnyugodva vettem tudomásul, hogy sikerült találnom egy üres folyosót.

Ám, úgy látszik, én is tévedhetek, mert egyszer csak megjelent Ő. Már nem volt időm elbújni, és én ott, a folyosó közepén dermedtem meg… Blaise pedig egyre csak jött és jött felém. Zöld pulcsit viselt farmerrel, s nyakában ott lógott a mardekáros sál. Az előző találkozásunk alkalmával nem figyeltem meg az öltözékét, jól nézett ki, nem is tagadhattam. Blaise elém állt és kuncogott. Édesen nevetett.
– Nem is sejtettem, hogy ilyen hamar találkozunk újra, Wilson.
– Én nem is akartam veled találkozni, és csupán a véletlennek köszönhető, hogy egymásba futottunk – sziszegtem a fogaim között.
– Tévedsz! – Azzal közelebb lépett hozzám, annyira, hogy az ajka súrolta az ajkaimat.
Majd hirtelen megkerült, és elsétált… volna, ha nem kiáltok utána.
– Nehogy azt hidd, hogy attól a csóktól a lábaid elé olvadok! Én vagyok az utolsó lány ezen a földön, aki beléd szeretne! – Ő erre csak a válla fölött hátranézett.
– Álmodozz csak! – Azzal elsietett a másik irányba. Legszívesebben utána szóltam volna, de mégsem tettem, helyette lehajtott fejjel elindultam a nagyterem felé. Ott gyorsan megreggeliztem, miközben nagyon erősen próbáltam nem arra gondolni, hogy Malfoy és a többiek rajtam nevetnek.

Ha valaki nem tudná, Draco és Blaise létrehozott egy bandát, az MMLK-t, ami annyit tesz: „Megkapunk Minden Lányt Kommandó”. És, mint kiderült, én is rajta voltam a listán. Hát nem remek?!

Dühösen lecsaptam a villámat a rántottámba, s azzal a lendülettel felálltam az asztaltól és elindultam a park felé. Annyira siettem, hogy nekifutottam valakinek. Mindketten a füvön kötöttünk ki.
– Bocsi – szólaltunk meg egyszerre.
– Semmi gond! – mosolygott rám kedvesen. Most, hogy jobban szemügyre vettem vörös haját, zöldes szemeit, szeplős arcát, illetve vékony, ám izmos testalkatát, meg kellett állapítanom, hogy nagyon helyes fiúba ütköztem.
– Ha már így összeütköztünk, akkor bemutatkozom, hisz az ember nem mindig találkozik ilyen csinos lánnyal. – Elpirultam, pedig nagyon igyekeztem nem így tenni, majd miután mindketten felálltunk a földről, kezet nyújtott.
– Fred vagyok, Fred Weasley! – Elfogadtam a jobbot.
– Holly Wilson.
– Szép neved van.
– Kösz! Rengeteget halottam rólad és az ikertestvéredről… Elképesztők vagytok! Csak gratulálni tudok nektek – nevettem rá pajkosan.
– Ez igazán hízelgő, Holly. Tudod mit? Ha gondolod, egyszer mondjuk, megmutathatnám a legújabb cuccainkat. Mit szólsz hozzá?
– Remekül hangzik. – Egy pillanatra levettem szememet legújabb barátomról, mikor feltűnt Blaise alakja. – Bocsi, de mennem kell. – vettem egyenesen a mardekáros fiú felé az irányt.
– Mégis mi a fészkes Szent Merlint beszélgettél azzal a vérárulóval?
– Ne merészeld úgy hívni! – kiáltottam rá.
– Úgy hívom, ahogy akarom!
– Csak hiszed!
– Ő nem tartozik közénk: NEM barátkozhatsz vele! – Megragadta a kezeimet, magához húzta őket, és a mellkasához nyomta. – Te hozzám tartozol, és nem egy koszos Weasleyhez! – suttogta a fülembe elhaló hangon.
– Eressz! Te… te őrült vagy! – kirántottam a karomat az erős szorításból, és hátat fordítottam neki. Most vettem észre, hogy mennyi ember állt körülöttünk, élükön vele, aki megütközve nézett le rám.

„Hallottátok Wilsont?”…„Megvédte Weasley-t!”…„Biztos járnak, de akkor, mit akart tőle Zambini?”
Ezek és ehhez hasonlók keringtek a levegőben. Én dühömben az első lány WC-be rohantam be, ahol összekuporodtam, és egészen ebédig nem jöttem ki onnan.