Szórakozottan piszkáltam az ebédemet. Néha fel-felpillantottam és láttam, hogyan nevetgél a testvéreivel. Ezzel az én arcomra is mosolyt csalt. Egykedvűen gondoltam vissza az elmúlt napokra: Blaise nagyon meg volt elégedve magával, ami azt illeti, úgy járkált a folyosón, mintha Ő lenne a kis király. És ezt persze mindenki elhitte róla, csak én nem, akit, úgymond, kitagadtak a házából a weasleys megmozdulás miatt. Éreztem, hogy rám nézett, felpillantottam, és tekintetünk találkozott. Megrázta a fejét és ikertestvérére koncentrált. Lehajtottam a fejem, tisztán emlékeztem, tegnap este, mikor kilógtam egy „esti sétára” találkoztunk félúton. Eleinte csak néztük egymást, majd a háta mögött megjelent George.
– Ti meg mit csináltok itt együtt, kettesben, mikor senki sem lát titeket? Ejnye…
– Semmit. – Azzal megfordultam, és hátamban érezve tekintetét visszaindultam a kastély felé. Azóta nem beszéltünk egymással, ami nagyon rosszul érintett. Mikor összeismerkedtünk, én elhittem, hogy tényleg lehetünk barátok, hittem benne, még akkor is, mikor megláttam Zambinit. Bolond voltam, hogy elhittem, hogy nem fog számítani, ki melyik házban van… Ezek szerint mégis csak számít. Eltoltam magam elől a tányért, hányingerem lett. Saját magámtól és másoktól egyaránt.
Rita furán rám nézett, mikor felálltam az asztaltól.
– Minden rendben van veled, Holly? Olyan sápadt vagy mostanában.
– Ja, persze, minden szép és jó, mint maga az élet! Bocs, mennem kell. – Halványan rá mosolyogtam, majd kimentem a nagyteremből.

– Holly, várj! Beszélnünk kéne.
– Fred? – fordultam vissza a folyóson.
– Igen, én. Szóval azt szerettem, volna mondani, hogy ne haragudj a bátyámra…
– Ki mondta, hogy rá haragszom? – néztem zöld szemeibe.
– Hát én. Na jó, figyelj, ez nem az én gondom, hanem a miénk, szóval…
– Nem haragszom – mondtam, majd folytattam az utamat a klubhelyiség felé.
– Akkor ez a válaszod?
– Attól függ, mi a kérdés – nevettem rá kacéran, és befordultam a kanyarban.
Fáradtan huppantam le egy zöld puffra. Nyugodtan helyezkedni kezdtem, mikor egy kellemes hang ütötte meg a fülemet.
– Mióta vagy jóban Weasleyvel?
– Miért is érdekel ez téged?
– Mardekáros vagy.
– Igen, az vagyok – hangsúlyoztam ki a szót. Soha sem árultam el szívesen, melyik házba járok, mert mindig jött az undor és a lenézés keveréke, ezen kívül a félelem, majd a suttogás, hogy Voldemort is abba a házba járt.
– Úgy hallom, nem vagy épp büszke rá.
– Nem éppen, de miért is érdekel téged, a „Nagy” Draco Malfoyt, hogy kivel barátkozom?
– Miért ne érdekelhetne? – húzta fel jobb szemöldökét.– Egyébként, tessék, itt ez a könyv. Neked szánom. Ha kiolvastad, és tanultál belőle, akkor add vissza! – Rám kacsintott, és távozott, mint aki jól végezte dolgát. Elcsodálkoztam ezen a fiún, mindig mutat valami újat magából, és én folyton meglepődöm. Most nem volt időm gondolkodni, ideje órákra menni. Gyorsan felszaladtam a hálóba és kihoztam a táskámat, amiben a tankönyveket tartottam, és amibe beleraktam Draco könyvét is, majd sietős léptekkel indultam Piton órájára, noha még volt tíz percem, így mikor odaértem, nem mentem be a terembe. Rajtam kívül csak három griffendéles tartozódott az ajtó előtt. Halkan sutyorogtak egymásnak, nem értettem egyetlen szavukat sem. Ekkor az egyik fiú felém fordult. Olyan, mint Fred, csak kisebb és szeplősebb. Visszafordult barátaihoz, és újra csak a susogást lehetett hallani. Nekidőltem a hideg falnak, ami az ajtóval szemben volt, ők közvetlen az ajtónál álltak. Most a bozontos hajú lány is felém tekintett, barna szemei kíváncsian csillogtak. És végül a mellette álló fiúra pillantott. Szememmel követtem tekintetét, ami egy fekete hajú és smaragdzöld szemű fiún állapodott meg. Vékony alkatú, de magas volt, akárcsak vörös hajú barátja.
– Te vagy a Wilson lány, ugye? – nézett rám kíváncsian a kis vörös.
– Igen, az lennék, de jobban szeretem, ha a keresztnevemen szólítanak.
– Jó, nos, tényleg igaz, hogy megvédted Ron bátyját? – kérdezte a másik fiú.
– Látom, jól informáltak vagytok. Igen, igaz, megvédtem, mert így tartottam helyesnek. – Ők csak biccentettek, majd lassan minden diák megérkezett, és végül gyorsan örvénylő talárja kíséretében megjelent Piton professzor is. A tömeg zúgolódva foglalt helyet a hideg pinceteremben,s miután az utolsó diák is leül a padjához, a tanár úr körbetekintett, majd pálcájával a táblára bökött.
– Párban készítsék el a bájitalt! Mivel duplaóránk van, mindenkinek végeznie kell a második óra végéig. Ha valaki nem készülne el, tíz pontot levonok a házától. – A teremben néma csönd támadt, mindenki ijedten nézett a társára, kivéve azt a barna hajú lányt, aki úgy tűnt, elégedett az osztással. A fekete hajú fiú volt a párja. Nem tudom, honnan, de ismerősnek, tűntek. Persze, biztos halottam már a neveiket, de nem emlékszem… Ez gáz.
– Wilson, cseréljen helyet Grangerrel!
– Rendben, tanár úr! – néztem bele Piton fekete szemibe. A helycsere gyorsan meg volt.
– És egész héten így ülnek, világos? – tekintetét végig siklatta a termen. – Remek, kezdjék. – Én a társam felé fordultam, zöld szemei engem pásztáztak. Csak most tűnt fel a sebhely a homlokán.
– Te vagy Harry Potter?
– És ha igen? – nézett rám morcosan, nagyon aranyos volt ilyen arccal, meg kell hagyni.
– Örülök, hogy megismerhettelek! – Szegénynek elakadt a lélegzete, de azért bólintott, és nekifogtunk a bájitalnak. Én vágtam az alapanyagokat, ő keverte. Már a hatodik fázisban voltunk, mikor vége lett az első óránknak. Biccentett, és elindult a barátai felé. Én kiszálltam a padból és érdeklődve néztem Dracót, aki éppen egy lányt próbált megfűzni. Jellemző. Szemem továbbsiklott a kis görény nagy barátjára, Blaise-re. Lazán ült a padjában. Kajánul elvigyorodott, felállt ülőhelyéből, és felém közelített, majd megállt előttem.
– Most már Potter is a baráti körödbe tartozik? Meddig vagy képes egy levegőt szívni velük?
– Örülnék, ha leszállnál rólam. Te magad mondtad, hogy csak egy csók volt!
– Rendben. – Azzal magához húzott, és akárcsak a múltkor, megcsókolt. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepett.

– Zambini, Wilson! Roppantmód örülnék, ha nem az én órámon falnák egymást. Büntetőmunka!

Bűntető munka? Na, ne!


Idegesen néztem hol Pitonra, hol a velem szemben álló fiúra.
– De, de…
– Wilson, ne akarja, hogy pontot vonjak le a házamtól! Zambini, maga menjen a helyére, és mindkettőjüket várom e hét minden napján, hat órakor a termem előtt. Érthető? Most pedig folytassák a bájitalfőzést.

Dühösen ültem vissza a padomba – ez kezd olyan lenni, mint egy rémálom –, s mérgesen szeleteltem a cickafarkat.
– Nem vagy Piton kedvence, ha jól látom – súgta, mikor átadtam neki a húsdarabokat.
– Nem hát! – vigyorogtam rá. – Egyedül Dracót bírja. Engem nagyon-nagyon nehezen tűr meg a közelében.
– Miért is?
– Merlin tudja – halkan kuncogni kezdtem. Harry csak somolygott, majd folytatta a keverést. Belenéztem az üstbe, s a benne fortyogó bájitalnak szép lila színe volt. Remek, eddig minden jól alakult, az illata is hasonlított a rózsa illatára. Piton, ahogy elhaladt a padunk előtt, felhúzva az orrát halkan megjegyezte – persze úgy, hogy az egész osztály hallotta:
– Rakjanak bele még rózsaszirmot, ha azt akarják, hogy elég erős szerelmi bájital legyen! Egy-kettő, mire várnak? Wilson, maga, hogy kerülhetett az én házamba?
– A süveget kérdezze, professzor! – Szegény, szegény Piton! Ilyen arcot is csak Ő tud vágni.
– Meg lesz… Most pedig folytassák a munkát!
A mellettem ülő fiú halkan felnevetett, de szerencsére ezt Piton már nem hallotta, vagy nem akarta hallani, s az óra csöndben folytatódott tovább. Hála Merlinnek, jól sikerült a bájitalunk. Óra végén búcsúzásképp Harry és a barátai intettek nekem, visszaintettem, majd szórakozottan a park felé indultam, ugyanis lyukasórám volt.
A hajamat tépte a szél, de nem érdekelt, hisz ősz volt. Szerettem ezt az évszakot, de tényleg. Szerettem, hogy ilyen szeszélyes. Kényelmesen elhelyezkedtem egy tölgyfa alatt, és élveztem, ahogy a nap sugarai simogatják az arcomat, miközben a szél bele-belekap a ruhámba, beférkőzik az anyag alá és borzongatja a bőrömet. Letekintettem a mellettem lévő táskámra. Még meg sem néztem a Dracótól kapott könyvet, így azt vettem a kezembe. Kopott volt, mintha már ezer éves lenne, a címét is alig bírtam kisilabizálni: Bölcsességek könyve. Mióta olvas Draco ilyeneket? Óvatosan nyitottam ki, s szemem megakadt az első lapon helyet kapó kis szövegen.


„Aki másokat ismer, okos.
Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős.
Aki önmagát legyőzi, hős.”

Lao-ce


Megbűvölten néztem a sorokat: pár perc alatt többet tanultam, mint eddig összesen a mágiatörténelemben. Továbblapozgattam a könyvet, s először fel sem ismertem a mardekáros fiú kézírását.


Azt szeretném kérdezni, merre húz a lelked és a szíved?
Felismered még, ki jó és ki rossz, vagy a szemedet elhomályosítja a tudatlanság?
(Sárkány)


Összecsuktam a könyvet és gondolataimba mélyedtem. Ki írta ezt a könyvet? Bárki is írta, hálával tartozom neki. Visszacsúsztattam a könyvet a táskámba, majd feltápászkodva a földről kelletlenül a következő órámra mentem.


Érdekes: ha az ember gondolatban teljesen máshol jár, mint kellene, nagyon gyorsan megy az idő. Boldogan léptem be a nagyterembe, szememmel Dracót keresve, kinek tejfölszőke haját nem volt nehéz kiszúrni a tömegben. Ott ült a rókaképű mellett. Elindultam feléjük, majd zavart mosollyal foglaltam helyet a fiúval szemben.
– Draco? – szólítottam meg, mire rám emelte szürke tekintetét, melyben fura csillogást fedeztem fel.
– Mondd! – sóhajtott flegmán.
– Köszönöm a könyvet.
– Ugyan… – legyintett, és visszafordulva barátaihoz folytatta a beszélgetést. Gyorsan bekaptam pár falatot, s már indultam is a büntetőmunkára, már-már futva, ugyanis féltem, hogy elkések, ami nem lett volna túl szerencsés.

Lihegve fékeztem le Piton ajtaja előtt, majd nagy levegőt véve három gyors koppintással beléptem.
– Késett – fordult felém a denevér.
– Igen, bocsánat, tanár úr – szegtem le bűnbánóan a fejem. Zambini persze jót nevetett rajtam, és Piton rá sem szólt! Ez aztán...
– Most, hogy volt kedves Miss Wilson is megérkezni, kezdhetik a büntetőmunkát – kezével a padokra bökött. – Takarítsák le mindet, és adják ide a pálcáikat, ugyanis nem lesz szükségük rá. Kezdjenek hozzá! Ott van két vödör és szivacs. Súroljanak alaposan, úgy tapasztaltam, a kétkezi munka, megnyugtatja az idegeket, amire szemmel láthatóan szükségük van rá. Még visszajövök ellenőrizni magukat. – Azzal ránk csapta az ajtót, én pedig fintorogva ugyan, de nekikezdtem a ránk szabott feladatnak. Szinte az összesen padon bájital maradékok voltak. Undorító.
– Gyerünk, segíts már! Miattad vagyunk ilyen rossz helyzetben.
– Persze, minden az én hibám… Te provokáltad ki – termett előttem két lépéssel.
– He? – pillantottam rá. – Hogy mit csináltam? – néztem mélyen, számonkérőn a szemébe.
– Tudod te nagyon jól – fintorgott rám. – Ha Draco nem mondja, hogy jó parti vagy, akkor szóba sem állok veled – sziszegte felém roppant idegesen.
– Tessék? Hogy mit mondott? – fogtam meg a kezét, ami a szivacson pihent.
– Süket vagy? Nem, mi? Akkor most hagyj dolgozni, mert épp elég annyi időt tölteni veled, amibe még nem halok bele. És megköszönném, ha elengednéd a kezem!

Ólomsúlyúnak éreztem mindenem, ahogy újra nekiálltam a takarításnak. Agyamban pedig sorra zakatoltak a kérdések. Miért? Miért? De válasz nem érkezett. Nem is értem, mit vártam tőle. Nem és nem! Gondolataimba mélyedve takarítottam már a harmadik padot, mikor hallottam, hogy a távolban Blaise halkan felsóhajt. Felpillantottam, és a tekintetünk találkozott. A szomorúság fájdalommal és a dühvel keveredett bennem, de így utólag nem tudnám pontosan megmondani, mit is éreztem akkor. A munkát néma csöndben folytattuk tovább, ami szinte kínzott.
Piton három óra múlva tért vissza. Mi kimerülten vettük vissza pálcáinkat, és indultunk a klubhelyiség felé. A csendes folyosón még a lépteink sem vertek visszhangot, a bejáratot jelentő fal elé érve pedig sután mondtam ki a jelszót. Egy szót sem váltottunk, mégis szemünkkel „jó éjszakát” kívántunk egymásnak, majd elindultunk a hálónkba.
Mikor beléptem a szobánkba, a lányok nevetése fogadott. Még Pansy is nevetett. Vidáman sutyorogtak egymással, fel sem tűntem nekik, így boldogan élvezhettem ki, hogy szabad a fürdő.

Félóra múlva kimerülten zuhantam az ágyamba. És mily’ érdekes, Rita most szúrta ki, hogy megérkeztem.
– Merlin, Te nem szeretsz engem! – sóhajtottam keservesen, majd az ágyam mellett álló Ritára néztem.
– Holly, milyen volt a büntetőmunka? Megint úgy végeztétek, mint a prof második órája előtt? – nézett rám kíváncsi szemekkel.
– Naná! Még csak az hiányozna! – fúrtam bele a fejemet a párnámba. Ez a kis mondatocska felkeltette a lányok érdeklődését. – Röviden és tömören: szörnyű volt! Hajba kaptam Blaiszel. Elégedettek vagytok? Igen? Remek. Jó éjt! – húztam magamra a takarómat. Többet nem is szóltak hozzám. Helyes! Én pedig szép lassan álomba merültem, ahol nem volt helye se Malfoynak, se Zambininek, csak nekem és egy pihe-puha ágyikónak!


Nos, a hét többi részét órákra és büntetőmunkára járással töltöttem. A mardekáros fiú már csak egyszerűen átnézett rajtam, de legalább már nem szólt hozzám vagy csókolt meg.
Kissé álmosan ültem le a kedvenc puffomra a kandalló előtt. Aznap volt az utolsó büntetőmunka! Későre járt, rajtam kívül már szinte csak pár felsős volt ébren. Persze, holnap hétfő, de engem ez kevésbé zavart. Szemeim gyönyörködtek a tűz táncában. Néha kedvem lenne megérinteni a lángnyelveket. Éreztem, hogy pilláim elnehezültek, és egyre nagyobbakat pislogtam. A tűz engem mindig elálmosít. Szinte varázslat. Elmosolyodtam, napok óta először. Álmosan felballagtam a hálóba, ahol mindenki aludt már, s követve példájukat, felvettem a pizsamámat, és szinte belezuhantam a puha ágyba.