Estére már nyoma sem volt a délutáni, őszies napsütés melegének, a levegő lehűlt. Az égbolt, melyet először szürkés lilára színeztek a felhők, most komor, fekete burokként feszült London felett. A külvárosban, az utcai lámpák sárgás fényében, az eső szivárványszínű vízfüggönyként hullott alá. A sötét macskakövek csillogtak a nedvességtől, a kopár fák csupasz ágairól pedig nagy adag sáros lé zuhant a gyanútlan járókelők nyakába…

A hideg szél a szűkös, pocsolyaszagú sikátorba sodorta maga előtt a szemetet, és az elázott avar kupacokba hordva állt a sarkon, megakadályozva, hogy az esővíz szabadon elcsoroghasson…

Lily és Scorpius pontosan a Háromlábú macska nevű fogadó elé érkezett. A kocsmából kiszűrődő részeg mulatozás zaja messzire elhallatszott, megzavarva a környéken élő bűbájosok, és muglik nyugalmát. Egy - egy viharosabb fuvallat dühödten rángatta a sánta, fekete cicát ábrázoló, megkopott cégtáblát. A szöszke varázsló meglepetten vizslatta a hírhedt csehó düledező romépületét, majd kérdő arccal a lány felé fordult. Lily leemelte fejéről narancsszínű talárjának kámzsáját, s óvatos mozdulattal előcsúsztatta zsebéből a varázspálcáját. Selymes, lángvörös hajtengere rendezett hullámokban, lágyan omlott le a vállaira. Scorpius nem bírt ellenállni a kísértésnek, s lopva legeltette szemeit Lily apró, barna szeplőkkel tarkított arcán, és törékeny alakján… most is fura, pillangószárnyi remegést érzett ott, gyomortájon, ahogy a boszorkányra nézett… Megköszörülte kiszáradt torkát, majd fojtott hangon megszólalt.

- Bemegyünk még ma, vagy itt töltjük az éjszakát?

- Nem Malfoy! Úgy döntöttem, hogy itt szeretném végezni, összefagyva, jégtömbé dermedve, ráadásul nagybecsű társaságodban – válaszolt Lily morcosan, majd otthagyva a fiatal mágust, lassú léptekkel megindult az ivó felé. - Nos, mi van? – fordult vissza, mivel nem halotta Scorpius cipőjének kopogását. - Most jössz, vagy külön minisztériumi kérelmet nyújtsak be, hogy megmozdulj? Alkalmazzunk esetleg távlegilimenciát, hogy megtudjunk valamit? – Scorpius erre esdeklőn az égre emelte hűvös tekintetét, majd halkan szitkozódva követte a boszorkát.  

A fogadóban fülsüketítő hangzavar uralkodott, de ahogy a két fiatal bűbájos belépett az ajtón, az ittas kurjantások, és bekiabálások elcsitultak. A kocsmában szórakozó aljanép elnémult, mintha szellem szállt volna közéjük. Az asztalokon csak néhány egyszerű, fehér viaszgyertya világított, melyek már majdnem csonkig égtek. A félhomályos, kis helyiségben hamuszínűen gomolygott a dohányfüst, fullasztó bűze keveredett az asztalokra kifolyt olcsó vajsör savanyú szagával. Lily és Scorpius megragadt a korhadt, recsegős faküszöbön, és hosszú másodpercekig csak zavartan toporogtak egymás mellett. Minden alkoholgőzös, kába tekintett feléjük fordult, az italokkal teli korsókat tartó kezek egyszerre csak megálltak a levegőben. A csinos boszorka, és az elegáns, fekete talárt viselő fiú megjelenése, akiről már első pillantásra lerítt, hogy előkelő, jó családból származik, olyan valószínűtlennek tűnt ebben a lepukkant pálcadobálóban, mint az, hogy a Sötét Nagyúr feltámad, és újra hatalomra tör. Scorpius végignézett a lebúj láthatóan ittas közönségén, s a durva arcokat látva egyre csak az járt az eszében, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet megfelelő kíséret, és gondos előkészítés nélkül idejönni.

- Hát, nem egy öt csillagos hotel étterme – jegyezte meg Lily halkan, mintha olvasna a varázsló gondolataiban, s közelebb húzódott hozzá. A lány már csak akkor mert megszólalni, vagy egyáltalán levegőt venni, mikor a kissé színpadiasra sikeredett belépőjük okozta sokkból felocsúdni látszottak az erősen becsápolt vendégek, s lassan újra beszédbe elegyedtek egymással. – Jó lenne, ha nem nagyon keltenénk feltűnést. 

- Nem mondod, Potter! – mordult fel Scorpius, majd vetve egy sötét pillantást a pultot támasztó rosszarcú férfira, és a mellette álló, szakadt göncöket magára aggató banyára, suttogva folytatta. – Van fogalmad róla, hogy hol vagyunk, és hogy miféle népséggel vagyunk körülvéve?

- Csak úgy hemzsegnek itt Voldemort régi hívei. – adta meg a választ Lily, miközben tempósan elindult a fogadó hátsó, vakolatlan falához támasztott, kis kerek asztal felé. - A Sötét Nagyúr nem lehetett valami válogatós mikor követőket toborzott maga köré, nem igaz? Mi van, Malfoy, nem tetszenek neked ezek a kedves, jóra való varázslónépek? A nagyapád nem volt ilyen finnyás… meg a drága sógornője sem, mikor barátokról, meg bajtársakról volt szó…

- Merlin áldjon meg, te kis vipera! Muszáj ezt pont most? – sziszegte Scorpius összepréselt ajkakkal, s ingerülten lehuppant a lány székével szembeni ülőalkalmatosságra. – Nem hiszem, hogy ez lenne az ideális alkalom, hogy megvitassuk a családom múltban elkövetett bűneit! Ó, hogy az a… - Az asztal ragadt a mocsoktól, és a kicsurrant italtól. A felületen végigfolyt az előző vendég által feldöntött vörösbor, mely aztán az asztal repedéseiben jókora tócsákba gyűlt össze. Scorpius rákönyökölt a falapra, talárjának ujja pedig azonnal felszívta a tömény szeszszagú nedvességet. Lily gúnyos mosollyal figyelte, ahogy az ifjú Malfoy undorodva felemeli a terjengő folttal megpecsételt köpenyujjat, és megpróbálja kicsavarni az anyagot.

- Most mit vigyorogsz, Potter? - kapta fel a fejét Scorpius, s metsző pillantása belefúródott a lány hatalmas, fénylő szempárjába.

- Semmit! Csak rajtad!

- Ha nem húznál fel minden egyes alkalommal, ahányszor csak találkozunk, akkor nem történne velem ilyesmi! – csattant fel Scorpius.

- Csak… csak oldani akartam a feszültséget, mert pontosan úgy néztél ki, mint akinek szüksége van egy kis bátorításra, vagy, hogy is mondják ezt… hm… inspirációra – Scorpius erre egy haragos pillantást lövellt Lily felé, mire az abbahagyta a somolygást, s gyorsan elfordította a fejét.

Lily nem értette önmagát, s nem tudott napirendre térni a felett, hogy bármennyire is igyekszik közömbös maradni Scorpius iránt, nem megy… Egyszerre szörnyen dühítette, és vonzotta a helyes, szőke mágus. Az egyik pillanatban belé bújt a kisördög, és csak az érdekelte, hogy legalább olyan goromba legyen vele, mint egy megbűvölt gurkó, és hogy minél nagyobbat döfhessen a fiú önbizalmán, a következő percben pedig már meg is bánta, hogy nem tudott hidegvérrel, és megfontoltan viselkedni. Be kellett, hogy lássa, Scorpius közelében egyszerűen képtelen józan maradni…

- Hahó, Potter! Az kérdeztem, hogy mit hozhatok neked inni? Gondoltam, ha már egyszer itt vagyunk…

- Tessék? – térítette magához Lilyt révületéből a rekedtes hang, s csodálkozó tekintettel felnézett az előtte álló Scorpiusra. - Ja, hogy inni… hmm… talán egy… á, nem, várj… inkább én megyek oda a pulthoz. Itt a remek alkalom, hogy egy kicsit elbeszélgessek a csapossal.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! - rázta meg a fejét Scorpius. - Ha nem vetted volna észre, te vagy az egyetlen boszorkány a fogadóban… már ha egyáltalán téged nőszámba lehet venni. Túlságosan veszélyes, amit tervezel!

- Hogy te milyen elbűvölően kedves vagy, Malfoy, és őszintén meghat, hogy ennyire aggódsz értem – rebegtette meg Lily hosszú szempilláit, majd negédesen tovább folytatta. – De, ha nem haragszol, én azért mégis csak megpróbálom szóra bírni ez a bizalomgerjesztő varázslót, rendben? Csak nézz, és tanulj! – Azzal határozottan eltolta magát az asztaltól, felállt, levetette talárját, s a szék háttámlájára dobta.

Scorpius ezüstszürke szemei meglepetten kikerekedtek, és még pislogni is elfelejtett, ahogy meglátta, hogy mit is visel Lily az egyszerű szaténköpenye alatt… a lány egy kicsit lejjebb húzta magán a fekete csipkeblúz mély dekoltázsát. Az áttetsző, vékony kelme finoman megfeszült a telt, almaformájú kebleken, s követve a test vonalát, kiemelte a boszorkány derekának karcsúságát. A püspöklila selyemnadrág rátapadt Lily kerek fenekére és hosszú combjaira…

Lily még egy kacér mosollyal rákacsintott a teljesen megbabonázott Malfoy fiúra, majd lassan elindult a söntés felé. Sárkánybőr csizmájának tűsarkai hangosan koppantak a kocsma kövezetén. Minden sunyi, és párás tekintet a lányra szegeződött, ahogy szexis csípőriszálással végigbillegett a kocsmán, majd kecsesen felült a pult mellett álló, magas, rozoga bárszékre. Scorpius egy darabig szörnyülködve, és aggódva figyelte a jelenetet, azután egyszerűen csak lemondóan a tenyerébe temetette az arcát…

A kövérkés csapos elővarázsolt egy kétes tisztaságú poharat, s egy vicsorgásnak is beillő bárgyú vigyor kíséretében Lilyre villantotta egy szem, szuvasodástól fekete fogát. A boszorkány próbálta megregulázni akaratlanul is torz fintorba ránduló arcizmait, és kényszeredetten visszamosolygott az öreg varázslóra.

- Mit adhatok a szép Kisasszonynak? – kérdezte mézes – mázos hangon a kocsmáros, s közben cserepes ajkait nyalogatva bámulta Lily melleit. Lily borzongva vette észre a férfi rátapadó, mohó pillantását, de jól tudta az egyetlen lehetőségük arra, hogy hasznos információk birtokában, és épségben távozhassanak a fogadóból, ha erőt vesz magán, és kedves lesz ehhez a vonzónak épp nem nevezhető mágushoz. 

- Hát, nem is tudom… talán egy pint vajsört kérnék… és ne legyen túl hideg, ha kérhetem – válaszolt a vörös hajú boszi.

- Má’ adom is, Kisnagysád! – fordult a sörcsaphoz a mágus, s teletöltötte a Lilynek szánt korsót. A zöldes hab végigcsorgott az üveg oldalán, ahogy a csapos lecsapta a boszorka elé a vajsört. Lily először gyanakodva méregette az fura színű italt, majd végül egy kicsit közelebb húzta magához a foltos poharat.

- Ne haragudjon má’ meg a Hölgyike, hogy megkérdezem, de árulja mán el az Öreg Dicknek, hogy mi a kénköves ménkűt keres egy ilyen fáin kis boszorka egy ilyen koszos csehóban? – érdeklődött vetkőztető, alattomos tekintettel a foghiányos kocsmáros. - No, meg az gőgös arcú ficsúr, akivel idegyűtt… maguk nem idevalósiak, ugyi? Megismerem én mán azt, tudja Kisnagysád! Maguk finom népek, lerí magukról!

Lily hirtelen azt sem tudta, hogy mit válaszoljon erre a céljukat firtató, kényes kérdésre. Nem szerette volna magukat azonnal leleplezni. Valamiért úgy gondolta, hogy valószínűleg jobb, ha látogatásuk valódi oka egyelőre titokban marad… Adott magának még egy pillanatnyi gondolkodási időt, nyelt egy nagyot, majd végül kibökte.

- Igaza van, Dick! Valóban nem vagyunk környékbeliek. Tulajdonképpen véletlenül kötöttünk ki a külvárosban, és nem is nagyon szeretnénk sokáig itt maradni. Csak… szóval megszomjaztunk, és megláttuk kint az épületen a cégtáblát, úgyhogy bejöttünk.

- Ó, a jó Öreg Dickket nem veri át ám ilyen könnyen, Kisasszonyka! A maguk fajtája nem sétál be csak úgy „véletlenül” a Háromlábú Macskába – felelt Dick nagyot paskolva hordóméretű, hatalmas pocakján. – Nem most gyűttem én le a falvédőről! Nos? Hadd halljam az igazat!

Lily tisztában volt vele, hogy mindenképpen az idős varázsló bizalmába kell férkőznie, és úgy kell kiszednie belőle, amit az tud, hogy a végén úgy érezze, nem is árult el semmit… vagy ha mégis, akkor legalábbis önszántából tette…

- Jaj, Dick! Úgy látszik Maga tényleg nagyon ért a boszorkányok nyelvén – kuncogott fel megtévesztő vidámsággal Lily, majd áthajolva a pulton, sejtelmes pillantással Dick hájas, tésztaképébe nézett. – Elárulom Magának, hogy miért vagyunk itt, de csak akkor, ha megígéri nekem, hogy nem beszél róla senkinek! Nos, Dick, be tudja tartani ezt a nehéz egyességet?

- Be… be, má’ hogy az ördögbe ne tudnám! – válaszolt komolykodva a csapos, s mohó kíváncsisággal húzódott közelebb a vörös boszorkányhoz.

- Tudja, Dick… - kezdett bele búgó, vontatott hangon Lily.  – Az a helyzet, hogy keresünk valakit… és arra gondoltam talán… maga tudna nekünk segíteni.

- No, akkor a legjobb helyen jár, Kisnagysád! Hallja - e, sokan eltűnnek mostanában errefelé! Nem maga az egyetlen, aki itt próbálja megtalálni, azt, aki elveszett – bólogatott Dick, s újra a lány formás kebleit fixírozva, várta, hogy az folytassa a mondókáját.

- Akit én szeretnénk előkeríteni, őt úgy hívják… Yaxley. Ismerős a név, Dick?

Dick arcizmai összerezzentek, ahogy a boszorka kiejtette az egykori, megboldogult halálfaló nevét.

-  Hát persze, hogy ismerős. – A kocsmáros húsos, péklapát kezei megremegtek a mocskos pulton. – Hogy a fenébe ne lenne az! Itt nyírták ki nem messze! Mit akartak maguk attól a sötét alaktól?

- Yaxley… halott? – tetette a tudatlant Lily, majd hebegve hozzátette. – Ezt… nem tudtam.

- Jaj, Kisnagysád! Nem nagyon csíptem azt az varázslót… - mesélte Dick. - Mindig itt ette a rosseb a kocsmámban. Nem szólt az senkihez, egész a halála előtti időkig… akkor egyszer csak megeredt a nyelve. Furcsa, régi dolgokról hordott össze hetet - havat…

- Pontosan miről? – csapott le gyorsan a hírmorzsákra Lily.

- Hát… folyton valami cseppekről beszélt. Azt mondta, élet és halál ura lesz az, aki megszerzi ezeket a… a cseppeket. Meg hogy valaki meg akarja tudni, hogy hol vannak… mert, hogy azt csak valaki más tudja… és az, aki meg akarja magának kaparintani azt a… valamit, az képes lenne a gyilkos átkot is rászórni.

- Szóval Yaxley attól félt, hogy megölik? – faggatózott homlokráncolva a boszi.

- Ó, nem Kisnagysád!- rázta meg nagy, busa fejét a lomha mozgású Dick. - Ő pontosan tudta, hogy előbb, vagy utóbb utoléri a végzet! Sőt, én azt mondom a Kisasszonynak, Yaxley előre tudta, hogy ki lesz a gyilkosa. De soha nem ejtette ki a nevét, még előttem se, az öreg Dick előtt se… úgyhogy fogalmam sincs, hogy ki lehetett az.

Lily egy röpke perc erejéig átgondolta mindazt, amit az elmúlt percekben hallott. Mindent egész más megvilágításba helyezett az a nem elhanyagolható tény, hogy a néhai sötét mágus számított rá, hogy az életére tőrnek. Töprengő arckifejezés ült az arcára, s elgondolkodva emelte ajakihoz az egész idáig előtte álló vajsörös korsót, melyről időközben teljesen elfeledkezett. Hirtelen, villámcsapásként merült fel Lilyben egy megválaszolatlanul maradt, ám annál fontosabb kérdés…

- Mondja csak, Dick, nem emlegetett Yaxley valakit, akinek esetleg a monogramja az, hogy P.P.W.? – fürkészte Lily a hegyomlás méretű Dick fölé tornyosuló alakját. – Nem hallotta, hogy esetleg beszélt valakiről, varázslóról, vagy boszorkányról, akire…

- Nem… ilyenre nem emlékszem. – érkezett a sietős válasz, majd egy levegővételnyi szünet után, a testes csapos elgondolkozva még hozzáfűzte. – Csak egy nevet kántált minduntalan, Kisasszonyka… - Dick itt suttogóra fogta a hangját, hogy a fogadóban ülők még véletlenül ne hallhassák a szavait. – Csak annyit, hogy… Bellatrix Lestrange. Ez minden, Kisnagysád, amit elmondhat Magának az öreg Dick.

Lily előtt a híres név hallatán megjelent egy suhogó feketehajú boszorka képe, arcán a jellegzetes, gonoszul csábító mosoly, s a kissé eszelős, kék tekintet. A bűbájos meglepetésében félrenyelte a vajsörét, majd hangos, fullasztó prüszkölés közben megköszönte a kocsmárosnak a nyomozás szempontjából igencsak jelentős segítséget.

- Hát, akkor én búcsúzom, Dick! Köszönöm, hogy elmondta nekem mindezt!

- Vigyázzon magára, Szépségem! És jöjjön erre máskor is! Az öreg Dick csak örülni fog Magának! – nyalta végig újra az öreg vigyorogva a szájának szélét, s a fémből készült, lábasszerű mosogatóedénybe varázsolta Lily otthagyott poharát.

Az alacsony, vörös boszorka lekászálódott az összeeszkábált bárszékről, s szinte futólépésben elindult ahhoz az apró, bor áztatta asztalhoz, ami mellett Scorpius üldögélt. Minél hamarabb szeretette volna megosztani a fiúval, hogy mennyi értékes nyomra bukkant a bohókás Dick elbeszéléséből, és persze jól az orra alá dörgölni, hogy ő, Lily Potter, mennyivel ügyesebben, és rafináltabban szedte ki a tudnivalókat a vén csaposból, mint Scorpius a házkutatás alatt, Yaxley szomszédjaiból…

Ahogy közelített a legifjabb Malfoy felé, egyszerre csak egy gebeszerűen vékony, görnyedt hátú, fekete csuklyás alak állta el az útját. Lily arrébb ugrott, s igyekezett kitérni a varázsló elől, de a csontos ujjak bilincsként tartották fogva karcsú csuklóját.

- Hova ilyen sietősen, Kislány? – súgta a lány fülébe a mély, dörgő hang. Lily felnézett az ismeretlen arcába. A támadója egy viszonylag fiatal, beesett arcú mágus volt. Lily elborzadva gondolt arra, hogy ez a férfi pontosan úgy néz ki, mint akit már megérintett a halál szele. Csak a sötéten csillogó szemeiben pislákolt valami emberi, valami élet.

- Mit akar tőlem? Azonnal engedjen el! – kiáltott fel Lily harcos elszántsággal, majd keservesen vergődve próbálta kiszabadítani karját a varázsló szorításából.

-  Tudja, Maga túlságosan kíváncsi, Szépségem! – lihegte a férfi Lily nyakába, s a szabadon lévő keze lassan végigsiklott a lány hátán. - Nekem bezzeg nem mesélt ennyit az Öreg Dick az én drága, halálfaló barátomról. Persze megértem én! Maga gyönyörű! Biztos azért beszélt magának annyit, mert némi ellenszolgáltatást remélt. Pedig higgye el, pórul jár, ha tovább szimatol Yaxley halálának körülményei, és okai körül! És üzennem annak a másik boszorkánynak is, aki már itt kutakodott, hogy ne ártsa magát más dolgába, mert megkeserüli!

Scorpius hosszú ujjaival ingerülten kopogott a megroggyant, bortól nedves asztallapon. Először fel sem nézett. Annyira a saját kis világába merült, hogy szinte teljesen kizárta a zajos külvilágot, ami elég nagy teljesítménynek számított, tekintve, hogy éppenséggel egy hangoskodó, italos varázslókkal túlzsúfolt helyiségben tartózkodott… Lily ismerősen csengő hangjára kapta fel a fejét, s csak ekkor tudatosult benne, hogy a boszorka milyen nagy bajban van, s hogy segítségre szorul. A szöszi varázsló rémülten figyelt fel a Lily támadójának kezében megvillanó ezüstpálcára, mely vészjóslóan közelített a lány mellkasához… Scorpius azonnal felpattant a székről, s a hadakozó kettős felé rohant. Az adott pillanat tört része közben azon morfondírozott, hogyan lehetne fölösleges sérülés, és balhé nélkül megoldani ezt a helyzetet, amire igazából egyiken se számítottak. Kerülni a feltűnést, és épségben megúszni, ez most a legfontosabb cél! Csupán egyetlen, lehetetlennek tűnő, mentő ötlet jutott hirtelen az eszébe, s mire odaért Lilyhez már kész, de némiképp veszélyes terv állt össze a fejében… a váratlan, és furcsa események szédítő gyorsasággal követték egymást…

- Édesem! Csak egy pillanatra veszem le rólad a szemem, és te azonnal másra veted ki a hálódat? – mosolygott szokatlan kedvességgel Scorpius Lilyre. Lily egy alig hallható, hálás sóhajjal válaszolt, de aranybarna tekintetében még mindig ott tükröződött, hogy nem igazán érti, mit is készül tenni a varázsló…

Scorpius ekkor egyetlen, villámgyors pálcalendítéssel leszerelte a halálfej arcú támadót, minden további mondat, vagy magyarázat nélkül, a derekánál fogva, erőteljesen magához rántotta a lányt, kiszabadítva őt így a szorításból, majd Lily puha, rózsaszínű ajkaira hajolt. Lily először értetlenül, tágra nyílt szemekkel fogadta Scorpius csókját, s talán valahol a tudata legmélyén még védekezni is akart, de végül feladta az önmagával való meddő viaskodást. Szemhéjai lassanként elnehezültek, majd finom rebbenéssel lecsukódtak, ajkai engedelmesen szétnyíltak, s csak hagyta, hogy átjárja bensőjét a semmihez sem hasonlítható, hűs érintés… karjai ernyedten, erőtlenül fonódtak Scorpius nyaka köré…

A mutatós párocska hosszasan állt így összeölelkezve. A sötét köpenyes, satnya varázsló, aki megfenyegette Lilyt, csak dühös tekintettel, tehetetlenül meredt az egymásba gabalyodott mágusra és boszira, pálcáját tartó karja lehanyatlott, majd szélvihar módjára, s néhány bizonytalan lábakon billegő, részeg bűbájost magával sodorva, eltakarodott a Háromlábú macskából.

Scorpius végre elengedte Lilyt a karjaiból, s szürke szemeit belefúrta a boszorka aranyfényű tekintetébe, majd halkan, fátyolos hangon megszólalt.

- Húzzunk innen!

- Épp ajánlani akartam! – hebegte vissza Lily, s még mindig a történtek hatása alatt állva, szédelegve kilibegett a helyiségből. Scorpius kissé lemaradva, szótlanul követte a lányt.

A fogadó előtt Lily rögtön Scorpiusnak esett. Előkapta talárja övéből a pálcáját, s indulatosan, szikrázó szemekkel a fiatal mágus torkának szegezte.

- Mégis ezt, hogy a francba képzelted?

- Ugyan már, Potter, ne mond, hogy nem élvezted a csókot! Vedd megtiszteltetésnek! – vigyorgott Lilyre Scorpius, de a lány láthatóan nem találta olyan viccesnek a helyzetet, mint ő, s bökött egyet a fiún a pálcájával.

- Soha, érted? Soha többé ne merészelj a közelembe jönni, mert esküszöm… ha még egyszer hozzámérsz… én cruciót szórok rád – sziszegte lassan, tagoltan Lily Scorpius arcába. – Mond, hogy megértetted!

- Megértettem. – felelt most már komoly ábrázattal a varázsló. - Merlinre, ereszd már le a pálcádat! Csak figyelemelterelő hadműveletnek szántam. - Erre a boszorka leengedte a karját, majd visszadugta a pálcáját az övébe. Vetett még egy utolsó, gyűlölködő pillantást Scorpiusra, azután elindult a gyéren megvilágított, keskeny utcán, a felé a csúf rajzokkal telemázolt aluljáró felé, ahol nem is olyan rég megölték Yaxleyt.

- Potter, inkább megköszönhetnéd, hogy ezzel a… na jó, valljuk be nem túl etikus húzással, megmentettem az életedet. – kiáltott a fiú Lily után, de a boszorkánynak esze ágában sem volt, hogy hátraforduljon. - Az a férfi pálcát fogott rád, az ég szerelmére… megtámadt. Nem volt jobb ötletem. Vagy álltam volna le vele párbajozni? Akkor mindenki megtudta volna, hogy miért voltunk itt. - Scorpius látta, hogy most már valószínűleg nem kap választ, nem tudja meg, hogy mit derített ki Lily az Öreg Dick meséjéből, és ami még rosszabb, nem is kérhet bocsánatot tőle. A boszorka eltűnt a szemei elől, s a mágus már csak abban reménykedhetett, hogy Lily épségben túljut a kihalt külvároson, s gond nélkül hazajut a Potter rezidenciára.

- Ezt nem hiszem el! – fortyogott magában egy darabig. – Ez a boszorka nem normális, hisz ez csak egy ártalmatlan csók volt! Semmi több! – Nem is értette, hogy miért, de abban a pillanatban, hogy Lily sziromfinomságú ajkaira, és lágy, olvadó pillantására gondolt, mikor ránézett miután elválltak egymástól, kisfiúsan elmosolyodott, s az járt a fejében, hogy ha tehetné, gondolkodás nélkül, most azonnal, újra a karjaiba zárná Lily Pottert…