Scorpius belépett a fehérre festett, osztott üveges ajtón át a Malfoy kastély étkezőjébe. A tulipánmintás, méregzöld cserépkályha kellemes, fenyőillatú meleget ontott magából, s az ablakpárkányokon gyújtott gyertyák lángja sercegve meg – megrezzent a felszálló légáramlatban. Halk, virtuóz hegedűjáték hallatszott a szomszédos szalonból. A damasztabrosszal takart, hosszú ebédlőasztalon már ott csillogott a vajszínű, ezüstcímeres porcelánétkészlet…

Scorpius csodálkozva nézte az áttetsző opálüveg mögött felsejlő, magas, karcsú férfialakot. Furcsállotta, hogy az apja már itthon van, s az is meglepte, hogy magányosan zenét hallgat a szalonban. Vészesen közeledett a vacsoraidő. Scorpius észrevette, hogy Draco mostanában tüntetően, halaszthatatlan munkáira hivatkozva kerülte azokat a közös, családi programokat, melyeken felesége, Astoria is részt vett. Az idősebb Malfoy az utóbbi hetekben igyekezett a lehető legkevesebb időt tölteni a birtokon. Pedig Draco is ezer elszakíthatatlan szállal kötődött a páratlanul szép természeti környezethez, és a gazdagon termő majorsághoz, akárcsak a fia, Scorpius. Mindketten betéve ismerték a kastély minden kis eldugott zugát, összes pazar termét, s egyformán, rajongásig szerették az épületet körülölelő angolpark terebélyes tölgyfáit, és az állandó esőzéstől sarjadó puha pázsitot.

Idetartoztak, ugyanabból a nemesi vérvonalból születtek, ugyanazok között a mardekár zöld bársonykazettákkal borított falak között nőttek fel, s értek férfivá. Apa és fia. Hasonlóak, egyek, és mégis annyira mások… Draco, olyan volt akár a lassú folyó, mely hagyja, hogy örvények zavarják fel sima tükrét, és fél élni azzal a pusztító erővel, ami megadatott neki. Scorpius egyelőre még csak futótűzként kereste a számára kijelölt utat. Itt volt minden, ami a múltjukat, és a jövőjüket jelentette… csak épp a jelen pillanat nem volt sehol. Draco minduntalan lassan ölő kígyóméreg keserű ízét érezte a szájában, s folytonosan egy gyomorba maró szorítás kínozta, ha a saját sorsára, és érzelmeire gondolt. Mintha elpocsékolta volna az értékeit… Scorpius pedig forrófejű fiatalként próbálta megtalálni, s betartani azokat a szabályokat, melyek kikövezik számára az irányt… Draco tetteit, viselkedését, s múltban elkövetett bűneit, gyermek és ifjúkorának politikai légköre, és családjának pártállása határozta meg.

S persze a halálfaló státusz, mely akárcsak a balsejtelmű Sötét Jegy, bélyegként kísértette a Malfoyokat…

Scorpius azonban már teljesen szabadon dönthet, hogy miben hisz, s hogy milyen eszméket követ… legalábbis Draco ebben bízott… bár voltak kétségei a felől, hogy Astoria is helyesnek tartja majd ezt a fajta liberális hozzáállást…

Draco komótos lépésekkel sétált be a helyiségbe. Vízszínű pillantását a fiára terelte, majd elgondolkodva vizslatta az elegánsan megterített étkezőasztalt. Valami azt súgta neki, hogy Astoria most is készül valamire…

- Jó estét, Apa! Hogyhogy már ilyen korán itthon vagy? – kérdezte Scorpius. - Csak nem együtt vacsorázik ma este az egész család?

- Neked is kellemes estét, Scorpius! Az anyád baglyot küldött utánam a Minisztériumba. Tulajdonképpen, mondhatni parancsba adta, hogy érjek haza – felelt csendesen Draco, majd leereszkedett kedvenc, ébenfából faragott trónszékére.

- Talán… most készül bejelenteni, hogy újraszervezte a Sötét Nagyúr seregét, és hogy a Főnix Rendjét legyőzve, átveszi a hatalmat a varázsvilág felett… legalábbis a körítés valami ilyen horderejű bejelentést sugall – jegyezte meg Scorpius helyes arcán jellegzetes, fanyar vigyorral.

Draco felkapta a fejét, s komor arckifejezéssel végighordozta hűvös tekintetét az hirtelenszőke hajú, fiatal varázslón.

- Könnyen lehet, hogy ez nem is áll olyan messze a valóságtól, mint gondolod!

- Ugyan már Apa! Ne fesd Voldemortot a falra! – legyintett hanyag mozdulattal Scorpius. - Ez csak egy kis Scorpius Malfoy féle szellemesség volt, nem más! Ugye, te sem hiszed komolyan, hogy Anya képes lenne ilyesmit véghezvinni?

- Anyád bármire képes, ha az teret ad neki, és ha azzal nekem rosszat tehet – morgott az orra alá Draco. – Te nem ismered Őt úgy, mint én, Scorpius… és nem is szeretném, hogy felfedezd a veszélyesebb, sötétebb oldalát. Addig jó, amíg csak a kastélyon belül mérgezi az életünket!

- Szerintem nincs mitől tartanunk – rázta meg a fejét Scorpius ellentmondást nem tűrően, s szürke szemeivel az apja nyúzott, megfáradt vonásait pásztázta, mintha csak tőle várna valamiféle megerősítést. – Senki sem olyan vakmerő, és elvetemült, hogy kockáztassa azt a törékeny békét, és nyugalmat, amit… bár fáj kimondani, de… Potteréknek köszönhet a mágustársadalom. Még az anyám sem lehet ilyen ostoba!

Draco erőtlenül sóhajtott egyet, majd lassan, elmerengve bólintott.

- Igen. Valószínűleg igazad van, és Astoriának tényleg semmi köze sincs a közelmúlt aggasztó eseményeihez. Én legalábbis ebben reménykedem, de… sajnos a mostani helyzetben ez kevés. Ismeretlenek öreg halálfalókat ölnek halomba, sőt… épp ma hallottam a főnöködtől, Hermionétől, hogy az utóbbi egy hónapban legalább tíz, muglik ellen irányuló támadás is történt Anglia szerte. És a Minisztérium még mindig nem bukkant a tettesek nyomára! Emellett ti sem haladtok úgy a nyomozással, ahogy arra az Auror Parancsnokság számított… persze ez nem a ti hibátok.

- Hát… elég lassan őrölnek a kerekek, ez biztos… Apa, te is arra gondolsz, hogy ez az egész egy szervezett akció? – pislogott meglepetten Scorpius Dracóra, s hosszú ujjaival végigsimított a tarkóján. – Mrs. Weasley és Mr. Potter szerint is erről van szó. Szerintük a Yaxley – gyilkossághoz hasonló bűntények nem csak elszigetelt, véletlen esetek, hanem összehangolt, tervszerűen végrehajtott cselekmények sora.

- Egyet kell, hogy értsek velük, Scorpius! Bármennyire is kellemetlen ezzel szembe néznünk, azt kell, hogy mondjam, hogy minden jel erre utal – nyúlt Draco a bordó ólomkristálypohár után, s teletöltötte mézszínű Lángnyelv whiskyvel. – Apropó… már akartam kérdezni, hogy milyen a Potter lány? Jól kijöttök egymással? Nagyon helyes lány, persze úgy értem, ahhoz képest, hogy Potter az apja…

Scorpius hosszú másodpercekig borús ábrázattal, és meglehetősen sötét, zord pillantással meredt az apjára, mintha nem is igazán értené a kérdést, majd elfordította a fejét, megköszörülte a torkát, s visszafogott, rekedtes hangon válaszolt.

- Ezt a témát most inkább hagyjuk! Legyen elég annyi, hogy az a boszorkány kívülről gyönyörű, akár egy liliomszál, de ha sok időt kell mellette lenned, rájössz, hogy inkább egy tinédzserkorú mandragórához hasonlít…

Draco halványan elmosolyodott, mire szemei körül finoman kirajzolódtak az apró szarkalábak, karakteresebbé téve az amúgy kipihent állapotban még mindig fiatalos vonásait. Mindenkinél jobban ismerte a fiát, így elég volt egyetlen, futó pillantást vetnie arra az arcra, mely szinte a sajátjának tükörképe, ahhoz, hogy tudja, mire gondol Scorpius, vagy, hogy mi játszódik le benne… Az idősebb mágus magában jót derült azon, hogy a fiára láthatóan lebilincselő hatással van Harry Potter csinos, vörös hajú csemetéje. Lehet, hogy igaza van Blaise Zabininek, s ez a boszi valóban olyan vonzó, cserfes, és nagyszájú, mint amilyen az édesanyja volt, amikor még a Roxfortba jártak?

Astoria megigazította magán a hideg márványlapot söprő, sötétlila szaténruhát, gyengéden átsimított göndör, szőke fürtjein, majd egy határozott mozdulattal kivágta az étkező ajtaját, s pattogós lépesekkel végighaladt az asztal mellett. Erőteljes, púderes parfümjének illata felhőként lebegett a kecses, egyenes tartású boszorkány körül, s beterítette a helyiségben ülő varázslókat is. A két ezüstös szempár követte a nő lépteit, s hirtelen olyan vészes csendesség ült a teremre, mintha egy váratlan, és nemkívánatos vendég érkezett volna.

- Szép estét! - köszöntötte őket hamiskás, megtévesztően kedves mosolygással Astoria, s szoknyáját kényes gonddal maga alá húzva, lecsüccsent a férje melletti faragott székre. - Látom, sikerült elérnem, hogy ezen az estén végre velem együtt költsétek el a vacsorátokat. Bár Narcissa már reggel kijelentette, hogy most sem óhajt a családdal tartani.

A boszorka megrázta az asztalon heverő, csillogó ezüstcsengőt, mire azonnal megjelent két sürgő – forgó, ijedt tekintetű házimanó. Az apró szerzetek ízletes sültekkel, és egyéb finomságokkal megrakott tálcákkal egyensúlyoztak, s friss, színpompás salátákat varázsoltak az étkező asztalra, gusztusosan a jelenlévők elé halmozták, majd kényszeredetten a földig hajbókoltak, s kihátráltak az ajtó felé.

Draco átlögybölte kiszáradt torkát egy kis ütős itallal, majd halk, fullasztó krákogás után megkérdezte.

- Astoria, megtudhatnánk, hogy miért is ez az ünnepi lakoma? Felettébb érdekelne, hogy mi lehetett az a halaszthatatlan ügy, ami miatt félbe kellett szakítanom a munkámat?

Astoria szúrós, jég kék pillantása végigfutott Draco meggyötört vonásain, s kiélvezve, hogy végre mindkét varázsló teljességgel ráfigyel, gúnyos hangszínnel odasziszegte a férjének.

- Olyan nagy elvárás az, hogy néha együtt töltsük egy kis időt, Drágám? Vagy netán a fiúnknak okoz problémát, hogy Potter kis korcs lánya helyett velünk étkezzen?

Scorpius az anyjára emelte tiszta, világos tekintetét, vett egy mély levegőt, és magában elszámolt háromig, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját. Igyekezett nyugodt, és kimért maradni. Pontosan tudta, hogy azzal lehet az édesanyját a legjobban felbosszantani, ha nem reagál meggondolatlanul, és ingerülten a csípős megjegyzésekre.

- Tehát? Milyen alkalomból gyűltünk ma össze?

Astoria lerakta az evőeszközöket a tányérja szélére, majd ajkait óvatosan áttörölte a hófehér textilszalvétával.

- Történt valami, amiről úgy gondolom, hogy nektek is tudnotok kell – kezdett bele a mondókájába a boszorkány.

- Na ne mond, Anya! Csak nem feltámadt a Sötét Nagyúr? – kuncogott fel Scorpius gonoszkodón, de aztán a következő pillanatban az anyja korholó, fagyos tekintetét elcsípve, gyorsan elhallgatott. Astoria rövid hatásszünetet tartott, majd kibökte.

- A Lestrange testvérekről van szó… Divine ma délelőtt baglyot küldött nekem, amiben hosszasan ecsetelte, hogy milyen szörnyű körülményeket kénytelenek elviselni Romániában… - a boszorka itt újfent merően Scorpiusra függesztette pillantását, várva, hogy a fiú milyen arcot vág a szavait hallva. Scorpius feszes testtartással, ráérősen folytatta az étkezést, s még csak vissza sem nézett Astoriára. – Divine bátyja, Dios egyre rosszabbul érzi magát, és úgy néz ki, hogy az ottani orvosok már nem sokat tehetnek érte, ezért úgy döntöttek, hogy visszaköltöznek Rodolphus birtokára, és itt próbálják meggyógyíttatni… vagy legalábbis felerősíteni, amennyire csak lehet.

- Mi közünk van nekünk ehhez? Fel sem foghatom, hogy minket miért kellene, hogy érdekeljen, hogy mit tesznek, vagy, hogy hol laknak Lestrange – ék! – csattant fel Scorpius, s dühösen lecsapta kezéből az ezüstvilláját, mely hangos csörömpöléssel landolt a porcelánon. Szinte már hallotta is a fejében, hogy mi lesz Astoria Malfoy következő mondata…

- Csak annyi, Scorpius, hogy Divine Lestrange a hivatalosan eljegyzett, gyűrűs menyasszonyod volt – felelt Astoria, s ajkai körül alig látható barázdákat vetett a visszafojtott indulat. – Nem volt azért olyan régen, hogy már ne is emlékezz rá, Fiam!

Scorpius legszívesebben azonnal otthagyta volna a vacsoraasztalt, de tudta, hogy az csak parázs lenne a meggyújtott tűzre. Így inkább összeszedte maradék, cseppnyi nyugalmát, elnézett az asztal felett, marka ökölbe szorult, és fenyegető - remegő hangon megszólalt.

- Tudod, Anya, sokszor azt kívánom, bárcsak ne emlékeznék rá! De az igazság az, hogy jegyességünk minden egyes borzalmas perce kitörülhetetlenül belém égett. Engedd meg, hogy emlékeztesselek, Drága Anyám, hogy Divine, és én már idestova fél évvel ezelőtt felbontottuk az eljegyzésüket, miután azt a szégyentelen boszorkát Corbin Zabini ágyában találtam!

- Divine azóta bizonyára rettenetesen megbánta, ami történt – próbálta csitítani Astoria az ifjú mágust. - Csak egy kétségbeesett, fiatal lány ostoba, és meggondolatlan döntése volt az az elhibázott éjszaka. Mindenki megérdemel még egy esélyt, nem igaz? 

- Nem – fordult hirtelen Scorpius az anyja felé. A szöszi fiú egész fellépésén, s sokat eláruló testbeszédén látszott, hogy majd szétveti a felgyülemlett, romboló idegesség. – Már rég nem érdekel, hogy megbánta – e, vagy sem! Akkor sem bocsátom meg a hűtlenségét, ha pontosan tudom, hogy az aranyvér szentsége ezt követelné meg tőlem.

- Pedig jól tennéd, ha erőt vennél magadon, és túltennéd magad ezen a kis… öhm… afféron – kortyolt bele Astoria az édeskés violalikőrjébe. -  Elvégre te is hibás voltál! Jobban oda kellett volna figyelned rá… éreztetni vele, hogy mennyire szereted… hogy, fontos neked… bár az ilyen finom kis romantikus figyelmességekről az Apád is már régóta megfeledkezik. Egyébként meg mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy Divine Lestrange lenne számodra a legmegfelelőbb feleség. Okos, elbűvölő, és ami a legfontosabb, tökéletesen beleillik a köreinkre.

Draco továbbra is szótlanul iszogatta a jégkockákkal higított, aranysárga whiskyjét, s látszólag teljes higgadtsággal fogyasztotta hozzá az ínycsiklandó vacsorát. Jobbnak látta, ha nem avatkozik bele fia, és felesége egyre durvábbá váló vitájába. Persze neki is megvolt a saját, privát véleménye Rabastan Lestrange mindkét unokájáról… és ez a nem túl hízelgő vélemény még csak véletlenül sem volt köszönőviszonyban azzal, amit Astoria gondolt róluk…

- Beleillik a köreinkbe? – hüledezett értetlenül Scorpius, s szemei vészjóslóan résnyire húzódtak. - Mégis mi a hippogriffről beszélsz, Anyám? Arra akarsz utalni, hogy Ő is úgy gondolkodik a halálfaló létről, és Voldemort idejétmúlt eszmerendszeréről, mint te? Vagy, hogy legalább olyan jól ért a fekete mágiához? Vagy mégis mire gondolsz? Fogadjak vissza egy boszorkányt, aki az unokatestvéremmel kefélt, ráadásul úgy, hogy közben az én Malfoy pecsétes gyémántgyűrűmet hordta az ujján? Mégis, hogy juthatott az eszedbe ilyen képtelen ötlet?

- Kerüld az ilyen vulgáris kifejezéseket a jelenlétemben! – emelte meg a hangját a boszorka, s még futólag megjegyezte. - Divine vélhetően megijedt attól a tehertől, amit családunk nevének viselése jelent.

- Na persze, a végén még megsajnálom! Aki velem akarja leélni az életét, az ne essen kétségbe attól, hogy Malfoyként kell viselkednie, és ne hozzon szégyent rám! – kiabált most már Scorpius, s egy véletlen, hevesebb mozdulattal felborította édesanyja poharát. Az áttetsző, viola lila színű folyadék szétfolyt a terítőn, s beleivódott a vastag, virágmintás anyagba. Astoria megdöbbenve nézett fel Scorpiusra, Draco pedig szokása szerint úgy tett, mintha semmi sem történt volna, abbahagyta a falatozást, felállt az asztaltól, és egy árva szó nélkül átmasírozott a szalonba.

- Látom, Apád most sem foglal állást az ügyben, mint ahogy sohasem – húzta el vékony, vértelen ajkait Astoria, s hideg, fürkésző pillantással figyelte, leste a tágas szalon, és az étkező között húzódó, homályos üvegfal mögött fel – felbukkanó magas, nyúlánk sziluettet…

- Jól teszi! És én sem szeretnék erre a témára több szót vesztegetni, se többet hallani róla! – vágta mérgesen a boszorkához Scorpius, majd sebes, pergő léptekkel az étkezőajtó felé indult.

- Scorpius, még nem fejeztem be… a te jövődről van szó! - szólt erélyesebben a szalmaszőke nő, de határozottsága rögtön semmivé vált. Astoria azonnal hátrahőkölt, ahogy az ifjú mágus megpördült a saját tengelye körül, s fia villámló – szikrázó, s határtalan elszántságot sugárzó szemeivel találkozott hideg, fénytelen tekintete.

- Anya velem ne próbálkozz! – suttogta Scorpius fortyogva, szinte kipréselve magából a szavakat, miközben közelebb lépett az anyjához, hogy az minden egyes kiejtett hangot jól hallhasson, és felfoghasson. - Ne felejtsd el, hogy én nem az apám vagyok! Azt hiszed, nem tudom, hogy mire megy ki a játék? Ez is csak egy a kis olcsó, mocskos trükkjeidből! Sokkal többről van itt szó, mint az én jövőmről. De én nem hagyom, hogy engem is irányíts, és hogy beleavatkozz a döntéseimbe! Az én életemet nem fogod tönkretenni, úgy, ahogy a férjedét.

Astoria erre felpattant ültéből, lekapta magáról az ölébe terített damasztszalvétát, s majdhogynem toporzékolva, a távozó félben lévő varázsló után kiáltott.

- Azonnal gyere vissza, és edd meg a vacsorádat, Scorpius!

- Kösz, nem! Elment az étvágyam! – morgott vissza a fiú, s faképnél hagyva a már hápogni sem tudó anyját, sodró lendülettel kiviharzott az étkezőből. 

Astoria tehetetlen dühében az asztallapra, az ezüst gyertyatartó mellé hajította a kezében szorongatott, morzsás textildarabot. Sokáig mereven, szoborszerűen megkeményedett vonásokkal bámulta a szürkés márványkövezeten azt a helyet, ahol az imént még Scorpius állt. Beigazolódni látszott a legrejtettebb, és legkísértőbb félelme… Egyre biztosabb lehetett abban, hogy egy szem fia soha nem áll mellé, és hogy nem fogja őt segíteni azokban a nagyratörő hadműveletekben, melyeknek első és legmagasztosabb célja, hogy megdöntsék a „Kis Túlélő” Harry Potternek és talpnyalóinak hatalmát.

Scorpius szőke hajáról a vállára csöppentek még a vízcseppek, ahogy zuhanyozás után, kissé már lecsillapodva, szatén köntösébe burkolózva kilépett a párás levegőjű fürdőből. A háló márványkandallójában vidáman pattogott a tűz. A baldachinos franciaágy kígyófej – faragásos oszloplábait áttetszően vékony, sötétzöld organza, és halványabb árnyalatú, fényes selyem függönyök takarták. Scorpius ledőlt a puha, ezüstös ágyneműre, karjait elnehezült feje alá helyezte, s örült, hogy az egész napos talponállás után végre kinyújtóztathatja fáradt, elgémberedett tagjait. Egy darabig még elgondolkozva nézte a falon a lángnyalábok fényének, és a parkban lengedező fák beszűrődő árnyképeinek játékát, közben nagyokat pislogott, majd szemhéjai lassan lecsukódtak. Mielőtt elnyomta volna az álom, kavargó gondolatai egy rövid, lilás – fekete hajú, sötétkék szemű, kissé extravagáns külsejű boszorkány felé terelődtek. Divine Lestrange - nek, az exmenyasszonyának vékony, magas alakja idéződött fel a varázsló előtt…

Fekete kristálycsillár szórta borongós, rejtelmes fényét a lovagteremre emlékeztető, fűtetlen helyiségre. A teremben csak két, hosszú taláros alak tartózkodott. Bellatrix Lestrange, és egy idegen, fiatal, csokoládébarna hajú lány ült egymás mellett a sötét tükörbársonnyal borított kereveten. Az ifjabb, szép arcú boszorka, mandulavágású szemei csodálkozón szegeződtek Bella nyakában függő nyakékre, melyet egy cseppforma, smaragdmedál díszített. Bella csábosan – huncutul elvigyorodott, levetette nyakából a keskeny szalagot, s finom mozdulattal az ismeretlen boszorka tenyerébe ejtette. A lány először hitetlenkedve nézte az ékszert, s minduntalan fel - felpislogott az idősebb, még mindig mosolygó nőre. Bella elvette a boszitól a nyakéket, s gondosan belerendezte az asztalon heverő egyszerű fekete selyemdobozba, majd átadta a lánynak…

Scorpius hirtelen felriadt a furcsa álomból, s zihálva, gyorsan kapkodva a levegőt, felült az ágyában. Az éjjeli szekrényre készített pohárhoz nyúlt, s nagyot kortyolt a hűvös vízből… Biztos volt benne, hogy még sohasem látta ezelőtt azt az álombéli boszorkányt, akinek Bella átadta a köves nyakéket.

Csak egy valami volt ismerős, és feltűnő a lányon… a sötét, titokzatos, sugárzó tekintete…